Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Dosztojevszkij: Az ördöngősök MOBI e-könyv

Dosztojevszkij: Az ördöngősök MOBI e-könyv
540 Ft540

TARTALOM

Első rész
I. fejezet. - Bevezetés helyett nehány szó a nagyon tisztelt Verhovenszkij Trofimovics István életrajzából.
II. fejezet. Harry princ. Házasság.
III. fejezet. Mások bűnei.
IV. fejezet. A sánta leány.
V. fejezet. Az okos kigyó.

Második rész
I. fejezet. Éjjel.
II. fejezet. Éjjel (Folytatás.)
III. fejezet. Párbaj.
IV. fejezet. Várakozó helyzet.
V. fejezet. Ünnep előtt.
VI. fejezet. Sztepanovics Péter munkája.
VII. fejezet. A mieinknél.
VIII. fejezet. Iván cárevics.
IX. fejezet. Trofimovics Istvánt fölirták.
X. fejezet. Végzetes nap.

Harmadik rész
I. fejezet. Az ünnepség első része.
II. fejezet. Az ünnepség befejezése.
III. fejezet. Befejezett regény.
IV. fejezet. Utolsó elhatározás.
V. fejezet. Uton.
VI. fejezet. Erős éjjel.
VII. fejezet. Trofimovics István utolsó vándorlása.
VIII. fejezet. Befejezés.

  • Részlet az e-könyvből:

     

    I.

    Az ünnepséget, melyet Mihajlovna Julia a szegény nevelőnők fölsegitésére tervezett, már többször kitüzték és elhalasztották. A kormányzóné körül örökösen ott sürgött-forgott Sztepanovics Péter, meg egy lótás-futásra használt kishivatalnok, Lyámsin, aki egy időben Trofimovics Istvánhoz is járt s aki a zongorajátéka révén egyszerre kedvelt emberévé lett a kormányzói háznak, aztán Liputin, akit Mihajlovna Julia a kormányzóság területére tervezett Független Hirlap szerkesztőjéül szemelt ki; ezeken kivül sok asszony és kisasszony s végül Karmazinov, aki ha nem sürgött és forgott is, de nyiltan és elégedetten jelentette ki, hogy kellemesen fog meglepni mindenkit, amint az irodalmi négyes-tánc megkezdődik. Az aláirók és adakozók nagy számmal voltak, az egész városi társaság, nem zárván ki az alsóbb ranguakat sem, ha pénzt hoztak. Mihajlovna Julia kijelentette, hogy a kevertebb közönséget is el kell fogadni, “máskülönben ugyan kitől tanuljon az valamit?” Alakitottak egy házi bizottságot, amely elhatározta, hogy az ünnep demokratikus jellegü lesz. A rendkivül nagy számu aláiratkozás bővebb költekezésre csábitott és épen ezért halogatták az előadást: valami csodálatos szépet akartak produkálni. Még mindig nem állapodtak meg az iránt, hogy hol tartsák meg az esti bált: a nemességi marsall roppant nagy házában, amelyet a marsallné szivesen átengedett volna, vagy a Petrovna Borbála szkoversnyiki lakásán? Szkoversnyiki egy kissé távol volt, de a bizottság több tagja azt hangoztatta, hogy ott szabadabban lennének. Maga Petrovna Borbála nagyon szerette volna, ha a választás az ő házára esik vala. Nehéz megmondani, hogy ez a büszke nő miért kapaszkodott annyira Mihajlovna Juliába. Valószinüleg az tetszett neki, hogy az viszont szinte megalázkodik Vszevolodovics Miklóssal szemben s úgy kedveskedik vele, mint senki mással. Ismétlem még egyszer: Sztepanovics Péter az egész idő alatt egyre azt suttogta a gubernátoréknak, amit már eleinte szélnek bocsátott, hogy Vszevolodovics Miklósnak a legtitkosabb összeköttetései vannak a világ legtitokzatosabb társulatával s hogy itt bizonyosan valami megbizatásban jár.
    Különös volt akkor a hangulat mindenfelé. Különösen a nők közt dult valami könnyelmüség. Mintha a forgószél dobott volna közibük valami rakoncátlankodást. Valami vidám, könnyed s nem mondhatnám, hogy mindig kellemes hangulat vett rajtuk erőt. A házakban bizonyos rendellenesség volt észrevehető. Azután, mikor mindennek vége volt, a Mihajlovna környezetét, őt magát és a befolyását hibáztatták. Mások viszont, az áramlat kezdetén, magasztalták az új kormányzónét azért, hogy össze tudta tartani a társaságot és egyszeribe fölvidult az élet. Történt nehány botrányos eset is, amelyeknek már csakugyan nem Mihajlovna Julia volt az oka; de akkor mindenki csak kacagott, mulatott, nem akadt senki, aki a dolgok menetét megakadályozta volna. Igaz, hogy voltak akkor is sokan, akik félreállva nézték a történteket, de akkor még ezek sem elégedetlenkedtek, sőt mosolyogtak.
    Emlékezem, hogy akkoriban valahogy magától egy eléggé nagy kör alakult, amelynek középpontja bizony a Mihajlovna Julia szalonja volt. Ez intim körben persze történtek, sőt szokásba jöttek némi bolondozások, néha nagyon is meggondolatlanok. Ebben a társaságban több, igen kedves dáma volt. A fiatalság rendezett pikniket, estélyeket, néha egész kavalkáddal járták be a várost, kocsikon és lóháton. Kalandokat kerestek, sőt készakarva rendeztek csak valamely vidám anekdota kedvéért. Városunkkal ugy bántak, mint valami bolondok városával. Bolondozóknak, komédiásoknak hítták őket, mert mindenre készek voltak. Megesett például, hogy egy helybeli hadnagynak még igen fiatal felesége, akit a férje nem valami kényelemben tartott, egy estélyen csupa könnyelmüségből leült jerálást játszani, még pedig nagyban, azt remélvén, hogy nyer magának egy köpenyegre valót, de nyerés helyett elvesztett ötven rubelt. Félvén a férjétől és nem tudván a veszteségét kifizetni, eszébe jutott a régi bátorsága s elhatározta, hogy titokban, mindjárt ott az estélyen kölcsönt kér a városi polgármester fiától, egy roppant haszontalan fickótól, aki korához képest máris igen ledér életet folytatott. A fickó nemcsak megtagadta a kölcsönt, hanem ott nyomban kacagva mondta el az esetet az asszonyka férjének. A hadnagy, aki valóban csak a fizetéséből élt, hazavezetvén a feleségét, ugyancsak megtáncoltatta azt, dacára a szegény teremtés jajgatásainak és térden álló könyörgéseinek. Ez a vérlázitó história az egész városban csak kacagást keltett, s ámbár a szegény hadnagyné nem tartozott a Mihajlovna Julia közvetetlen környezetéhez, a “kavalkádok” egyik hölgye, egy különcködő, eleven dáma, aki valahonnan ismerte a hadnagynét, elment ehez és egyszerüen elvitte magához vendégül. Itt rögtön körülfogták a mi tréfakedvelőink, dédelgették, megajándékozták és négy napig nem adták vissza a férjének. Ott lakott az eleven dámánál s egész napokon kocsikázott azzal, meg a kocsikázó, lovagló társasággal a városban, résztvett a mulatságokban, táncokban. Egyre unszolták, hogy idéztesse a férjét biróság elé, csináljon “históriát”. Biztatták, hogy mindannyian az ő pártján lesznek, tanuskodni fognak. A férj hallgatott, nem mert velük kikötni. A szegény asszonyka végre sejteni kezdte, hogy bajba keveredett s a negyedik nap esti szürkületében roppant félelmek közt megszökött a pártfogóitól és hazament a hadnagyához. Biztosan nem tudható, hogy mi történt a házasfelek közt, de a kis faházikóban kvártélyozó hadnagyi pár lakásának két ablaka két hétig folytonosan fatáblával volt bezárva. Mihajlovna Julia megharagudott a tréfacsinálókra és nagyon elitélte az eleven hölgy eljárását, ámbár az mindjárt az eljárása első napjában bemutatta neki a hadnagynét. Különben ezt az esetkét mihamar elfeledték.
    Másik eset. Egy jóravaló, kishivatalnok családapától megkérte ennek a leányát egy szomszéd kerületből ideszakadt, szintén kishivatalnok fiatal ember; a leányka tizenhét éves, szép nő volt, akit az egész város ismert. Egyszerre csak megtudták, hogy a nász-éjszakán a fiatal férj igen udvariatlanul bánt a szép menyecskével, boszut akarván állni ennek a multjáért, amelyet nem egészen tisztának tartottak. Lyámsin, aki csaknem tanuja volt az esetnek (mert a lakodalmon berugott és ott hált a háznál), kora hajnalban befutotta a várost, hogy a vidám történetet elfecsegje. Rögtön kompániába verődött vagy tiz ember, valamennyien lóháton, némelyek kölcsönvett kozáklovakra ülve, mint például Sztepanovics Péter és Liputin, mely utóbbi dacára őszülő voltának, akkoriban a mi fiatalságunk minden skandalózus járatában élénk részt vett. Amint ez a társaság meglátta az utcán a helyi szokás szerint mindjárt az esküvő után következő nap vizitelni kötelezett fiatal házaspárt, az egész kavalkád vidám kacagás közt fogta körül a vizitelők kocsiját és egész délelőtt kisérgette azokat a városban, a kapukban várakoztak a lovaikon, a menyasszonyt és vőlegényt sem bántották különösebben, hanem azért mégis csak botrányt csináltak. Az egész város arról beszélt. Természetesen kacagtak. De erre megharagudott Fon-Lembke s megint élénk összeszólalkozása volt Mihajlovna Juliával. Ez is megharagudott és el akarta zárni a házát a tréfacsinálók elől. De már másnap a Sztepanovics Péter elbeszélése és Karmazinov megnyugtató szavai után megbocsátott nekik. Karmazinov a tréfát még elmésnek is mondta.
    - Helyi szokás - mondotta - elég karakterisztikus és... elég merész; s tessék nézni: mindenki nevet, csak épen kegyed haragszik.
    De a tréfák az ő bizonyos árnyalatukkal már türhetetlenekké váltak.
    Megjelent a városban egy könyv-házaló, egy tisztességes, bár csak polgári származásu nő, aki az evangéliumot árulta. Beszéltek róla, mert csak nem régen érdekes hirek jelentek meg a fővárosi hirlapokban a könyv-házalókról. Ugyancsak az a semmirekellő Lyámsin, összefogva egy szeminaristával, aki tanitói állást lesve, a városban lebzselt, a könyv-házaló asszony zsákjába vásárlás ürügye alatt belopott egy egész csomó, külföldről származott obszcén fotografiát, amelyeket, mint később kisült, egy öreg uracska áldozott erre a célra; ennek a nevét elhallgatom, csak annyit jegyezvén meg, hogy köztiszteletnek örvendő, igen kiváló érdemrend tulajdonosa volt, aki a saját szavai szerint szerette az “egészséges kacagást és vidám tréfákat”. Mikor aztán a szegény asszony a főpiacon a szent könyveket a zsákjából kirakosgatta, előkerültek a fotografiák is. Erre az emberek kacagni, zugolódni kezdtek: tömeg verődött össze, szitkozódtak és ütlegelésre is került volna a dolog, ha a rendőrség idejekorán oda nem érkezik. A házaló asszonyt elzárták s csak este felé bocsátották szabadon a Nikolajevics Móric közbenjárására, aki fölháborodással tudta meg a csiny részleteit. Ezuttal Mihajlovna Julia már határozottan el akarta kergetni Lyámsint, de akkor még aznap este egész társaság kisérte ezt a kormányzónéhoz azzal a hiradással, hogy ez valami uj tréfát talált ki zongorán és kérték, hogy ezt már csak hallgassa meg Mihajlovna Julia. A tréfa csakugyan igen mulatságosnak bizonyult; a cime: “A francia-porosz háboru”. Kezdődött a Marseillaise viharos hangjaival:
    “Qu’ un sang impur abreuve nos sillons!”
    Erre sipitó kihivás következett, a remélt győzelem mámorával. Hanem egyszerre csak a himnusz mesterien variált taktusai közt fölhangzott valahonnan oldalról, alulról, a szögletből a “Mein lieber Augustin” hitvány melódiácskája. A Marseillaise ezt föl sem veszi, a Marseillaise az ő mámorának a tetőfokán van; de Augustin egyre erősbödik, Augustin egyre szemtelenebb s egyszerre csak az Augustin hangjai valahogy váratlanul együtt haladnak a Marseillaise taktusaival. Ez mintha kezdene haragudni; végre észreveszi Augustint, félre akarja azt lökni, elkergetni, mint valami alkalmatlankodó legyet, de a Mein lieber Augustin erősen megkapaszkodott, vidám és elbizakodott, örvendő és vakmerő, a Marseillaise pedig mintha egyszerre megbutulna: nem titkolja már, hogy ingerült és meg van bántva: csupa méltatlankodás minden hangja, csupa sirás és bőgés, mintha a Mindenhatóhoz emelné kezeit:
    Pas un pouce de notre terrain,
    Pas une pierre de nos forteresses!
    De most már kénytelen egy nótát fujni a Mein lieber Augustinnal. Hangjai a legfurább módon átmennek az Augustin hangjaiba, aztán egész mivoltában megadja magát, elenyészik. Csak nagy néha, szaggatottan hallatszik még: “qu’un sang impur...” aztán rögtön átugrik egy hitvány keringőbe. Végre egészen megadja magát: Jules Favre zokog a Bismarck kebelén és átad mindent, mindent, mindent... Most már Augustin szinte dühöng: rekedt hangok ujjonganak, temérdek sörnek a megivását véli a hallgató hallani, búg az elbizakodottság pökhendisége, a milliárdok, finom szivarok harácsolása, pezsgő és tuszok követelése; Augustin őrülten ordit... Ezzel véget ért a francia-porosz háboru. A mi embereink tapsolnak, Mihajlovna Julia elmosolyodik és igy szól: “no hát, hogy kergessem én ezt el?” Megköttetik a béke. A semmirekellőnek csakugyan volt talentuma. Trofimovics István egyszer azt mondta nekem, hogy a legkiválóbb művészi talentumok néha a leghaszontalanabb fráterek lehetnek s hogy egyik tulajdonság nem zárja ki a másikat. Beszélték később, hogy Lyámsin az egész darabot egy átutazó fiatal ismerősétől lopta, aki végkép ismeretlen is maradt, de ez mellékes.
    A semmirekellő Lyámsin, aki több évig lebzselt Trofimovics István körül, kivánságra különféle előadásokat tartva ennek az estélyein, mórikálván a többi közt zsidó alakokat, süket vénasszony gyónását, gyerek születését, stb. most Mihajlovna Juliánál valami kacagtató karrikaturákban mutogatta be magát Trofimovics Istvánt “A negyvenes évek liberálisa” cim alatt. A kacagástól mindenki az oldalát fogta annyira, hogy a gazembert végre sem lehetett elkergetni: nagyon is nélkülözhetetlenné vált. Emellett Lyámsin rabszolgai odaadással volt Sztepanovics Péter iránt, aki ez idétt már igazán tulságosan erős befolyást gyakorolt Mihajlovna Juliára...
    Nem hoztam volna szóba azt a gazembert és nem is érdemli meg, hogy vele hosszabban foglalkozzunk, de olyan fölháboritó dolog történt (s abban - mint mondják - neki is nagy része volt), hogy azt semmiképen sem hallgathatom el.
    Egy reggel az egész városban hire terjedt egy képtelen és vérlázitó blaszfémiának. A mi nagy piacunk bejáratánál állt a Boldogságos Szüz régi temploma, amely a mi régi városunknak is egyik legnevezetesebb régisége volt. A templom-kapunál az isten anyja képe vasrács alatt volt a falba illesztve. Hát egy reggelre ez a kép meg volt csonkitva, az üvegje összetörve, a rács hasonlóképen, a koronájából meg eltünt nehány nemes kő, nem tudom már, hogy nagyon értékes-e? Fődolog az, hogy a lopáson kivül fölháboritóan megszentségtelenitették a képet: a széttört üveg mögött reggel egy élő egeret leltek. Most, négy hónap után, már biztosan megállapitott dolog, hogy a lopást a rab Fedjka követte el, de azt is beszélik, hogy Lyámsinnak is része volt benne. Akkor senki sem emlegette Lyámsint, de most mindenki azt állitja, hogy akkor ő eresztette be oda az egeret. Emlékszem, hogy összes hatóságaink zavarba jöttek. A nép kora reggeltől kezdve tömegben állt a tett szinhelyén, ha nem is valami nagy számban, de legalább száz ember. Egyik jött, másik ment. Az érkezők keresztet hánytak magukra, csókolására járultak a képnek; megjelent egy szerzetes egy templomi tállal és megindult az adakozás s a hatóság csak délutáni három óra tájban jött rá, hogy intézkedjék, hogy a nép ne verődjék tömegbe, hanem, aki imádkozott és a szentkép csókolására járult, leadván az adakozását, menjen tovább. Fon-Lembkére ez a szerencsétlen esemény igen sötét hatással volt. Mihajlovna Julia később azt beszélte, hogy ő a baljóslatu reggel óta vette észre a férjén azt a különös komorságot, amely meg nem szünt akkor sem, mikor az ezelőtt két hónappal betegségi okokból városunkból elutazott s úgy látszik: nem szünt meg még Svájcban sem, ahol az az ő rövid kormányzósága fáradalmait pihengeti.
    Emlékszem, én akkor délután egy órakor kimentem a piacra. A tömeg csendes volt, az arcok komoly sötétek. Megérkezett kocsin egy kövér és sárga bőrü kupec, lemászott a kocsijából, földre borult, megcsókolta a szentképet és elhajtatott. Megjelent egy hintó is, abban két dáma, a tréfakedvelő fiatalság két tagjának a kiséretében. A fiatal emberek (akik közül az egyik már nem volt fiatal), szintén leszálltak a hintóból és odafurakodtak a szentképhez, meglehetős fesztelenül háritva el maguk elől a népet. Egyik sem vette le a kalapját s az egyik föltette az orrára az orrcsiptető szemüvegét. A tömegben zugolódtak, persze csak csendeskén, de mégis türelmetlenül. A szemüveges ficsur kivette a jól megtömött tárcáját és egy rézpénzt dobott a tálba; aztán mind a ketten nevetve és hangosan beszélve a hintó felé fordultak. E pillanatban hirtelen megjelent Nikolajevna Lizaveta a Nikolajevics Móric kiséretében. Leugrott a paripájáról, oda dobta a kantárszárat a kisérőjének, aki az ő kivánságához képest a lován maradt s épen akkor ért a szentképhez, mikor a rézpénz a tálba csördült. Arcát a méltatlankodás pirossága futotta el; levette a kerek kalapját, levetette a keztyüjét, letérdelt a szentkép előtt egyenesen a sáros gyalogjáróra és áhitatosan háromszor a földig hajtotta magát. Aztán kivette az erszényét, de mert abban csak nehány félrubeles volt, gyorsan lekapcsolta a gyémántos kösöntyüjét és a tálra tette.
    - Lehet, lehet? a riza diszitésére? - kérdezte izgalommal a szerzetestől.
    - Igenis lehet - felelt az - minden adomány kedves.
    A nép hallgatott, nem szólva sem jót, sem rosszat; Nikolajevna Lizaveta felült a besározott ruhájában a lovára és elporoszkált.

    II.

    A leirt jelenet után két nap mulva Nikolajevna Lizavetát egy nagyobb társaságban láttam, amint valahová három kocsiban mentek, körülvéve lovasoktól. Intett nekem a kezével, megállittatta a kocsit és határozottan követelte, hogy csatlakozzam a társasághoz. Akadt hely a kocsiban a számomra s nevetve mutatott be a vele volt elegáns dámáknak, nekem meg elmagyarázta, hogy ők most igen érdekes expedicióra mennek. Kacagott és már tulságosan is jól érezte magát. Az utóbbi időkben valahogy csapongóan vidám kezdett lenni. A kirándulás csakugyan excentrikus volt: a folyó tulsó oldalára mentek, a Szevasztjánov kupec házába, amelynek egyik szárnyában lakott már vagy tiz év óta nyugodtan és megelégedetten a mi boldogságos és prófétáskodó Jákovlevics Szemjonunk, aki ismeretes volt nem csak nálunk, hanem a szomszédos kormányzóságokban is. Sokan látogatták, különösen idegenek s miután tisztelettel és pénzzel adóztak neki, megkapták a kivánt jós igét. A nem ritkán jelentékeny áldozatok, ha nem rendelkezett felettük Jákovlevics Szemjon azonnal, legnagyobb részt az isten házába kerültek, legfőképen a mi Szent Szüzről nevezett templomunkba. Ugyanezért e templom kolostorából egy barát mindig nála tartózkodott.
    Az útrakelt társaságból még senki sem látta Jákovlevics Szemjont. Az egy Lyámsin volt nála valamikor s most azt beszélte, hogy a szent ember őt seprővel kergette el és két nagy főtt krumplit dobott utána. A lovasok közt láttam Sztepanovics Pétert is, megint kölcsönvett kozák lovon, amelyen nagyon ügyetlenül tartotta magát, meg Vszevolodovics Miklóst is, aki soha sem huzódozott a közös mulatságoktól s olyankor mindig vidám volt, ámbár ép olyan szükszavu, mint rendesen. Mikor az expedició összegyülve a hidnak tartott, a városi vendéglőből valaki azzal a hirrel jött eléje, hogy a vendéglő egy szobájában épen most fedeztek föl egy embert, aki meglőtte magát s hogy várják a rendőrséget. Rögtön megnyilatkozott a vágy, hogy meg kellene nézni az öngyilkost. Az ötletnek több pártolója akadt: a mi hölgyeink még soha sem láttak öngyilkost. Egyikök kijelentette hangosan, hogy “minden olyan unalmas már, hogy a szórakozást illetőleg nincs mit teketóriázni, csak érdekes legyen”. Csak kevesen maradtak kint a kapu előtt, a többiek tolongva mentek be a piszkos folyosóra s ezek közt nagy csodálkozásomra ott láttam Nikolajevna Lizavetát is. Az öngyilkos szobája nem volt becsukva s magától értetődik, hogy nekünk a bemenést megtiltani nem merték. Az illető még fiatal, mintegy tizenkilenc éves legényke lehetett, valószinüleg igen csinos volt, sürü szőke hajjal, szabályos, ovális arccal, szép, tiszta homlokkal. Már egészen megdermedt és fehér arcocskája, mintha márványból lett volna. Az asztalon egy sajátkezüleg készitett irata volt, amelyben jelenti, hogy haláláért senkit okolni nem kell s hogy ő azért ölte meg magát, mert “ellumpolt” négyszáz rubelt. Ugy állt a levélben, hogy “ellumpolta” a pénzt; négy sorában három grammatikai hiba volt. Különösen sóhajtozott fölötte egy valaki, valószinüleg a szobaszomszédja, egy testes földesúr. Ennek a szavai szerint a családja (özvegy anyja, nőtestvérei és nénje), azért küldték be őt a falujokból a városba, hogy egy itteni nőrokon segitségével egyet-mást vásároljanak a legidősebb nőtestvére menyasszonyi kelengyéjéhez és azokat hazavigye. Rábizták az évek hosszu során összekuporgatott négyszáz rubelt, aztán sóhajtozva, rémüldözve, végtelen figyelmeztetésekkel és könyörgésekkel, meg keresztvetésekkel jól meghintve eresztették útnak. A fiú eleddig szerény és megbizható volt. Megérkezvén ezelőtt három nappal, a nőrokonához el sem ment, megszállt a vendéglőben s egyenesen a klubba ment azzal a szándékkal, hogy ott a hátulsó szobákban fölkeressen valamely járókelő bankadó játékost s ha mást nem, hát legalább “sztukolkát” játsszék. De aznap este sem sztukolki, sem bankadó nem volt. Éjfél felé visszatérve a vendéglői szobájába, pezsgőt, havanna-szivart és hat vagy hét fogásos vacsorát rendelt. De a pezsgőtől úgy megrészegedett s a szivarozástól annyira rosszul lett, hogy a feladott vacsorát meg sem kóstolta és öntudatlan állapotban feküdt le. Másnap egész frissen fölkelvén, azonnal a cigánytáborba ment, amely a vizen tul volt s amelyről a klubban hallott, aztán két napig nem tért vissza a vendéglőbe. Végre tegnap délután öt óra tájt mámorosan megkerült, rögtön lefeküdt és esti tiz óráig aludt. Fölébredvén, kotelettet, szőlőt, és egy üveg finom bort, aztán papirt, iróeszközöket rendelt és a számláját kérte. Senki semmi különöset nem vett észre rajta; nyugodt, csendes és szives volt. Valószinüleg már éjfél táján meglőtte magát, bár különös, hogy lövést senki sem hallott, csak ma délután egy órakor gondoltak rá s miután hiában kopogtattak, dörömböltek, rátörték az ajtót. Az üveg bor félig el volt fogyasztva, a szőlőnek is megmaradt a fele. Három lövetü kis revolverből lőtt egyenesen a szivébe. Igen kevés vére folyt ki; a revolver kiesett a kezéből a földre. Maga az ifju félig dőlt helyzetben ült a diván szögletében. Valószinü, hogy a halál egy pillanat alatt bekövetkezett; az arcon nyoma sem volt a halállal való küzdelemnek, kifejezése nyugodt, szinte boldog volt, mintha csak élt volna. A mieink mind nagy kiváncsisággal nézegették. Általában minden felebarátunkat ért szerencsétlenségben van valami, ami a szemünket megcsillantja, bárkik legyünk is. A mi hölgyeink némán nézgelődtek, de a gavallérok szellemeskedtek és nagyon megőrizték hidegvérüket. Egyik azt mondta, hogy ez a legjobb megoldás és hogy a fiú okosabbat nem is tehetett, egy másik megjegyezte, hogy a legényke, ha csak pár pillanatig is, de pompásan élt. Egy harmadik egész váratlanul azzal állt elő, hogy miért oly gyakori ujabb időben az öngyilkosság, mintha csak kiugrott volna a föld az emberek lába alól? Az okoskodóra barátságtalanul néztek. Hanem aztán Lyámsin ezúttal is meg akarván maradni az ő komédiási szerepében, elvett a tányérról egy szőlő-billengett, úgy tett egy másik is, egy harmadik pedig a boros üveg után akart nyulni, de e szándékában megakadályozta a rendőr-mester megjelenése, aki még a szoba kiüritését is elrendelte. Minthogy mindenki eleget látott, rögtön minden ellenvetés nélkül ki is mentek, bár Lyámsin még fecsegni kezdett a rendőr-mesterrel. Az általános jókedv, vidámság, kacarászás, beszélgetés az út hátra volt részén szinte megkétszereződött.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633988374
Webáruház készítés