Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Dosztojevszkij: Az ördöngősök EPUB e-könyv

Dosztojevszkij: Az ördöngősök EPUB e-könyv
540 Ft

Egy forradalmi, "nihilista" csoport életéről számol be a mű, főszereplői ennek a csoportnak vezetői, legjelentősebb figurái. Verhovenszkij-Nyecsajev és Sztarvrogin a modern manipuláció megdöbbentően hiteles képviselői, belső világuk pedig - főleg végletességével, a konzekvenciák végiggondolásával - valóban démoni, "ördögi" arányokat nyer. A kor nagy kérdései, liberalizmus, szlavofilizmus, ateizmus, vallásos istentagadás, radikalizmus, pre-egzisztencializmus mind megkapja szellemileg hallatlanul elmélyített képviselőjét, képviseletét. A regény nagy jelenetei (Kirilov Isten ellen tudatosan lázadó öngyilkossága, Sztavrogin beszélgetése a szent sztareccel, emlékezése a gyermekleány megerőszakolására és a szerencsétlen teremtés végignézett öngyilkosságára stb.) a világirodalom kevés számú legnagyobb "epizódjai" közé tartoznak.

  • Részlet az e-könyvből:

     

    V.

    Tény, hogy a mi barátunk igen sok rossz szokást vett fel, különösen az utóbbi időkben. Láthatóan és gyorsan lefelé ment és az is igaz, hogy elzüllött. Többet ivott, érzékenykedőbb lett, idegei meggyengültek; a szép iránti érzéke tulságba ment. Arca különös képességet nyert arra, hogy hirtelen változzék, például a legünnepiesebb kifejezésből a legnevetőbbe vagy épen legostobábba. Nem bírta az egyedüllétet elviselni és szüntelenűl azt kivánta, hogy szórakoztassák. Muszáj volt neki okvetetlenül valami mendemondát, valami városi anekdotát elbeszélni, még pedig mindennap újat. Ha pedig senki sem jött hozzá, akkor búsan járt-kelt a szobájában, oda ment az ablakhoz, tünődve majszolt a szájával, nagyokat sóhajtott s végül csaknem rücskölt. Mindig volt valami előérzete, mindig félt valami váratlantól, elkerűlhetetlentől; ijedős lett; kezdett az álomlátásain gondolkozni.
    Ezt az egész napot és estét rendkivül szomorúan töltötte, elküldött értem, nagyon izgatott volt, sokat beszélt, de meglehetősen összefüggéstelenül. Petrovna Borbála régen tudta már, hogy ő én tőlem semmit el nem titkol. Ugy láttam, hogy valami különös dolog bántja, még pedig olyas valami, amiről tán maga sem tudta, hogy mi? Máskor, ha összejöttünk s ő nekem panaszkodni kezdett, hát bizonyos idő multán csaknem mindig előkerült egy üveg borocska s mindjárt nyugodtabb lett. Ezúttal bor nem volt és láthatóan leküzdötte magában azt a vágyat, hogy bort hozasson.
    - De hogy miért haragszik egyre Petrovna Borbála! - panaszkodott minden percben, mint valamely gyermek. - Tous les hommes de génie et de progrés en Russie étaient, sont et seront toujours des kártyások et des iszákosok, qui boivent en zapoi ... én pedig még egyáltalában nem vagyok olyan kártyás és iszákos... Pirongat, hogy mért nem írok! Furcsa kérdés!... Meg hogy mért henyélek! Önnek - azt mondja - “jó példával kellene elől járni és élő szemrehányásképen viselkedni.” Mais entre nous soit dit, mit tehet mást az olyan ember, aki élő szemrehányás akar lenni, mint hogy henyéljen, heverésszen? hát nem tudja ő ezt?
    Végül előkerült az a különös és fő gond is, amely ezúttal őt oly kikerűlhetetlenül kinozta. Sokszor oda ment ez estén a tükörhöz és sokáig álldogált az előtt. Végül felém fordult s valami különös kétségbeeséssel szólt:
    - Mon cher, je suis un züllött ember.
    S tény, hogy ő ez idáig, egész a mai napig csak egyben volt rendületlenül biztos, - ellenére a Petrovna Borbála új felfogásainak és változékonyságának, - még pedig abban, hogy ő még mindig képes annak a női szivét megvarázsolni, még pedig nem csak mint számkivetett, vagy mint nevezetes tudós, hanem mint szép ember is. Húsz évig gyökeredzett benne ez a hízelgő és megnyugtató tudat s úgy látszik, hogy minden meggyőződései közt ez egytől tudott a legnehezebben megválni. Valjon megérezte-e előre ez estén, hogy mily óriási megpróbáltatás készült az ő számára a legközelebbi jövőben?

    VI.

    Hozzá fogok most már annak a részben mulatságos esetnek a leírásához, amelylyel kezdődik az én voltaképeni krónikám.
    Augusztus legvégén megjelentek végre Drozdovék is. Megérkezésök nem sokkal előzte meg az egész város által régen várt rokonuknak, az új kormányzónénak a megjövetelét, és átalában meglehetős feltünést okozott a társaságban. De mindez említésre méltó dolgokat későbbre hagyom. Most csak arra szorítkozom, hogy Ivanovna Praszkovja az őt annyira váró Petrovna Borbála részére egy igen izgalmas talányt hozott: Nicolas még juliusban elhagyta őket és a Rajna mellett K. gróffal találkozván, azzal és annak a családjával Pétervárra ment. (Megjegyzendő, hogy a grófnak mind a három leánya eladó volt).
    - Lizavetától, amilyen büszke és makacs ő, semmit sem birtam megtudni, - fejezte be a híradását Ivanovna Praszkovja, - de a saját szemeimmel láttam, hogy közte és Vszevolodovics Miklós közt valami történt. Az okát ennek nem tudom, de azt hiszem, édes Petrovna Borbálám, hogy ez iránt a kegyed Pavlovna Dáriáját lesz a legjobb megkérdezni. Az én nézetem szerint Liza van megsértve. Nagyon örülök, hogy végre haza hozhattam és átadhatom kegyednek ezt a kedvencét; úgyis csak terhemre volt.
    Ez epés szavak meglehetős ingerültséggel mondattak el. Látni való volt, hogy az “elsavanyodott asszony” előre elkészítette azokat és előre élvezte azok hatását. De Petrovna Borbála nem volt az az asszony, akit eféle szentimentális effektusokkal és talányokkal ki lehetett volna hozni a sodrából. Szigorúan lehető legrészletesebb és kielégítő magyarázatot követelt. Ivanovna Praszkovja mindjárt lejebb kezdte, sőt azzal végezte, hogy sírva fakadt és a legérzékenyebb baráti ömledezésbe esett. Ez az ingerlékeny és szentimentális dáma épen úgy, mint Trofimovics István, folytonosan szükségét érezte annak, hogy őszinte barátságot tapasztaljon és a legnagyobb panasza a leánya, Nikolajevna Lizaveta ellen épen az volt, hogy a “leánya neki nem barátnéja.”
    De minden magyarázatából és ömlengéséből csak az az egy volt bizonyos, hogy Liza és Nicolas közt valami összetűzés történt, de hogy milyen természetü, arról Ivanovna Praszkovjának halvány fogalma sem volt. A Pavlovna Dária okolását pedig végre nemcsak egészen visszavonta, de még külön is kérte, hogy előbbeni szavainak ne tulajdonítsanak semmi jelentőséget sem, mert ő azokat csak ingerültségében mondta. Egy szóval az egész dolog igen homályos, sőt gyanus volt. Az ő előadása szerint az összetűzés a Liza “makacs és gúnyos karaktere” miatt történt; a “büszke Vszevolodovics Miklós pedig, bár nagyon is szerelmes volt, nem tudta a gúnyolódást elviselni s ő is gúnyolódással felelt.” “Nem sokára megismerkedtünk egy fiatal emberrel, azt hiszem: a kegyetek “professzorának” az öcscsével; még a vezetékneve is ugyanaz...”
    - Nem az öcscse, hanem a fia, - igazította ki Petrovna Borbála. Ivanovna Praszkovja már régen sem tudta a Trofimovics István vezetéknevét megtartani és azt mindíg “professzornak” hítta.
    - No ha fia, hát fia, annál jobb, hiszen nekem az egészen mindegy. Közönséges fiatalember, igen szabad és élénk, de semmi különös nincs rajta. No, itt már Liza határozottan helytelenül viselte magát, magához édesgette a fiatal embert azzal a szándékkal, hogy Vszevolodovics Miklósban féltékenységet szítson. De nem ítélem érte el nagyon: lányos dolog, mindennapi, még kedves is. Csakhogy Vszevolodovics Miklós ahelyett hogy féltékenykedett volna, megbarátkozott a fiatal emberrel, mintha semmit sem látna vagy mintha neki mindegy lett volna. Ez aztán Lizát kihozta a sodrából. A fiatal ember nemsokára elutazott (nagyon sietett valahova!) Liza pedig minden alkalmas pillanatban csipkedni kezdte Vszevolodovics Miklóst. Észrevette, hogy az néha Dásával beszélget; ezért dühöngeni kezdett és nekem is türhetetlenné tette az életemet. A doktorok nekem az idegeskedést megtiltották, meguntam azt az ő magasztalt tavokat is, mert megfájultak a fogaim, akkora reumatizmust kaptam. Cikkeket is szoktak írni arról, hogy a genfi tótól fogfájást lehet kapni, olyan a tulajdonsága. S ekkor Vszevolodovics Miklós hirtelen levelet kapott a grófnétól és rögtön elutazott tőlünk; egy huszonnégy óra alatt összepakolt. Búcsuzni barátságosan búcsuztak el, Liza még ki is kisérte, igen víg és könnyelmű volt, sokat kacagott. De ez mind csak tettetés. Vszevolodovics Miklós elutazása után igen tünődő lett, de aztán még csak nem is emlegette, sőt nekem sem engedte meg, hogy emlegessem. Önnek is azt ajánlanám, Petrovna Borbála, hogy most Liza előtt ne beszéljen erről a tárgyról, mert csak ártana vele a dolognak. Én azt hiszem, hogy megint jóban lesznek, ha ugyan Vszevolodovics Miklós megtartja az igéretét és nemsokára megjön ide.
    - Mindjárt írok neki. Ha így történt, akkor csak közönséges összeszólalkozásról van szó. Ostobaság! Dáriát meg én jól ismerem. Ostobaság!
    - Bevallom, hogy Dásenkát illetőleg - hibáztam. A beszélgetések a legközönségesebbek voltak és mindig fenhangon folytak. Mindez akkor nagyon izgatott engem, mátuskám. És azt is láttam, hogy Liza is megint a régi szívességet tanúsította Dária iránt.
    Petrovna Borbála még aznap írt Miklósnak és rimánkodott neki, hogy a kitűzött időnél legalább egy hónappal korábban jőjjön el. Mindazáltal ő ebben a dologban homályt és bizonytalanságot látott. Egész este és egész éjjel gondolkozott. A “Praszkovja” vélekedését nagyon ártatlannak és szentimentálisnak tartotta. “Praszkovja egész életében nagyon érzékenykedő volt, már a nevelő-intézetben is”, gondolta magában, “Miklós pedig nem olyan legény, hogy egy leány gúnyolódásaitól megszökjék. Ha csakugyan volt köztük valami összeszólalkozás, akkor annak valami más oka van. Hanem a katonatisztet elhozták magukkal s mint valami rokont kvártélyozták be maguknál. Meg aztán Dáriát illetőleg is nagyon hamar megadta magát Praszkovja: bizonyosan megtartott valamit a begyében, amit nem akart elmondani...”
    Reggelre Petrovna Borbála megérlelte magában azt a tervet, hogy egyszerre végezni kell a dologgal, még ha az csak félreértés is, - mely terv igen figyelemreméltó az ő váratlanságánál fogva. Mit érzett a szivében, mikor ezt a tervet megfogalmazta: azt megmondani nehéz volna, de nem is vállalkozom arra, hogy előre boncolgassam azon ellenmondásokat, amelyek e tervben foglaltattak. Mint krónika-író én csak arra szorítkozom, hogy előadom az eseményeket pontosan úgy, amint azok megtörténtek, s nem vállalom a felelősséget, ha azok valószínűtleneknek látszanak. Hanem azt még egyszer meg kell erősítenem, hogy a Dásá iránti gyanúból reggelre semmi sem maradt, sőt igazán mondva tényleg meg sem fogamzott, annyira bízott Petrovna Borbála Dáriában. Hiszen azt még csak föl sem tételezhette, hogy Miklós megszerethesse Dáriát. Reggel, mikor Pavlovna Dária a teázó asztalnál a teát öntögette, Petrovna Borbála hosszasan és fürkészve vizsgálgatta őt, s tegnaptól kezdve talán már huszadikszor is ismételte magában a felkiáltást:
    - Ostobaság!
    Csak annyit vett észre, hogy Dária fáradtnak látszik s hogy még csendesebb, apatikusabb mint eddig volt. Teázás után egyszersmindenkorra megállapított házirend szerint mindaketten kézimunkához ültek le. Petrovna Borbála felhívta Dáriát, hogy számoljon be pontosan az ő külföldi tapasztalatairól, különösen a természetről, a városokról, szokásokról, a művészetekről és mesterségekről, - mindenről, amit csak észrevett. Drozdovékról és az ő Drozdovéknál töltött életéről egyetlen egy kérdés sem volt. Dásá, aki a dolgozó-asztalkánál mellette ült és segített neki hímezni, már vagy egy félóráig beszélt az ő egyenletes, egyhangú, s kissé gyenge hangján.
    - Dárjá, - szakította őt hirtelen félbe Petrovna Borbála, - nincsen neked semmi különös mondanivalód?
    - Semmi, - felelt Dária egy pillanatig elgondolkozva és fényes szemével Petrovna Borbálára nézve.
    - A lelkeden, a szíveden, a lelkiismereteden?
    - Semmi, - ismételte Dásá csendesen, de valami komor szilárdsággal.
    - Tudtam én azt! Tudd meg azt Dárjá, hogy én soha sem kételkedem te benned. Most ülj és hallgass rám. Ülj át a másik székre, velem szembe, hogy jól láthassalak. Igy. Felelj: akarsz-e férjhez menni?
    Dásá hosszú, kérdő tekintettel felelt, amely tekintet azonban valami nagyon meglepődött nem volt.
    - Megállj: hallgass. Először is nagy, sőt igen nagy korkülönbségről van szó; de te jobban tudod, mint akárki más, hogy ez milyen ostobaság. Te tudsz gondolkozni, s a te életedbe tévedésnek előfordulni nem szabad. Egyébiránt az illető még mutatós ember... Egy szóval Trofimovics István, akit te mindíg nagyra becsültél. Nos?
    Dásá most még kérdőbben nézett s ezúttal nem csak elcsodálkozott, hanem el is vörösödött.
    - Megállj, hallgass, ne siess! Neked ugyan az én végrendeletem szerint van pénzed, de mi lesz belőled, ha én meghalok, még hogyha pénzed van is? Megcsalnak, elszedik a pénzed és akkor véged. De mint az ő felesége ismert asszonyság leszel. Nézzük most a dolog másik oldalát: ha én meghalok, - bár én ő róla is gondoskodom, - mi lesz ő belőle? Te benned pedig én egészen megbízom. Megállj, még nem fejeztem be: ő könnyelmű, tehetetlen, kegyetlen, önző, aljas szokásai vannak, de te azért őt megbecsüld már csak azért is, mert vannak még rosszabbak is. Hiszen azt csak nem tételezed fel rólam, hogy valami semmirevalóhoz adlak, csak azért, hogy tőled megszabaduljak? És kivált azért, hogy én kérlek erre, hát meg is fogod becsülni, - szakította félbe magát ingerülten, - érted? Mit bámulsz?
    Dásá még mindíg hallgatott.
    - Megállj még, ne szólj! Ő valóságos vénasszony - de ez még jobb neked. Egyébiránt szánalmas vénasszony; épen nem érdemes arra, hogy valamely nő megszeresse. De a tehetetlenségeért meg lehet őt szeretni s te szeresd meg őt a tehetetlenségeért. Megértesz engem? Igen?
    Dásá igenlőleg intett a fejével.
    - Tudtam; ezt vártam tőled. Ő téged szeretni fog, mert ezzel köteles, köteles! ő téged imádni köteles! - sipította valami különös ingerültséggel Petrovna Borbála, - különben ő kötelesség nélkül is beléd szeret, ismerem én őt. Aztán meg én is itt leszek ám. Ne félj, én mindíg itt leszek. Ő majd panaszkodni fog rád, pletykákat terjeszt rólad, suttogni-buttogni fog a legelsővel, aki az útjába kerül, rücskölni fog, örökösen rücskölni; leveleket fog neked irogatni, egyik szobából a másikba, naponkint kétszer is, de azért nélküled meg nem él s ez a fő. Tanítsd őt engedelmességre; ha erre meg nem tanítod, bolond leszel. Fenyegetődzni fog, hogy felakasztja magát, ne higyj neki; az egész csak ostobaság! Ne higyj neki, hanem azért nyitva legyen szemed, füled, mert egyszer csak felakasztja magát. Ilyenekkel az ilyesmi is megtörténik. Nem azért akasztják fel magokat, mintha erősek lennének, hanem azért, mert gyengék. Aztán sohse engedj semmit sem a szélsőségekig: ez az első szabály a házas életben. Azt is mindig eszedben tartsd, hogy ő poéta. Nézd csak Dária: nincs nagyobb boldogság, mint az önfeláldozás. Mindezen kívül te nagy örömet szerzel nekem s ez a fő. Ne gondold, hogy én most csupa szeszélyből hirtelenkedem: tudom én, mit beszélek. Én önző vagyok, légy te is önző. Hiszen én nem kényszerítlek; minden a te akaratod szerint lesz, amit te mondasz, az fog történni. No hát mit ülsz, szólj már valamit.
    - Nekem egészen mindegy, Petrovna Borbála, ha már okvetetlenül egyszer férjhez kell mennem, - szólalt meg Dásá szilárd hangon.
    - Okvetetlenül? Mire célozol evvel? - nézett rá szigorúan és állhatatosan Petrovna Borbála.
    Dásá nem felelt, csak a himző-tűt forgatta a kezében.
    - Ha okos vagy is, bolondokat mondasz. Ha igaz is, hogy én most okvetetlenül eltökéltem, hogy téged férjhez adjalak, de ez nem valami szükséges okból történik, hanem csak azért, mert ez eszembe jutott, még pedig egyedül csak Trofimovics István miatt. Ha Trofimovics István nem volna, eszem ágában sem volna, hogy én téged férjhez adjalak, ha húsz éves is vagy már... Nos?
    - Ahogy parancsolja, Petrovna Borbála.
    - Tehát beleegyezel. Megállj, ide hallgass, hova sietsz? még nem mondtam el mindent. Végrendeletemben tizenötezer rubelt hagyok rád. Ezt én neked most mindjárt az esküvő után kiadom. Ebből nyolcezret átadsz neki, azaz nem neki, hanem nekem. Neki nyolcezernyi adóssága van; ezt én majd kifizetem, de nekie tudnia kell, hogy ez a te pénzeddel történik. Marad neked hétezer rubeled; ebből a világért se adj neki soha egy rubelt se. Adósságait soha ki ne fizesd. Ha egyszer ezt megteszed, akkor többé nem lesz tőle nyugtod. Egyébiránt én mindíg itt leszek. Kaptok tőlem évenkint ezerkétszáz rubel járadékot, rendkívüli kiadásokra valóval együtt ezerötszázat, a szálláson és koszton kívül, amit szintén én tőlem kaptok, épen úgy, mint jelenleg. Csak cselédséget fogtok külön tartani. Az évi járandóságot egyszerre fogom kiadni, mindíg a te kezedbe. De légy jó: adj néki is néha valamit, hetenkint egyszer, sőt ha többször kérne, akkor kergesd el. No de én is itt leszek. Ha pedig meghalok, a ti penziótok azért meg nem szünik egész az ő haláláig; érted: az ő haláláig, mert az az ő penziója, nem a tied. Neked pedig a hétezren kívül, amely nálad ha szamár nem leszel, sértetlenül megmarad, hagyok még a végrendeletemben nyolcezret; többet tőlem nem várhatsz, ezt jó lesz tudnod. No hát jó lesz? szólsz már végre valamit?
    - Hiszen megmondtam már, Petrovna Borbála.
    - Ne feledd, hogy minden a te akaratodtól függ, ahogy te akarod, úgy lesz.
    - De engedjen meg, Petrovna Borbála, talán Trofimovics István szólt már valamit önnek?
    - Nem, ő még semmit sem szólt, de... ő is rögtön fog szólni.
    Ezzel rögtön felugrott és egy fekete nagykendőt kapott magára. Dásá egy kissé megint elpirult és kérdő tekintettel nézett utána. Petrovna Borbála hirtelen visszafordult és haragtól szikrázó szemekkel nézett Dására:
    - Te ostoba! - kiáltott rá, úgy esve neki, mint egy vércse, - hálátlan ostoba! Mit gondolsz te? Tán azt hiszed, hogy én téged kompromittálni akarlak, csak ennyire is, ni! Hiszen ő térden csúszva fog téged megkérni, meg kell halnia a boldogságtól: így akarom én ezt elrendezni. Hiszen tudhatod, hogy én téged megsérteni nem engedlek. Vagy azt hiszed, hogy ő téged azért a nyolc-ezerért vesz el s én most szaladok, hogy téged eladjalak? Ostoba vagy, ostoba! mind ostobák vagytok. Add ide a napernyőmet.
    És repűlt a nedves tégla-burkolaton és fa-pallókon gyalog Trofimovics Istvánhoz.

    VII.

    Az igaz, hogy ő Dáriát megsérteni nem engedte volna; ellenkezőleg: épen most tartotta magát a Dária jótevőjének. A legnemesebb és legkifogástalanabb harag lángolt fel a lelkében, mikor a nagykendő felvétele közben megérezte magán az ő neveltjeinek zavart és bizalmatlan tekintetét. Dáriát ő ennek gyerekkorától fogva őszintén szerette. Ivanovna Praszkovja helyesen nevezte Dáriát az ő kedvencének. Petrovna Borbála pedig már rég elhatározta azt magában, hogy a Dária karaktere nem olyan, mint a bátyjáé, (t. i. mint a Satov Iváné), hogy Dária szelíd és engedelmes, önmegtagadásra kész, rendkívül hű, szerény, okosan megfontoló, s ami fő: nemes gondolkozású. Amint látszott, Dária eddig meg is felelt a hozzá fűzött várakozásoknak. “Ennek az életében nem lesznek elhibázott lépések,” mondta volt Petrovna Borbála még akkor, mikor a leányka még csak tizenkét éves volt, s mivel az volt a szokása, hogy makacsul és szenvedelmesen ragaszkodott minden rájött eszméhez, minden új tervéhez, minden világosnak tetsző gondolatához, hát rögtön úgy kezdte nevelni Dását, mint a saját édes leányát. Mindjárt félre tett annak egy kis kapitálist, és azonnal nevelőnőt hozatott a házhoz miss Kreags személyében, aki ott is maradt a háznál a növendéke tizenhat éves koráig, de akkor hirtelen felmondtak neki. Jártak a leányhoz tanárok a gymnasiumból, ezek közt egy igazi francia, aki Dását franciául tanította. Ennek is hirtelen mondtak fel, csaknem elkergették. Zongorára egy jó házból való szegény özvegy tanitotta. De a fő pedagógus mégis csak Trofimovics István volt. Voltaképen ő is fedezte fel Dását: ő kezdte azt tanítgatni már akkor, mikor Petrovna Borbála még nem is gondolt a leánykára. Ujra ismétlem: csodálatra méltó az, hogy mennyire ragaszkodtak Trofimovics Istvánhoz a gyerekek. Tusina Nikolajevna Lizaveta nyolc éves korától tizenegy éves koráig tanult tőle, (magától értetődő dolog, hogy Trofimovics István minden díj nélkül tanította őt és világért sem fogadott volna el Drozdovéktól semmit sem). Ez esetben azonban Trofimovics István ragaszkodott nagyon a kis leánykához és valami poémákat recitált neki a világ teremtéséről, az emberiség történetéből. Az ős-emberről és az ősnépekről mondott leckék érdekesebbek voltak az arab meséknél. Liza, aki zsibbadozott ez elbeszélések hallatára, otthon rendkivül mulatságosan figurázta ki Trofimovics Istvánt. Ez megtudván a pajkosságot, egyszer megleste a leánykát. A megzavarodott Liza sietett a nyakába csimpajkozni és sírva fakadt, de sírva fakadt Trofimovics István is a nagy örömtől. Hanem Liza nemsokára eltávozott s csak Dásá maradt. A mint Dásához tanítók kezdtek járni, Trofimovics István egészen abban hagyta a tanítást s lassankint ügyet sem vetett már a leányra. Igy tartott ez jó sokáig. Egyszer azonban, mikor Dásá már tizenhét éves lett, Trofimovics Istvánnak hirtelen feltünt annak kellemes arca. Ez Petrovna Borbálánál történt, épen asztalnál. Szóba ereszkedett a fiatal leánynyal, nagyon meg volt elégedve annak feleleteivel és felajánlotta, hogy komoly és terjedelmes formában elő fogja neki adni az orosz irodalom történetét. Petrovna Borbála megköszönte neki a szép gondolatot, Dásá pedig nagy örömben volt. Trofimovics István külön készülgetett az előadásokra s végre megkezdte azokat. A legrégibb korszakon kezdte. Az első előadás igen vonzó volt. Petrovna Borbála is végighallgatta. Mikor Trofimovics István bevégezte az előadást és elmenet azt mondta, hogy a jövő órán a “Szlova o polku Igoreve” néven ismert ősi legendát fogják elemezni, Petrovna Borbála hirtelen felállt az asztaltól és kijelentette, hogy több előadás pedig nem lészen. Trofimovics István megsértődött, de nem szólt, Dásá pedig elpirult. Egyéb azonban nem történt. Történt pedig ez épen három évvel a Petrovna Borbála jelenlegi ötlete előtt.
    A szegény Trofimovics István otthon ült és semmit sem sejtett. Szomorkás hangulatában már régen nézegetett ki az ablakon, lesve, hogy nem jön-e hozzá valamely ismerős? De csak nem akart senki sem mutatkozni. Kint hideg volt, fagyni kezdett. Be kellett fűttetni. Nagyot sóhajtott. Egyszerre csak szörnyű látvány tárult eléje: Petrovna Borbála ilyen rút időben és ilyen szokatlan órában egyenesen ő hozzá tart! Még pedig gyalog! Ez őt annyira meglepte, hogy elfelejtett ruhát váltani s úgy fogadta Petrovna Borbálát, a hogy volt: a mindennapi vattázott, rózsaszínű ujjasában.
    - Ma bonne amie! - kiáltott gyengén a vendége elé.
    - Örülök, hogy egyedül találom önt; ki nem állhatom az ön cimboráit. Mennyit dohányozik! Uristen, micsoda levegő ez! Ön még nem is teázott, pedig már tizenkettőre jár az idő. Önnek a rendetlenség a boldogsága. Élvezete a piszok! Micsoda papír-rongy ez a földön? Násztászjá! Násztászjá! Mit csinál az a Násztászjá? Nyiss ki mátuskám, ablakokat és ajtókat, mindent széltére! Mi pedig jerünk a vendéglátóba. Dolgom van önnel. Te meg mátuskám sepregess legalább egyszer életedben.
    - Mindig szemetel! - sipított ingerülten és panaszosan Násztászjá.
    - Hát seperj ki, ha kell tizenötször is napjában. Micsoda hitvány ez az ön vendéglátója is (mikor oda belépett.) Zárja be jobban az ajtót, mert ez még hallgatódzni fog. A kárpitozást okvetetlenül föl kell frissíteni. Hiszen ide küldtem önhöz a kárpitost mintákkal, hát mért nem választott? Üljön le és figyeljen. Üljön le hát, ha mondom. Hova megy? Hova megy? mit akar ott?
    - Mindjárt visszajövök, - kiáltott a másik szobából Trofimovics István; - no már itt is vagyok.
    - Á! Ön ruhát váltott! - nézte őt gúnyosan végig Petrovna Borbála. (Trofimovics István kabátot öltött az ujjasára.) Ez csakugyan jobban fog illeni - a beszélgetésünkhöz. Üljön le már, kérem önt.
    Petrovna Borbála előadott mindent hirtelen, élesen és ellenmondást nem tűrő hangon. Célzott a nyolc-ezer rubelre is, amire Trofimovics Istvánnak roppant szüksége volt. Részletesen szólt a hozományról. Trofimovics István csak a szemét meresztgette és remegett. Mindent hallott, de nem volt előtte a dolog világos. Szólni akart, de nem lelt szavakat. Csak azt tudta, hogy minden ugy lesz, mint Petrovna Borbála mondja, hogy felelni, ellenvetést tenni hasztalan volna s hogy ő kérlelhetetlenűl megházasított ember.
    - Mais ma bonne amie, harmadszor! és az én koromban... hozzá még olyan gyerekleánykával! - szólalt meg végre. - Mais c’est une enfant!
    - Gyermek, aki már hálistennek húsz éves! Ne forgassa a szemét, kérem, nem játszunk színházat. Ön igen okos és tanult ember, de az élethez mitsem ért, önnek mindig dajka kell. Mi lesz önnel, ha én meghalok? Ő pedig jó dajkája lesz önnek. Szerény, erős akaratú, okos leányka; aztán meg én is itt leszek, nem halok meg tán rögtön. Dásá otthon ülő, a szelídség angyala. Ez a szerencsés gondolatom nekem még Svájcban jött. Csak megérti tán, ha én magam mondom önnek, hogy ő a szelídség angyala! - kiáltott fel egyszeribe mérgesen. - Önt itt megeszi a piszok; ő majd rendet csinál, minden olyan lesz itt, mint a tükör. Eh, hát ön tán arról álmodozik, hogy térdet-fejet hajtva kináljam önnek oda ezt a kincset? Elsoroljam az összes előnyöket, megkérjem önt az ő számára? Hiszen önnek térdre kellene borulnia... Oh, maga mihaszna, kislelkű ember!
    - De... én már öreg vagyok.
    - Mi az az ön ötvenhárom éve! Az ötven év nem a vége az életnek, hanem a fele. Ön szép férfi s ezt maga is tudja. Azt is tudja: mennyire tiszteli ő önt. Ha én meghalok, mi lesz azzal is? Ha pedig ön mellett lesz, hát ő is nyugodt lehet, én is. Ön ismert ember, van jó neve, jó szíve; ön penziót fog kapni, mert ezt én kötelességemnek ismerem. Ön megmentheti őt, hát mentse is meg. Mindenesetre pedig tisztességes dolgot cselekszik. Ön hozzá idomítja őt az élethez, kibontja a szivét, irányt ad a gondolkozásának. Hányan vesznek el mostanában azért, mert rossz irányt vesz a gondolkozásuk! Akkorára elkészül ön a művével is és egyszeribe újra felkölti maga iránt a közfigyelmet.
    - Épen most készülök megkezdeni azt a művemet, amelynek a címe az lesz, hogy “Elbeszélések a spanyol történetből”, - motyogott Trofimovics István, akinek hízelgett a Petrovna Borbála utolsó mondása.
    - No látja, épen jókor!
    - De hát... ő? Mondta már ezt neki?
    - Ő felőle ne nyugtalankodjék. Minek kiváncsiskodik? Természetes, hogy önnek őt személyesen kell megkérnie, szépen megkérni, hogy önt szerencséltesse, érti? De ne féljen, én is ott leszek.
    Trofimovics Istvánnak forogni kezdett a feje, a falak táncoltak körülte. Volt egy szörnyű gondolata, amelylyel semmiképen sem tudott megbirkózni.
    - Excellente amie! - szólt reszkető hangon, - azt én sohasem képzeltem volna, hogy kegyed engem más nőhöz... adjon... férjül.
    - Ön nem leány, Trofimovics István: csak a leányokat szokás odaadni, ön pedig maga házasodik meg, - sziszegett epésen Petrovna Borbála.
    - Oui, jai pris un mot pour un autre. Mais... c’est égal, - erősítette a jó ember a magáét, nyugtalanul.
    - Látom, hogy c’est égal, - felelt lenézően Petrovna Borbála, - istenem, hiszen ez elájult! Násztászjá, Násztászjá! Vizet!
    De vizre nem került a sor. Trofimovics István magához tért. Petrovna Borbála fogta a napernyőjét.
    - Ugy látom, hogy önnel most nem lehet beszélni.
    - Oui, oui, je suis incapable.
    - De holnapig kipiheni magát és meggondolhatja a dolgát. Most maradjon itthon s ha valami baja lenne, üzenjen, akár éjjel is. Levelet ne írjon, mert azt el sem olvasom. Holnap pedig ilyen tájban magam jövök el a feleletért s reménylem, hogy az egészen kielégítő lesz. Intézkedjék úgy, hogy senki se legyen itt, meg hogy ki legyen söpörve a lakása, mert ez így tűrhetetlen. Násztászjá, Násztászjá!
    Természetes, hogy Trofimovics István másnap beleegyezett, de nem is lehetett bele nem egyeznie. Különös körülmények adódtak elő...
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633988367
Webáruház készítés