Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Dosztojevszkij: A kis hős és egyéb elbeszélések MOBI e-könyv

Dosztojevszkij: A kis hős és egyéb elbeszélések MOBI e-könyv
540 Ft540
  • Részlet az e-Könyvből:

    Különös teremtményei az Úristennek a gyermekek: örökké ott motoszkálnak az ember fejében és szívében, akár ébren van, akár pedig alszik és álmodik. Karácsony előtt, de főleg a karácsonyelőtti napon, estefelé, mindig pontosan és biztosan összetalálkoztam egy bizonyos uccasarkon egy kis fiúcskával, aki semmiesetre sem volt idősebb, mint, mondjuk, hétéves. A fiúcska a metsző hideg ellenére csaknem nyáriasan volt felöltözve, nyaka azonban valami ócska, elnyűtt holmival volt becsavarva jeléül annak, hogy a fiúcskát valaki mégis valamiképpen gondozta és felkészítette, mielőtt az uccára kiküldte. A fiúcska “kéznyujtogatni” ment: így hangzik a műkifejezés, jelenti pedig azt, hogy koldulni ment. Ezt a műkifejezést maguk a fiúcskák találták ki foglalkozásuk megjelölésére.
    Ilyen kolduló fiú özönével hemzseg az uccákon, minden uccasarkon beléd botlanak és könyörögnek és síránkoznak és valami, fejből betanult mondókát hadarnak el. Ez a fiúcska azonban nem síránkozott, bizonyos fokig ártatlanul és szokatlanul beszélt, szemével bizakodva tekintett reám, ez a fiúcska tehát a koldulásban még kezdő volt. Kérdezősködésemre azt felelte, hogy van egy testvérnénje, aki munka nélkül van, különben sem tudna dolgozni, mert beteg. Lehet, hogy a fiúcska igazat mondott, bár későbben azt tapasztaltam, hogy ilyen kolduló fiúcska rengeteg van. A legkegyetlenebb és a legborzalmasabb téli hidegben is az uccára hajszolják ezeket a szerencsétlen fiúcskákat, hogy kolduljanak. Ha üres kézzel mernek visszamenni, akkor jól elverik őket.
    Ha a koldúsfiúnak sikerült pár kopejkát összekoldulnia, akkor, csontig agyonfagyva, a hidegtől meggémberedett kezekkel és lábakkal, visszamegy valamelyik pince-lebujba (ő már tudja, melyikbe), ahol az ő ivóbandája már együtt van és baromi módon iszik. Ezek a részegeskedő kompániák olyanokból szoktak összeverődni, akik “a gyári munka befejezése után már szombat este kezdik ünnepelni a vasárnapot és ünneplik egészen szerda estig” és csak csütörtökön reggel állanak ismét munkába. Ott, azokban a pince-lebujokban a férfiakkal együtt isznak az ő, betegre vert és éhező asszonyaik és ott sivítoznak az anyai emlők után éhező csecsemőik. Pálinka, piszok, bűz és kicsapongás, de mindenekelőtt és mindenekfölött pálinka bőven van ott. Az összekoldult kopejkákkal a visszatérő fiúcskának azonnal a legközelebbi csapszékbe kell rohannia és még több pálinkát hoznia. Tréfából azután a fiúcska szájába is öntenek a méregitalból és majd megszakadnak a röhögéstől, ha az égető italtól a gyermek lélekzete eláll, ha fuldoklásában összerogy és az iszonyattól majd megfullad, ha kínjában se nem lát, se nem hall. Ők, a röhögő felnőttek azonban csak tovább öntik a gyermek szájába az istentelen méregitalt, az iszonyatos pálinkát.
    Ha az ilyen kolduló fiúcska kissé fölcseperedik, akkor valamelyik gyárba dugják; amit azonban munkájával összeszerez, azt azonnal a pince-lebujba kell vinnie és pálinkára odaadnia. Mielőtt azonban ezek a kolduló gyermekek a gyárba jutnak, máris apró gonosztevőkké züllöttek. Bebarangolják az egész várost és pontosan ismerik mindazokat a pince-, félszeres udvar-rejtekhelyeket, ahol észrevétlenül lehet meghálni. Igy, például, egy ilyen koldusfiú több éjszakán át egy háziszolga fáskosarában hált meg, anélkül, hogy a szolga ezt észrevette volna. Mindezek a kolduló fiúk természetesen agyafúrt tolvajok. A lopás szinte vérükké válik már nyolcéves korukban és nem ritkán sejtelmük sincs arról, hogy a lopás tulajdonképpen bűn, vagy legalább is tiltott dolog. Vannak köztük olyanok, akiknél bűntudatról szó sem lehet.
    Ezek a kolduló fiúk hihetetlenül edzettek és szabadságukért képesek mindenre, képesek ázni-fázni, koplalni-éhezni és magukat véresre veretni. Mihelyt tehetik, azonnal lerázzák magukról szipolyozóik igáját, függetlenítik magukat és hétpróbás csavargókká válnak. Attól fogva azután saját kedvükre csavarognak; saját kezükre dolgoznak, saját hasznukra és élvezetükre csalnak, lopnak és koldulnak. Az ilyen vadon nőtt gyerekcsavargónak semmiféle ismerete, semmiféle tudása sincsen. Még azt sem tudja, milyen országban lakik, melyik nemzethez tartozik. Nem tudja, van-e Isten, van-e cár... Ezek a vadon nőtt kis csavargók sokszor annyira tudatlanok, hogy szinte hihetetlen, pedig úgy van. Sajnos, de mindez tény...
    A koldusfiúcska karácsonyestéje az égben.
    Mégis én íróember vagyok és azt hiszem, hogy ezt a “történet”-et én eszeltem ki. Azt mondtam, hogy “azt hiszem”, pedig biztosan tudom, hogy én eszeltem ki. De bár tudom, hogy én eszeltem ki, mégis folyton úgy rémlik, hogy ez az eset valahol valamikor valóban megtörtént, még pedig karácsony estéjén valamelyik nagyvárosban, metsző hidegben.
    Lelki szememmel egy fiút látok, egy, még egészen kicsi fiúcskát, aki talán még csak hatéves vagy még ennél is fiatalabb. Ez a fiúcska egy napon egy nedves és hideg pincehelyiségben ébredt fel. A fiúcska vézna testecskéjét csak egy vékonyka és ócska ingecske födte. A szegény gyermek szinte remegett a nagy hidegtől. A fiúcska saját leheletét figyelte, amely fehér gőzként áramlott ki szájából-orrából; és mivel ott a sarokban egy kopott bőrtáskán ülnie unalmas volt neki, szándékosan jó erőseket lehelt és kiváncsian nézegette a szájából-orrából kifujtatott lehelet-gőz gomolygását és a hideg, nedves levegőben való szétfoszlódását.
    A fiúcska azonban nagyon éhes volt és szeretett volna valamit enni. Reggel óta a fiúcska már ismételten odaosont az egyik fekvőhelyhez, ahol egy tenyérnyi vastag, jobban mondva, tenyérnyi vékony szalmazsákon beteg édesanyja feküdt. Vánkosa a betegnek nem volt, ehelyett feje alá valami batyúfélét gyömöszölt. Hogyan került oda az a szegény asszony? Valószínűleg valamelyik más városból vetődött oda kis fiával és ott megbetegedett. A pincehelyiség főbérlőnőjét már két nappal ezelőtt elhurcolta a rendőrség. Erre az albérlők is ijedtükben majdnem mindannyian szétrebbentek, csak egy férfi-albérlő maradt vissza, de ez is csak azért, mert már huszonnégy órája holtrészegen feküdt az egyik sarokban: ez már a közeledő karácsonyi ünnepek örömére és tiszteletére itta le magát ennyire. A pincehelyiség egy másik zugában egy agyonreumásodott nyolcvanéves öregasszony nyöszörgött, aki valahol valamikor szárazdajka volt, most azonban ott feküdt egyedül és elhagyottan és sóhajtozva várt a halálra. Az öregasszony folyton morgott és szidta, korholta a kisfiút, aki félelmében közelíteni sem mert az öregasszony vacka felé.
    Az egyik polcon a kisfiú talált valami innivalót, de egy morzsányi kenyeret sehol sem tudott felkutatni és emiatt édesanyját már legalább tizedszer próbálta felébreszteni. A kisfiú már félni kezdett a sötétségtől, közben ugyanis már erősen besötétedett, de senki sem volt, aki világosságot gyujtson. Amint a fiúcska édesanyját újból keltegette, kezecskéje odaért szülője arcához. A kisfiú nagyon elcsodálkozott, hogy édesanyjának arca épp oly hideg, mint a hideg fal.
    “Jaj de nagyon hideg van itten!” - gondolta a kisfiú, kissé elgondolkodott, kezecskéje közben öntudatlanul is halott édesanyja arcáról annak vállára csúszott le. A kisfiú hirtelen elkapta kezecskéjét anyja válláról, kis ujjaira lehelgetni kezdett, hogy megmelegítse őket. Közben eszébe jutott sapkája, mely ott valahol az ő kis fekvőhelyén hevert, odament, megkereste és fejébe nyomta. Ekkor hirtelen az a gondolata támadt, hogy kimegy a pincehelyiségből az uccára és tapogatózva megkereste az ajtót. Talán már előbb is kiment volna, ha nem félt volna attól a nagy kutyától, amely a pincekijáratban hevert és folyton csaholt. A csaholás megszűnt, a kutyát sem lehetett látni sehol sem és a kisfiú egyszerre csak az uccán termett, anélkül, hogy sokat gondolkodott volna rajta.
    Óh, édes jó Istenem! Micsoda város volt az! Ehhez hasonlót a kisfiú még soha sem látott! Ott, ahonnét édesanyjával érkezett, ott abban a városban éjjel nagyon sötét volt, mert minden uccában csak egy lámpa égett. Ott, abban a városban alacsonyak voltak a házak, az ablakokat éjjelre fatáblákkal zárták el. Ott, abban a másik városban, mihelyt sötétedni kezdett, már senkit sem lehetett az uccán látni; az emberek mind hazamentek és lakásukba zárkóztak. Ott, abban a másik városban este már csak kutyákat lehetett látni százával, ezrével, amelyek egész éjjel veszettül ugattak és fülrepesztően vonyítottak. Azért abban a másik városban mégis csak jobb volt, ott meleg volt és enni is adtak neki, itt azonban... óh, csak kaphatna valahol valami kis ennivalót!...
    De micsoda zaj, lárma, zsibongás és tolongás van ebben a városban! És mennyi a világosság, mennyi az ember, a kocsi és a ló! És milyen a hideg, a hideg! Az agyonhajszolt állatok orrlyikaiból szinte tódul a gőzzé sűrűsödő, fehér pára; közben-közben a puha és omlékony havon átütnek a lovak patkós patái és szinte csattogó csattanással ütődnek az ucca köves burkolatába. És mennyi az ember ebben a városban és hogy rohannak, tolonganak ezek az emberek... De, de,... édes jó Istenem mennyire éhes a kisfiú, mennyire szeretne valamicskét enni, akármilyen keveset is, akármit is, csak adna neki valaki valami kis ennivalót! És hogy fáznak kis ujjai, úgy fáznak, hogy szinte fájnak. Egy rendőr haladt el a fiúcska mellett, de hirtelen elfordította fejét, hogy a szánalomra méltó gyermeket ne is lássa.
    Közben a kisfiú egy másik uccába ért. Óh, micsoda hatalmas és széles ucca volt az! Ott abban az uccában igazán gyönyörű volt minden! És mennyi ember tolongott abban az uccában. És mindannyian lármáztak, futottak, rohantak vagy gyalog, vagy kocsin, vagy szánon. És mennyi lámpa, de mennyi lámpa égett ott abban az uccában! És micsoda tündéri fényt árasztott az a sok lámpa! De mi az?... óh, micsoda óriási ablak és az ablak mögött egy szoba, egy óriási szoba és a szobában egy hatalmas fa, mennyezetig érő karácsonyfa, egy nagy fenyőfa, rajta sok-sok csillogó-villogó lángú lámpácska, sok-sok aranyos csecsebecse, sok-sok aranyozott alma és dió, a karácsonyfa körül mennyi gyönyörű játékszer, mennyi baba, mennyi lovacska! És ebben a tündérien szép szobában, a ragyogó fényű karácsonyfa körül kis gyermekek futkároznak, mindannyian ünneplőbe öltözve, mindannyian oly tiszták és szépek és ezek a gyermekek mind mosolyognak, nevetgélnek, játszadoznak és iszogatnak és eszegetnek szép és finom csemegéket. Egyszerre csak táncra perdül egy kisleány egy kisfiúval... Óh, édes jó Istenem, milyen szép is az a kisleány! Sőt az óriási ablak üvegtáblái mögött felhangzik még a muzsika is, az uccára is kihangzik, egészen jól lehet hallani...
    És az a kisfiú ott az uccán egy szál ingecskében, mezítláb, tágra meresztett szemmel néz be a fényes ablakon és csodálkozik és már mosolyog is, pedig mezítelen kis lábai és lábujjai nagyon fáznak, a metsző hidegtől szinte fájnak. Kis kezén az ujjacskák már szederjesen vörösek, ujjacskáit már nem tudja hajlítani, már minden mozdulat fájdalmas neki, de ő most ezzel nem törődik. Egyszerre azonban úgy érzi a fiúcska, hogy mindkét keze nagyon fáj a metsző hidegtől, fájdalmában elsírja magát és tovább szalad...
    Futás közben megint szemébe ötlik egy fényes, óriási ablak és az ablaküveg mögött egy ragyogóan kivilágított szoba. Ebben a szobában is van karácsonyfa, nem is egy, hanem több; ezek a karácsonyfák azonban már nem olyan nagyok. Ebben a szobában sok-sok asztal van és minden asztalon rengeteg sütemény, sütemény és sütemény; piros és sárga és fehér és barna és más színű sütemény. Egy hosszú-hosszú asztal mögött négy, fényesen kiöltözött hölgy áll és ezek mindenkinek, aki a hosszú asztalhoz megy, adnak az asztalon levő finom és gyönyörű süteményből. A fényes szoba ajtaja minden pillanatban kinyílik és becsukódik és ezen az ajtón keresztül sokan mennek be az uccáról a fényes szobába. A kisfiú odasompolyog és meglapul az ajtóban és amint megint kinyílik az ajtó, ő is beoson a fényes szobába. Óh, de milyen mérgesek rá, hogy rá ordítanak és kikergetik! A négy kiöltözött hölgy közül az egyik hirtelen hozzá rohan, markába nyom egy kopejkát, maga nyitja ki az ajtót és kiküldi őt az uccára. Mennyire megrémül mind ettől a kisfiú! A kopejka kihull kezéből és csengve-bongva esik le az ajtóküszöb lépcsőfokára: kékesvörösre fagyott kis ujjait már annyira sem tudta hajlítani, hogy a pénzdarabot kezében foghatta volna...
    És a fiúcska kiszalad az uccára és gyorsan tovább fut, oly gyorsan fut, amilyen gyorsan csak telik tőle; fut, fut, de maga sem tudja, hová. Megint sírni szeretne, de nem mer, csak fut, fut és futás közben ujjaira lehelget, hogy megmelegítse őket. És a fiúcska elszomorodik, végtelenül elszomorodik és elkeseredik, végtelenül elkeseredik amiatt, hogy annyira magára hagyták, hogy senki nem gondol, senki nem törődik vele; már-már valami rémületféle kezdett rajta erőt venni, de hirtelen... mi ez megint? Miféle látnivaló van itt megint?...
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633642108
Webáruház készítés