Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Donászy Ferenc: Vadászkalandok vad tájakon_MOBI

Donászy Ferenc: Vadászkalandok vad tájakon_MOBI
690 Ft

TARTALOM

Izgalmas vadásztörténetek
„Vándoroljatok ki!...”
Esszed
A tropikus földövek éjjeli és nappali életéből
Állatpárbajok
A „tevepárduc”
Lélek és ösztön
„Old Ephraim”
A koronás galamb
Hét főbűnök az állatvilágban
Az állatok háborúja
Mesés szörnyek
Egy pillantás a nagy mindenségbe I.
Egy pillantás a nagy mindenségbe II.
Okuli
Kanári-kajdácsok
e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    Mesés szörnyek

    Laokoon és fiainak borzalmas vége, valamint a Scylla és Charybdis óriási nyolckarú szörnye, mely a hajók fedélzetéről rángatta le az embereket a hullámok mélyébe, nem mese!
    Lucanus Pharsaliájában már hiteles és elfogadható adatokat nyujt arról a szörnyről, mely Regulusznak Karthagó alatt kiállított előörseit éjjelenként elragadozta; mikor Regulusz katonáival ellene indult, „a légiók és thurmák páncélos vitézei meghátráltak az iszonyú sárkány elől”, mely nem volt egyéb - éppúgy, mint a biblia és régi korok sárkányai is - egy kolosszális nagyságra kifejlett óriás-kígyónál.
    De ha nem is ezt nevezték volna a régiek a sokat emlegetett sárkánynak, hanem azokat a krokodilfejű, hosszúfarkú, pikkelyes szörnyeket, óriási denevérszárnyakkal, ahogyan a mesék szóban-képben rajzolják: még ebben is sok igazság volna, mert ez a szörny is létezett éppen olyan ijesztő alakban és méretekben.
    Élt és ott szállongott a vihar suhogásával szelve a levegőt, fogas csőrével, denevérszárnyaival a Jura-korszak famagas zuzmói, páfrányai és cicasai felett, vagy megpihenve lesett prédára egy-egy sziklaormon a Pterodaktilus, melynek ásatag maradványai és lenyomatai épp olyanok, mint a mesék rajzolják: pikkelyes gyík, kígyó, madár, emlős egyszerre s nem lehetetlen, sőt több mint bizonyos, hogy egy-két ilyen szörny, mint elkésett tanuja az ősvilágnak, a későbbi korokra is megmaradt.
    Ezt hiteles adatok is bizonyítják. Ugyanis a Johanniták idejében Rhodos szigetén egy szörny rémítette a lakosságot. A lovagok többször kivonultak ellene, de nehéz páncéljaikban nem juthattak hozzá a talaj mocsaras és szakadékos volta miatt, kutyáik pedig megfutottak a szörny rémalakjától és szárnyainak rettenetes suhogásától. Végre Gázon lovag, égetett agyagból formálva ki alakját s kutyáit ezen begyakorolva, elejtette, de maga is halálos sebeket kapott a hosszú küzdelemben. Ez az agyagszobor - mint Pomponius és Akteosz polihisztorok bizonyítják - szakasztott mása volt a Pterodaktilusnak és az 1476. utáni ostromban pusztult el.
    Ezeken kívül még egész légiója létezett és élt a bizarrnál-bizarrabb alakú és formájú szörnyeknek a föld különböző ősformációiban, melyeknek megkövült lenyomatait egymásután tárja fel századunk kutató tudományszomja a földteke mélyéből és rejtekéből.
    A legrémesebb álom, a láztól hevült önkívület és fantázia nem képes oly rettenetes formájú alakokat, olyan csodaszörnyeket alkotni, minőket alkotott a rend és tökély utolérhetetlen mestere: a természet...
    Földünknek legnagyobb élő állatai ezekhez a szörnyekhez képest egerek voltak, parányi egerek - és mai állapotában a föld nem lenne őket képes eltartani, mert élelmükhöz ugyanolyan gigantikus növényzet kellene, mint akkor volt és ugyanoly leírhatlan bujaságban.
    A sigilláriák, cicasok, acaciák, zamitesek percek alatt hüvelyket, órák alatt pedig lábakat nőttek, szemmel követhető buja serkedezéssel s az equisetumok, páfrányok szintén szemmel látható gyorsasággal bújtak ki az ősiszap termő és termékenyítő erejétől átfült talajból; a sokféle pálmafaj pedig tök- és hordónagyságú gyümölcsöket s fürtöket ingatott titáni koronáin, de kellett is, mert a mammuthok, mastodonok, a mai elefántok ősapjai, azokkal a titáni iguanodon-gyíkokkal, megatherium- és mylodonokkal együtt, egy-egy evésre erdőket ettek s tavakat ittak rá, hogy találó hasonlattal éljünk.
    De nemcsak a fűevők tenyésztek ilyen kolosszális nagyságban, hanem a húsevők és ragadozók is.
    A mai oroszlánok és tigrisek ősapja a barlangi oroszlán és egy smilodon nevű rettentő ragadozó voltak.
    Ez utóbbinak négy iszonyú, kardnagyságú szemfoga volt, hatalmas őrlő fogai mellett, melyek egy-egy meggörbült, háromélű tőrhöz hasonlítottak élességükre és hegyességükre nézve.
    Ilyen fogakkal felvehette ez a 14-16 láb hosszú ragadozó a harcot magával az óriások óriásával, a mammuttal is, mert e fogak még a vaspáncélt is megbontották és szétdarabolhatták volna. Micsoda küzdelmek folyhattak, mikor egy pár ilyen hegynagyságú kolosszus egymásba akadt!
    A smilodon rendesen lesből, hátulról támadhatott s tán 8-10 öles szökéssel vetette magát a mammut hátára, mert ennek agyarai és iszonyú rohama előtt semmiféle élőlény meg nem állt volna - és egy-egy rántással félöles sebet szakított agyaraival a mammut két-három láb hosszú, tömött szőrrel borított, vastag bőrén; ez az állatkolosszus csak úgy menekülhetett támadójától, hogy vele együtt a legközelebbi tóba rohant - s ott aztán maga alá gyürte és megfojtotta...
    A mammut és az ősszarvorrú az egyedüliek az özönvíz korának állatvilágából, melyeket természetes mivoltukban, alakjuk és szinezetük szerint le tudunk rajzolni.
    Ugyanis annak a temérdek elefántcsontnak, melyet e nevezet alatt a kereskedelem évenként forgalomba hoz, alig egy negyede vagy nyolcadrésze származik Afrika és India elefántjaitól, hanem legnagyobb részben ásatag mammutagyar, a szibériai folyók, az Ob, Jenisszej és Léna jeges partvidékeiről, hol a tunguzok, jakutok, szamojédek és osztjákok vágják ki az örök jéghegyekből és magából a homokos talajból ezeket a kétmázsás, tizenöt láb hosszú s tövükön egy lábnál vastagabb, köralakban görbült, hatalmas agyarakat, melyek minőségre és jóságra nézve vetekednek az elefántcsonttal és melyeken nem ritkán még friss és épen maradt húscafatok is látszanak.
    Mikor az elefántok őse e jeges tájékon élt, valószínűleg az örök jég mai hona is, ha nem is szubtropikus, de meleg és dús vegetációjú földrész lehetett, - tán egy kevéssel melegebb, mint jelenlegi mérsékelt földöveink éghajlata.
    1799-ben egy Oszip Sumasoff nevű tunguz főnök nejével és két társával, iramszarvasoktól vont szánján, elefántcsontgyüjtés céljából a Léna felső vidékére rándult, ahol ez a Jeges-tengerbe ömlik.
    Ez és a mult évi rövid északi nyár szerfelett forró volt, ezért óriási hegyek és torlaszok szakadoztak le azokból az örökjéghegyekből, melyek még az őskorban születtek és állanak mai napig.
    Egy ilyen hatalmas jégtorlasz átlátszó tömegébe fagyva, a tunguz főnök kimondhatatlan csodálatára, egy roppant nagy, fekete, szőrös test sötétlett óriási fehér agyarakkal... egy egész, az utolsó szőrszálig épen megmaradt mammut, ahogyan a tunguzok nevezik.
    A jég konzerváló és fentartó ereje mindenki előtt ismeretes. A sarkvidékeken egy év, vagy több évezred mulva is csak olyan frissen megmarad minden hulla és szerves anyag, mintha élne; így az őselefánt is azon frissen és érintetlenül megmaradt, ahogyan a vízözön korában a jégbe fagyott.
    Hanem a tunguz főnök csak két hét mulva juthatott a gyönyörű, 16 láb hosszú agyarakhoz. Ahhoz pedig, hogy a jégtorlasz tömege szétolvadjon és az özönvíz előtti korok óriása szabadon heverjen a zöldes jégtáblák között, a parti homokon, hét egész nyár kellett.
    Az ilyen leletek legfélelmesebb ellenségei, elpusztítói a sarki rókák és medvék. A sarkoknak eme örökké éhes hiénái ezúttal is alig várták már, hogy kikezdhessék és felfalhassák a mammutot; s mire 1806 körül, a „Journal du Nord” révén, az esemény híre elterjedt Szentpétervárott és a művelt világban s a szentpétervári akadémia kiküldöttje, a természetbúvár Adams, Sumasoff és tíz tunguz kíséretében megérkezett a helyszínére, a Léna jobbpartján lévő Tamud félszigetkére, - akkorra a mammutot már javarészben felfalták a rókák és medvék, - sőt a jakutok is jól hozzáláttak s ezzel az ősvilági hússal tartották szánvonó kutyáikat.
    De azért még maradt elég!
    A három és fél láb hosszú, fekete hátisörényt egészen, a rőtbarna, gyapjas szőrből pedig harminc fontnál többet összegyűjtött Adams; ebből a sörényből azután Európának majdnem valamennyi múzeuma kapott egy csipetet mutatóba. A hatalmas főt egészen épen találta, szemekkel és agyvelővel együtt. Ez agyarak nélkül négy és fél mázsát nyomott. A bőrnek háromnegyed részét szintén sikerült megmentenie; mikor lefejtették, 16 ember volt csak képes elszállítani.
    Adams tehát e becses leletekkel, a teljes csontvázzal és egy jókora darab friss mammuthússal szerencsésen megérkezett Szentpétervárra, hol képzelhetni, minő riadallal fogadták a tudós világ és az akadémia tekintélyei, kik tudományszomjuktól késztetve - még meg is kóstolták a csodálatos, özönvíz előtti pecsenyét.
    E leleten kívül még 1812-ben is találtak ép mammutot, 1771-ben pedig a nagyhírű Pallas egy ősvilági orrszarvút (Rhinoceros tichorhinus) talált. Ez is durva szőrrel volt fedve hatalmas bőrpáncélján, gyomrában pedig, óriási mennyiségben, mindenféle növényrészeket leltek, még meglehetősen ép állapotban...
    Hogy csakugyan léteztek a mult századokban s léteznek még ma is mesés nagyságú, ismeretlen szörnyek úgy a tengerekben, mint a szárazon, azt kétségtelenné teszik az eddig ismert adatok, melyekből biztosan csupán azt nem lehet megállapítani, hogy a Jura-korszak rettenetes szörnyeiből valók-e ezek, vagy későbbi századok szülöttei? Annyi azonban bizonyos, hogy vannak a világtengerek megmérhetetlen mélységeiben gyík-, kígyó-, teknősbéka- és polipalakú, rettenetes nagyságú szörnyek, melyek hol itt, hol ott merülnek fel néhány órára vagy percre a felszínre.
    A tengerek összetétele, minősége ma is ugyanaz, mint volt a Jura-korszakban; így a lehetősége sincs kizárva annak, hogy azokban a mérhetetlen mélységekben ne élhessenek még egyesek a krokodilalakú s gigantikus nagyságú Ichtyosaurus fajából, melynek sugaras, napraforgóalakú szemei épp azt mutatják, hogy ez állat azoknak a mélységeknek volt lakója, hol a víz nagy nyomását más élő nem bírná kiállani; vagy a Plesiosaurusból, melynek óriási, uszonyos gyíktestéből hosszú, karcsú hattyúnyak emelkedett ki, rettenetes fogakkal fegyverzett kígyófővel.
    „1796-ban, augusztus végén - írja a bergeni levéltárban lévő naplójában Ferry kapitány, - csendes, napfényes időben horgonyt akartam vetni 10-12 mérföldnyire a kikötőtől, midőn egyszerre iszonyú forrongás és sisterékelés közepette a tenger erősen hullámzani kezdett és egy feketeszínű, rengeteg nagyságú, krokodilalakú test emelkedett ki a habokból, tányérnagyságú szemekkel; iszonyú fejét magasra emelve, kígyószerű mozgással, de roppant sebességgel úszott s majdnem emberderék vastagságú, páros vízoszlopot lövellt a magasba. Embereim annyira megrémültek, hogy parancsomnak, miszerint irányítsák arra a hajót, hadd láthassam közelebbről a szörnyet, nem engedelmeskedtek, hanem sebesen a kikötő felé menekültünk”.
    Még érdekesebb Maclean lelkész leírása, ki, midőn 1808-ban nagyobb csónakon a Hebrida-szigetek körül a tengerre rándult, mintegy fél mérföldnyire a száraztól, a sík tengeren, egy feketés, sziklához hasonló tárgyat pillantott meg. Még rá sem ért jobban megnézni, midőn az lassan mozogni kezdett, majd alábukott s erős hullámzásba hozta a habokat maga körül. „Rosszat sejtve, embereim a partok felé kezdtek evezni, midőn egyszerre erős habzás és hullámzás között, velünk egy irányban s nem is nagyon messze, újra felbukott s felénk kezdett tartani. Mindnyájunk ajkáról a rémület kiáltása harsant fel; én is az evezőhöz kaptam s minden erőnkből, nyílként repültünk a száraz felé. Szerencsére a hullámtorlat is a partok felé hajtotta csónakunkat, de egyedüli megmentőnk mégis csak a sekély víz, a zátonyos öböl volt, mert a sebesen felénk sikamló szörny, mialatt mi a sziklákra kapaszkodtunk, a sekély vízben megfeneklett; itt láttuk egészen a maga rettenetességében: hosszú, hajlongó hattyúnyakán rettenetes fogakkal fegyverzett kígyófeje, iszonyúan merev szemei voltak. Rengeteg teste, mely elől széles, vastag volt, hátrafelé mindinkább vékonyodott s erős, nagy pikkelyekkel volt fedve. Széles, nagy uszonyaira támaszkodva ágaskodott s farkával egész hullámhegyeket zúdítva reánk, melyek majd lesodortak a szikláról, rúgta magát vissza a mély vízbe, mely még sokáig hullámzott, örvénylett utána; testének hossza jóval több volt 60 lábnál.”
    A fentiek és a még meglévő adatok szerint e két szörny nem lehet más, mint a Jura-korszak két kolosszális szörnye: a Plesio- és az Ichtyosaurus; és ez annál is hihetőbb, mert, ha ez óriási madaraknak a 18. század végén, meg a 19. század elején is voltak még - sőt Hochstädter állítása szerint az ősvilági Moáknak Új-Zéland bensejében ma is vannak - élő ivadékai, dacára annak, hogy a föld felülete, állaga, hőmérséke, növényzete óriásit változott a letünt korszakok óta: akkor a tengerekben még inkább létezhetnek, annyival is inkább, mert ez ma is csak ugyanaz, mint volt a földalakulás korszakaiban és a kétéltűek háromszor-négyszer annyi ideig élnek, mint a melegvérű vagy szárazföldi állatok.
    Azután, ki ellenőrizheti a világtengerek végtelen felületét vagy ezeknek azon mélységeit, hová a világosságnak még csak egy paránya sem hat le, hol a földnek még őseredeti gránitgerincei emelik ama roppant víztömeget, melynek iszonyú súlyát, nyomását más élőlény szervezete nem bírná el, mint csak az ilyen kolosszusoké: vagy ki pillanthat bele azon ezer meg ezer mérföldre nyúló tengeralatti fukusz- és algaerdők összefonódott szövevényeibe, a tengeralatti völgyek és barlangok száz- meg ezeröles mélységeibe, hol egy ismeretlen világnak nem is sejtett, csodás alakú lényei élnek, melyek csak néha, véletlenül, tán egy században egyszer-kétszer kerülnek napvilágra valami véletlen által üzetve, miután szervezetük e rejtett mélységek nagy víznyomásához szokott, aszerint alakult.
    Ezekben az óriási barlangokban és algaerdőségekben, melyeknek egy-egy fája 200-300 láb magas s szélessége is ugyanennyire terjed, élnek azon roppant nagyságú polipok is, melyeknek létezését, a sokat emlegetett s a mesék világába sorozott tengeri kígyókéval együtt, a modern tudomány szintén tagadja, csak azért, mert ezeket nem lehet spirituszba tenni s a múzeumok szekrényeibe állítani vagy minden disputához a tenger fenekéről előhalászni!
    Pontoppidan norvég püspök szerint egész kis szigethez hasonlít, mikor egy ilyen polipóriás, vagy mint ő nevezi: krák, a tengerből felmerül. Óriási teste, iszonyú karjai, melyek nagyobbak, vastagabbak, mint a legnagyobb hajó árbocai, tele vannak hozzájuk tapadt hinárral, algával, majd hosszan a vizen nyúlnak el, majd pedig a levegőben csavarodnak, tekeregnek, mint a széltől, vihartól ide-oda hajladozó fenyőóriások, mikor pedig újra lemerül a fenékre, az óriási test után támadó örvény, akár csak a Malström-örvénye, még fél és negyed mérföldről is forgatagába sodorja a hajókat; megtörténik néha az is, hogy egy-egy ilyen felbukkanó szörnyeteg magába a hajóba kapaszkodik bele iszonyú karjaival s ezt azután, ha csak nem valami nagy hadi- vagy kereskedőhajó, menthetetlenül magával húzza emberestől, mindenestől a mélybe.
    E leíráshoz kétség nem férhet, amennyiben nem egyszer találtak a cethalászok az ámbrás cetnek (Physeter macrocephalus) torkában a garatnál megakadva egy-egy polipkarrészletet, mely 25-27 láb hosszú s oly vastag volt, mint a legvastagabb árbocfa, melyet a cet alighanem erős küzdelem után haraphatott le. Valamint az is tagadhatatlan, hogy ha a tengerek cethalnagyságú kolosszusokat produkálnak, éppúgy produkálhatnak ezeknél jóval nagyobbakat is.
    St.-Maloban, a Szent-Tamás kápolnájában van egy fogadalmi kép, mely hajmeresztő jelenetet ábrázol éppen a fentiekről s melyet hálából a megmenekült hajó kapitánya festetett. Ugyanis az angolai partvidékről éppen a sík tengerre akart egy hajó indulni, midőn egyszerre erős hullámverés között, egy iszonyú test s még iszonyúbb karok emelkedtek ki a hullámokból s kapaszkodtak a hajó árbocaiba, köteleibe és tatjába oly erővel, hogy a nagy hajó kezdett féloldalra dőlni; még néhány perc és mindenestől a mélybe sülyed!
    Szerencsére a két hajóács a fedélzeten dolgozott; ezek éles szekercéikkel hatalmas vágásokat mértek a rettenetes karokra és kettőt le is vágtak, midőn rettenetes rázkódás és recsegés közben a hajó újra egyensúlyba billent, mert egész tatja leszakadt s a rettenetes állattal a mélybe sülyedt, magát a hajót pedig, szerencsére, egy hullám messze a tengerre lódította ki abból az örvényből, melyet az óriási állat elsülyedése okozott.
    Egy másik eset a napóleoni háborúk egyik angol-francia tengeri ütközete után történt. Itt az angolok a „Ville de Paris” nevű nagy és öt más kisebb hajót foglaltak el a franciáktól s ezek közül kettő angolokkal volt megrakva, nehogy a fogoly franciák valami összeesküvést forraljanak. Ez a hat hajó mintegy 2000 ölre horgonyzott az angol flottától, midőn éjszaka egyszerre - noha a tengertükör csendes volt és e helyen sehol nyoma a szikláknak - a „Ville de Paris” a legsürgősebb vészlövéseket adta le és vésztüzeket gyujtott. Öt nagy hajó indult gyorsan segélyére, de mire odaértek, a hat hajó nyomtalanul eltünt és azon a helyen annyira örvénylett a tenger, hogy két angol hadihajót egymáshoz csaptak a hullámok. Hat embert halásztak ki csupán a habokból, a többi 1800 ember odaveszett; a menekültek elbeszélték, hogy a „Ville de Paris” a sötétben egyszerre csak ismeretlen okból sülyedni kezdett, a levegőt fojtó pézsmaszag töltötte be s midőn a nagy hajó elsülyedt, egy iszonyú örvény egymásután magába temette az öt kisebbet is.

    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633649251
Webáruház készítés