Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Donászy Ferenc: Oroszlánok és tigrisek közt_MOBI

Donászy Ferenc: Oroszlánok és tigrisek közt_MOBI
690 Ft
  • Részlet az e-Könyvből:

     

    A szárnyasvilág Proteusza

    Kár, hogy a régi görögök és rómaiak előtt Amerika «Terra Incognita» (ismeretlen föld) volt, különben ez igénytelen, szürkésbarna köntösű madárkát bizonyosan Proteusz szentelt madarává avatták volna, amint hogy szentelt madara volt Jupiternek a sas, Junónak a páva, Vénusznak a galamb.
    Bohóca, de egyúttal andalítóan édes énekese az amerikai tropikus őserdőknek! Ruházata fakó; a végtelen őserdők s az izzó nap nem adtak neki csillogó mezt, mint az itt lakó szárnyasok legtöbbjének. A szivárvány minden színében játszó orchideák, passiflórák és kaktuszok virágai mellett csak egy elszáradt, barnás, odahullott falevélnek tűnik fel, amit egy kóbor szellő hullatott e vakító környezetbe.
    De az áldott, jóságos természet a csillogó tollruha helyett adott neki oly tulajdonságokat, melyek magasan fölébe emelik az őserdők ragyogó tollú lakóinak; adott neki gazdag változatú, lágy hangot, bűbájos éneket, játszi kedélyt, széles jókedvet s oly utánzási tehetséget, mely bámulatba ejti a természetbúvárt és a hozzá nem értőt egyaránt; a madárismerőt és kedvelőt pedig lázba hozza még csak nevének említése is.
    Az Egyesült Államok negyvenedik szélességi fokától délre, egész Mexikóig elterülő áthatolhatatlan őserdőkkel, ligetekkel, bokrokkal beszórt tengerpartok, ültetvények vagy cserjés liánosok és pamutfás szavannák kedvenc tartózkodási helyei a mi dalnokunknak, az amerikai csúfoló rigónak (Mimus polyglottus), amint a természetrajz nevezi. Ez a tropikus erdők csalogánya; de nem az a méla, pártjátvesztett tört- vagy fájószívű dalnok ő, aki akkor is sír, mikor nevetni akar, hanem egy játszi, pajzánkedvű kóborló trubadúr, akinek egész élete nemcsak dal, hanem tánc, tréfa, bohóskodás - meg szerelem!
    Beszól, betekint minden fa és bokor zöld kebelébe, a liánok, gobeák szövedékeibe, harsogó dallal, trillákkal, belebúg a fenyvesek koronáin zúgó szélbe, hálahimnuszt zeng a százados cser vagy jávor ágcsarnokai közt, mámorító bordalt, tüzest, gyujtót a csobogó forrásnál, vígat, örvendezőt egy édes bogyókkal rakott bokron, andalítót, költőit egy orchidea vagy passiflora színdús virágainál, amilyen a környezet; neki minden bokor, minden fa hangversenyterem, hol örökös a dal, tánc és muzsika.
    A mi erdőink mélák, hallgatagok; az őserdő él, minden fája, minden porcikája lüktet, lármáz; a mi erdőink hangja hozzá képest elvesző hang egy lármás hangversenyben.
    Ott megvan minden fának, minden bokornak a maga lármás, kiabáló, veszekedő, kurrogó, süvöltő lakója, mind éjjel, mind nappal; csak mikor a nap már a delelőn izzik, akkor van csend, nyugalom az őserdő homályos, össze-vissza kúszó, fonódó, tekerődző, aranyzöldesbe játszó lomblabirintusában. Ilyenkor a kajmán a part aláhajló nádai és sásai közt nyujtózik, a papagájok a magas fák hűsében bóbiskolnak, a jaguár, puma a csalitok aljára fúrva magát, gőzölgő, nyitott torkát a föld hűvös páráival enyhíti.
    De dalnokunk nem lusta bennszülött, ki függőágyában hintázik, nem elhízott ültetvényes, ki a négerlányok legyezői alatt szuszog vagy horkol, hanem fittyet hányva az égető napnak, az őserdő aranyzöld homályában ágról-ágra szökell és trillázgatva azon töri fejét, kire ijesszen rá, kit csapjon be? Pedig már a nap első sugarainál, az első vérpiros csíknál keleten, elkezdi bohóskodásait, csalogatásait.
    Megcsalja a fák fölött keringő vöröslábú ölyvet, amint az prédára vadászgatva kering széles körökben: a fehérfejű, nagy, barna sas kiáltását utánozza, mire a vöröslábú ölyv szárnyait összecsapva, mint a feldobott kő, hull alá a fák védő sűrűségébe! Szétugraszt egy vad narancsfán békésen csemegéző selyemmajomcsaládot, a jaguár kurrogó torokhangját utánozza, midőn zsákmányolni jár: eszeveszetten ugranak szét, hull az apró, kis kesernyés narancs jobbra-balra, ők meg föl, egészen a fák sugarára, a tetejébe, mert a jaguár épp oly ügyesen föl tud mászni, mint ők a vadnarancsfára s oly ügyesen szedi le őket, mint ők a narancsokat! Erre, mintha csak egy jóízűt nevetne, utánozza a lazurszajkó kerregő, nevető kiáltását, mire sivítva rebbennek szét a hilguerok és monjiták, az őserdők torkos verebeinek csapatjai az édesbogyójú, kék málnabokrokról, mert e nevető, kékruhás zsarnok a legvérengzőbb gyilkos, egy-két monjitánál meg sem áll; most ő maga száll a bokrokra, hosszú farkát billegetve, szigorú szemlét tart, egy-két édes bogyót bekap, férgecskék és levelészek után néz, mert azok a tolvajok a javát már mind letorkoskodták, éppen ideje volt rájuk rezzenteni, mert bizony semmi sem maradt volna. Szemléjét végezve a földre száll s ott váratlan razziákat tart a belopódzó, vékony napsugárkákban fürdő, apró hernyócskáknál, lepkéknél és báboknál, nagyokat ugrálva bukdos, azután zeg-zugos repüléssel a magas jávorfák ágaira száll, ott szökdel erre-arra, nem nyugodva. Csipp, csipp, krrrr! Hát ez mi? Megáll, fülel! Megint csak a halk csipogás, csipp, csipp, krrr! Megfeszített figyelemmel néz erre-arra, egyszerre azután a kékszarka hívó hangját utánozza! Erre megzörren a jávor egyik nagyobb kinyúló ágának levélbokrétája, csipogás, csiripolás, zörgés hallatszik, fészkelődő vergődéssel; a sűrű levélbokréta közül öt-hat helyen, zöldes pelyhű, nagyszemű, buksi fejecskék kandikálnak ki s csipogva tátogatják széles, sárga szájacskáikat.
    «Aha, megvagytok hát, tudtam, hogy eláruljátok magatokat» - mintha csak ezt mondaná e százhangú Proteusz, a fészek szélére áll, mire a kékszarka éhes, eledellel hazatérő anyjukat váró fiókái megrettenve húzzák össze magukat a teres fészek pelyhes ölébe. De ő, dalnokunk, nem vérszomjas kannibál! Barátságosan pillant a kicsinyekre, nézi, össze-vissza forgatja őket csőrével, azután a fészek széleit húzogatja, vizsgálja, mintha csak a jóságát, célszerűségét akarná megpróbálni; a kicsinyek még jobban félnek, összebújnak, lassan, szepegve csicseregnek; erre, hogy felbátorítsa őket, megint az anyának hívó hangját utánozza! A kicsinyek megint örvendve a fészek szélére rebbennek: «Mégis itt van a mama!» Körülnéznek: «Nincs itt mégse, nem látjuk; csak ez az idegen bácsi...»
    Mikor mindent apróra megszemlélt, megforgatott - akár csak egy gondos nagymama, aki a kicsike unokát nézi meg: jól és rendesen ellátták-e - lelibben a fészek széléről és a már egy kicsit nekibátorodott, bámuló kicsinyeknek édes, lágyhangú dalt döngicsél - akár csak valami édes, álmatag bölcsődalt - álomba ringató, édes trillákkal és andalító futamokkal. Erre a kicsikék megint összebújnak, ő pedig tovaszáll zegzugos, hol egyenes, hol haránt, sebes libbenésekkel; eközben meglátva egy kinyúló ágon sütkérező, apró, szürke evetcsaládot, éles, rekedt hangon kezd vijjogni, krákogni, mire azok eszeveszetten surrannak vissza a sürű lomb közé, remegve, félve, hogy jön a feketefejű héja.
    Nem unja meg a csalogatást, bohóskodást egész nap; akár eszik, akár pihen, mindig csak az éneken, a bolondozáson jár az esze.
    Nemcsak tollas pajtásait, vagy négylábú lakótársait ülteti fel ámító hangjaival, hanem sokszor az útvesztett, a védtelen erdők nyomtalan ösvényeire tévedt utasok is felülnek s kóvályognak össze-vissza napokig a csalóka hang után...
    Audubon után közöljük az alábbiakat:
    Egy nemrég megtelepült farmer vadászgatás közben letért vagy letévedt az ösvényről s a vad űzésében elfeledte, hogy a fák kérgén itt-ott jeleket tegyen. Sokáig tévelygett s az éjt egy fa tetején töltve, napfelkeltekor újult erővel akarta az utat keresni. Már fél nap telt el a másodikból. A rengeteg oly kétségbeejtően egyforma mindenütt, hogy sokszor csak akkor vette észre, hogy folyton egy helyütt, egy nagy kört járt be, mikor már háromszor-négyszer ugyanegy helyre tért vissza. «Már a harmadik napot töltöttem e kétségbeejtő helyzetben, ruhám rongyokban lógott, porom alig két lövésnyi volt, mert ellődöztem, kétségbeesésemben, remélve, hogy így ellenségre vagy jóbarátra találok. Lábaim roskadoztak, arcom vérzett; kétségbeesésemben már csak a halált láttam, mint szabadítót. Itt fogok elporladni, gondoltam,» - így beszéli maga az eltévedt. - «A gyümölcs és bogyók nem igen újították fel lankadt erőmet, mert élelmem egy szemig elfogyott... A lázas kétségbeesés és egy neme az őrülésnek késztetett, sarkantyúzott, előre, előre, hátha!... Már jóformán összefolyt előttem minden, lábaim roskadoztak, mellem sípolt, de csak mentem, gázoltam, tántorogva össze-vissza... Egyszerre - mintha villamáram járt volna át - összerezzentem: fejszecsapkodást hallottam! Szívem hevesen vert, örömkiáltás tört elő ziháló mellemből, mert világosan hallottam a fejszecsapást; mintha azokon a sárga virágú szömörcefákon túl hangzanék! Feledve mindent, törtem magamat a hang felé. A hangok el-elhaltak, ismétlődtek hosszabb szünetekben. Csak akkor fogott el a kétségbeesés, mikor roskadozó lábaimon összejártam a környéket; csend - semmi emberi lény, nyom még kevésbbé! Egyszerre egy kis harangocska távoli csengése ringott felém: «Telep, telep van itt» - rebegtem.
    A harangocska hangja távolról, lassan ringva, hátam mögül hallatszott. Összeszedve magamat, mentem, támolyogva, reménnyel szívemben, magamban az «Ave»-t imádkozva. Egy kis patakon gázoltam át, mindenfelől a fehérvirágú dogwood- és az óriási hickory-fák vettek körül: «Első utam a kis templom lesz, hála neked, jó Isten», rebegtem, «ki kivezetsz, megváltasz kis harangod szavával a rengetegből!» E pillanatban - távoli óraütés hangzott: megolvastam, négyszer hallottam; olyan sajátságos lágyan hangzott, de mégis óraütés volt. Törtettem arra egyenesen, életkedvem újra visszatért s visszatért szívembe a remény! A sok kúszó, összefonódott lián, gobea közt alig tudtam haladni, alig volt erőm, hogy vadászkésemmel egy kis tért vagdossak e szövevény közt. Egy helyütt pláne, akár csak egy sűrűn szőtt szőnyeg, függött alá a fákról az ezerféle inda, összebogozva, újra gyökeret verve a földön, körülölelve a cserjéket, dőlt fákat, ágakat, oly sűrűn, erősen, hogy kétségbeesve álltam meg ez eleven függöny előtt.
    De egy ércfalon is keresztültörtem volna, mert közvetlen közelemben szekérnyikorgás, fütty, ostorpattogás hallatszott, mintha az ökröket nógatnák... Holla, emberek, hej! segítsetek! - kiáltottam tele torokkal s valóságos dühvel szaggattam téptem a szövevényt, felriasztva ezernyi madarat, lepkét a rángatással és cibálással. Macskanyávogás, kotkodácsolás, galambbúgás, kukorékolás, fütty, megint ostorpattogás, kerregés hallatszott, én pedig kétségbeesetten, mint egy öklelő vad, fejemet, kezeimet előre feszítve, rohantam és törtem át a szövedéket s estem egy bűzös-nyálkás mocsárba! Az önfenntartás ösztöne vezetett ki a túlsó tisztásra. Sehol semmi... Előttem kezdett minden összefolyni, összezavarodni, erőm megtört, lerogytam: mind e hangok csak káprázat, a közeli végkimerülés érzékcsalódásai voltak? Sehol semmi? Még emlékezem, hogy ezután egy csodaszép, lágy, ezüstcsengésű, halk ének csendült meg, mint a szeráfok zenéje, mint a megnyílt menny éneke; a lágy, andalító trillák valami megnevezhetetlen, álmos, fáratag, kéjes zsibbadásba ejtettek, a kétségbeesést fásultság, valami megnevezhetetlen, tompító gyönyör, kéjes érzés váltotta fel, mintha az édes hangok megbűvöltek volna; felnéztem: nem messze tőlem egy barna, fehérhasú, hosszúfarkú, karcsútermetű madárka ült egy ágon, hosszú farkát billegetve, énekelt oly csodaszépen... többre nem emlékszem... mire magamhoz tértem, egy indiánus wigwamban találtam magamat... Ott mondták, hogy az erdő fiai találtak reám; mikor elmondtam élményeimet, az asszonyok kezeiket csapdosták össze és nevettek; sokakat megcsalt már a «Jua-ki-roock», így nevezik ők a csúfoló madarat.
    Amit itt elmondtam, nem mese, még kevésbbé túlzás vagy nagyítás. A leghíresebb természettudósok, a legfáradhatatlanabb természetbúvárok megerősítik az elmondottakat.
    A csúfoló rigó természete hasonlít egy pajzán, fejét mindig új meg új csínyen törő gyermekéhez: víg, jókedvű, könnyelmű, virgonc állat; napkeltétől dalol napnyugtáig, sőt a holdfényes éjeken is megcsendül tündéri dala nem egyszer! Kóborló, vándorló teremtés s mindannyinak természete aszerint a vidék szerint változik, ahol lakik. A megtestesült kíváncsiság; minden lyuk, minden ág, minden hang, zörej, ének, mozgás felkelti figyelmét s bámulatos tanulékonysága, kitűnő, hajlékony és alkalmas hangszervezete képessé teszi rá, hogy a hallott hangot, legyen az bármi, csak hangterjedelmét és erejét meg ne haladja, élethűen utánozza! Ma itt - holnap ott, végtelen térségeket kóborol össze, különösen párosodás és költés idején. Gyümölcsösök, ültetvények, telepek körül is lebzsel, vigyáz, figyel, kíváncsiskodik - és utánzási kedvtelésből minden hangot felfog és eltanul; innen van azután, ha az eltévedt vándor az ember-nem-lakta rengetegben fejszecsapást, harangszót, óraütést s a homokos, víznélküli, fás fenyéreken forráslocsogást és evezőcsapkodást hall.
    A szerelem bűbájos korszakában époly érdekes, mint egész évi, farsangoló kedvében. Mindegyik azon iparkodik, hogy a nőcskének, mely a hímtől csak színeinek fakósága és határozatlansága által különbözik, ő tessék meg! Mindegyik hím a virágos, alacsony ágacskán ülő és figyelő nőcske előtt termetének karcsúságát, tollazatának fényét, szépségét s mozdulatainak báját és könnyedségét iparkodik - a többieké felett - kitüntetni, hogy ő legyen a választott.
    A földön nagyokat huppanva ugrálnak, szárnyaikat leeresztve, széles hosszú farkukat majd legyezőszerűleg oldalra, föl s alá szétterjesztik, táncolnak, zeg-zugos harántos repüléssel kóvályognak, majd szájukba vesznek egy-egy elhullott, hosszú, végén kis bokrétás vagy pelyhes fűszálat s ezt magasan tartva, mindenféle tréfás ugrándozást, mozdulatot s táncot visznek véghez.
    A tánc végeztével következik a «dalnok-verseny». Körülülik a nőcskéket s mindegyik legelbájolóbb dalait, legédesebb futamait énekli hévvel, tűzzel, édesen, andalítóan; a dalok után pedig ki mit tud, mindenféle hangot utánozva, kercegnek, harangoznak, kukorékolnak, röfögnek, gágognak, csengetnek, ümmögnek, kerregnek, nevetnek stb. Több utazó, különösen Sclater természetbúvár állítja, hogy édesebb, hasonlíthatatlanul elragadóbb éneket nem hallott, mint csúfoló rigók ilyen szerelmi énekversenyét.
    A verseny végezte után mindegyik nőcske kitűnteti a győztest szerelmével, s a boldog pár elkezdi a fészeképítést, közösen dolgozva valami sűrű lombú fa sudarán, gyenge hajlékony ágacskákból és fűből, kibélelve jó puhára állati szőrrel vagy növényi pihével és pamuttal. A nőcske 5-6 halványzöld alapú, barnafoltos tojást rak, s ezeken 22-25 napig ül; ezalatt a hím a legédesebb dallal s mindenféle bohósággal gyönyörködteti s eteti, épúgy, mint később mindkét nem a kicsinyeket, édes, leves gyümölcsök, bogyók, férgek, kukacok, lepkék s bábokkal stb.
    Joggal nevezik Audubon, Wilson, Wallace, Sclater, Gerhardt stb. természettudósok az énekesek királyának, mert vajmi kevés énekes áll fölötte énekben, sőt az amerikai szárazföld egyik énekese se múlja őt felül. Megjegyezzük, hogy nem általánosságban beszélünk, mert a Sáhma, Fuvolász, Beo és Poe szintén versenyezhetnek e címért, mégpedig sikerrel; csak a rokonfajok és amerikai szárazföld éneklőit értjük.
    Mint kalit- és szobamadár a legháládatosabb és a legmelegebben ajánlható. Tartása könnyű, nem kényes és finnyás, jó ápolás mellett 15-25 évig elél a kalickában.
    Legjobban bizonyít ez állításunk mellett az óriási behozatal. Európába évenként legalább 6000 darab csúfoló rigóhímet, 3-4000 nőstényt hoznak s a kereslet emellett mégis élénk: nem soká vendége a piacnak, mert elkapkodják.
    Nekem legkedvesebb madaraim egyike. Már évek óta többet tartok, sőt sikerrel tenyésztem is, ami rendesen sikerül - akárcsak a kanárinál - ha egy párt teszünk össze.
    A fent leírtakat - megvallom - mielőtt e madarat tartottam, túlzásnak hittem, különösen utánzóképességét; de tapasztalataink, melyeket részint én, részint nagybátyám tettünk, feltétlen híveivé tettek e tündérhangú dalnoknak.
    Az eddig kapott hímek mind egyforma színűek voltak, csak az árnyalat volt az öregeknél sötétebb. Egy öreg csúfoló rigó hím felül farka végéig sötétbarna, vállain egy sor vékony, szárnya közepén vastag fehér folttal; hasa, torka, melle, minél öregebb, annál fehérebb, a fiataloknál homályosabb; a nőstény sokkal kisebb és színei fakóbbak, világosabbak, a fehér folt nagyon keskeny, alakja hosszú, karcsú, magas lábakkal; farka túlhosszú, mozgékony, legyezőszerű állással; ha kiterjeszti, két oldalán 3-3 fehér tollal, ami kiterjesztve igen szép a sötétbarna középpel. Vannak egyes színeltérések is, például a begy barna foltokkal, kissé sárgás.
    Sok természettudós mint jellemző sajátságot említi, hogy nagyon vad természetű s hátrányul rójja föl, hogy veri, vágja, csapkodja magát a kalitkához és a sodronyokhoz s nem igen lehet megszelídíteni.
    Ezt a leghatározottabban tagadom. Kezelésem alatt eddig legalább 150-180 rigó állott, ezeknek fele nőstény. Igaz, hogy eleinte a madarak nagyon vadak és neszesek voltak. De a legvadabb és legvergődőbb példány is egy hét alatt röpködés és vergődés nélkül eltűrte, ha vizet, étket és homokot kapott; csak annyi jelét adta félénkségének, hogy az első fácskáról a kalitnak legfelső fájára szállott.
    8-10 nap mulva megmaradt az alsó fácskán s kevéssel azután a kezemben lévő, félig benyujtott vályucskából kapkodta ki az étket.
    E tapasztalást tettem majd minden lágyétkűnél: rigó- és csalogányfajnál; eddig e fajok vad, vergődő állatok hírében állottak, pedig mondhatom, hogy épp ezek szelídülnek legelőbb és legjobban; persze a velük való bánásmód lassú, könnyed mozgást követel, nem pedig élénk hadonászást és csapkodást.
    Késő tavasszal és egész nyáron kifüggesztettem őket a szabad légre, magam pedig a verandára nyíló szobában dolgoztam. Egyik a másik után énekelt, úgyhogy letettem tollamat s önfeledten szívtam magamba az édes hangok árját, melyeknek elbüvölő, gazdag dallamát, édességét s kimondhatatlan lágyságát leírni nem lehet. Hallani, csodálni és gyönyörködni lehet csak énekükben, mert csodálatos hang- és énekanyag áll rendelkezésükre; soha egyformán nem énekel egyik sem; minden ének más-más, mindig új változat, új báj és édesség s az évekkel fínomul a hang, a hangszínezet! Nem meglepő, csodaszép-e az, midőn a hold fénye bevilágítja szobáinkat, félszenderegve várjuk az álmot; minden olyan regés, olyan meseszerű s egyszerre egy halk, álomszerű hang csendül meg, mintha üvegharangokat rázna künn a szél, mintha az ezüst halk csengése rengne ábrándosan, lágyan a titokteljes félhomályban; oly varázsos, oly elbűvölően andalító ilyenkor éneke, hogy szinte a távoli regevilágban képzeli magát a hallgató, a tündérek dalát hallgatva...
    Emellett szorgalmasan énekel; dala az egész évben cseng, csak augusztusban és januárban nem; akkor vedlik; nem mint a mi fülemilénk, mely csak az év bizonyos szakában énekel rövid ideig.
    Csak a legnagyobb elragadtatás hangján tudok írni róla; s ezt megérdemli teljesen. Igaz - de ez csak észbeli tehetségét mutatja - hogy ha helyet változtat, az idegen környezetben, míg meg nem szokik, hallgat, kissé vad lesz és nyugtalan; de ez minden madárnál, még az annyira otthonos kanárinál is többé-kevésbbé előfordul; azután azonban újra az az édes, tündérdalú dalos lesz, mint volt.
    Jegyzeteim közt sok érdekesre akadtam róla, álljon itt egy a sok közül:
    Falun voltam, oda is velem jöttek; egy délután az ölyv rekedt kiáltását hallottuk az udvaron; néném csirkéit féltve, kifutottunk, de azok nyugodtan kaparásztak; jobbra-balra nézegettünk, sehol semmi! Egyszerre macskanyávogás, galambbúgás hallatszott, utána fecskecsicsergés, sárgarigófütty, furulyaszó, kútgémnyikorgás és oly éles kotkodácsolás, hogy a kaparászó tyúkok is mind figyelni kezdtek! Ekkor vettük észre, hogy az egyik csúfoló rigó mórikál s nevetgél, mint a gerle! Egy más alkalommal pedig a kolomp hangját, cinke-cserregést, veréb-csiripolást utánzott, sőt még annak a vékonyszemű láncnak a csörgését is, amivel az ökrök a jászolhoz vannak kötve, oly természethűen utánozta, hogy csak bámulni tudtunk a hasonlatosságon! Estefelé pedig a fejést; ezt pláne többen egyszerre csinálták: az a sustorgó, pattogó, ütemes locsogás, mellyel a tehén tőgyéből a félig telt edénybe zuhog a kifejt tejsugár, olyan természethű volt, hogy a tejet behozó mindenes majd kiejtette kezéből a telt dézsát.
    Volt alkalmam öreget, fiatalt látni s tartani, sőt magam is neveltem többeket.
    E madár szaporasága bámulatos. Két törzspártól - egy pár évenkint, a szabadban 5-7 tojást rakva költ háromszor - a fogságban gondos ápolás mellett kétszer 3-4-et nyertem öt év alatt. A fiatalokat szintén párosítva 190 darabot, ezeket részint ajándékozás, részint eladás által értékesítettem.
    Itt a madárbarátokat, különösen a tenyésztőket figyelmeztetem, hogy nagyon kifizetődik e költetés, mert a csúfoló rigónak mindig van jó piaca. És itt több nagyhírű természettudósnak kell - bár sajnálattal - ellentmondanom, mert a fogságban született fiatal hímek, különösen a szintén fogságban született szülőktől származók, korántsem oly elbűvölő énekesek, mint a szabadon fogottak. Ezt volt alkalmam sokszorosan, nem egy vagy tíznél, hanem százaknál tapasztalni. Pedig Sclater, Russ, Reichenov, Breke, Lindt azt állítják, hogy a vadon fogottak énekével minden árnyalatban egyforma a fölnevelteké. Igaz, hogy énekük alapjában egyforma, az a különös, elragadó édességű, gazdag változatú ének ezeké is, de mégis hiányzik az az úgynevezett túlfínom, szívhez szóló, mély lágyság, a vibráló, édes rezgés és az a költői változatosság, az az üde frisseség és mesterkéletlen zománc.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633649817
Webáruház készítés