Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Donászy Ferenc: Oroszlánok és tigrisek közt_EPUB

Donászy Ferenc: Oroszlánok és tigrisek közt_EPUB
540 Ft540

TARTALOM

A fekete hercegnő
Mátyás király oroszlánjai
Egy öröklét-hosszúságú óra
A vastagfejű úr
A „vén ördög”
A kék gyémánt
Halálos hálótárs
A szárnyasvilág Proteusza
Vadászképek
Kígyóbűvölők, kígyóigézők és a kígyókő
A tenger könnyei
e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

     

    Mátyás király oroszlánjai

    Némelyik háznak mintha homlokára volna írva, hogy falai között valami nevezetes esemény történt, annyira felébreszti a figyelmet.
    Így van ez a bécsi Kärntnerstrasse egyik ódon házával is. Noha kiáltó tanuja a mindent változtatni, cifrázni szerető emberi ízlésnek és századoknak, mégis régi-régi események dicsősége és a fényes mult méla gyásza borong rajta, s mint valami történeti emlék néz a körülötte forrongó, zűrzavaros modern életre.
    Mátyás király fényes életpályájának kevésbbé ismert adatai után kutatva akadtam erre, a történetírók által sehol fel nem említett érdekes eseményre, melyet egy régi német krónikában találtam leírva és melynek színhelye a Kärntnerstrasse fenti ódon háza volt.
    *
    1490. év február végén már híre-hamva sem volt a télnek.
    Rügyfakasztó tavaszi napsugár bontogatta a bimbókat, langy fuvalmak kergették a gyapjas bárányfelhőket s aranyködként terjengett a légben a virágzó barkák hímpora, a várfok és a hosszú sétány fáin pedig már a tavasz első sárgászöld levélkéi bontogatták gyengéd szárnyaikat.
    Mátyás, a nagy király, éppen Bécsben időzött s a Kärntnerstrassei házban ütötte fel királyi lakását. Itt sokkal otthonosabban érezte magát, mint az akkori Burgnak a kongó folyosók tömkelegében elvesző csarnokai között.
    Nagyon érdekes az a mód is, mellyel még 1485 tavaszán e ház birtokosává lett.
    Midőn a hosszú ostrom után, 8000 főnyi seregének élén, káprázatos fény és pompa között a városba nyomult, a Kärntnerstrasse sarkán Waldner János, Frigyes császár kancellárja fogadta a város tanácsának közepette.
    A nagy király sasszemei egy pillantással átvillantak az egész utcán és a földighajló tanácsoson állapodtak meg.
    - Kié az a ház? - kérdezte röviden, hímzett kesztyűs kezével rámutatva.
    - Az enyém, felséges uram - rebegte Waldner János, a kancellár, bókolva.
    - Kié ez a ház? - kérdezte Mátyás újra, kesztyűs kezével rámutatva.
    - Az enyém, felséges úr, császárom kegyelme és jóindulatából.
    Mátyás szemei villámokat szórtak:
    - Kié? - kérdezte oly harsányan harmadszor is, hogy az egész utca megtelt érces hangjával.
    - Felséges uram, a tiéd az! - szólt Waldner helyett a polgármester, elértve a király akaratát - s üdvözlégy Bécsnek falai között.
    - Úgy van! - felelte a király nyájasan, - a miénk, s itt ütjük fel lakásunkat.
    Mert igen jól tudta, hogy a kancellár úgyis csak névleges birtokosa a háznak; aminthogy úgy is volt - miután Frigyes császár több házat és birtokot iratott hivatalnokai nevére, hogy Mátyás király elől megmentse...
    Ez évnek tavaszias, enyhe napjain Mátyás udvarának főméltóságaival a bécsi vár bástyáira ment sétálni, hogy a tavaszi nap s az enyhe rügyek illatától telt levegő kissé felüdítse.
    Ekkor már azonban a nagy király nagyon szenvedőnek látszott... Arca beesett, közmondásos egészséges színe szürkéssápadtnak látszott s bármint titkolta is, csak nagy kínnal tudta hatalmas testét vonszolni.
    Néhány nap óta folyton fokozódó gyengeség s rövid ájulások gyötörték, emellett annyira idegessé, ingerlékennyé lett, hogy semmi sem tudta felvidítani.
    Az udvaroncok lesve-lesték kívánságait s mindent elkövettek, hogy mosolyt csaljanak halvány ajkaira. De hiába, az élceket és elmésségeket azelőtt annyira szerető király inkább bosszankodott, mint nevetett.
    Most is ingerülten indult sétájára, mert orvosai esdve kérték, hogy maradjon termeiben és pihenjen. Ezt az egyet a nagy király nem ismerte. Nagy lelkének még nagyobb erejével akarta legyűrni a test roskadtságát és így folytonosan lázban és forrongásban zajlott, égett minden csepp vére a megerőltetéstől.
    Kedves hívének és vezérének, a daliás Noszticz Zsigmondnak karjára támaszkodva lépegetett a bástyafokon és haragosan pattogott orvosára, Tichtl Jánosra, s kedvelt tudósára, a történetíró Galeottira, akik szintén társaságában voltak.
    - Hagyjatok békét, ha nem tudtok meggyógyítani. Feküdni, feküdni! Ti, orvosok, mingyárt megvetitek az ágyat s belegyömöszölnétek az embert. Én nem tudok feküdni, akárcsak a puszták oroszlánja! Inkább találjatok ki valamit, ami egy kissé szórakoztatna... Megöl közöttetek az unalom!
    A király hasonlata Noszticznak egy jó gondolatot juttatott eszébe.
    - Nézzük meg az oroszlánokat, felséges uram - mondotta. - Úgy tudom, ez időben szokták etetni ezeket a királyi állatokat.
    A király fáradt vonásain a megelégedés halvány sugara röppent át, mert híres oroszlánjait annyira szerette, hogy bárhova ment is, ezeket nagy, kerekes ketreceikben mindenüvé magával vitte.
    - Igazad van, kedvelt hívem; a jó gondolatok mindig nálad vannak, s megérdemelnéd, hogy országosan ismert neved mellé az »elmés» jelzőt is hozzáfüggesszék.
    Noszticzot ugyanis hatalmas termetéről és erejéről csak «erős Noszticz»-nak nevezték széles e hazában és erre célzott a király is.
    A nagy udvar végén, egy oszlopos csarnok alatt álltak a kerekes vasketrecek s ezek egyikében volt a három gyönyörű oroszlán: két hím és egy nőstény bezárva.
    - Valóban királyi állatok! - mondotta felvillanó szemekkel a király, midőn fáradtan egy karosszékbe ereszkedett; és csakhamar jobban kezdte érezni magát, mert egy hólyagos aranyserlegben, az orvos intésére, az udvarnok topázvillogású ó-tokajival kínálta meg.
    - Nézzétek csak, urak, Szolimán, ez az óriási vén hím, minő fenséges nyugalommal mereszti ránk szemeit s milyen fejedelmi egykedvűséggel fogadja hatalmas nőjének hízelgéseit!
    - Méltó képe a vitézségnek és erőnek - folytatta a dícsérést Noszticz; - különösen ez az erőt és hatalmat rejtő nyugalom...
    - Szépek így is, de még szebbek lehetnek a dühtől és haragtól berzenkedve - szólalt meg Pethő. - Ezt szeretném látni!
    - Azt pedig könnyen megláthatja kegyelmed - mondotta az ősz Kanizsay, - ha felséges urunk megengedné?
    - Mit mondtál, hívem? - kérdezte derülten a király, mert eközben odasettenkedett Tibrili, az udvari bolond és mindenféle mókázást mímelt az urak háta megett.
    - Engedje meg felséged, hogy a bestiárius, akarom mondani az etető, ne adja oda eledelüket, hanem ingerelje, csalogassa őket, míg csak dühbe nem jönnek, - felelte meghajolva Kanizsay.
    - Legyen úgy! - intett az etetőnek a király, ki egy hosszú kétágú villán hatalmas ökörcombot hozott és benyujtotta a ketrec vasrúdjai között.
    A nőstény és a fiatal hím éhes vadsággal szökött a hús felé, de az etető gyorsan visszakapta, mire mind a két vad tompa hörrenéssel kezdett fel-alá lóstatni a tágas ketrecben.
    Mikor másodszor nyujtották be a véres koncot, lángoló szemekkel, toporzékolva ugrált mind a kettő a magasba - azután haragos ordítással szöktek a vasrudaknak, megrázva azokat türelmetlen éhségükben, szikrázó szemeikkel majd elnyelve a húsdarabot.
    Szolimán, a vén hím - az első próba után oda se nézett a koncra, hanem hörgő morgással a ketrec hátuljába lépdelt, s ott elnyujtózva, csak bojtos farkával verte döngve a vastag tölgyfa deszkákat.
    Az etető ezalatt folytatta az ingerkedést. A két oroszlán ordított s a rácsot döngette... Óriási ugrásokkal szökelltek fel-alá a ketrecben, vérvörös nyelvük hosszan kifityegett hüvelykujjnyi fogakkal megrakott iszonyú torkukból s nyakukon a szőr és sörény felmeredt, szemeik vörösen izzó zöld szikrákat villództak a társaságra...
    Az etető, hol itt, hol ott dugdosta be - lehetőleg magasra tartva - a húst és a négy ölesnél nagyobb ketrecet a két vad egy-egy ugrással átszökellte; tehetetlen dühükben dörgőn hördülő ordításokkal acsarkodtak egymásra.
    Azonban végtére is megúnták a hosszú hajszát, egy hosszú bődülő ordítással mindketten a ketrec végébe húzódtak s ott hörögve, morogva lépdeltek fel-alá, a deszkázatot szimatolva; majd le-lefeküdtek a vén hím mellé és az etető újabb ingerkedéseire nem is hederítettek, hiába tologatta ez majdnem az orruk elé a pecsenyét.
    - Megharagudtak! Látjátok, urak - fordult udvarához a király, - minő nemes állatok ezek! Nem hagyják magukat kicsúfoltatni, inkább nem is kell nekik a hús!
    Dörgő ordítás szakította félbe a király szavait: a ketrec vasrúdjai csengve zörrentek össze, az etető pedig hangos jajkiáltással, szédülve bukott a ketrec alá.
    A király szavaira figyelve ugyanis elfeledkezett az oroszlánokról... s a vén állatkirály felhasználta e percet; egyetlen szökéssel a vasrudaknál termett s oly erővel rántotta be a húst a nehéz vasvillával együtt, hogy ennek nyele leütötte magát az etetőt is.
    Az urak füle is megcsendült a velőkig ható ordítástól s pár percig megdöbbenve néztek egymásra, de aztán valamennyien - a királyt se véve ki - zajos tetszésnyilvánításban törtek ki.
    - Bravó, Szolimán! Bravó, bravó! Derék állat, fejedelmi állat vagy! - kiáltozták lelkesen, de legjobban kiáltozott a hős Noszticz, akinek dörgő hangja majdnem az oroszlánordítással vetekedett.
    E percben az udvart körülfutó oszlopos csarnokból még egy úri ember csatlakozott a társasághoz.
    Ez a főtálnokmester volt, ravasz, kétszínű, álnok úriember. Sovány, aszkóros, mint egy paszulykóró, hétrét görbedve a podagrától, örökösen fázott, didergett, mint egy kísértet s minden második szava után köhögött, harákolt, s akárkivel beszélt, folyton kezeit dörzsölgette, kétszínű, álnok mosolygással.
    Hogy ő maga olyan aszkóros és nyavalyás volt, irígye és ellensége volt minden egészséges, erős embernek, de különösen Noszticzot gyűlölte, amiért a király annyira kegyelte és kitüntette. Könnyebb volt a lelkének, ha csak egy hajszálnyit is csippenthetett akár szóval, akár tekintettel a daliás vezéren.
    Most is egyenesen hozzá fordult, s vizenyős szemeit sunyi oldaltekintettel villantotta rá.
    - Hm, hm! Úgy látom, tetszik ez a mulatság, vezér! - szólt csikorgó fahangján, miközben sovány alakját fázékonyan burkolta be prémes hosszú felöltőjébe.
    - Hát hogyne tetszenék! - felelte Noszticz, majd sértő kicsinyléssel nézve végig rajta, gúnyosan mondta: - Persze, kegyelmednek nemigen tetszik az erőnek és gyorsaságnak ez a példája?!
    A főtálnokmester álnokul mosolygott:
    - Szép bizony, igen szép! De lehetne még ennél is szebb jelenetet rendezni... Hanem persze, ahhoz... hüm... hm... nagy szó... de igaz... erő és bátorság is kellene ám hozzá... még pedig... sok!
    - Osztán mi volna az? - kérdezte Noszticz félvállról.
    - Hogy mi volna az, vezér uram?... Semmi egyéb, mint hogy valakinek be kellene menni ezeknek a szörnyű bestiáknak a ketrecébe és elragadni orruk elől a prédát. Ez volna ám még csak a színjáték! Fogadni mernék, felséges urunkat is nemcsak hogy nagyon gyönyörködtetné, de vidámmá, varázsolná ez az izgalmas próba egyszeriben.
    És miután ilyen szép alattomosan elvetette a halálos kihívás sárkányfogait, - a leghódolatteljesebb mosolygással hajlongott a király előtt.
    Noszticz fejébe szökött a vér.
    - Biz’ Isten, kegyelmedről is elhinném, hogy meg merné tenni, ha nem lakott volna olyan sokáig Törökországban - vágott vissza Noszticz maró gúnnyal és a felharsanó hahota bizonyította, hogy az urak is elértették a célzást.
    A főtálnokmester uramat ez a legérzékenyebb oldalán találta, de elnyelte mérgét, sőt még mosolygott is, hanem apró szemei oly ádáz gyülölettel villogtak Noszticz felé, mint a szemüveges kígyóé.
    - Azt én a világért sem állítottam, - felelte kétszínű célozgatással... - hanem azt hittem, hogy ez előkelő társaságban majd csak akad egy «erős» vitéz (s az erős szót különösen hangsúlyozta), aki felséges urunk felvidítására megcselekszi ezt a bátorságra és erőre mutató tettet.
    Noszticz elsápadt, mert egyenesen kihíva érezte magát. Villogó szemekkel majd a királyra, majd az oroszlánokra pillantott.
    Az óriási hímoroszlán még most is dühtől felborzolt sörénnyel hasalt az ökörcomb felett, s hörgő ordítással, fogait vicsorgatva morogta el társait közeléből.
    Az urak között is várakozásteljes csend uralkodott. Rettegve néztek egymásra. A lovagi bátorság és vitézi erő harci kesztyűjét elébük dobták... s valamennyien dobogó szívvel lesték, kinek lesz hát bátorsága erre az őrült, vakmerő, eszeveszett tettre vállalkozni?
    - Hej, csak én ilyen öreg, beteges ne volnék! - nyihogta a csendet megtörve a főtálnokmester uram, kezeit dörzsölgetve.
    - Mit gondolsz, vitéz hívem, Noszticz? - kérdezte villanó szemekkel a király. - Mernél-e reá vállalkozni?
    - Tréfálsz velem, uram, királyom?
    - Dehogy tréfálok! - nevetett a király. - Királyi szavamra mondom, szeretném látni.
    Noszticz megdöbbenve nézett rá s még mindig tréfának vélte a király szavait.
    - Vitéz Noszticz, te habozol? - s a király hangjából meglepetés és bosszankodás rítt ki.
    - Nem! - kiáltotta felcsattanó hangon Noszticz. - Nem habozom, megteszem, még ha szétszaggatnak is e bestiák!
    Az urak valamennyien elszörnyedő zúgással vették körül, sőt az ősz Kanizsay haraggal rivallt rá:
    - Eszedet vesztetted? Józan fővel nem lehet ilyen vakmerőségre vállalkozni.
    - Hagyjatok békét, - dörgött haragosan Noszticz... - Megteszem! Ne mondja senki, hogy Mátyás király udvarában csak didergő, vén banyák vannak! - S míg beszélt, villogó szemei majd átfúrták az elégülten vigyorgó főtálnokmester uramat.
    Ezzel gyorsan kikapcsolta nehéz, virágos mentéjének opálköves boglárait, kócsagos kalapját, gyöngyös övét ledobta, mezítelen kardjával kezében a ketrecek háta mögé sietett s félrelökve az ajtóból a felvigyázót, a másik percben daliás alakja már meg is jelent a ketrec hátterében.
    Az egész udvar halványan és lélegzetét elfojtva várta, mi lesz a vakmerőség vége?
    Noszticz bátran előre lépett, de az oroszlánok még nem vették észre, - ekkor egyszerre kardját sebes villantással magasra emelve, közéjük dobbant, balkezével pedig elrántotta a húst a vén állatkirály elől s magasan meglóbálta a levegőben...
    A váratlan meglepetésre és dobbanásra nagyot hördülve szökött fel a három fenevad.
    - Vissza, bestiák! Vissza, a király megkívánta prédátokat! - dörögte rekedt, süket hangon a dalia, s dörögve dobbantott lábával a vastag tölgyfadeszkára.
    (Ezt az idegizgató jelenetet írja le leghosszabban a szófukar német krónika.)
    «Leírhatatlan, rémesen szép volt e jelenet... az óriás férfiú és a három királyi fenevad izzó, lángoló szemekkel meredt egymásra...
    Noszticz erős melle zihált, rengett s jobbjában cikázva villogott a kard hegye, - arca halálsápadt volt, de fekete szemeiből valami túlvilági lobogás villódzott a három fenevad zöld karikákat hányó szemei közé... Valósággal maga az eredeti ősember volt... fenségesen vakmerő szilajságában s hatalmas ereje öntudatában szinte a földnek és állatoknak hatalmas ura!»
    Lángoló szemeit folyton a fenevadakra szegezve lóbálta a véres koncot felettük.
    És ezek nem mozdultak, csak hörögve, morogva rázták hullámzó sörényű fejüket s vadul szikrázó szemeikkel majd elnyelték.
    Így tartott ez néhány halálosan hosszú percig, ezt az időt a nézők végtelennek érezték.
    Lassan-lassan azonban az oroszlánok hörgése halk, doromboló morgássá halkult, izzó szemükben kialudtak a zöld-veresen villogó szikrák; pislogni, hunyorgatni kezdtek és egészen meghunyászkodni látszottak a hős dalia delejes tekintete előtt.
    Diadalmas mosoly játszott Noszticz ajkán. De akik őt látták, azt mondják, hogy valami vérfagyasztó, iszonyú volt e mosolygásban s oly valami félisteni, túlvilágias ömlött el egész lényén, hogy a királyon és környezetén hideg borzadály futott át.
    Szemeit merően az oroszlánokra szegezve kezdte meg a hős vezér a visszavonulást, lassan-lassan az ajtó felé hátrálva. A fenevadak békén engedték eltávozni, csupán a szemükkel követték minden mozdulatát.
    Lassan hátrált lefelé a három lépcsőfokon az ajtóig. Ez volt a legveszélyesebb pillanat! Már féltestével az ajtón kívül volt, de tekintete mégis változatlanul a vadakon függött... egyszerre az ajtó becsapása rezzentett fel mindenkit - és Noszticz szerencsésen kijutott a ketrecből.
    Ekkor tört ki az oroszlánok dühe egész fékezhetetlen vadságában. Földrengető ordításokkal szökelltek fel-alá, a vasrudakat döngették talpukkal, s iszonyú fogaikat vicsorgatták a társaságra.
    Noszticz pedig sápadt, szobormozdulatlanságú arccal lépett a király elé. Széles melle rengett, zihált a megaláztatás keserű érzésétől s szemei mintha rejtett könnycsepp fátyolozná - izzottak.
    - Uram, király - mondotta remegő, elcsukló hangon, - parancsodat teljesítettem. Itt a préda és meztelen kardom! A kard téged illet s ezt lábaidhoz teszem, de mától fogva nem vagyok se alattvalód, se katonád. - Szeszélyből kockára tetted életemet... s ez élet most egészen az enyém.
    - Mi ez? - kiáltotta bősz haraggal a király.
    - Az, uram, király, hogy udvarodban akadt egy bátor vitéz, akit azonban nem becsültél meg, tehát távozik!
    - Ez pedig kegyelmedet illeti meg, vén anyámasszony katonája; lakjék jól vele, ha megkívánta! - s a véres combot úgy hajította a főtálnokmester podagrás lábai elé, hogy majd hanyatt esett bele. Azután büszke, kevély léptekkel hagyta el a királyi udvart - örökre!
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633649800
Webáruház készítés