Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Donászy Ferenc: Hómezők hősei_MOBI

Donászy Ferenc: Hómezők hősei_MOBI
390 Ft390

TARTALOM

Prémvadászat a magas északon
A csincsilla és vadászata
Coboly helyett párduc
A keselyűk honában
Az erdők haramiája
Az állatok társasélete és barátsága
A legveszedelmesebb méreg
A vadászgepárd
Az állatvilág csodaszörnyei
A jó gólyamadár
Az erdő rablólovagja
e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    Az állatok társasélete és barátsága

    Az ember, a teremtés koronája, a társasélet hasznát és az államalkotás eszméjét az állatvilágtól leste el.
    Az ősember a bozótok és barlangok védő mélyében élt, párját és gyermekeit ellenségei elől odarejtette. Először csak éjjel mert kilopódzni élelem után, s midőn ilyenkor összetalálkozott a másik ősemberrel, mindketten riadtan menekültek egymástól.
    Midőn azonban napközben a hangyáktól és vadméhektől elleste, hogy valamennyi egyetért és milyen sokat és hasznosat tehetnek egymásért, lassan, lassan felébredt benne a társulás vágya és az összetartás erősségének tudata. Ebből született a mai világ, különböző országaival, jó és rossz államformáival és rendszereivel.
    Sok más mindenre is megtanította még az állatvilág az embert. Tőlük leste el a ruházkodás, a hajózás, a téli élelemgyűjtés, a hajléképítés, a halászat, vadászat, a gátépítés mesterségét és a sebek gyógyítását. Mikor aztán a tanítvány mesterét felülmulva ügyesebb kezével és gondolkozó eszével ezeket a mesterségeket valódi tökélyre fejlesztette, akkor már gőgösen megtagad minden közösséget előbbi tanítómestereivel, megtagadja tőlük az értelem és a lélek megnyilvánulását és elbizakodottan azt mondja, hogy az embernek lelke, az állatnak pedig csak alacsonyrendű ösztöne van.
    Igaz ugyan, hogy az állatoknak nincsen halhatatlan lelkük, de van azért nekik is némi lelki világuk, amely érzelmi megnyilvánulásokra, mint a társasélet és a barátság, tagadhatatlanul alkalmas.
    Az állatok életében ennek számtalan példáját látjuk.
    Kezdjük először a majomnál.
    Ezek azok a hirhedt állatok, amelyektől egy Darwin nevű tudós az embert akarja leszármaztatni, csupán csak azért, mert alakja és szervezete hasonlít az emberéhez. A majmok rendszerint társaságban élnek és egy ilyen társaság, a kisebb-nagyobb civódásokat leszámítva, a legnagyobb összetartással intézi megrohanásait a benszülöttek gyümölcsös-kertjei és veteményei ellen. Indiában az elhagyatott városok pompás márványpalotáiban nagyszámú majomcsapatok tanyáznak. És e palotákat annyira jogos tulajdonuknak tartják, hogy a néha odatévedő vándor a feldühödt majmok támadásai elől csak üggyel-bajjal tud menekülni.
    Indiában és Ceylonban, ahol a bennszülöttek a csinos és fürge hanuman majmokat szentnek tartják, ott ezek annyira elbizakodottak és szemtelenek, hogy a lakásokból is minden hozzáférhető holmit ellopnak. Egy hires utazó beszéli, hogy midőn a düledező és elhagyatott régi királyi palota szomszédságában lévő angol vendéglő kertjében ismerőseivel ebédelt, a hanuman majmok egész csapata a párkányokra és tetőkre telepedett. A legnagyobb figyelemmel bámulták onnan, hogyan és mit esznek-isznak az emberek.
    A legkényelmesebb helyen a vén vezér ült. Körülötte telepedtek le fiai, unokái és kegyencei, hátul pedig a nőstények üldögéltek, egy-egy kis majomcsecsemőt szorongatva karjaikban. Ez az utazó annyira furcsának találta a majmok komoly figyelemmel bámuló csoportját, hogy le akarta őket fényképezni. De mihelyt a fényképező masinát rájuk irányozta, rettenetes riadalom és kavarodás támadt, mert a majmok azt hitték, hogy az valami puska és ijedtükben ordítozva menekültek. A vén hímek fogcsattogtatva torz pofákat vágtak, kezükkel, lábukkal hadonásztak és dühüket és megvetésüket mindenféle módon igyekeztek kimutatni.
    A Jáva szigetén élő majomfajok között ugyancsak vannak ilyen rendezett formák között élő csapatok, amelyeket a bennszülöttek kimélnek és igy természetesen azok alig félnek az emberektől. Az átutazó idegenek és az ottlakó holland és angol családok gyakran meg is vendégelik őket és ezt a majmok annyira megszokták, hogy az erdőknek egy bizonyos helyén mindennap megjelennek, hogy nincs-e lerakva számukra a rizsből, cukorból, gyümölcsből vagy mézből álló lakoma.
    Német utazók beszélik, hogy ők is meglátogatták ezt a nevezetes helyet, amely egy erdővel benőtt hegymagaslat tetején lévő tisztás volt. A tisztás közepén egy mohával borított lapos sziklatömb állott, körülötte kisebb-nagyobb szikladarabok hevertek.
    Sem a közelben, sem a távolban egyetlen majmot sem lehetett látni. A német utazók a maláji kisérők intésére a közeli bokrok mögé vonultak.
    Ekkor az egyik maláj bambuszhusángjával egy lapos sziklatömbre háromszor egymásután erősen ráütött és a hozott nyalánkságokat a lapos sziklatömbre helyezte.
    Alighogy a bokrok mögé huzódott, minden irányból ágrecsegés és levélzörgés hallatszott, mire csakhamar vagy három tucat kisebb-nagyobb majom jelent meg az erdő szélén és fürge szökések közt megrohanták a kiterített csemegéket.
    De ezért a merészségükért tüstént meglakoltak, mert az erdőszélen egynéhány öregebb majomtársa kiséretében megjelent a vén vezér, a csapat feje. Fürgén és alattomosan siklott a bokrok között a mohó lakmározásba merült banda felé, egy ugrással közöttük termett, kettőt nyakon kapott és úgy egymáshoz verte a fejüket, hogy csak kopogott. Azután a többieket kezdte pofozni és püfölni, amiért őt megelőzve a hozott csemegéhez mertek nyúlni.
    Erre valamennyien a nagy kő köré telepedtek és sóvár figyelemmel néztek a vén vezérre. Ez pedig, mint valami trónusán ülő király, egymagában terpeszkedett el a lapos kő közepén és fogait fenyegetően vicsorítva, bősz pillantásokat lövelt azokra az illetlenekre, amelyek közelebb merészkedtek.
    Egy marék rizskását tömött a pofájába, utána pedig egy jó darab cukrot ropogtatott hatalmas fogaival, közben balra forgolódott, ujjait a mézbe dugta, tisztára nyalogatta, azután pedig az ismeretlen süteményeket és ételeket gyanakvó pofával piszkálgatta, forgatta és szagolgatta. Megvolt erre az oka, mert amint a malájok beszélték, egyik-másik utazó erősen megpaprikázott és borssal behintett csemegékkel alaposan megtréfálta őkelmét. Akkor ölnyi magasakat ugrált kínjában és amikor a paprika és a bors a torkát marni, égetni kezdte, riadtan rohangált összevissza.
    Most a többiek sóvár tekintettel kisérték minden mozdulatát, de ha egyik-másik helyéről el mert mozdulni, vagy a kezét nyujtogatta, egyetlen fogcsattintás elég volt, hogy mindannyian mozdulatlanul várakozzanak tovább.
    Mikor aztán a vén vezér már jóllakott, minden ételt megkóstolt, mindenbe belenyalt és beleharapott, akkor kegyencei között kezdte osztogatni a csemegéket. Ha egy falánkabb nyúlt oda, egy pofonnal vagy rúgással rendre intette. Csak amikor már valamennyi kegyence jóllakott, akkor kelt fel nagyméltóságosan és a kő tulsó végén letelepedett.
    Ez volt a jeladás az általános lakomára. Valamennyien nagy makogás és visítás közben mohón megrohanták az ételeket és annyit kapkodtak fel kezükkel, lábukkal, amennyit csak bírtak. Ezek aztán villámgyorsan tovább ugrottak, hogy zsákmányukat békében el is fogyaszthassák, mert az öregebbek és torkosabbak a gyengébbeket lefülelték, elszedték tőlük, sőt még a szájukat is szétfeszegették és pofazacskóikból halászták ki az odarejtett falatokat.
    A vén vezér azonban mindenre vigyázott. Az első visításra mindjárt ott termett és az erőszakoskodó fejére záporként hullottak az ütlegek. A verekedőket is pofonokkal választotta széjjel. Midőn az utolsó morzsáig elfogyasztottak mindent, a társaság a vén vezérrel az élén csak akkor kezdett oszladozni és pár pillanat mulva a fák magas ágai között surrantak tovább a rengeteg felé.
    *
    Csodálatos az a barátság is, amelyben a csörgőkigyó és a földi bagoly az amerikai prerikutyának nevezett kis rágcsáló emlőssel él.
    A prerikutya ezrekből álló társaságban, Északamerika végtelen mezőségein földbeásott lyukakban tanyázik. Ezer meg ezer apró dombocska sorakozik egymás mellé, tövükben van a bejáró nyílás. Ha semmi sem zavarja a lakók nyugalmát, két hátsó lábára guggolva a domb tetején ül a tulajdonos és apró lábaival, kurta farkával a legmulatságosabb mozgásokat és billegetéseket műveli. Ugató hangocskáján átbeszél a szomszédaihoz, ezek ugyanugy visszafelelnek neki, mintha csak a nap és a telep eseményeit beszélnék meg egymással. A telep, melyet a bennszülöttek falunak neveznek, csakugy zúg az ugató, fütyülő hangocskák zűrzavarától és messziről ugy hangzik, mintha valami óriási méhkas zümmögne vagy valami gyár zakatolna.
    Egyik szomszéd átlátogat a másik dombjára, ott szembeülnek egymással, folyik a társalgás, majd felkerekednek és ellátogatnak a harmadik, negyedik és ötödik szomszédhoz. Minden lyuknál megállnak és beszólnak a gazdához. A vándorló csapat egyre nagyobb lesz, mert a szomszédok egymásután hozzácsatlakoznak, hogy látogatást tegyenek a falu tulsó végén.
    Az elhagyott halmocskák és lyukak nem maradnak üresen. Alighogy a gazda eltávozott, tanyájuk üregében megjelenik egy zöldesszürke szempár, egy gömbölyü fejecske, utána pedig egy hosszúlábú kis bagoly szökken fel a domb tetejére és figyelmes szemlét tart a végtelen messzeség minden irányába. Ez a prerikutyák egyik barátja, a földi bagoly, amely békésen együtt lakik velük földalatti tanyájukban. A szállásért figyelmes őrködéssel fizet. Akár valami ragadozó állat, madár, vagy ember közeledik a falu felé, éles sivítással azonnal jelt ad gazdáinak. Azok a jeladást lyukról lyukra villámgyorsan továbbítják és pillanatok alatt minden lakó eltünik.
    Ha a veszély elvonult, ismét felhangzik a dombtetőkön őrtálló baglyok jeltadó sivítása, mire a lyukak szájából egy-egy óvatos fejecske bukkan elő és a jeladás megint ismétlődik. A lakók ujra előjönnek és ujra megkezdődik az előbbi élénk csaholás, sipító ugatás és ide-oda szaladgálás.
    A békés kutyafalu harmadik lakója a veszélyes mérgü csörgőkigyó. Ez is békésen megfér gazdáival, az azonban bizony megesik, hogy lakbér fejében gazdája fiaiból néha-néha felfal egyet. E hüllők napos, meleg időben a dombok között sütkéreznek és ezért a földi kutyák vadászatát, illetőleg kiásását veszedelmessé teszik. Ők is védelmezői és testőrei a telepnek, mert a vérszomjas menyéteket, prerimacskákat és más hasonló ragadozókat elriasztják, vagy ha vakmerően betolakodik, halálos marással megölik. A prerikutyák egymáshoz való ragaszkodása egyenesen megható. Ha egyet meglőnek közülük, rögtön előrohan a legközelebbi lyuk gazdája és kétségbeesett csaholás közben a sebesültet gyorsan saját tanyájára vonszolja.
    Még különösebb az a barátság, amely a délamerikai sapu és néhány nagy darázsfaj között fejlődött. Ez a pompás hangú, varjúnagyságú madár nyolcvan-száz párból álló társaságokban él és zacskóalakúra szőtt hosszú fészkét a többiek mellé függeszti fel a fák ágaira. A fészkek hossza másfél méter, alsó szélessége pedig tizenöt-husz centiméter szokott lenni, mindazonáltal a kigyók, mókusok és a majmok a fészekbe rakott tojásokat elrabolnák, ha a sapuknak nem volna olyan védőbarátjuk és testőrségük a mérges és támadó temészetü marabonseneknek nevezett hatalmas darazsak képében. Egy természettudós, aki negyvenhárom évig élt a holland guyanai gyarmatokon, alaposan megfigyelte ezt a szövetséget. A sapu fészke - mint irja - olyan közel volt felaggatva a darazsaknak ugyancsak a fák gallyaira épített telepeihez, hogy mikor a madarak fészkükbe bujtak, szinte surolták a darázstelepeket. Egyik napon nagy riadal támadt a sapuk között, mert egy hatalmas kigyó éppen az egyik fészekbe akart csúszni, hogy tojásaikat megrabolja. A másik pillanatban azonban, mintha villám sujtott volna rá, úgy esett le a magasból. Kinjában farkával a földet korbácsolta, tekergett, vonaglott a fa tövében, mert két darázs a szemébe eresztette mérges fullánkjait.
    Más esetben pedig a fákon lakó sapuk egy csapat evetmajommal elegyedtek küzdelembe, A majmok rohamot roham után intéztek a fészkek ellen. Mindakét fél torkaszakadtából sivított, midőn egyszerre csak megjelentek a küzdőtéren a marabonsen darazsak. A majmok fájdalmas visítással eszeveszetten menekültek, mintha valósággal megvadultak volna. Kinjukban a legféktelenebb ugrásokkal verték magukat a fák vastag ágaihoz, torkuk szakadtából visítottak, vakarództak és tépték magukat.
    Egyszer egy francia hajó Délamerika partvidékén zátonyra futott. Egyik utasnak volt egy kis majma, amelyet, midőn a hajótöröttek egy városba kerültek, eladott egy ottani telepesnek. A majom a tanyán szabadon járt-kelt és barátságot kötött a sertéskondával. Folyton a disznók között sündörgött, de különös kedvencei a kismalacok voltak. Nem győzött ezeknek eleget kedveskedni és hizelegni. Félix, a majom, mindennap kikisérte a kondát a legelőre és minden alkalommal más-más sertésbarátjának a hátára ülve lovagolt velük. Akár esett, akár szél fújt, nem maradt el a kondától. Az egész napot velük töltötte és este híven hazakísérte őket, mint a legjobb disznópásztor. Ha ugy tettek, mintha az egyik sertést el akarnák lopni, Félix irtózatos dühbe gurult és karmolva, harapva védte barátját. Hiába csalogatták a legcsábitóbb csemegékkel, egy percre sem tágított a nyájtól. Még az éjjeleket is a konda között töltötte és egyik-másik malac kedvencét szorongatta a karja között. Ha pedig bezárták, olyan keserves jajgatást és tombolást vitt véghez, hogy megsajnálták és hamar kieresztették.
    A gödények ugyancsak társaságban élnek és nagyon ragaszkodnak egymáshoz. Az ilyen társaságok rendesen közösen indulnak halászatra. Kiválasztanak egy keskeny sekélyes vizü öblöt, azt körbefogják, szárnyaikkal a habokat verdesik és így odahajtják a halakat. Ekkor megkezdődik a halászat: mindegyik annyi halat kapkod fel terjedelmes torokzacskójába, amennyit csak tud és amennyi csak belé fér.
    Persze az ilyen dusan fizető halászatot irigy szemmel nézik a parti sziklákon gubbaszkodó kormoránok. Torkos, tolvaj természetüktől ösztökélve nem állhatják meg, hogy nyilsebesen le-lecsapódva a sekély vízben fickándozó halakból a legkövérebbeket el ne kapdossák az esetlen gödények elől.
    Hiába lármáz, suhogtatja szárnyait a halászatot vezető vezérgödény, hiába hallatja mérges hangját, a tolvajok, mintha csak gúnyolni akarnák a serény halászokat, a lopott halakat a levegőbe hajigálva szemük elől nyeldesik el.
    Midőn a sekély vizből minden odahajtott halat kifogtak, a gödények egy lapos homoktorlaszra gyülekeznek. Ott körbeállnak és mindegyik a középre okádja a zacskójába gyüjtött prédát. Amelyik hal még fickándozik azt földhöz csapkodják és csőrükkel agyonverik, a legnagyobbakat pedig maga a vén vezérgödény szabdalja szét egyforma darabokra.
    Mikor igy fel van terítve, megkezdődik a reggeli. A vezér magasra nyujtja ripacsos kopasz fejét és korgó rikkantással jelt ad, mire valamennyien felkapnak egy-egy darabot és elnyelik. A második rikkantásra megismétlődik ez a jelenet és így megy ez szép egyetértésben és rendben mindaddig, amig csak az utolsó kis halacska el nem tünik bendőjükben. Erre aztán nagy serényen a tisztálkodáshoz látnak, hogy csapzott tollazatukat rendbehozzák.
    Midőn ezzel is elkészülnek, a vén falkavezér felágaskodik, szárnyait megsuhogtatja, egyet hörrent, mire a csapat nagy zsivajjal a levegőbe emelkedik, hogy reggeli tanyahelyére visszatérve egy kis szunyókálással fűszerezett csöndes pihenőt tartson.
    Sansbury kapitány Utahban, a nagy Sóstón, egy megvakult vén gödényt látott egy félreeső öbölben: olyan kövér volt, hogy alig tudott szuszogni. Ezt a vakot a többi gödények táplálták. Egy másik utazó azt állítja, hogy Indiában varjakat látott, amelyek megvakult és elaggott társaikat etették.
    Egy ismerősömnek volt egy igen szelíd nyulacskája, melyet fióka korában vadászat közben a vizslája fogott és ő otthon felnevelte. Nyuszival rendkívül jó barátságban élt egy csóka, amely annyira ragaszkodott nyúl-barátjához, hogy kedvéért még a káposztalevélre és torzsára is rászokott. Egy alkalommal nyuszi valahogy olyan közel talált menni a láncrakötött sas állójához, hogy az elkapta és midőn kiszabadították a körmei közül, szegény nyuszinak már mind a két szeme kifolyt. De azért lassan mégis meggyógyult. Érdekes és igazán megható volt, hogy a csóka, amely attól fogva elválhatatlan társává szegődött, milyen szeretettel gondoskodott róla. Odahordta neki a káposztaleveleket, amelyeket a többi nyúl orra elől kapdosott el és minden levélnél olyanforma rövid kárálást hallatott, mintha azt mondta volna: «nesze, egyél».
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633649237
Webáruház készítés