Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Donászy Ferenc: A titokzatos vár_MOBI

Donászy Ferenc: A titokzatos vár_MOBI
690 Ft
  • Részlet az e-könyvből:

     

    Ötödik fejezet
    A két Simon mester

    A medvetépte sebek csak nehezen gyógyultak. Homonnay Gábor napról-napra mogorvább kedvvel nézte, amint öccsei hangos kürtrivalgás és kopócsaholás kiséretében vadászni indultak a rengetegbe.
    Egy reggel a várnagy titokzatos ábrázattal állított be hozzá. Jelentette, hogy az erdőkerülők, bástyaőrök és szénégetők tudatták vele, hogy egy furcsa viselkedésű ember, hátán tarisznyával, majd itt, majd ott bukkan fel a rengetegben, sőt a várhegy oldalán is látták már néhányszor kóborolni.
    Homonnay először meghökkent, de azután a leírásból ráismert Simon mesterre. Mogorván mondotta a várnagynak, hogy engedjék csak azt az embert bántatlanul járni-kelni mindenfelé...
    Hogy kedvetlenségét és halálos unalmát elűzze, néha-néha Eleutherius mesterrel olvastatott fel különböző alkimista könyvekből és meséltetett vele a bölcsek kövéről, amelynek Eleutherius mester buzgó kutatója volt. Előfordult az is, hogy Miklós mesterrel tanakodott.
    Egy napon Miklós mester diadallal rontott be hozzá, hogy sikerült két olyan ércvegyületet felfedeznie, amelyek súlyra, csengésre egészen jól megközelítették az aranyat és ezüstöt.
    Eleutherius mester látszólag örült a felfedezésnek, de titokban irígykedett is. Régóta vetélytársa volt a tehetséges Miklós mesternek, aki viszont az ő tudományát lenézte, kigúnyolta és megvetette. Most is csak az alkalmat leste tehát, hogy beleköthessen. A várakozásnál jobban sikerült a dolog, mert a két tudós férfiú a vita hevében majdnem ölre ment egymással. A rosszkedvű Homonnay rettenetesen felbőszült a lármán és ráparancsolt Miklós mesterre, hogy Eleutheriust penderítse ki a szobából. Miklós mester szó nélkül teljesítette a parancsot, ami nem is volt túlságosan nehéz feladat számára, mert a gyenge, törékeny testű Eleutherius nem volt méltó ellenfél. Az öreg alkimista viszont annyira felbőszült, hogy harmadnap érthetetlen körülmények között eltűnt és megszökött a várból.
    Homonnay Gábor nem búsult túlságosan az alkimista után, de a kapuőröket mindenesetre deresre húzatta, amiért nem őrködtek elég éberen. Haragja azonban hamar elpárolgott, mert Miklós mester ércvegyületei és a külömböző érdekes kísérletek minden idejét lekötötték.
    A legjobb reményekkel telve jött fel éppen az olvasztóműhelyből, midőn az öreg Lénárd azzal a hírrel lepte meg, hogy Imre öccse lóhalálában Kemencére vágtatott. Tüstént el akarja onnan hozni a híres Simon ezermestert, mert ezerötszáz aranyon vásárolt drága arabs paripája valami ismeretlen betegségbe esett. Az előző napi vadászaton ugyanis kimarjult a hátsó lába, nem eszik és rettenetesen felfuvódott: az istállómester a legrosszabbtól tart.
    A vár ura kedvetlenül vont vállat:
    - Öcsémnek dédelgetett, kedves állatja... Csak legalább otthon találja a világkerülő csavargót. Hopp! Megvan! Emberek, - kiáltotta oda a várnagynak - ha meglátjátok azt a bizonyos embert a környéken, hát hozzátok iziben a várba.
    Néhány embert pedig azzal a paranccsal küldött el, hogy siessenek az erdőkerülőkhöz és hajtassák fel, hátha itt lesz valahol a környéken.
    Szobájában a virágos török szőnyegen elgondolkozva járt fel-alá, közbe-közbe sérült karját próbálgatta: szemmelláthatóan javulásnak indult. Éppen csengetni akart öreg szolgájának, hogy újra bekötöztesse, midőn az éppen belépett és jelentette, hogy Mózes deák kivánja mély tiszteletadását tenni.
    A dölyfös főúr szokatlan nyájassággal fogadta az alázatos hajlongások közt belépő deákot.
    - Mi az, deák uram? Személyesen jött el? - kérdezte várakozásteljesen.
    - Igenis, kegyelmes főuram! Hivatalból a szomszéd fiókharmincadba küldtek, ezért egy ugrásra félretértem, hogy magam jelenthessek be egyet-mást, - felelte Mózes deák és sunyi ábrázatát fontoskodó ráncokba szedte.
    - No mi az, halljuk hát!
    - Cuppler szekretárius csúnya állapotban érkezett vissza Homonnára. Szörnyen kétségbe volt esve, hogy az a bizonyos levél a mocsárba veszett ruháival együtt - szólt és lesütött szempillái alól leselkedő tekintetet vetett a főúrra.
    - Bizony, ez az eset nekünk is igen kellemetlen, mert nagyon óhajtottuk volna ama bizonyos levélnek a tartalmát ismerni, - mondta Homonnay jól színlelt bosszúsággal.
    - A főharmincados mester azonban gyanakszik, hogy nem véletlen szerencsétlenségről, hanem előre kieszelt ravasz cselről van szó - mondta és minden szót külön megnyomott.
    Homonnay vállat vont:
    - Hát csak gyanakodjék és keressen. Mi azonban inkább beszéljünk érdekesebb dolgokról. Van-e valami ilyen híre kelmednek? - kérdezte száraz, rendreutasító hangon.
    Mózes deák alázatos állásba kapta magát:
    - Igenis. Nagy riadalom és felfordulás van nálunk, mert az elmúlt éjszaka egy császári futár érkezett azzal a paranccsal, hogy Cuppler szekretárius a főharmincados mester kiséretében haladéktalanul induljon Bécsbe.
    Homonnayt ez a hír nemcsak meglepte, de nyugtalanította is. Metsző tekintetét merőn szegezte a deák kétszinűen mosolygó ábrázatára.
    - Van-e még egyéb híre kelmednek? - kérdezte nyersen.
    Midőn a deák tagadóan rázta fejét, egy berakott szekrényhez lépett és tíz darab aranyat vett onnan elő. A judáspénzt a deák markába nyomta.
    - Ez csak foglaló. Iparkodjék, hogy hírül adhassa kelmed, mikor indul a gazdája Bécsbe és miért hívatták oda? Akkor busás ráadást is kap fáradozásainak jutalmául.
    Mózes deák szeplős arca rákvörösre gyulladt az örömtől.
    - Iparkodni fogok a híradással - igérte, azután mély hajlongások között távozott.
    Homonnay a nagy íves ablakhoz lépett és elgondolkozva nézett utána, amíg csak a kanyargós várútnak egy oldalösvényére fordulva eltűnt a szeme elől.
    - Csak Antal volna itthon! Ő világosabban lát az ilyen dolgokban. Mert annyi bizonyos, hogy a főharmincados mesternek Bécsbe rendelése mögött valaminek lappangania kell. Ez az ember már kezd túlságosan veszedelmes lenni mindnyájunkra - mormogta elsötétült képpel.
    Rövid ideig tartó töprengés után Szentiványi Lajost, az udvarbírót hivatta magához. Egészen napszállatig tanácskozott vele, akkor pedig az udvarbíró lóra ült és elvágtatott a Sárospatak felé vezető úton, hogy Mózes deákkal visszatérő útjában találkozhassék.
    Homonnay másnap reggel nem a legjobb kedvvel ébredt: éjszaka nyomasztó, lidérces álmok gyötörték. Nagyon hiányzott neki Eleutherius mester, aki az álmok magyarázatához is értett és a csízió segítségével mindig meg tudta fejteni álmait.
    Töprengése közben egyszerre az is eszébe jutott, hogy a megszökött Eleutherius mester sok bizalmas dolgukat is tudja és ha most ellenségeikhez szegődik, bizonyára ártani iparkodik nekik. Ez a gondolat még jobban elrontotta a kedvét. Valóságos emberevő képpel nézett az öreg Lénárdra, aki a reggelijét hozta és közben azt ujságolta, hogy Imre úrfi alighanem már csak a bőrét találja meg drága arabs paripájának, ha nem siet a gyógyító ezermesterrel.
    Erre a hírre Homonnay Gábor a reggeli után maga is lement az istállóba.
    A gyönyörű állat csakugyan nagyon gyalázatos állapotban volt. Megtört tekintettel, felpuffadt testtel hevert az almon és szájából időnként habos vér szivárgott kifelé.
    - Ez már a gyepmester kezére való! - mondotta mogorván az istállómesternek. Éppen távozni készült, midőn a várnagy jelentette, hogy a bükkös felől két erdőkerülő kiséretében Simon mestert látták közeledni.
    Erre ott maradt és kiváncsian várta, hogy az ezermester tudománya fog-e valamit használni. Simon mester, midőn a ló mellett a vár urát is megpillantotta, olyan riadt képet vágott, mintha el akarna szaladni. De azután összeszedte magát és nagy hókusz-pókusz között mindenekelőtt eret vágott a paripán. Azután forró vizet, meg csutakokat hozatott és a lovászok segítségével nekilátott a gyógyításnak.
    Nem sok idő múlva úgy látszott, mintha a szegény állat csakugyan megkönnyebbült volna egy kissé. Nehéz hörgése megszünt és a vér szivárgása is elállt. A lovászok és az ott lábatlankodó cselédek erre hangos örömriadalt csaptak, sőt maga Homonnay is elismerő szavakkal jutalmazta az ezermester tudományát.
    Egyszerre Homonnay Imre toppant be sebesen az istálló ajtaján.
    - Él-e még drága arabs paripám? Itt van végre Simon tudós mester uram, elhoztam magammal! - kiáltotta és egy öreg, töpörödött emberkét tolt bátyja elé.
    Homonnay Gábor nagyot nézett. Vele együtt mindenki csodálkozással, meglepődve bámult a két csodadoktorra, hogy hát kettőjük közül most már melyik az igazi.
    De nem maradtak sokáig kétségben, mert az újonnan jött tudós aszott kezeit összecsapta és szörnyűködő hangon sopánkodott:
    - Vége a drága paripának, vége, most már menthetetlen! Nem lett volna szabad eret vágni rajta és csutakolni. Sárfűlevelet kellett volna beadni neki!
    Alig hogy ezeket kimondta, a beteg paripa nagyot rúgott, hörgött egyet, aztán kiadta a páráját.
    A fiatalabbik Homonnay toporzékolt dühében. Gábor úr pedig az áltudóst vállonragadta és haragosan rárivallt:
    - Ki vagy? Mi a neved? Valld be, hogy nem te vagy az igazi!
    - Majd megmondom én, hogy ki ez az ember! - ugrott elő Imre öccsének egyik csatlósa, aki most lépett be az istállóba. - Ez az ember Héjja György, a homonnai harmincadhivatal mázsamestere. Nem tévedek, jól ismerem őkelmét!
    Homonnay Gábor megrezzent és szikrázó tekintete szinte átfúrta a mázsamestert.
    - Igaz ez? Szólj vagy kirázom a lelkedet!
    A mázsamester egyetlen rántással kiszabadította magát a várúr bepólyázott karjai közül.
    - Nem tagadom, Héjja György a nevem! - felelte határozottan és hangja egy cseppet sem reszketett.
    - Valld be, mit kerestél erdeimben és a vár körül?
    - Azt pedig nem mondom meg főkegyelmednek!
    Homonnay Gábor dühében elfehéredett és ökleit rázta.
    - Kémkedtél, szaglálódtál... Várnagy! Emberek, ide! - ordított dörgő hangon és midőn emberei nagy tolongással berohantak, a mázsamestert feléjük taszította.
    A csatlósok nagy zsivajjal taszigálták kifelé az áldozatot. Ezalatt néhányan kötélért, létráért és a hóhéri szolgálatot teljesítő cigánykovácsért szaladtak. Homonnay Gábor pedig tajtékzó méreggel sietett fel a toronyszobába és a nagy íves ablaknak mind a két szárnyát kitárta.
    - Kémkedni járt! Kikémlelte a szenesbarlangot! Azon a tájon láttuk először... De most aztán nem kémkedik már többet, mert... - szólt kegyetlen elégtétellel öccsének, de a mondat vége a torkán forrt. Dühösen felordított, mert a mázsamester, amint lefelé vezették a kanyargó úton, egyszerre csak mindkét öklével úgy szétütött a csatlósok között, hogy azok jobbra-balra dőltek mellőle. Merész ugrással átszökött a bokrokon és szélvészként rohant lefelé a várhegy legmeredekebb részén.
    - Utána! Fogjátok meg! Fejetekkel feleltek érte! - ordította Homonnay Gábor az ablakból.
    A csatlósok azonban nem merték megkockáztatni a meredeket, hanem a kanyargós várúton igyekeztek a nyomába érni. Egyikük, aki megpróbálta az életveszélyes utat, öleseket bukfencezve gurult lefelé és vérző fejjel terült el a hegyoldalon.
    A mázsamester eközben messze megelőzte üldözőit. Hogy az erdőt elérhesse, melynek sűrűiben könnyen nyomot veszíthetett, neki is át kellett csapnia a várútra. Hogy ezt megtehesse, széles szakadékon kellett átugrania, amelynek széle azonban puhán leomlott alatta. Szerencsére még idejében belekapaszkodott egy tüskés fagyalbokorba, amelynek segítségével felvetette magát a szakadék szélére. A tüskés bokor ága a kezében maradt; jókedvűen, kihívóan csóválgatta a feje fölött és frissen rohant tovább.
    Már-már elérte a Sárospatak felé vezető keresztutat, ahonnan nem messze sötétlett az erdő szabadító sűrűsége, midőn a fordulók bokrai közül egy közelgő lovas, a visszatérő udvarbíró ugratott elébe.
    Homonnay Gábor karját lengette és harsány hangon kiáltozott:
    - Vágd el az útját! Gázold le! Ne ereszd tovább!
    Az udvarbíró megeresztett kantárral vágtatott elébe. Nyeregkápájába akasztott fokosa után nyúlt, midőn a mázsamester a vágtató ló elé szökkent és a kezében csóvált tüskés fagyalbokorral úgy ütött a paripa érzékeny orrára, hogy az állat fájdalmában felágaskodott és lovasát kivetette a nyeregből. Mialatt az udvarbíró fájós tagjait tapogatva feltápászkodott, a mázsamester a nyeregbe szökkent és szélvészként tűnt el az utat szegélyező bokrok és cserjék sűrű útvesztőjében.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633987308
Webáruház készítés