Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Donászy Ferenc: A titokzatos vár_EPUB

Donászy Ferenc: A titokzatos vár_EPUB
690 Ft690

TARTALOM

Egy hamispénzverő várúr
Az eltűnt hadifutárok
A győri érckakas
Haller Gábor feje
Zrínyi titokzatos halála
Lipót császár gyertyái


  • Részlet az e-könyvből:

     

    Zrínyi titokzatos halála

    Csillagpályák, üstökösök útját ki tudná követni, ki tudná útjukon végigkísérni?
    Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér pályája olyan szédítő és olyan fényes, hogy vakít, mint a nap, ha belenézünk. És ha mégis megkíséreljük leírni, e három szó tolúl a krónikás ajkára: hódított, ragyogott, világított... Mint hős és mint költő egyaránt a legmagasabbról ragyogtatta dicsősége sugarait, hiszen:
    Kard viadalmakban, békében lant vala társad!
    Kardod az életölő, lantod az életadó!
    Ez a két verssor több, mint a legdicsőbb életrajz. Az örök ragyogás és a halhatatlanság hervadhatatlan pálmaágát vonja Zrínyi neve köré. Nagy volt mint költő, és mint hadvezér egyike volt a legelsőknek és legkiválóbbaknak.
    Mint Horvátország bánja, kitűnően látta el kormányzói tisztét. Hősiességéről legendák beszélnek. Törhetetlen híve volt Magyarország koronázott királyának, a törökök „vastuskónak”, a nagyvezér pedig „Magyarország védőfalának” nevezte el.
    Mind e fényes tulajdonságok mellett is nem őt, hanem az olasz származású Montecuccolit állították a hadsereg élére fővezérnek. Montecuccoli arról volt híres, hogy minden hadjáratában örökké késedelmeskedett.
    Erdélyt veszni hagyta, mert nem sietett Kemény János fejedelem segítségére. Míg Zrínyi Miklós diadalmas hadjáratában a törökök által épített híres eszéki hidat lerombolta, Montecuccoli a hadsereg zömével nemcsak tétlenül nézte, mint rombolja, ágyúzza a török nagyvezér Zrínyi várát, a hatalmas Zerinvárt, egy lábig kiverve onnan a német védőőrséget, hanem, mint parancsoló fővezér, magát Zrínyit sem engedte várának védelmére sietni.
    Emiatt persze a két hadvezér örökké hadilábon állott egymással, aminek levét természetesen az ország itta meg.
    A dölyfös Montecuccoli, hogy vezértársát sértegesse, Zerinvárát fölényes gőggel juhakolnak nevezte. Erre a csúfolódó gúnynévre az adta az alkalmat, hogy midőn a török követ panaszt tett az udvarnál amiatt, hogy Zrínyi a Dráva mellett új erősséget épített, Zrínyi tréfálkozva ezt felelte: „Ha én juhaklom körül kerítést emeltetek a farkasok és dúvadak ellen, arra nem kérek a császár őfelségétől engedelmet.”
    A török követnek ez a panasza azonban, noha többször megsürgette, szépen megzápult, mert Montecuccoli Szentgotthárdnál szétverte az egész török sereget. Ez a vereség véget vetett a török hadjáratnak.
    A győzelmes ütközetben Montecuccolit nagyban segítették a Coligny és a Feuillada hercegek vezénylete alatt küzdő francia segédcsapatok.
    A katonák az akkori idők divatja szerint csupaszra borotvált arccal és fehérre hajporozott lengő parókával vettek részt a harcban. Mikor Küprili ezeket a hajporosfejű lovagokat csapatai felé rohanni látta, futárt küldött Hasszán fővezérhez azzal az üzenettel, hogy bujjék elő sátrából és nézze már meg: a magyarok hosszúhajú lányokat küldenek rohamra seregei ellen.
    Ezek a „hosszúhajú lányok” azonban úgy megszalasztották a vitézségéről egyébként híres Küprilit, hogy azt sem tudta, hol álljon meg.
    Erre azután a fényes porta húsz esztendőre békét kötött. Ez a békekötés azonban olyan „előnyös és kitűnő” feltételek mellett történt, hogy inkább a töröknek kedvezett, mint nekünk.
    A szégyenletes békekötés nagy felháborodást keltett az egész országban és Zrínyi is felemelte bíráló szavát a dicstelen vasvári béke ellen.
    Emiatt Montecuccoli tanácsára feddésre citálták fel Bécsbe. Jóbarátai figyelmeztették Zrínyit, hogy vigyázzon magára, mert baj érheti ellenségei között, de ő csak hatalmas vállát vonogatta. Midőn pedig Bethlen Miklós azt mondta neki:
    - Édes uram, egymagad bárány létedre akarsz a farkasok közé menni?
    Zrínyi ezt felelte rá:
    - Az igaz lélek csak neveti a hír hazugságait!
    Hiábavaló volt minden kérés és figyelmeztetés, Zrínyi eltökélte magát, hogy a trón elé megy és hazafiúi szívből eredő tiltakozását meggyőző érvekkel indokolni fogja.
    Mást nem is lehetett várni e férfiútól, akit kortársa, Bethlen Miklós, így jellemez:
    „Igen tudós, vitéz, nagytanácsú, nemzetéhez és honához buzgó, vallásában nem babonás, nem képmutató és nem üldöző, mindent igen megbecsülő, nemes, adakozó, józan életű, az igazmondást szerető, a részegest, hazugot és gyávát gyűlölő, nagy és szép termetű, igaz lelkű és nemes ábrázatú, szóval: magyar ember hozzá hasonlatos Bethlen Gábortól fogva maig nem vala.”
    Zrínyi nemes szándékát meg kellett akadályozni, - de minek? A végzetnek, balsorsnak, emberi gonoszságnak vagy minek nevezzük azt a véletlent, mely életét a vadászaton kioltotta? E végzetszerű eseményben olyan gyanús véletlen, olyan sok igen és olyan sok nem van, hogy igaz világosságot, gyanútól ment ítéletet alkotni nem lehet.
    De beszéljenek maguk az események.

    *

    1664. november 18-án történt...
    Hangos kopócsaholás és elnyújtott üvöltés veri fel a rengeteg csendjét. A vadászkürtök vidáman rivallnak. A tanyahelyről harsogva zendül meg a csáktornyai vár híressége, az „Echo”-nak nevezett öblös rézkürt, amelyet csak egy ember tudott megszólaltatni: Zrínyinek horvát vadásza, Sztankó.
    Dél felé járt az idő, a hajtásnak vége szakadt. Az erdő zöld homályában minden oldalról közeledő vadászok vidám zaja és a dobogó paripák fúvó horkanása hallatszott.
    A pecérek a nemes kerecsensólymokkal és a pórázra fűzött ebfalkákkal, az úri apródok üresnyergű paripákkal már kibukkantak a sűrűből. Utánuk a hajtók és jobbágyok nagy tömege csergallyas kólyákon az elejtett vadakat szállította a vadászkastély elé, amelynek hársfáktól árnyalt fehér tornácán már ebédre terítettek.
    Bár késő őszre járt az idő, nyárvégi enyhe időjárás uralkodott.
    Csakhamar az összeverődött úri vadásztársaság is megérkezett a tanyahelyre: ki lóháton, ki gyalogosan.
    A társaság élén egy szilajul toporzékoló, szénfekete andalúziai paripán hatalmas termetű, büszke vonású férfi lovagolt. A tisztás szélén leszökkent és magas hátú, elefántcsonttal kirakott nyergéből utánozhatatlan gavalléros mozdulattal segítette le a mellette léptető, mosolygós arcú hölgyet. A hölgy tejfehér arabs paripáját kétfelől zöld ruhás nemes apródok vezették, akik egyuttal a hölgy könnyű, tarkatollas kopjáit is vitték.
    A sudártermetű dalia bokros, fekete szemöldei alatt merészen villogó, de nyájas tekintetű szempár ragyogott. Lágyan hajló sasorra alatt ábrándos metszésű ajka hallgatva is sokat mondott. Parancsoló vonásokkal rajzolt arcán valami méla, gondolkodó árny, a költői lélek magasztos ihletettsége borongott.
    E férfiú élő képmása volt választott jelszavának: „Sors bona nihil aliud.” - Jó sors, semmi más.
    Zerinvári Zrínyi Miklós volt, a hadvezér és költő, az „Adriai tenger szirénája”, ahogy magát nevezte.
    A hölgy: Zrínyi Ilona...
    A költő az egész ebéd alatt komoran és elgondolkozva hallgatott. Hugának kedves csevegése, Vitnyédi Istvánnak és Bethlen Miklósnak vidám tréfái nem tudták felvidítani. Ajka köré elégedetlen és bosszús vonások rajzolódtak, valahányszor az elejtett vadak tömegére pillantott, homloka is komor ráncokba húzódott.
    Az óriási vén vadkan, amelynek elejtését már többször megkísérelték, ma megint kitört a hajtásból és a mocsár hozzáférhetetlen rejtekébe, az „égerfalimbusznak” nevezett csalóka és süppedékes részre húzódott. A kürtök rivallására csak onnan felelgetett kihívó, mérges röffenésekkel.
    Az ebéd már vége felé járt. Zrínyi kedvetlenül emelte ajkához az aranysárga somlyaival telt gyöngyös serleget, midőn Póka nevű vadásza lélekszakadva rohant a tornác felé. Fel sem ment, csak a márványkorláton áthajolva, a sietségtől elfúló diadalmas hangon jelentette, hogy a vén vadkan végül mégis nekibátorodott, kijött rejtekhelyéről és a nem messze lévő makkosban csemegézik...
    Zrínyi lángoló arccal ugrott fel és az örömtől, vadászhévtől szinte remegő hangon kiáltotta:
    - Fegyvereimet! Senki se jöjjön utánam! Ez a vén füstös fülű a legkisebb zajra újra a mocsárba húzódik!... Előre, Póka!...
    A vén kant, a vadak óriását és legveszedelmesebbikét egymaga ment felkeresni.
    Egy Magliani nevű savoyai gavallér, Guzics öccse és kedvelt inasa, az olasz származású Angelo azonban parancsa ellenére mégis utána nyargalt.
    Zrínyi a bokrok és cserjék árnyékába rejtőzve óvatosan törtetett az erdőbe.
    Alighogy elérte a mocsár égerfás szélénél kezdődő makkost, egy százados cser tövében, melynek alját a lehullott makk vastagon beterítette, ráakadt a keresett vadra.
    Hatalmas, óriási vén állat volt. Olyan, amilyet a természet talán csak minden száz évben szül egyet! Hátán és homlokán arasznyi hosszú, drótkemény sörte meredezett, sarlónagyságú agyarainak egyetlen ütésével karvastagságú cserjéket és gyökereket tördelt ki a bozótból, hogy széles fejének kényelmes helyet készítsen a túrásban.
    Az óvatosan közeledő vadász lába alatt, bármennyire vigyázott is, a lehullott targallyak megreccsentek.
    A vadkan sivító hördüléssel pattant fel fektéből, agyarait ádáz dühvel összecsattogtatta és parázsként izzó tekintetével vésztjóslóan meredt háborgatójára.
    Zrínyi szívét büszke vadászöröm dobogtatta. Ekkora vadkant még senki sem ejtett el, de talán még nem is látott!
    Lassan féltérdre ereszkedett és fegyverével célba vette a vén kan sertétől meredező homlokát.
    De midőn a fegyver csöve hatalmas robbanással eldördült, ugyanabban a pillanatban a ravasz vad hirtelen felrúgta magát és így a golyó homloka helyett húsos nyakába fúródott. A seb egyáltalán nem lehetett halálos.
    A sebzett kan hirtelen felugrott fektéből. Durva, sikoltó röffenéssel, veszett dühvel nekirontott támadójának, agyarai szinte szórták a szikrákat.
    Zrínyi elhajította lőfegyverét. Szablyanagyságú, indus jatagánját kirántotta övéből.
    Egyetlen ugrással a feléje rohanó vad elé szökkent és alászegzett fejére irtózatos csapást mért. Azt hitte, hogy a vad fejét állkapcsáig kettéhasítja.
    A csapás azonban a vadkannak csupán agyarait érte, viszont a drága jatagán markolatánál üvegként roppant ketté.
    Zrínyi most már egészen fegyvertelenül állott a feldühödt bestiával szemben.
    A vadkan a kardcsapás iszonyú erejétől néhány pillanatig megszédült és térdre bukott előtte, így felcsapó agyarai csupán könnyű sebet hasítottak a dalia bal combján.
    Zrínyi azonban még a halálveszélyben sem veszítette el lélekjelenlétét. Sőt, csak most érezte igazán a vadászat igazi, férfias örömét.
    A gondolat sebességével hajította el a drágaköves markolatot. Más fegyver hiányában csupasz markával ragadta meg a vadkan bozontos füleit és dulakodni kezdett vele.
    A bokrok, cserjék ropogva, recsegve töredeztek össze, szilaj dobbanásaiktól döngött a föld, ordításuktól pedig visszhangzott az erdő.
    A vad hörögve, fújva csapkodott, csavargatta agyaras fejét s véres tajtékot fecskendezett a vaserejű öklökre, amelyek acélprésként szorították.
    Szörnyű erőlködésében hátsó lábaira ágaskodott, hogy a daliát egy lökéssel feltaszíthassa. Zrínyi azonban olyan erős rántással csavarta hátra a vadkan fatörzsvastagságú nyakát, hogy az állat hanyattvágódott és estében magát a hőst is magával rántotta. A dalia azonban rugó módjára felpattant, a vad busa fejét a földre nyomta és térdeivel úgy leszorította az állatot, hogy bordái ropogtak belé.
    Az iszonyú szorítástól a vén agyaras hörögve fulladozott: minden fúvásra fekete vér bugyborékolt táguló orrlyukaiból. De a hős nem akarta kivárni, hogy így fujja ki páráját. Övébe dugott gyöngyháznyelű görbe török késéhez kapott.
    Térdeit tehát jobban széjjelvetette, hogy a vad ne rúghassa fel magát és jobbjával eleresztette egyik bozontos fülét, hogy a kést megmarkolhassa.
    E pillanatban közvetlen közelében lövés dördült el.
    Zrínyi baltérde lecsúszott a hánykolódó vad sikos nyakáról, mire ez minden erejét egy végső támadásra összeszedve még egyszer felrúgta magát és egyetlen taszítással belevágta pengeélességű agyarait a hős testébe.
    Ez a csapás halálos volt: a hős Zrínyi Miklós torkát és nyakának ütőerét hasította végig.
    Most ért a közelbe Magliani, Guzics és Angelo, akik éppen lovaikat kötözték a fákhoz, midőn Póka vadász harsány jajkiáltását hallották.
    Magliani rohant oda elsőnek.
    Zrínyi a vadkan hátán hevert. Magliani rálőtt a gyilkos vadra, de rosszul találta és az sivító röfögés közben a sűrűbe menekült. Guzics és Angelo lélekszakadva odarohant. Zrínyi tenyerét nyakára nyomta és nagynehezen feltápászkodott. Sebéből szökőkút gyanánt szökellt a vér.
    - Rútul elbánt velem a vén kan... De itt van egy horgasfa, amelyet a csatákban is övemben viselek, ezzel állítsátok meg a sebemből ömlő vért... - hörögte fuldokló hangon, mert már a szájából is vastagon ömlött a vér.
    De hiába próbálkoztak, hiába nyomták a horgasfát kétségbeesetten a sebbe, a vér mind rohamosabban szakadt elő.
    Zrínyi erőtlenül térdre roskadt és elhaló hangon rebegte:
    - Fektessetek hanyatt...
    Ekkor bukkant elő nagy jajgatva Póka vadász is, aki ijedtében egy szomszéd fára menekült, midőn gazdája a vadat elhibázta. Nagy rémületében csak akkor jajdult fel, midőn urát vérezni látta.
    Vadászának jajgatására a haldokló még egyszer felnyitotta szemét. Balján még gyengén lüktetett az ér és beszélni akart, de már nem értették, mit akar mondani. A halál görcsétől hidegedő jobbjával reszkető mozdulattal a háta mögött lévő bozótra mutatott.
    De senki sem értette meg, mit akar ezzel jelezni. A görcs még egyszer feldobta hűlő testét, visszazuhant és üvegesedő szeme elfátyolozódott. Száraz ajka közül sípoló hörgés tört elő, azután elnémult a nagy férfiú. Lelke egy jobb hazába szállott fel...
    A fiatal Guzics a szerencsétlenség hírével lélekszakadva rohant a vadásztanyára:
    - Hamar a hintót, hamar, oda az úr! - kiáltotta bátyjának.
    A vendégek Vitnyédi Istvánnal és Bethlen Miklóssal az élükön a szörnyű szerencsétlenség színhelyére siettek.
    A borzalmas látványra néhány pillanatig valamennyien elnémultak: Zrínyi fején három iszonyú seb tátongott, a harmadik seb füle alatt, a nyakcsigolyánál éktelenkedett és látszott, hogy a vadkan agyara a hős nyakát torkáig hasította fel.
    Kétségbeesetten és reményvesztetten állták körül a dalia tetemét. Ha könnyekkel fel lehetett volna támasztani, akkor Zrínyi testébe új élet szállt volna, mert annyi könny folyt el érte...

    *

    Később kutatni kezdték a szerencsétlenség okát!
    Egy öreg vadász abban a bokorban, amelyre a haldokló utolsó erejével mutatott, egy ember nyomait fedezte fel.
    Póka azt állította, hogy azok valószínűleg az ő nyomai lesznek, miután úgy emlékezik, hogy ijedtében arra felé menekült. Egyébként égre-földre esküdözött, hogy két lövésnél nem hallott többet. Az első uráé volt, a második Maglianié.
    De hiszen három lövés hallatszott!
    Akkor a harmadik lövés kinek a puskájából eredt? Ki lőtt Zrínyi felé?
    Zrínyinek volt-e szánva vagy nem? Ki tudná most már megmondani, midőn akkor sem keresték?
    A titkot közel három évszázad homálya teszi most már örökké kifürkészhetetlenné?
    A történelem Montecuccoli feneketlen gyűlöletéről beszél... A kortársak ellenben más véleményeket is hangoztattak...
    Az öreg Cserey a történelem e rejtélyes eseményéhez csak a következő megjegyzést fűzi:
    - Ha magyar vagy és élni akarsz, okos ne légy, vitéz ne légy és pénzed se legyen sok!
    És e rövid, de mély bölcseségű mondat a történelem sok sötét véres tragédiájának kulcsát rejti magába.
    Így halt meg Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér 1664. november 18-án.
    Vagyis inkább így állapították meg és így írták le halálát Magliani elbeszélése nyomán. Azt azonban nem vizsgálta meg senki, hogy Zrínyi sebei között volt-e puskagolyó-okozta seb vagy sem...
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633987292
Webáruház készítés