Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Dickens: Kis Dorrit_MOBI

Dickens: Kis Dorrit_MOBI
690 Ft

TARTALOM

ELSŐ KÖNYV: Szegénység.
Első fejezet: Nap és árnyék.
Második fejezet: Utitársak.
Harmadik fejezet: Otthon.
Negyedik fejezet: Flintwinchné asszony álmodik.
Ötödik fejezet: Családi ügyek.
Hatodik fejezet: A Marshalsea apja.
Hetedik fejezet: A Marshalsea gyermeke.
Nyolczadik fejezet: Bezárva.
Kilenczedik fejezet: Kis anyácska.
Tizedik fejezet: A kormányzás egész tudományának tárháza.
Tizenegyedik fejezet: Szabadlábon.
Tizenkettedik fejezet: A Vérző Szív Udvara.
Tizenharmadik fejezet: Pátriarcha-módra.
Tizennegyedik fejezet: Kis Dorrit mulatsága.
Tizenötödik fejezet: Flintwinchné megint álmodik.
Tizenhatodik fejezet: Senki gyöngesége.
Tizenhetedik fejezet: Senki vetélytársa.
Tizennyolczadik fejezet: Kis Dorrit imádója.
Tizenkilenczedik fejezet: A Marshalsea apja többféle vonatkozásban.
Huszadik fejezet: Társaságban.
Huszonegyedik fejezet: Merdle úr baja.
Huszonkettedik fejezet: Talány.
Huszonharmadik fejezet: Jár a gép.
Huszonnegyedik fejezet: Jövendölés.
Huszonötödik fejezet: Összeesküvők és mások.
Huszonhatodik fejezet: Senki kedélyállapota.
Huszonhetedik fejezet: Huszonöt.
Huszonnyolczadik fejezet: Senkinek az eltünése.
Huszonkilenczedik fejezet: Flintwinchné tovább álmodik.
Harminczadik fejezet: Egy úriember szava.
Harminczegyedik fejezet: Önérzet.
Harminczekettedik fejezet: Ujabb jövendőmondás.
Harminczharmadik fejezet: Merdlené asszony panaszkodik.
Harmincznegyedik fejezet: Barnacle-rajzás.
Harminczötödik fejezet: Mi volt Pancks úr mögött Kis Dorrit kezén?
Harminczhatodik fejezet: A Marshalsea elárvul.

MÁSODIK KÖNYV: Gazdagság.
Első fejezet: Utitársak.
Második fejezet: Tábornokné.
Harmadik fejezet: Úton.
Negyedik fejezet: Kis Dorrit levele.
Ötödik fejezet: Valami nincs rendben valahol.
Hatodik fejezet: Valami rendben van.
Hetedik fejezet: Jórészt papa és paprika.
Nyolczadik fejezet: Özvegy Gowannénak újra eszébe jut, hogy nem lesz jó vége a dolognak.
Kilenczedik fejezet: Megjelent és eltünt.
Tizedik fejezet: Flintwinchné álmai meggyülemlenek.
Tizenegyedik fejezet: Kis Dorrit levele.
Tizenkettedik fejezet: A melyben nagy, hazafias értekezletet tartanak.
Tizenharmadik fejezet: Egy járvány terjedése.
Tizennegyedik fejezet: Tanácskozás.
Tizenötödik fejezet: Nincs komoly oka vagy akadálya, hogy ez a két személy ne egyesüljön.
Tizenhatodik fejezet: Haladunk előre.
Tizenhetedik fejezet: Nyoma veszett.
Tizennyolczadik fejezet: Légvár.
Tizenkilenczedik fejezet: A légvár megostromlása.
Huszadik fejezet: Bevezetése a következőnek.
Huszonegyedik fejezet: Egy önkínzó léleknek a története.
Huszonkettedik fejezet: Ki jár ily későn itt az úton?
Huszonharmadik fejezet: Affery asszony föltételes igéretet tesz álmaira vonatkozóan.
Huszonnegyedik fejezet: Egy hosszú nap estéje.
Huszonötödik fejezet: A főpohárnok lemond hivataláról.
Huszonhatodik fejezet: Forgószél aratása.
Huszonhetedik fejezet: A Marshalsea foglya.
Huszonnyolczadik fejezet: Vendég a Marshalseaben.
Huszonkilenczedik fejezet: Könyörgés a Marshalseaben.
Harminczadik fejezet: Összeomlás felé.
Harminczegyedik fejezet: Az összeomlás.
Harminczkettedik fejezet: Folytatás.
Harminczharmadik fejezet: Folytatás.
Harmincznegyedik fejezet: Vége.

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Harmadik fejezet
    Úton.

    A ragyogó reggeli napfény kápráztatta a szemet, a havazás megszünt, a köd szertefoszlott, a hegyi lég oly tiszta és oly könnyű volt, hogy a ki belélekzette, szinte úgy érezte, hogy ujjászületett. És hogy a csalódás tökéletesebb legyen, mintha a szilárd talaj maga is eltünt volna, s a hegység, rengeteg fehér halmoknak és tömegeknek ez a ragyogó sivataga, mintha felhők régiója lett volna, a mely szabadon lebegett fönn a kék égboltozat és messze lenn a föld között.
    Néhány fekete folt a hóban, megannyi csomó egy kis fonalon, a mely a kolostor kapujában kezdődött és még össze nem fűzött darabokra szakadozottan lecsavarodott a lejtőségen, mutatta, hol dolgoznak a páterek különböző helyeken, hogy útat vágjanak a hóban. A kapú körül megint kezdett már a letaposott hó fölengedni. Egyre-másra vezették ki az öszvéreket, odakötötték a falgyűrűkhöz és megrakták őket; a csengős hámokat felcsatolták, a terheket megerősítették, a hajtók és a lovaglók hangja vidáman csengett. Néhányan a legkorábban kelők közül útra is keltek már; és úgy a kolostor közelében lévő sötét víz parti fensikján, mint lefelé az úton, a melyen tegnap felkapaszkodtak volt, csengőcsilingelés és beszélgetés kellemes harmóniája közben emberek és öszvérek apró alakjai mozogtak, a melyeket a környezet óriási méretei egészen eltörpítettek.
    A tegnap esti vacsorázó teremben a tegnapi tűz szárnyas hamuján rakott új tűz fénye világította meg a czipóból, vajból és tejből álló egyszerű reggelit. Megvilágította a tűz a Dorrit-család futárját is, a ki teát készített gazdái számára a magával hozott készletből, a melylyel együtt felhozott több más kisebb elemózsiás készletet is, a mely a terhes, nagy kíséret tagjainak volt szánva. Gowan úr és a párisi Blandois már megreggelizett, s most szivarozva fel s alá járkált a tó partján.
    - Gowan, mi? - dünnyögött Tip, másként nemes Dorrit Edvárd, a vendégkönyvben lapozgatva, mikor a futár egyedül hagyta őket a reggelinél. - Akkor hát Gowan a neve egy neveletlen kamasznak, ennyi az egész mondanivalóm! Ha érdemes volna a fáradságra, hát akkor felfricskáztam volna. De szerencséjére - nem érdemes a fáradságomra. Hogy van a felesége, Amy? Úgy sejtem, tudod. Te rendesen tudni szoktál effélét.
    - Jobban van, Edvárd. De ma még nem utaznak tovább.
    - Óh! Ma még nem utaznak? Ez is szerencséje annak a ficzkónak, - mondta Tip, - mert különben útközben könnyen összekaphattunk volna egymással.
    - Azt hiszik, jobb lesz, ha ma még nyugodtan pihen, és holnapnál előbb nem fárasztja és rázatja magát a lefelé való lovaglással.
    - Isten neki! De te úgy beszélsz róla, mintha az ápolója lettél volna. Csak nem estél vissza a (nincs itt Tábornokné) a régi szokásaidba, Amy?
    E kérdés közben Tip ravaszul figyelő pillantást vetett oldalvást Fanny kisasszonyra és az atyjára is.
    - Csak bementem hozzá, hogy megkérdezzem, nem tehetnék-e érte valamit, Tip, - mondta Kis Dorrit.
    - Ne szólíts Tipnek, Amy szívem, - szólt ez a fiatalember, összeránczolva a homlokát, - mert ez olyan régi szokásod, a melyről le kell tenned!
    - Nem szándékosan tettem, édes Edvárd. Megfeledkeztem róla. Valaha oly természetesnek tartottam, hogy e pillanatban is ezt találtam a leghelyesebb szónak.
    - Óh, persze! - vágott közbe Fanny kisasszony. - Természetesen és valaha és a leghelyesebb szó és így tovább! Lárifári, te kis csitri! Nagyon jól tudom, miért érdeklődtél ennyire az iránt a Gowanné iránt! Engem bizony el nem kápráztatsz!
    - Nem is próbállak elkápráztatni, Fanny. Ne haragudjál rám!
    - Óh! Ne haragudjam! - felelt ez a fiatal hölgy, dühösen hátraszegve a fejét. - Nincs türelmem! - (Ez való igaz volt.)
    - Kérlek, Fanny, - szólt Dorrit úr, magasba rántva a szemöldeit, - mire czélzol? Beszélj világosan.
    - Óh! ne bántsd, papa, - felelte Fanny kisasszony, - szót sem érdemel! Amy megértett. Ismerte ezt a Gowannét már tegnapnál előbb is, vagy tudott róla, csak vallja meg őszintén.
    - Gyermekem, - szólt Dorrit úr ifjabb leányához fordulva, - van a nénédnek valami - ha - alapja erre a furcsa állításra?
    - Bármily lágyszívüek vagyunk is, - vágott közbe Fanny kisasszony, mielőtt Kis Dorrit felelhetett volna, - nem surranunk be hideg hegytetőkön más emberek szobáiba és nem ülünk dideregve senki mellett, ha csak régebben nem tudtunk már egyet-mást arról a valakiről. Nem nehéz kitalálni, kinek a barátja Gowanné.
    - Kinek a barátja? - kérdezte a családfő.
    - Papa, sajnos, azt kell mondanom, - felelt Fanny kisasszony, a kinek közben sikerült belelovalnia magát a sértődöttségnek és felháborodásnak abba az állapotába, a melynek elérése gyakran nagy fáradságába került, - azt kell mondanom, hogy azt hiszem, annak a nagyon ellenszenves és kellemetlen egyénnek a barátja, a ki híjával minden gyöngédségnek, a melyet tapasztalásunk alapján talán elvárhattunk volna tőle, megsértett bennünket és érzéseinket oly nyilvánosan és annyira szándékosan megbántotta egy izben oly alkalommal, a melyre közös megállapodásunk értelmében nem akarunk soha többé világosabb czélzást tenni.
    - Amy, gyermekem, - szólt Dorrit úr, szelíd szigorúságát méltóságos nyájassággal enyhítve, - így van a dolog?
    Kis Dorrit szelíden azt felelte, hogy így van.
    - Igen, így van! - kiáltott Fanny kisasszony. - Természetesen! Ugy-e megmondtam! Most pedig, papa, egyszer s mindenkorra kijelentem (ennek a fiatal hölgynek az volt a szokása, hogy ugyanazt a dolgot élete minden áldott napján, még pedig ugyanaz nap többször is egyszersmindenkorra kijelentse), - egyszersmindenkorra kijelentem, hogy ez gyalázat! Egyszersmindenkorra kijelentem, hogy ennek véget kell vetnünk! Nem elég, hogy átéltük azt, a mit csak mi tudunk? Eltűrjük még azt is, hogy a kinek leginkább kellene érzelmeinket kímélni, éppen az vágja arczunkba a multat rendszeresen és állhatatosan? Ki legyünk téve ennek a természetellenes viselkedésnek életünk minden pillanatában? Ne legyen szabad sohasem teljesen elfelejtenünk azt, a mi történt? Még egyszer azt mondom, hogy ez teljességgel alávalóság!
    - Látod, Amy, - jegyezte meg bátyja, a fejét csóválva; - tudod, hogy én a te pártodon vagyok, valahányszor csak lehetek, és a legtöbb alkalommal. De azt igazán meg kell mondanom, hogy, szavamra! érthetetlen eljárásnak tartom, ha testvéri vonzalmadnak úgy adod jelét, hogy rokonszenvezel azzal az emberrel, a ki oly tapintatlanul bánt velem, hogy tapintatlanabbul egyik úriember nem is bánhat már a másikkal. És a ki, - tette hozzá meggyőződéssel, - kétségtelenül alacsony gondolkozású ficzkó, mert különben soha sem viselkedhetett volna úgy, a hogy viselkedett.
    - És gondold csak meg, - szólt Fanny kisasszony, - gondold csak meg, mi ennek a következménye! Remélhetjük-e valaha, hogy a cselédeink tisztelni fognak? Soha! Itt a két vászoncselédünk, meg papának az inasa, meg egy lakáj, meg egy futár, és más egyéb szolganépség, és e népség szemeláttára azt kell megérnünk, hogy családunk egyik tagja futkos ide-oda egy-egy pohár hidegvízzel, mintha megbolondult volna! Bizony, - folytatta Fanny kisasszony, - csak egy rendőr futkoshatna úgy az utczán vizespoharakkal, ha valami koldus összeesik, mint a hogyan ez a Fanny szaladgált itt ebben a szobában a tulajdon szemünk láttára, tegnap este!
    - Ez még csak hagyján volna, - jegyezte meg Edvárd; - de az a te Clennamed, a hogy jónak látja nevezni magát, az már egészen más valami.
    - Része csak ugyanannak a dolognak, - felelte Fanny kisasszony, - és szakasztott az, mint a többi mindenféle. Először is a nyakunkba varrta magát. Sohasem volt rá szükségünk. Én legalább mindig megérttettem vele, hogy a legnagyobb gyönyörűséggel nélkülözhettem volna a társaságát. Azután elköveti azt a durva sértést érzelmeinkkel szemben, a melyet sohasem követett vagy követhetett volna el, ha nem telik öröme abban, hogy bennünket megalázzon. És mi most még annyira lealjasodjunk, hogy szívességeket tegyünk a barátainak?! Igazán nem is csodálkozom többé ennek a Gowannak a tegnapi viselkedésén veled szemben! Ugyan mit várhattunk volna tőle egyebet, mikor örült egykori szerencsétlenségünkön - és valósággal kéjelgett rajta abban a pillanatban!
    - Atyám - Edvárd - igazán nem! - tiltakozott Kis Dorrit. - Sem Gowan úr, sem a felesége nem hallotta soha a nevünket. Egyáltalán nem ismerték és nem ismerik még most sem a történetünket.
    - Akkor annál rosszabb! - vágott vissza Fanny, a ki el volt rá szánva, hogy nem tűr semmiféle enyhítő körülményt. - Mert akkor egyáltalán nincsen semmiféle mentséged. Ha tudtak volna rólunk valamit, akkor még hivatottnak érezhetted volna magadat arra, hogy megengeszteld őket. Ez gyönge és nevetséges tévedés lett volna ugyan, de tévedést még meg tudok bocsátani; ellenben nem tudom megbocsátani azoknak szándékos és megfontolt lealacsonyítását, a kiknek legközelebb kellene állniok hozzánk és legdrágábbaknak kellene lenniök számunkra. Nem. Ezt nem tudom megbocsátani. Ezt csupán kárhoztatni tudom.
    - Sohasem sértlek meg szándékosan, Fanny, - szólt Kis Dorrit, - bárha oly kegyetlen vagy is hozzám.
    - Akkor óvatosabbnak kellene lenned, Amy, - felelte a nénje. - Ha véletlenül csinálsz ilyesmit, akkor óvatosabbnak kellene lenned. Ha én véletlenül olyan különös helyen és olyan különös körülmények között születtem volna, a hol eltompul érzékem az illendőség iránt, akkor, azt hiszem, kötelességemnek tartanám minden lépésemnél megfontolni: “Tudtomon kívül nem olyasmit akarok-e tenni, a mivel hozzám közelálló, drága személyeket kompromittálok?” Azt hiszem, én ezt tenném, ha én lennék ilyen helyzetben.
    Végül közbelépett Dorrit úr, hogy véget vessen tekintélyével ezeknek a kínos kérdéseknek s egyben megállapítsa a belőlük levonható erkölcsi tanulságot bölcseségével.
    - Drágám, - szólt Dorrit úr legifjabb lányához, - arra kérlek - ha - hogy ne szólj egy szót sem többet. A nénéd, Fanny, erős kifejezéseket használ, de nem alaptalanul. Neked most - hm - az a kötelességed, hogy támogass egy előkelő társadalmi helyzetet. Ezt az előkelő társadalmi helyzetet nem csupán te foglalod el, hanem - ha - én is, és - ha, hm - mi is. Mi is. Már most minden előkelő társadalmi helyzetben lévő embernek az a kötelessége, de az a kötelessége különösen ennek a családnak, oly okokból, a melyeknél nem akarok - ha - tovább időzni, hogy tiszteletet szerezzen magának. Éberen vigyáznia kell arra, hogy tiszteletet szerezzen magának. A függő személyeket, ha azt akarjuk, hogy tiszteljenek bennünket, bizonyos távolságban kell - ha - tartani és le kell őket - hm - szorítani. Leszorítani. Ennélfogva az, hogy ki ne tedd magadat cselédeink megjegyzéseinek, s azt a látszatot ne keltsd, mintha bármikor nélkülözted volna a szolgálatukat és saját magadat szolgáltad volna ki, ez - mondom - rendkívül - ha - fontos.
    - Ugyan ki ne látná be ezt? - kiáltott Fanny kisasszony. - Ezen múlik minden.
    - Fanny, - felelt az atyja fenségesen, - hallgass végig, édesem. Térjünk rá most - ha - Clennam úrra. Őszintén megvallom, Amy, hogy én nem osztozom nénéd érzelmeiben - illetve, nem osztozom teljesen - hm - teljesen - Clennam úrra vonatkozóan. Beérem azzal, hogy ezt az egyént - ha - általánosságban - jónevelésű személynek tartom. Hm. Jónevelésű személynek. Azt sem akarom kutatni, vajjon Clennam úr valaha betolakodott-e - ha - a társaságomba. Tudta, hogy az én társaságomat - hm - keresik, és az lehet a mentsége, hogy engem közszemélyiségnek tekintett. De Clennam úrral való - ha - futó ismeretségemet (nagyon futó volt ez az ismeretség!) oly körülmények kísérték, a melyek, - Dorrit úr e helyütt rendkívül komolyan és nyomatékosan beszélt, - tapintatlanságra vallanának Clennam úr részéről, ha megpróbálná - hm - fölfrissíteni az érintkezést velem vagy családom bármely tagjával a mostani körülmények között. Ha Clennam úrban van annyi tapintat, hogy belátja minden efféle próbálkozás illetlenségét, akkor felelős úriember létemre kötelességem - ha - elismerni ezt a tapintatosságát. De ha Clennam úrban nincs meg ez a tapintat, akkor egy pillanatig sem - ha - érintkezhetem tovább ilyen - hm - faragatlan emberrel. Mindkét esetben kiderülne, hogy Clennam úrról szó sem lehet többé, s hogy sem minekünk nincs semmi dolgunk vele, sem őneki nincs semmi dolga velünk. Ha - Tábornokné!
    Ennek a delnőnek a megjelenése, - mert ezt jelentette be Dorrit úr, - a ki azért jött, hogy leüljön a reggelihez, véget vetett a fejtegetésnek. A futár nemsokára jelentette, hogy a szolga és az inas és a két komorna és a négy vezető és a tizennégy öszvér készen áll, mire a reggeliző társaság fölkerekedett a kolostor kapuja elé, hogy csatlakozzék az induló menethez.
    Gowan úr, szivarral és czeruzával, távolabb állt, de Blandois úr nyomban ott termett, hogy kifejezze tiszteletét a hölgyek iránt. Mikor udvariasan megemelte kalapját Kis Dorrit előtt, Kis Dorritnak úgy rémlett, hogy a mint ott állt előtte köpönyegében, sötéten a hóban, még baljóslatúbb volt a megjelenése, mint előtte való este a tűz fénye mellett. Minthogy azonban nemcsak az atyja, hanem a nénje is elég kegyesen fogadta Blandois úr hódolatát, Kis Dorrit is tartózkodott bizalmatlanságának a kifejezésétől, hogy újabb gyarlóságnak ne adja jelét, a melyet a fogházban történt születésére lehetne megint csak visszavezetni.
    De mialatt lefelé kanyarodtak a hepe-hupás úton, egyszernél többször hátra tekintett, a míg látható volt még a kolostor, és látta, hogy Blandois úr, a kinek háta mögött egyenesen fölfelé szállt a kémények füstje az aranyos párázatban, ott áll egy kinyúló ponton és lenéz utánok. Miután puszta fekete vonallá vált már a hóban, Kis Dorritnak még akkor is sokáig úgy rémlett, mintha látná még mindig azt a különös mosolyt, azt a horgas orrot és azokat az egymáshoz túlságosan közel álló szemeket. Sőt még akkor is, mikor a kolostor eltünt már és könnyed reggeli felhők fátyolozták el az ösvényt a kolostor alatt, az út szélén levő kísérteties csontvázkarok mintha egytől-egyig oda mutattak volna fel Blandois úrra.
    De mihelyt enyhébb tájakra érkeztek le, a párisi Blandois, a ki árulóbb volt talán a hónál is, hidegebb szívű és nehezebben olvadó, lassan-lassan eltünt Kis Dorrit gondolataiból. A nap megint melegen sütött, üdítő itallal kínálkoztak megint a folyók, a melyek a jéghegyekből és a havas barlangüregekből eredtek, megint belejutottak Svájcz fenyőfái, szirti csermelyei, zöldelő magaslatai és völgyei, faházacskái és mesterkéletlen, zeg-zugos sövénykerítései közé. Néha úgy kiszélesedett az út, hogy Kis Dorrit atyja mellett lovagolhatott. És ilyenkor boldoggá tette Kis Dorritot, hogy ránézhetett atyjára, a ki drága prémes ruhában, gazdagon, szabadon, nagy szolgahad kíséretében, messze jártathatta tekintetét a táj gyönyörűségein, a nélkül, hogy nyomorult fal lett volna előttük, a mely tekintetének szabad röptét korlátozta s árnyékát ráborította volna.
    A bácsija annyiban szabadult meg ettől a régi árnyéktól, hogy azt a ruhát viselte, a mit ráadtak, s hébe-korba valamelyes mosakodással áldozott a családi becsület oltárán, s elment mindenüvé, a hová elvezették, bizonyos türelmes, állati örvendezéssel, a mely mintha azt fejezte volna ki, hogy a levegő és a változatosság jót tesz neki. Minden egyéb tekintetben, egyen kívül, más fényesség nem áradt belőle, csak az, a mely bátyja ragyogásának a visszfénye volt. Bátyjának nagysága, gazdagsága, szabadsága és előkelősége tetszett neki, minden tekintet nélkül önönmagára. Némán és elhúzódva nem is volt szüksége a beszédre, mikor a bátyját hallhatta beszélni; nem is kívánta, hogy kiszolgálják, csak szenteljék magukat a cselédek bátyja szolgálatára. Az egyetlen észrevehető változás, a mely belőle eredt, modorának megváltoztatása volt ifjabb unokahugával szemben. Napról-napra jobban átfinomult a viselkedése határozott tiszteletté, a minőt ritkán tanusít az éltesebb kor a fiatalsággal szemben, és még ritkábban fejez ki, mondhatnók, oly tapintatosan, mint a hogy ő kifejezte. Valahányszor Fanny kisasszony egyszersmindenkorra kijelentett valamit, a bácsi megragadta a legközelebbi alkalmat, hogy leemelje kalapját ősz fejéről ifjabb unokahuga előtt és segítse őt az öszvérre ülni vagy odavezesse őt a kocsihoz, vagy más figyelmességet tanusítson iránta a legmélyebb hódolattal. És tiszteletadása nem tetszett soha helyén nem valónak vagy erőltetettnek, hanem mindig szíves, egyszerű, önkénytelen és természetes volt. És abba sem egyezett bele soha, még bátyja kívánságára sem, hogy bárhol előtte foglaljon helyet vagy bármiben megelőzze őt. Oly féltékenyen vigyázott arra, hogy ifjabb unokahuga a kellő tiszteletben részesüljön, hogy most is, miközben lefelé haladtak a Nagy Szent Bernát-hegyről, hirtelen dühös haragra lobbant, mert a lakáj elmulasztotta ifjabb unokahugának a kengyelt tartani, noha ott állt a közelben, mikor Kis Dorrit leszállt. És mondhatatlan ámulatba ejtette az egész társaságot, mikor egy csökönyös öszvér hátán a lakájnak ugratott, beszorította őt egy sarokba és azzal fenyegette meg, hogy halálra tapossa.
    Pompás vendégek voltak és a fogadósok valósággal imádták őket. Bárhová mentek, előkelőségüket előre bejelentette az előttük nyargaló futár, a ki gondoskodott róla, hogy a legpompásabb szobák készen várják őket. Ő volt a családi fölvonulások hírnöke. Nyomon követte őt a nagy utazó-hintó, benne Dorrit úr, Dorrit kisaszony, Dorrit Amy kisasszony és Tábornokné; és kívül a kocsin a kíséret néhány tagja, és (szép időben) nemes Dorrit Edvárd, a kinek számára egy bak-ülés fönn volt tartva. Ezután következett a könnyű kocsi, benne nemes Dorrit Frigyes és egy üres hely, a melyet esős időben nemes Dorrit Edvárd szokott elfoglalni. Végül a podgyászkocsi, a kíséret többi tagjával, a nagy málnával és annyi sárral és porral, a mennyi csak ráfért abból, a mit a többi alkalmatosság hátrahagyott.
    Ezek a kocsik ékesítették a szálló udvarát Martignyben, mikor a család visszatért hegyi kirándulásából. Minthogy ez az út forgalmas volt, más járművek is voltak az udvaron, kezdve az összetákolt olasz vettúrától az elegáns angol hintóig. (A vettúra olyan volt, mint egy vásári lengőhintának a feneke rátéve egy kerekes fatálczára és beborítva egy másik kereketlen fatálczával.) De volt a szállónak még más ékessége is, a melyre Dorrit úr nem számított. Két idegen utas diszítette lefoglalt szobái közül az egyiket.
    A fogadós, a ki levett kalappal ott állt az udvarban, esküdözött a futárnak, hogy tönkremegy, hogy kétségbe van esve, hogy mélységesen el van szomorodva, hogy a legnyomorultabb és legszerencsétlenebb pára, hogy tökkelütött barom. Nem lett volna szabad semmiképpen megengednie (mondotta), de az a roppant előkelő úrinő oly esengve kérte, hogy megebédelhessen az egyik szobában, csak egy kis félórácskára, hogy nem tudott neki ellent állani. A kis félórácska letelt, az úrinő és az úriember éppen a kis gyümölcsöt és a félcsészécske feketekávéját fogyasztja, a számla ki van egyenlítve, a lovak be vannak fogva, és a két vendég nyomban tovább indul; csak a boldogtalan végzet és az ég átka intézte úgy, hogy még nem utaztak tovább.
    Semmi sem múlhatta volna fölül Dorrit úr fölháborodását, mikor a lépcső tövében megfordult, e mentegetődzés hallatára. Érezte, hogy családi méltóságán orgyilkos kéz ejtett súlyos sebet. Pedig oly finom érzéke volt saját méltóságával szemben, hogy finomabbat elképzelni sem lehetett volna. Merényletet tudott fölfedezni ellene olyankor is, mikor másnak sejtelme sem volt efféléről. Életét valósággal halálos gyötrődéssé tette az a sok finom műtőkés, a mely érzése szerint szakadatlanul méltósága bonczolásával volt elfoglalva.
    - Lehetséges, uram, - szólt Dorrit úr, fülig elvörösödve, - lehetséges, hogy volt - ha - bátorsága egyik szobámat másvalakinek a rendelkezésére bocsátani?
    Ezer bocsánat! A fogadós szörnyű balvégzete azt akarta, hogy engedjen a rendkívül előkelő úrnő rábeszélésének. Esedezve kéri a Monseigneurt, hogy ne haragudjék rá. A Monseigneur lábai elé veti magát, hogy irgalomért könyörögjön. Ha a Monseigneur kegyeskednék bevonulni a másik szalónba, a mely csak is az ő számára van fönntartva, csupán öt perczecskére bevonulni, akkor minden rendbe jönne.
    - Nem, uram, - szólt Dorrit úr. - Nem vonulok be semmiféle szalonba. Távozom a házából egy falat étel, egy korty ital nélkül, a nélkül, hogy betenném a lábamat a házába. Hogy mer így bánni velem? Ki vagyok én, hogy engem - ha - megkülönböztet más úriemberektől?
    Jaj! A fogadós tanubizonyságul hívta föl az egész mindenséget, hogy a Monseigneur az egész nemesi kar legszeretetreméltóbb tagja, a legfontosabb, a legbecsültebb, a legtiszteltebb tagja. Ha megkülönbözteti a Monseigneurt másoktól, azért teszi csak, mert ő sokkal kimagaslóbb, sokkal becsültebb, sokkal nemeslelkűbb, sokkal híresebb.
    - Ne mondjon ilyet, uram, - felelte Dorrit úr szörnyen fölhevülve. - Megsértett! Sértésekkel halmozott el. Hogy mert ilyet tenni? Adjon magyarázatot!
    Ah, szent ég, hogy adjon a fogadós magyarázatot, mikor nincs egyéb megmagyarázni valója? Mikor csak bocsánatot kérhet és a Monseigneur ismert nagylelküségében bizakodhatik?
    - Ha, mondom, uram, - szólt Dorrit úr, lihegve dühében, - ön megkülönböztet engem, - ha - más úriemberektől! Különbséget tesz közöttem és más gazdag és előkelő úriemberek között! Azt kérdezem, hogy miért? Tudni akarom, hogy - ha - milyen jogon? Kinek a fölhatalmazása alapján? Feleljen, uram! Magyarázza meg! Válaszoljon, hogy miért?
    Legyen szabad a fogadósnak alázatosan megjegyezni a futár úr előtt, hogy a Monseigneur, a ki egyébként oly kegyes, most teljesen ok nélkül haragszik. Miért-ről szó sincsen. A futár úr lesz szíves a Monseigneurnek megmagyarázni, hogy a Monseigneur téved, mikor azt gyanítja, hogy volt szó valami “miért”-ről, azon kívül, a melyet alázatos szolgája bátorkodott már elébe terjeszteni. Az a rendkívül előkelő úrinő...
    - Csend! - kiáltott Dorrit úr. - Fogja be a száját! Egy szót se többet arról a rendkívül előkelő úri nőről! Egy szót se halljak többet öntől! Nézze ezt a családot - az én családomat - ez előkelőbb minden úri nőnél. Tiszteletlenül bánt ezzel a családdal; arczátlanul viselkedett ezzel a családdal szemben! Tönkre fogom tenni! Ha - hozzák a lovakat, rakják föl a podgyászt, nem teszem be többé a lábamat sem ennek az embernek a házába!
    Nem elegyedett belé senkisem ebbe a vitába, a mely meghaladta nemes Dorrit Edvárd franczia társalgási képességét, s a melyet a hölgyek is aligha értettek meg. De Fanny kisasszony most immár nagyon elkeseredetten támogatni kezdte az atyját; kijelentve, anyanyelvén, hogy ennek az embernek nyilvánvalóan volt valami különös oka erre az arczátlanságra; és az ő véleménye szerint fontos lenne, hogy bármi módon rákényszerítsék annak a megvallására, miféle jogon mer különbséget tenni e család és más gazdag családok között. Hogy vakmerőségének mi lehet az oka, azt ő (Fanny kisasszony) nem is sejti; de van valami oka, és ezt ki kell belőle csikarni.
    Az összes vezetők, öszvérhajcsárok és léhűtők az udvarban végighallgatták a dühös párbeszédet és most nagy hatást tett rajok, mikor a futár készült a kocsikat előállítani. Ez persze, minthogy minden kerékre jutott vagy tíz-tizenkét pár segítő kéz, óriási zajjal ment végbe; aztán hozzáfogtak a podgyász fölrakásához, a míg a lovak megérkeznek a postahivatalból.
    Minthogy azonban a rendkívül előkelő úrnőnek angol kocsija ott állt már befogva a fogadó ajtaja előtt, a gazda lopva fölsurrant az emeletre, hogy elmondja súlyos esetét. Ezt kitalálta az udvar, mikor a fogadós lejött most a lépcsőn az úriember és az úrhölgy kíséretében, a kiknek jelentős kézmozdulattal megmutatta Dorrit úr megbántott fenségét.
    - Bocsánat, - szólt az úriember, otthagyva az úrhölgyet és előlépve, - én szűkszavú ember vagyok és nem értek a magyarázkodáshoz - de ez az úrhölgy nagyon szeretné, hogy ne legyen gabalyodás. Az úrnő - voltaképpen az anyám - és azt kívánja, mondjam meg, hogy azt reméli, nem lesz belőle gabalyodás.
    Dorrit úr, a ki még mindig lihegett a rajta esett sérelem miatt, hidegen, kurtán, kérlelhetetlenül üdvözölte az úriembert és üdvözölte az úrnőt.
    - No, de ilyet - nini, öregem, maga az!?
    Igy szólította meg most az úriember nemes Dorrit Edvárdot, a kire le is csapott nyomban, mint gondviselésszerű, hatalmas megmentőjére. - Próbáljuk csak meg mi ketten rendbe hozni valahogyan a dolgot. Az úrhölgy semmikép sem akar gabalyodást.
    Nemes Dorrit Edvárd, mikor gombjánál fogva egy kicsit félrehúzták, diplomata-arczot vágva, így válaszolt:
    - No, annyit be kell látnia, hogy ha az ember lefoglal előre egy csomó szobát, úgy hogy az övé, hát akkor nem kellemes, hogyha másokat talál bennök.
    - Nem, - szólt a másik, - tudom, hogy nem az. Megengedem. De hát próbáljuk meg mégis rendbehozni a dolgot, hogy ne legyen gabalyodás. Ez a ficzkó nem oka semminek, hanem az anyám oka mindennek. Minthogy fene finom asszony és nyoma sincs benne az átkozott ostobaságnak - aztán meg nagyon művelt is - hát ez a ficzkó nem bírt vele. Az anyám egyszerűen zsebredugta.
    - Ha így történt, - kezdte nemes Dorrit Edvárd.
    - Becsületszavamra, így történt. Ennélfogva, - szólt a másik úriember, visszatérve kiinduló pontjához, - mire való lenne a gabalyodás?
    - Edmund, - szólt az úrnő a kapú aljából, - remélem, megmagyaráztad, illetve megmagyarázod ennek az úriembernek és családjának teljes megelégedésére, hogy az udvarias fogadóst nem érheti gáncs?
    - Higyje meg, asszonyom, - felelt Edmund, - majd széttépem magam, hogy ezt tegyem. - Azután merően rábámészkodott nemes Dorrit Edvárdra néhány pillanatig, majd mintha hirtelen a kedélyesség rohama tört volna ki rajta, hozzátette: - öregem! Rendben van minden?
    - Voltaképpen nem is tudom, - szólt az úrnő, néhány lépést téve kecsesen Dorrit úr felé, - nem az lesz-e a legokosabb, ha magam mondom meg, hogy biztosítottam róla ezt a derék embert, hogy vállalom minden következményét, ha elfoglalhatom egy idegennek egyik szobáját az illető távollétében, annyi (vagy oly kis) időre, a míg megebédelhetek benne. Sejtelmem sem volt róla, hogy jogos tulajdonosa oly hamar vissza fog térni, és arról sem volt sejtelmem, hogy már visszatért, különben siettem volna kivonulni jogtalanul elfoglalt szobámból és személyesen megadni a magyarázatot és bocsánatot kérni. Azt hiszem, hogy ezzel...
    Az úrnő, a kinek lorgnon volt a szemén, egy pillanatig dermedten és szótlanul állt a két Dorrit kisasszony előtt. Ugyane pillanatban Fanny kisasszony, a nagyszabású festői kép előterében, a mely a családból, a családi kocsikból és a családi cselédségből alakult ki, egyik kezével erősen karon ragadta a hugát, hogy ott tartsa a helyén, másik karjával pedig, előkelő arczot vágva, legyezte magát és közönyösen végigmérte az úrhölgyet tetőtől-talpig.
    Az úrhölgy gyorsan összeszedte magát, - mert Merdlené asszony volt, a ki nem egykönnyen jött zavarba, - és tovább beszélt. Kijelentette, hogy azt hiszi, ezzel kiérdemelte merészségéért a bocsánatot és visszaszerezte ennek a derék fogadósnak azt a kegyet, a mely oly értékes a számára.
    Dorrit úr, a kinek méltósága oltárán mindez tömjén volt, kegyesen válaszolt és kijelentette, hogy emberei - ha - ki fogják fogni megint a lovakat, s ő maga - hm - elnézi, a mit eleinte sértésnek tartott, most azonban kitüntetésnek tekint. A kebel erre meghajolt előtte; és tulajdonosa, a ki bámulatosan uralkodott az arczán, megnyerő mosolylyal búcsúzott a két testvértől, mint két olyan gazdag fiatal hölgytől, a kik nagyon belejutottak a kegyébe, s a kikhez eddig még soha életében nem volt szerencséje.
    Nem így Sparkler úr. Ez a fiatal ember, a ki ugyanabban a pillanatban dermedt meg, mikor úri édes anyja, sehogysem tudott fölengedni, hanem szinte kővé váltan állt a helyén, rábámulva az egész képre, a melynek előterében Fanny kisasszony állt. Mikor anyja így szólt: - Edmund, készen vagyunk; add a karodat! - a fiatal ember, ajkának mozgásáról ítélve, válaszolt valamit, olyanforma megjegyzést, a minőben ragyogó talentuma leggyakrabban kifejezésre szokott jutni, de mozdítani egyetlen izmát sem mozdította. Olyan merev volt egész alakja, hogy bajos dolog lett volna annyira meghajolnia, hogy beszállhasson a kocsiajtón, ha édesanyja belülről idejében nem támogatja egy rándítással. Mihelyt odabenn volt a kocsiban, a hátsó kis ablak párnája nyomban eltünt és helyét a fiatal ember szeme foglalta el. Ott is maradt mindaddig, a míg ilyen kicsiséget meg lehetett különböztetni, és valószínüleg még jóval tovább is, és úgy bámult, (mint mikor valami kimondhatatlanul meglepő dolog esik meg egy tőkehallal), mint egy rosszul elhelyezett szem egy nagy medálionban.
    Ez a találkozás oly kellemes volt Fanny kisasszonyra nézve és utólag annyi anyagot szolgáltatott neki a diadalmas elmélkedésre, hogy gorombasága bámulatosan megenyhült. Mikor a menet másnap megint útnak indult, Fanny kisasszony szokatlanul jókedvüen foglalta el benne a helyét; és valóban oly vidám volt egész nap, hogy Tábornokné nem győzött rajta csodálkozni.
    Kis Dorrit örült, hogy nem találtak benne hibát, és annak is, hogy Fanny meg volt elégedve. De ő maga csendes és tünődő volt a menetben. A mint ott ült az utazókocsiban szemközt az édes atyjával és visszagondolt a Marshalsea régi szobájára: mintha ez az egész jelenvalósága álom lett volna csak. A mit látott, új és csodálatos volt minden, de nem volt valóság. Mintha a hegyek és festői tájak viziói minden pillanatban elenyészhettek volna, s a kocsi, befordulva hirtelen egy sarkon, egyszerre csak ott teremhetett volna a Marshalsea régi kapuja előtt.
    Hogy nem volt semmi dolga, az furcsa volt, de félig sem olyan furcsa, mint az, hogy olyan sarokba jutott bele, a hol nem kellett senki helyett sem gondolkoznia, semmin sem törni a fejét, semmivel sem törődnie, senkinek a gondját magára vennie. És még ennél is furcsább volt az, hogy atyja és saját maga között bizonyos távolságot kellett észrevennie, a hol mások dolga volt az, hogy az atyjával törődjenek és a hol ő rá sohasem volt szükség. Eleinte annyira szokatlannak tünt föl ez előtte, szokatlanabbnak még a hegyeknél is, hogy sehogysem tudott beletörődni és megpróbálta elfoglalni megint régi helyét az atyja mellett. De az atyja beszélt vele négyszem között és megmondta neki, hogy - ha - előkelő embereknek “édesem”, föltétlen tiszteletet kell követelniök az alárendeltjeiktől és hogy neki, a leányának, Dorrit Amy kisasszonynak, a ki a dorsetshirei Dorritok egyetlen élő ágának a sarja, tudnia kell, hogy ha - hm - azzal foglalkozik, hogy - hm - cselédmunkát végez, hát ez összeférhetetlen a megkövetelt tisztelettel. Ennélfogva, “szívem”, atyailag arra kell őt - hm - figyelmeztetnie, ne feledkezzék meg soha arról, hogy úrihölgy, a kinek - hm - illő büszkeséggel kell viselkednie és rangja méltóságát meg kell óvnia; és ezért arra kéri őt, hogy tartózkodjék mindentől, a mi alkalmat adna - ha - kellemetlen és kicsinylő megjegyzésekre.
    Kis Dorrit szó nélkül engedelmeskedett. És így esett, hogy most ott ült a fényes hintó egyik sarkában, türelmes kis kezeit összekulcsolva, és teljesen megfosztva utolsó kis pontjától is élete régi alapjának, a melyen lábát megvetette volt.
    Ebből a helyzetből valóság nélkül valónak tetszett neki minden, a mit látott; mennél csodásabbak voltak a tájak, annál jobban hasonlítottak saját belső életének a valóságnélküliségéhez, a mint ott járt a lelke naphosszat az üres helyeken. A Simplon szakadékai, szörnyű mélységei és mennydörgő vízesései, a gyönyörű út, a veszedelmes pontok, a hol egy meglazult kerék vagy megbotló ló a romlást jelentette volna, a leszállás Itáliába, ennek a szépséges országnak a kibontakozása, mikor a vad hegyszoros kiszélesedett és kibocsátotta őket sötét, komor börtönéből - mindez álom volt - csak a régi nyomorult Marshalsea volt valóság. Nem, még a régi, nyomorult Marshalsea alapjai is megrendültek, ha úgy képzelte el, hogy az atyja nincs többé a falai között. Sehogysem tudta elhinni, hogy a foglyok ott ődöngenek még mindig a szűk udvarban, hogy a hitvány szobák közül minden egyesnek van lakója, hogy a kapus ott van még mindig a páholyában, ki- s beeresztgetve az embereket, úgy, a hogy Kis Dorrit nagyon is jól tudta.
    Miközben édesatyja egykori fogházéletének az emléke ott csengett a lelkében, mint valami szomorú dalnak a refrainje, Kis Dorrit gyakran ébredt a szülőhelyéről való álmából egész napig tartó hosszú álomra. A festett szoba, a melyben felébredt (nem egyszer valami roskatag palotának a pusztuló díszterme), volt az álom kezdete; a pirosló, őszies vadszőlőlevelek, a melyek belelógtak az ablaküvegbe, a narancsfák odakünn a megrepedezett fehér terraszon, egy csoport szerzetes és paraszt odalenn a kis utczán, az egymással birkózó nyomor és pompa a táj minden tenyérnyi földjén, bármennyire eltért is egymástól, és a nyomor mindenütt legyőzi a pompát a végzet erejével. Erre csupasz folyosók és pilléres karzatok útvesztője következett, miközben odalenn a folyosók és karzatok által alkotott négyszögben készült már a családi menet az út folytatására, a hintók és a málhák között, a melyeket a szolgahad rendezgetett. Azután reggeli egy másik festett szobában, a melynek rengeteg méretű falait a nedvesség foltokkal rakta tele; s azután az elutazás, a mely tekintettel Kis Dorrit félénkségére és arra az érzésére, hogy nem elég nagy a helyéhez képest, a mely megillette őt a czeremóniában, mindig kellemetlen mozzanat volt. Mert ekkor megjelent a futár (a ki maga is nagytekintélyű idegen uriember lett volna a Marshalseaben), és jelentette, hogy indulhatnak; és azután atyja inasa ünnepélyesen belesegítette atyját az utazóköntösébe; azután megjelent Fanny komornája és a saját komornája (a ki szörnyen ránehezedett Kis Dorrit lelkére - és eleinte sokszor megríkatta, mert Kis Dorrit nem tudott mit csinálni vele), hogy kiszolgálják őket; azután bátyjának az inasa tökéletesítette gazdája felszerelését; azután atyja karját nyújtotta Tábornoknénak és bácsija karját nyujtotta neki, s a fogadós és személyzete kíséretében levonultak valamennyien a lépcsőn. Odalenn nagy tömeg sereglett egybe, hogy nézze őket, a mikor kocsiba ülnek, a mi sok hajlongás, koldulás, lovak ágaskodása, ostorok pattogtatása és általános lárma közepett ment végbe; s végül eszeveszetten döczögve a bűzös, szűk utczákon, kihajtattak a város kapuján.
    A nap valóságnélküliségéhez tartoztak azután az országutak, ahol ragyogó, piros szőlőindák húzódtak mértföldeken keresztül guirlandszerüen egyik fáról a másikra; az olajfaerdők; a lejtőkön elterülő fehér falvak és városok, a melyek kívülről bájosak, de belül szörnyű piszkosak és szegények; a keresztek az út mentén; a sötétkék tavak a tündérszigetekkel s a számtalan csónak tarka, színes födéllel és szépformájú vitorlákkal; a hatalmas épületek, a melyek porladozóban voltak; a függőkertek, a melyekben úgy felburjánzott a gyom, hogy mint az ék, belenyomult a kövek eresztékeibe, szétrepesztette a boltiveket és meghasogatta a falakat; a kőterraszos utczák, a hol gyikok futkostak ki s be minden repedésen; mindenütt a legkülönbözőbb fajta koldusok: siralmas, festői, éhes, jókedvű gyermekek és aggok. Nem egyszer a postaállomásokon és más megállóhelyeken úgy tüntek fel Kis Dorritnak ezek a nyomorúságos teremtmények, mint az egész nap egyedüli valóságai; és nem egyszer, mikor a magával hozott pénzt az utolsó fillérig elosztogatta már, kezeit összekulcsolva s egy-egy kis lány után tekintve, a ki ősz atyját vezette, úgy ült a helyén Kis Dorrit eltünődve, mintha az, a mit látott, rég elmúlt napokra emlékeztetné őt.
    Azután voltak helyek, a hol egy hétig laktak pompás termekben, banketteken voltak mindennap, ezernyi csoda között kocsiztak, mértföldnyire elnyuló paloták között bolyongtak és hatalmas templomok sötét zugaiban pihentek; a hol pillérek és boltozatok között arany és ezüst lámpások pislogtak, elszórt alakok térdeltek itt-ott a gyóntatószékek előtt és a kőkoczkákon; a hol a tömjén gőze és illata lebegett a levegőben; a hol festmények, phantastikus szobrok, pompázó oltárok, hatalmas magasságok és távolságok voltak, s mindent színes homályba borított az üvegfestményeken és a kapuk tömör függönyein átszürődő fény. Mikor e városokból eltávoztak, megint szőlős és olajfás utakon haladtak tovább, piszkos falukon keresztül, a hol minden kunyhó mocskos falában repedések tátongtak s egyetlen ablaknak sem volt ép az üveg- vagy papirtáblája; a hol mintha nem lett volna miből megélni, nem lett volna mit enni, mit csinálni, mit művelni, mit remélni, a hol mintha nem lehetett volna egyebet tenni, mint meghalni.
    És aztán megint palotás városokba értek, a melyekből a paloták ősi lakóit egytől-egyig száműzték s a palotákat egytől-egyig kaszárnyává alakították át. Lustálkodó katonák csoportjai hajoltak ki a pompás ívelt ablakokból, a melyeknek márvány homlokzatán a ruhájukat szárították; és valósággal patkányseregnek tetszettek, a mely (szerencsére) a háznak, a hol tanyázott, az alapjait rágcsálta össze, úgy hogy a háznak előbb-utóbb össze kellett omlania, hogy szétzúzza őket a többi csapat katonával, és pappal és kémmel együtt, a kik egyedüli lakói maradtak - romlásra szántan - a város utczáinak.
    Ilyen képek és jelenetek között vonult a családi menet egészen Velenczéig. Itt szétszóródtak egyidőre, mert néhány hónapra megszálltak a Canal’ Grande mellett egy palotában, a mely hatszor akkora volt, mint az egész Marshalsea.
    Itt e legnagyobb valóságnélküli helyen, a hol az utczák vízzel voltak kikövezve, s a hol a nappalok és az éjszakák halálos csendjét semmi más hang meg nem zavarta, mint a harangok halk kongása, az ár csobogása és a gondolások kiáltozása, mikor a folyó-utczák sarkain befordultak, Kis Dorrit, a ki egészen belezavarodott már végzett munkájába, leült és tépelődött. A család víg életet élt, ide-oda járt és nappallá tette az éjszakát is; de Kis Dorrit félénken visszahuzódott minden mulatságtól s arra kérte csak a többieket, hogy hagyják őt egyedül.
    Néha - a mikor szabadulhatott tolakodó komornája kíséretétől, a ki úrnője volt neki, még pedig nagyon szigorú úrnője, - beült valamelyik gondolába, mert mindig ott ődöngött egy csomó gondola a kapu előtt, kikötve a festett czölöpökhöz, és bejárta gondolán az egész furcsa várost. Vígan élő emberek más gondolákban kezdték kérdezgetni egymástól, vajjon ki lehet az a magános kis lányka, a ki kezeit összekulcsolva ül a csónakában, miközben tünődve és csodálkozva nézeget maga körül. De Kis Dorrit sohasem gondolt arra, hogy akadhat, a ki érdemesnek tartja őt megfigyelni, és tovább járta a várost csendesen, félénken, egymagában.
    De legkedvesebb helye szobájának az erkélye volt, a mely kirúgott a csatornára, s a mely alatt több más erkély volt, de fölötte egy sem. Tömör, a kortól megfeketedett kőerkély volt, vad, phantastikus építmény, a mely Keletről került ide, hogy gyarapítsa a vad phantastikus dolgok gyűjteményét. És Kis Dorrit igazán nagyon kicsike volt, mikor széles párkányzatára támaszkodva lenézett az erkélyről. Minthogy ezt a helyet szerette legjobban esténkint, csakhamar kezdték őt megfigyelni, s a tovasuhanó gondolákból számos tekintet emelkedett fel hozzá és sokan mondogatták: Itt van ime a kis angol lány, a ki mindig egyedül van.
    Ezek az emberek mind valóságnélküliek voltak a kis angol lány számára; ezeket az embereket nem ismerte. Elnézte a napnyugtát, hosszú, alacsony, bibor és piros sávjaival és izzó lángcsóvájával, a mely felnyúlt magasan a levegőégbe: úgy beragyogva az épületeket és úgy megvilágítva körvonalaikat, hogy a hatalmas falak szinte áttetszőknek tüntek fel, mintha belülről lettek volna megvilágítva. Elnézte, hogy’ lobbant ki mind ez a tündöklés; azután lenézett a fekete gondolákra, a melyek zenéhez és tánczhoz vitték a vendégeiket, s azután feltekintett a tündöklő csillagokra. Nem volt-e valaha ő neki is mulatsága, a mikor leragyogtak föléje a csillagok? Most is az a régi rácsoskapu jutott az eszébe!
    Visszagondolt arra a régi rácsoskapura és saját magára, a mint ott ült a puszta éjszakában, és Maggy a keblére hajtotta a fejét; és visszagondolt más helyekre és más jelenetekre, a melyek azokkal a régi, egészen másfajta időkkel voltak kapcsolatban. Azután kihajolt az erkélyéről és lenézett a vízre, mintha az egész mult ott lappangana a víz tükre alatt. És tünődve nézte a víz áramlását, mintha nagy viziójában azt várta volna, hogy a víz kiszárad és ő meglátja megint a régi fogházat és saját magát és a régi szobát és a régi fogházlakókat és a régi látogatókat. Mindez valóság maradt az ő számára, soha sem változó valóság.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633982808
Webáruház készítés