Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Dickens, Charles: Nagy várakozások_MOBI

Dickens, Charles: Nagy várakozások_MOBI
540 Ft540
  • Részlet az e-könyvből:

     

    Huszonötödik fejezet

    Bentley Drummle, aki annyira morc fickó volt, hogy még könyvre is első olvasáskor oly szemmel nézett, mintha írója ellene becsületsértést követett volna el, kedvesebb módon új ismerősökkel szemközt sem viselkedett. Ez az alakra, mozgásra, gondolkodásmódra egyaránt nehézkes ember, akinek még arca színe is csak bágyadozott és szájában a nagy, esetlen nyelve mintha ólomdarabként hevert volna, ahogy ő maga föl s alájárt az egyik szobában, - csupa lomhaság volt, csupa gőg és zsugoriság és zárkózottság meg gyanakodás. Gazdag emberek sarja volt, Somersetshire-ből való, s szülei ezeket a tulajdonságait csak nevelték, ápolgatták, míg végre azon vették észre magukat, hogy a fiú nagykorú lett és tökfilkó. Így került Bentley Drummle Pocket úrhoz, amikor ennél már legalább is egy fejnyivel nagyobb volt és a legtöbb úri embernél legalább is féltucat fejnyivel vastagabb.
    Startop-ot gyönge édesanyja elkényeztetetté nevelte, otthon tartogatván a gyermeket, ahelyett, hogy iskolába küldte volna; de a fiú valósággal imádta is édesanyját s mérhetetlen csodálattal adózott neki. Arca nőiesen finom vonású volt s egész valója az édesanyjára emlékeztető - „mint láthatod” - mondta Herbert nekem -, „bár édesanyját sohsem láttad”. Nagyon természetes volt tehát, hogy én sokkal gyöngédebben társultam hozzá, mint Drummle-hez és hogy már legelső csónakázásaink alkalmával ő meg én egymás mellett eveztünk hazafelé s egyik csónakról a másikra átszólva vígan beszélgettünk; Bentley Drummle ellenben egyedül evezett utánunk csónakaink sodrában a part kihajló lombozata alatt és a sás között. Mindig így a part közelében szeretett osonni, mint valami bátortalan kétlaki fajzat, még ha a folyó árja gyorserősen a középútra vitte volna is; még most is eszembe jut mindegyre, hogyan szokott volt a sötétben, sőt a torlásvíz idején oldalt követni, míg a mi két csónakunk a lemenő nap fényében vagy a hold sugárzásában a folyó közepén haladt.
    Herbert volt az én bizalmas bajtársam és barátom. Megajándékoztam csónakom feles használatával, ami jó alkalmat szolgáltatott neki arra is, hogy gyakrabban kijöjjön Kammersmithbe; amiképen viszont az ő lakásának feles használata engem Londonba vonzott gyakran. A két szállás között a nap legkülönbözőbb szakaiban szoktunk volt ide-oda közlekedni. Még most is nagyon szeretem azt az utat (bár nem oly szép már mint volt akkor), ugyanazzal a vonzódással, amely a még tapasztalatlan fiatalság és reménykedés fogékonyságában gyúlt belém.
    Mikor már egy vagy két hónapja időztem Pocket úr családja körében, egyszerre csak ott termett egy napon Kamilla asszony és az ura. Kamilla Pocket úr huga volt. Georgina, akit annak idején Havisham kisasszonynál láttam volt ennek a házaspárnak a társaságában, szintén felbukkant. Valami unokatestvérük volt ez a Georgina - idétlenkedő, egyedülálló nő, aki a ridegségét vallásosságnak, a rosszmájúságát szeretetnek nevezte. Ezek az emberek engem a kapzsiság és a csalódott reménységek gyűlöletével gyűlöltek. És természetesen, épp ezért szerencsémben a legaljasabb módon hízelegtek nekem. Pocket úr, mint valami gyermeknek maradt embercsoda, aki a saját érdekeit egyáltalában nem ismeri, azzal a csupa-kedvesség engedékenységgel nézte őket, amellyel, hiszen nem egyszer hallottam, beszélni szokott róluk. Pocketnét megvetették; de azért annyit mégis elismertek, hogy a szegény lélek súlyosan csalódott életében; ez a felfogás ugyanis az ő saját személyükre is némi bágyadtan visszasugárzó fényt vetett.
    Ez volt a környezet, amelyben én megtelepedtem és művelődésem munkáját megkezdtem. Csakhamar annyira nagyzoló szokásokra kaptam rá és akkora pénzösszegeket pocsékoltam el, hogy ezelőtt még néhány hónappal is az ilyesmit mesébe illőnek képzeltem volna, de jó és rossz úton egyaránt ragaszkodtam könyveimhez. Ebben ugyan semmi különösebb érdemem nem volt, csak azon fordult meg a dolog, hogy elegendő érzék élt bennem fölismernem gyarlóságaimat. Pocket úr és Herbert között bizton haladtam és mivel hol az egyik, hol a másik nyujtotta karját, hogy előre segítsen, ha elakadtam és hogy az akadályokat eltakarítsa utamból, valóban akkora tökfilkónak kellett volna lennem, amilyen Drummle volt, ha mégsem boldogulok.
    Wemmick urat már néhány hete nem láttam s akkor aztán az a gondolatom támadt, hogy írok neki és megkérem, engedje meg, hogy valamely este hazakísérhessem. Azt válaszolta, hogy nagyon örül tervemnek s hogy hivatalában aznap este hat órára vár. Oda mentem, ott találtam, éppen a vasszekrénye kulcsát bocsátotta le a kabátja mögé, amikor az óra hatot ütött.
    - Kedvére volna-e, hogy gyalog menjünk Walworth-ba? - kérdezte.
    - Mindenesetre - mondtam -, ha Wemmick úrnak is úgy tetszik.
    - Helyes - hangzott Wemmick válasza -; mert hát az én lábam egész nap itt gémberedik az íróasztalom alatt s örülök, ha kiegyenesíthetem. Most pedig hadd mondom meg magának, mit kapunk vacsorára, Pip úr. Kapunk párolt marhaszeletet - ami otthon készült - s hideg kappansültet, ami a vendéglőből való. Azt hiszem, hogy ez jó puha lesz, mert a vendéglős legutóbb esküdtszéki tag volt pár ügyünk tárgyalásakor s mink nem nehezítettük a dolgát. Emlékeztettem erre, amikor a kappant megvettem:
    - Jót válasszon ám ki, tisztelt polgártársam - mondtam neki -, mert bizony, ha minap kedvünk szottyan magát még egy-két nappal tovább is ott tartani az esküdtek padján, hát azt vajmi könnyen megtehettük volna!
    Ő pedig így felelt erre:
    - Engedje meg hát, hogy a vendéglőm legjobb kappansültjével ajándékozzam meg.
    - Természetesen megengedtem. Annyira-mennyire ez is vagyon, még pedig könnyen magunkkal hordozható. És remélem, egy vén apóval, nemde, meg tud barátkozni majd.
    Valóban azt hittem, még mindig a kappanról beszél, míg csak ezt nem mondta még:
    - Mert hát az én jó agg apám is ott van hajlékomban.
    Amire aztán az udvariasság követelményei szerint válaszoltam.
    - Jaggers úrnál tehát még nem ebédelt? - kérdezte utóbb, amint már odább sétáltunk utunkon.
    - Nem, még nem.
    - Említette is Jaggers úr ma délután, amikor hallotta, hogy Pip úr hozzám jön. Azt hiszem, holnap meghívást kap tőle. A barátait is meg fogja hívni. Három barátja van, nemde?
    Bár Drummle-t nem szoktam volt meghitt bajtársaim sorába számítani, mégis igennel feleltem.
    - Nos, Jaggers úr meghívja majd az egész bandát - mondta Wemmick s én persze ezt a kifejezést nem éreztem valami hízelgőnek - és amivel meg fogja vendégelni a társaságot, bizony csupa jó lesz. Nagy változatosságra ne számítson, de az ételek kitűnőségére föltétlenül számíthat. És hadd figyelmeztetem még bizonyos különösségre, amit Jaggers úr házában tapasztalhat - folytatta Wemmick némi szünet multán s én azt gondoltam, hogy megjegyzése bizonyára az egyszer már említett gazdasszonyra fog vonatkozni -, Jaggers úr nem csukat éjszakára sem ajtót, sem ablakot.
    - És sohsem lopják meg?
    - Ez az! - válaszolt Wemmick. - „Szeretném én azt az embert látni, aki engem meglop!” Ezt szokta mondogatni Jaggers és ezt valósággal közhírré teszi. Én édes Istenem, hiszen magam is hallottam, nem egyszer, de százszor is hallottam, mint mondta közönséges betörőknek ott az irodánkban:
    - Jól tudjátok, hol lakom; ajtóim zára mindig nyitva; nos mért nem tértek be már egyszer hozzám is valami cók-mókért? Gyertek csak! Vagy hiába csalogatlak?...
    És ezek között az emberek között, uram, nincs olyan merész egy sem, hogy ilyesmit megkíséreljen; nincs az a jó szó, nincs az a pénz, ami csak egyet is rábírhatna ilyesmire.
    - Annyira félnek tőle talán? - kérdeztem.
    - Hogy félnek tőle - mondta Wemmick -, meghiszem azt, hogy félnek. De azért nem mondhatnám, hogy nem ravaszkodik is, amikor így kiköt velök. Nincs ott ezüst, uram. Csupa Britannia fém minden evőeszköze.
    - Úgy, hogy nem nagy hasznuk volna - mondtam -, még ha...
    - Eh! Csakhogy ő neki volna nagy haszna - vágott szavamba -, s ezt ők nagyon jól tudják. Az övé volt egész életük és összes cimboráik élete. Annyit kaparintana hatalmába, amennyit csak bir. S lehetetlen azt megmondani, hogy ő mennyit bírna, ha alkalma nyílnék ilyesmire.
    Gondolkodóba estem, eltöprengtem gyámom nagy mivoltán, Wemmick pedig így folytatta:
    - Ami azt illeti, hogy nincs ezüstje, az csak természetes mélyelméjűségére vall. Minden folyónak megvan a maga természete szerint való mélysége és az ő elméjének is. Nézze majd meg az ő óraláncát. Az már csak eléggé valódi.
    - Bizony jó tömör - mondtam.
    - Tömör? - ismételte Wemmick. - Meghiszem azt! És az órája arany ismétlőóra és az értéke legalább is száz font, akárcsak egy penny. Nos, Pip uram, itt ebben a városban legalább is vagy hétszáz tolvaj van, aki mind a legpontosabban ismeri ezt az órát s nincs egyetlen férfi, asszony vagy gyerek közöttük, aki ennek az órának a láncát az utolsó legkisebb ízéig ne ismerné és mint valami izzó vasat tüstént el ne dobná, ha kísértő alkalom akármelyiküknek is kezébe játszana.
    Eleinte efféle beszélgetéssel, aztán általánosabb természetű társalkodással rövidítettük meg, Wemmick úr meg én az időnket és az utunkat, nemsokára pedig tudomásomra adta gazdám, hogy megérkeztünk Walworth területére.
    Ez a terület kis utcák, árkok és kertecskék gyüjteményének mutatkozott s meglehetősen unalmas félrevonultság hatását keltette. Wemmick háza kis faépület volt kerti ágyások közepett s oromzata olyan faragású és festésű, hogy valósággal ágyúkat rejtő bástyának látszott.
    - Saját művem - mondta Wemmick. - Csinos látvány, nemde?
    Dicsértem nagyon. Azt hiszem, ez volt a legpicikébb ház, amit világéletemben láttam; furcsán elkényszeredett csúcsíves ablakai voltak (nagyrészük vakablak) és az ajtaja is csúcsíves volt, oly keskeny, hogy szinte bajosnak látszott beférni rajta.
    - Ez itt, nézze csak, lobogó felhúzására való árboc, valódi pedig! - mondta Wemmick. - És minden vasárnap valódi lobogót röpítek fel a csúcsára. Aztán, kérem, nézze meg ezt: ha áthaladtam ezen a hídon, hát mindjárt fel is vonom, így ni és ezzel íme elvágtam minden közlekedést.
    Ez a híd egy szál deszka volt mintegy négy láb széles és két láb mély árok felett. De mégis igazán kedves látvány volt, mekkora büszkeséggel vonja fel és erősíti meg ezt a hidat s eközben mily igaz örömmel mosolyog, nem pedig gépiesen.
    - Minden este kilenc órakor, greenwichi időjelzés szerint - mondta Wemmick -, eldördül az ágyú. Amott van, láthatja. És ha ezt a dörrenést hallani fogja, azt hiszem, elismeri majd, hogy jótorkú kis szörnyeteg.
    A löveget, amelynek rendeltetéséről beszélt, elkülönített kis erőd rejtette, persze csak afféle erődformájúvá egyberótt lécalkotmány. Elmésen alkalmazott viaszosvászon védte kifeszített esernyő módjára az időjárás viszontagságai ellen.
    - Aztán, ott hátul - mondta Wemmick -, hogy ne lássék és az erődszerűség eszméjét ne zavarja, mert hát az én elvem már csak az, hogy az ember, ha valami eszméje van, valósítsa meg és óvja meg; nem tudom, Pip úr is így vélekedik-e...
    - Mindenesetre - mondtam.
    - Tehát ott, hátul, ott egy disznóm van és vannak ott tyúkjaim és nyulaim; aztán meg magam tákolok össze kis melegágyakat s bennük uborkát termesztek és mai vacsoránkon elbírálhatja majd, micsoda salátám terem. Bizony, uram - mondta Wemmick és megint mosolygott, de most kissé ünnepélyesebben és a fejét megrázva -, ez a kis váracska, ha ostromlók körülzárnák, ami persze-persze föl sem tehető, bizony élelem dolgában ördöngősen bírná az ellenállást jó nagy ideig...
    Aztán elvezetett egy lugas felé, amely legföljebb ha tíz-tizenkét ölnyire lehetett, de amelyhez annyira elmés terv szerint kacskaringózó ösvényre vezetett, hogy bizony jóideig tartott, míg a lugashoz érkeztünk; és íme, ezen a csöndes búvóhelyen már odakészítetten vártak poharaink. Puncsunk hűtőben állt; annak a kis tónak a vizében, amelynek partján a lugas épült. Ez a tavacska (a közepén akkora sziget zöldelt, hogy vacsoránk asztalára éppen salátástálnak illett volna be) kerek formájú volt és szökőkút látszott ki belőle, amely, ha valami kis malomszerű szerkezetet indított meg az ember és egy csőből kivette a dugót, oly erősen szökkentette magasba a vizet, hogy kezünk a permeteg harmatozásától még jó távol is egészen megnedvesedett.
    - Magam vagyok a magam mérnöke, ácsmestere, bádogosa, kertésze... egyszóval ezermester vagyok, - mondta Wemmick az én bókjaimra válaszolva. - És ilyesmi sohsem árt, tetszik tudni; megszabadulok így a Newgate-pókhálóktól és öregemnek örömet szerzek vele. Ha megengedi, mindjárt meg is ismertetném az öreggel; szabad? Nem esnék terhére?
    Kifejeztem készségemet s bementünk a váracskába. Nagyon öreg ember ült odabenn a tűz mellett, flanellköntösbe burkolódzottan; tiszta öreg úr volt, vidám, kedves és jól ápolt, de hallatlanul süket.
    - Nos apókám - mondta Wemmick szeretettel s jókedvűen megszorongatva kezét -, hogy vagyunk?
    - Egészen jól, John, egészen jól! - válaszolt az öreg ember.
    - Íme, Pip úr, apókám - mondta Wemmick -, bár csak hallhatnád a nevét. Bólintgasson feléje, kérem, csak mennél élénkebben.
    - Fiamnak ez a birtokocskája bizony szépen megművelt terület, - mondta igen hangosan az öregember, én pedig teljes erőmből bólintgattam neki. - Nagyon szép kertrészletek vannak itt, uram. Ezeket a gyönyörű ültetvényeket majd egyszer, ha fiamnak az ideje már lejárt, a kormánynak kellene megvennie és a nép számára kirándulóhelyül, üdülőhelyül gondoznia.
    - Fejedelmi büszkeséggel tölt el téged itt minden; igaz-e, apókám? - mondta Wemmick s nézte-nézte az öreg embert, miközben arcának kemény kifejezése egészen ellágyult.
    - Nesze hát ez a biccentés! - mondta és erélyesen feléje biccentett; - nesze még egy biccentés! - és újra még erélyesebben biccentett feléje. - Így szereted te azt, igaz-e? Ha nincs terhére, Pip úr - mert hiszen tudom, hogy terhére lehet ilyesmi annak, aki meg nem szokta -, biccentsen maga is oda neki. Nem is képzeli, mekkora örömet szerez az öregnek.
    Biccentettem még néhányat s az öreg ember valóban nagyon örült. Aztán magára hagytuk, ő a tyúkokat etetni cihelődött fel, mi pedig beültünk a lugasba, a puncsitalunkhoz s Wemmick pipára gyujtván, elbeszélte nekem, mint mult el fölötte jó néhány esztendő, míg földecskéjét a megműveltség e mostani tökéletességének fokáig bírta megmunkálni.
    - Már egészen a sajátja, Wemmick úr?
    - Ó, egészen az - mondta Wemmick. - Persze úgy darabonkint szereztem. Tehermentes tulajdonom, Szent Györgyre mondom, az egész!
    - Igazán?! Remélem, tetszik Jaggers úrnak is?
    - Sohsem látta - mondta Wemmick. - Sohsem is hallott róla. Az öreget sem látta még, - arról sem hallott soha. Nem; a hivatal maradjon hivatal, a magánélet pedig magánélet. Amikor az irodába megyek, elfelejtem a váracskát és amikor a váracskába érkezem, rég elfelejtettem már az irodát. Amennyiben nincs ellenére, nagyon örülnék, ha hasonlóképen cselekednék. Nem akarom, hogy a hivatalban magánéletemről beszéljenek.
    Természetesen lelkiismeretbeli kötelességemnek éreztem, hogy a kívánságát teljesítsem. A puncs valóban jó volt, s iddogálva, beszélgetve, ott üldögéltünk a lugasban majdnem kilenc óráig.
    - Közeledik az ágyú elsütésének az ideje - mondta Wemmick s letette pipáját. - Az öregnek nagy öröme az!
    Amikor az épületbe visszatértünk, az öreg ember már tüzesítette az ágyú elsütésére szolgáló vasat; szeme csupa gyönyörűségvárás volt, úgy készülődött a mindenesti nagy eseményre. Wemmick az óráját tartva tenyerén, mindaddig ott állt mellette, míg el nem érkezett a pillanata, hogy a kutaszt kivegye az öreg úr kezéből és kisiessen vele az ágyúhoz. Kivette, kisietett s csakhamar eldörrent a lövés akkora pukkanással, hogy e mindent megremegtető hangtól az egyik polc széléről egy kis doboz lepottyant, a polc úgy megrázkódott, mintha tüstént szétesnék és az összes poharak meg tálcák zörögve táncoltak rajta. Az öreg, akit a lövés, azt hiszem, kirobbantott volna a karosszékéből, ha mindkét kezével bele nem kapaszkodik a szék karfájába, ujjongó kiáltásra fakadt.
    - Elsült! Hallottam a durranást!
    Én pedig nagyban biccentgettem az öreg úr felé, míg csak - és ez nem puszta szólásforma - elhomályosuló szemem őt egyáltalában nem bírta látni már.
    Azt az időközt, amely ettől fogva vacsoránkig volt még, Wemmick arra használta fel, hogy megmutatta nekem különösebb emléktárgyait. Nagyrészt bűnügyi holmi volt; például egy toll, amellyel hírhedt hamisítást követtek el, egy-két nevezetes borotva, néhány hajfürt s néhány írásba foglalt vallomás, amelyet az illető vallomástevők már a fejükre hirdetett ítélet után vetettek papirosra; Wemmick úr szerint csupa rendkívül érdekes okmány, mert - hogy az ő saját szavait idézzem -: „mind szemenszedett hazugság az, elejétől végéig, uram!” Ezek a tárgyak szép változatosságba elrendezetten kis üveg- vagy porcelláncsecsebecsék között pihentek s volt ott mindenféle oly apróság is, amit ennek a múzeumnak a tulajdonosa maga készített, valamint pár pipatömőcske, amit az öreg faragott. Ez az egész kiállítás a váracskának abban a helyiségében volt, amelybe Wemmick úr először vezetett be és amely nemcsak közös nappali szoba, de egyszersmind konyha is lehetett, legalább erre engedett következtetnem az a főzőedény, amely a tűzhelyen állt s valami sárgarézszerelvény a tűzhely fölött, amilyenbe a pecsenyesütő nyársat szokták függeszteni.
    Kiszolgálásunkra csinosan öltözött kisleány jött be, aki napközben az öreg úr gondozója volt. Amint ez a leányka vacsoránk asztalát megterítette, le kellett ereszteni a felvonóhidat, hogy a kis bejárólány, aki most elköszönt, éjszakára hazamehessen. A vacsora kitűnő volt. És bár a váracska helyiségeit fölverte a padlógomba, amitől olyan szag terjengett mindenfelé, amilyen az odvas-penészes dióé és bár a disznó jóval távolabb lakhatott volna, én mégis egészen pompásnak érezhettem megvendégeltetésemet. A toronyszobácskabeli szállásomban sem ért semmiféle kellemetlenség, legföljebb az nyugtalanított, hogy amint ágyamban hátamon feküdtem, oly vékony mennyezet választott el a lobogós árboctól, hogy olyasmit éreztem, mintha ezt az árbocot egész éjjel a homlokomon kellene egyenes állásában tartanom.
    Wemmick másnap reggel korán kelt s nagy ijedelmemre úgy rémlett, mintha azt hallottam volna, hogy a cipőmet tisztítja. Aztán a kertjében kezdett dolgozni s én a csúcsíves ablakomból kitekintve jól láttam, hogyan tesz-vesz oly módon, mintha az öreget foglalkoztatná, miközben a legnagyobb szeretet kifejezésével biccentgetett neki. Reggelink épp oly kitűnő volt akárcsak vacsoránk és pontosan félkilenckor fölkerekedtünk Little Britaine felé. Wemmick útközben egyre ridegebbé és keményebbé komorodott és szája megint levélszekrényszerűvé torzult. S végül, hogy megint ott voltunk hivatalos helyiségében s ő a kulcsát újra előhúzta kabátjának gallérja mögül, walworthi birtokáról annyira megfeledkezettnek látszott, mintha annak a mozsárnak legutóbbi elsütése a váracskát és a felvonóhidat és a lugast és a kis tavat és a szökőkutat és az öreg apót, azt az egész kis világot a levegőbe robbantotta volna.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633982303
Webáruház készítés