Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Dickens, Charles: Nagy várakozások_EPUB

Dickens, Charles: Nagy várakozások_EPUB
540 Ft540

Charles Dickens kiváló író volt, ezt leszögezhetjük. A Szép reményekkel egy olyan történetet vetett papírra, mely a rengeteg, alaposan kidolgozott karakterével, összetett, sok szálon futó sztorijával megfilmesítésért kiált. És ezt a kiáltást már rengetegen meghallották, és megpróbáltak belőle többé-kevésbé hiteles adaptációt készíteni.

Ha valaki esetleg nem ismerné a történetet, annak íme egy rövid összefoglaló: az árva Pip igencsak rossz természetű nővérével és szolgalelkű sógorával nevelkedik szegényes körülmények között. Egyszer csak lehetőséget kap, hogy a hátborzongató Miss Havisham kastélyában játszótársként „dolgozzon”, ahol szinte első látásra beleszeret a rideg szépségbe, Estellába. De kevés idő elteltével szolgálataira nem tartanak többé igényt, így az eredeti terveknek megfelelően kovácsként dolgozik a sógor mellett, míg fel nem cseperedik. Ekkor egy napon váratlanul hatalmas vagyont kap egy titokzatos jótevőtől, és így Londonba utazik, ahol megismerkedik a nagyváros jó és rossz oldalával, és újra találkozik a régi szerelemmel.

Pénz, hatalom, ármány, szerelem, minden, ami egy XIX. századi regénybe csak kell. (filmtekercs.hu)

Ne tévesszen meg senkit, hogy a filmes adaptáció hivatkozása a "Szép remények". Ez ugyanis egy újabb fordítás címe, ami az első magyar fordítást, a "Nagy várakozások" címűt követte. Az első magyar fordítás - amit mi is közreadunk - Mikes Lajos és Telekes Béla kezeművét dícséri. (a Kiadó)

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Tizenegyedik fejezet

    A megállapított napon ismét útrakeltem Havisham kisasszony lakóhelye felé és amint a kapun félénken becsöngettem, odajött Estella, hogy bebocsásson. A kaput, úgy mint legutóbb, azonnal bezárta, mihelyt benn voltam s aztán megint arra a sötét folyosóra vezetett, ahol gyertyája égett. Amíg a gyertyatartót kezébe nem vette, egyáltalában rám sem hederített, csak aztán, félvállról gőgösen rámpillantván, szólt hozzám eképpen:
    - Ma pedig erre jössz!
    És a háznak egészen más része felé vezetett.
    Hosszú folyosón haladtunk, amely, úgy látszott, a nemzetes ház egész négyszöge formáján eltagozódik. De mink a négyszögnek csak egyik oldalán mentünk végig, ennek végében Estella megállt, gyertyáját letette és ajtót nyitott. Itt megint nappali világosság fogadott s én kis kikövezett udvarra léptem, amelyet velem szemközt magányos lakóház határolt, olyanforma épület, mintha valamikor a hajdani sörfőzőgyár üzletvezetőjének, vagy könyvelőjének háza lett volna. Ennek a háznak a külső falán óra volt. De ez is, akárcsak Havisham kisasszony szobájának faliórája és a kisasszony zsebórája, húsz perccel kilenc előtt megállt valamikor.
    Bementünk a ház ajtaján, amely tárva-nyitva volt s alacsony mennyezetű, komor szobába léptünk, amely a ház hátsó részében borongott, a földszinten. A szobában látogatók ültek s Estella, miközben hozzájuk szegődött, így szólt hozzám:
    - Eredj s állj csak ott, míg majd szükség lesz rád.
    Ott, ez a hely az ablak tája volt, én hát odamentem s ott álltam és nagyon csüggedt hangulatban néztem ki az ablakon.
    Az ablak egészen a padlóig ért s rajta az elhanyagolt kert egyik szomorú szögletébe láthattam, kelkáposztacsonkok vadonára s egy buxusbokorra, amelyet valamikor régen gömbformájúvá nyírhattak s amely olyan volt, mint valami nagy pudding; fönn a búbján a buxusbokrot újonnan szökkent hajtások koronázták, de oly szabálytalanul és oly különféle színűen, hogy ez a pudding olyannak látszott, mintha ezzel a részével a puddingsütő tepsihez ragadt és sült volna oda. Efféle együgyű gondolataim támadtak, miközben a buxusbokrot nézegettem. Éjjel némi hó esett s máshol, úgy tudtam, már sehol sem maradt meg; de itt, ennek a kertecskének hideg árnyékában nem olvadt el, a szél pedig kis forgatagokban magasra kavarta és az ablak felé csapta, mintha azért, mert én idemerészkedtem, meg akarna fenyíteni.
    Észrevettem, hogy megjelenésem a szobában tartózkodók beszélgetését megzavarta s éreztem, hogy valamennyien most engem néznek.
    A kályha tüzének az ablak üvegén tükröződő fényén kívül a szobából semmit sem láthattam, de az a tudat, hogy éles pillantások szegeződnek rám, megmerevítette minden tagomat.
    Három hölgy s egy úr volt a szobában. De alighogy öt percig álltam ott az ablakban, nem tudom, mi réven, már oly hatást gyakoroltak rám, mintha valamennyien talpnyaló hízelgők volnának, mindegyikük azonban olymódon viselkedett, mintha ezt nem venné észre a másikon: mert hiszen mihelyt az úr vagy akármelyik hölgy ezt a minősítést alkalmazza, ily véleményével ez az úr és az illető hölgy maga magát is talpnyaló hízelgőnek bélyegezte volna.
    Valamennyien közömbös, unott arckifejezésűek voltak, mint akik valakinek parancsára vagy engedelmére várakoznak s még a hölgyek legbeszédesebbike is szinte elkényszeredetten beszélt, alig bírta ásítóingerét leküzdeni. Ez a hölgy, akit Camillának nevezgettek, nagyon emlékeztetett a nénémre, csak az volt a különbség, hogy nénémnél idősebbnek látszott és (amit később vettem észre, amikor szemközt láthattam) arcának formái tompábbak voltak. Valóban, amint közelebbről megismerkedhettem vele, úgy rémlett, hogy egyáltalában szinte csak kegyelemből maradtak még arcának némi vonásai, oly rendkívül üres volt ennek az arcnak az egész felülete.
    - Szegény, drága lelkünk! - mondta ez a hölgy oly fojtott indulat hangján, amilyen a néném beszédéből szokott annyira sajátosan kiremegni. - Már pedig az az ember senkinek sem ellensége, csak magamagának.
    - Sokkal helyeselhetőbb lenne, ha másvalakinek volna az ellensége - mondta az úriember -, az sokkal természetesebb lenne.
    - John bácsi - szólalt meg egy másik hölgy -, szeressük felebarátunkat!
    - Sarah Pocket - válaszolt John bácsi -, ha valaki maga nem felebarátja magának, hát ugyan ki legyen az inkább?
    Pocket kisasszony nevetett és Camilla is nevetett és így szólt (nagy ásításrohamot küzdve le):
    - Micsoda gondolat!
    Nekem azonban úgy rémlett, hogy ezt a gondolatot mégis jónak vélik.
    A másik hölgy, aki eddig nem beszélt még, komolyan s nyomatékosan jelentette ki:
    - Nagyon is igaza van!
    - Ó az a szegény jó teremtés! - folytatta Camilla kisvártatva (tudtam, hogy eközben valamennyien engem nézegetnek), - de hát az az ember oly rendkívül különös! Ugyan ki hinné el, mennyire makacskodott s nem akarta belátni, amikor Tom felesége meghalt, hogy a gyermekeknek okvetlenül a legszélesebb gyászfátyoldíszítést kell a gyászruhájukon viselniök? „Istenem, Camilla”, mondta nekem akkor, „ugyan mirevaló az ilyesmi, amikor a szegény kicsikék amúgy is feketében járnak?” Rávall ez Matthew-ra! Micsoda gondolat!
    - Vannak jó tulajdonságai, nagyon jó tulajdonságai is vannak - mondta John bácsi -, Isten ments’, hogy elvitassam a jó tulajdonságait, de illendőségről soha sejtelme sem volt s nem is lesz soha.
    - Én persze, hisz ön tudja, kénytelen voltam - folytatta Camilla -, kénytelen voltam a sarkamra állani. Azt mondtam: „Föltétlenül megköveteli ezt családunk becsülete!” Megmondtam neki, hogy a széles gyászfátyol nélkül a család megbecstelenülne. Sírtam reggelitől ebédig. Veszélyeztettem az egészségemet. Végül is ő aztán a maga indulatos módján fölpattant és nagyot káromkodva, így szólt: „No hát tégy, amit akarsz!” Hálát adok a jóságos Istennek, hogy mindig meglesz az a vígasztaló tudatom, mily tüstént föl tudtam kerekedni, mégpedig a legrettenetesebb záporban, a gyászdolgok bevásárlására.
    - De ő fizette a számlát, nemde? - kérdezte Estella.
    - Nem arról van sző, hogy kicsoda fizette a számlát, édes gyermekem - válaszolt Camilla -, én megvettem a dolgokat. És ez, valahányszor éjjel fölébredek, mindig megnyugtat majd engem.
    Távolból asztali csengetyű hangja s a folyosó felől, amelyen idejöttem volt, valami hívó kiáltás szakította most meg a beszélgetést és Estella így szólt hozzám:
    - No most, fickó!
    És amint megfordultam, látnom kellett, valamennyien mily megvető pillantásokkal mérnek végig s amikor már künn voltam a szobából, hallottam még a Sarah Pocket szavait:
    - Na, mondhatom, szép dolog! Ugyan mi következik majd ezután?!
    Camilla pedig megbotránkozottan toldotta:
    - Soha még ily ötletet! Mi-cso-da gondolat!
    Amint Estellával a gyertyánk világában a sötét folyosón végigmentünk, Estella hirtelen megállt és megfordulván és arcát egészen közel tolva az enyémhez, a maga dölyfös módján így szólt hozzám:
    - Nos?
    - Nos, kisasszony? - válaszoltam, miközben majdnem belebotlottam, de gyorsan még sikerült visszahőkölnöm.
    A leány csak ott állt előttem és nézett rám, én pedig szintén csak álltam előtte és néztem rá.
    - Csinos vagyok?
    - Igenis, azt hiszem, nagyon csinos.
    - Bántalak?
    - Nem annyira, mint legutóbb - mondtam.
    - Nem annyira?
    - Nem.
    Tűzpiros lett az arca, amint ezt az utolsó kérdést intézte hozzám és most, hogy erre a kérdésre megfeleltem, ahogy csak bírt, arcul ütött.
    - Most pedig? - szólt hozzám. - Te goromba kis szörnyeteg, mit gondolsz most rólam?
    - Azt nem mondom meg magának.
    - Persze, mert fölmégy most és odafönn fogod megmondani. Ez az!
    - Nem - válaszoltam -, nem ez az.
    - Mért nem rísz megint, kis gézengúz?
    - Mert maga miatt sohasem fogok ríni már - mondottam. Aminél különben nagyobb valótlanságot, azt hiszem, még senki sem mondott a világon; mert bizony szívemben máris, még ugyanabban a pillanatban sírtam miatta s csak én tudom, később is még mennyi gyötrelmet okozott ő nekem.
    E közbevetődött kis esemény lezajlása után folytattuk utunkat s midőn fölfelé lépkedtünk a lépcsőn, találkoztunk egy úrral, aki éppen lefelé jött.
    - Hát ez kicsoda-micsoda itt? - kérdezte az úriember s megállt és szemügyre vett.
    - Egy fiú - mondta Estella.
    Nagy, pöffedt alak volt ez az úriember, rendkívül sötét arckifejezésű, rendkívül nagy fejű s megfelelően nagy kezű is. Államat a nagy kezébe fogta s arcomat magához fölfelé fordította, hogy a gyertya világosságában szemembe nézhessen. Korai kopaszodás holdasodott a feje búbján, bozontos, fekete szemöldöke volt, amely sehogy sem akart megsímulni, hanem sörtésen berzenkedett. Szeme mélyen benn pislogott a fejében s ennek a szempárnak valami szúrós, gyanakodó kifejezése volt. Mellén igen nagy óralánc csüngött s ábrázatának azokon a részein, ahol a szakálla lett volna, ha megnöveszti, a borotvált szőrtövek fekete pontok sokaságául ütköztek elő. Idegen volt nekem és közömbös, akkor még nem sejthettem, hogy egyszer majd közelebbi vonatkozásba is jutok hozzá, de kaptam a véletlen alkalmon, hogy jól szemügyre vegyem.
    - Miféle fiú? A szomszédból való? Mi? - kérdezte.
    - Igenis, uram - mondottam.
    - Hogyan kerültél te ide?
    - Havisham kisasszony hivatott - magyaráztam neki.
    - Jól viseld hát magad’. Meglehetősen nagy a tapasztalatom fiúk dolgában, gonoszfajta vagytok ti mind. Hallod-e! - mondta és a nagy mutatóujjának oldalát harapdálni kezdte, a homlokát pedig intőn ráncolta rám:
    - Tisztességesen viseld ám magad!
    Ezt, mondván, eleresztett - aminek nagyon örültem, mert a kezéről valami illatos szappan szagát kellett szagolnom - s ment tovább lefelé a lépcsőn. Én elgondolkoztam, vajjon ki lehet, talán az orvos? Nem, az orvos mégsem volt, gondoltam, hiszen orvosok sokkal nyugodtabb, megnyerőbb viselkedésűek. Egyébként vajmi kevés időm maradt ily fontolgatásra, mert csakhamar bent voltunk Havisham kisasszony szobájában, ahol körülötte minden még ugyanúgy volt, ahogy legutóbb láttam. Estella az ajtó mellé állított, mindaddig ott kellett maradnom, míg csak Havisham kisasszony a pipereasztala mellől rám nem vetette tekintetét.
    - Lám! - mondotta és sem meg nem hökkent, sem meg nem lepődött -, a napok elmultak hát, úgy-e, el?
    - Igenis, néni. Ma...
    - Jó, jó, jó! - mondta s türelmetlenül mozgatta ujjait. - Azt én nem akarom tudni. Van-e kedved játszani?
    Zavaromat nem bírtam legyőzni s úgy válaszoltam:
    - Azt hiszem, aligha van, néni.
    - Kártyázni sem tudnál ma? - kérdezte s fürkészőn nézett rám.
    - De igen, úrnőm, azt még csak tudnék, ha úgy tetszik.
    - Mivel ez a ház megöregít téged és megkomolyít, te fiú - mondta Havisham kisasszony türelmetlenül - és mert játszani nem akarsz, hát akarsz-e dolgozni?
    Erre a kérdésre nagyobb bátorsággal bírtam felelni, mint amekkorával az előbbi feleletem hangzott s azt mondtam, hogy igenis, készségesen vállalom a munkát.
    - Akkor hát menj abba a másik szobába - mondta és hervadt kezével egy ajtóra mutatott, amely a folyosón a hátam mögött volt - és várakozzál ott, míg odajövök.
    Átmentem a folyosó másik oldalára s beléptem a szobába, amelyet megjelölt. A nappali világosságot ebből a helyiségből is teljesen kirekesztették s levegője annyira megfülledt, hogy szinte kábított. A kandalló nyirkos, régi divatú rostélyán tüzet raktak volt, amely azonban inkább elhunyni, semmint égni kívánkozott s a visszaverődő füst, amely a szobában elrétegeződött, hidegebbnek rémlett a tiszta levegőnél - akárcsak a mi lápvidéki ködünk. Holmi fázós gyertyatartókban égő lángocskák a kandalló legfelső párkányáról bágyadtan világították meg a szobát; azaz helyesebben szólva: bágyadtan enyhítették sötétségét. Ez a szoba jó tágas volt, és, nem vonom kétségbe, egykor szép és díszes lehetett; de most mindent, ami csak látható volt benne, por és penész borított és minden a málladozás állapotában leledzett. A szoba leginkább szembeötlő bútora egy nagy asztal volt, amely abrosszal takartan olyannak látszott, mintha itt annak idején, amikor a ház élete és minden órája hirtelen megállt, éppen valami nagy ünnepi lakomára kezdtek volna teríteni. A közepén ennek az abrosznak valami talpas dísztálféle magaslott; pókhálók oly sűrűn lepték, hogy formája teljesen fölismerhetetlen volt és amint a sárgás asztalfelületre pillantottam, amelyből, ahogy emlékezem, nagy fekete gombaként földudorodottnak rémlett nekem, láttam, hogy pókok, pettyezett lábúak és pohos testűek, szaladnak le róla, mintha valami igen nagy jelentőségű esemény játszódnék le a póktársadalomban.
    S hallottam az egerek zörgését a faburkolatok mögül, mintha ugyanez az esemény az ő érdeklődésüket is izgatná. A kandallón mászkáló fekete bogarakat azonban ez az izgalom, úgy látszott, nem érintette, fontoskodó öreges módon úgy mozogtak ott, mintha rövidlátók volnának s nagyothallók és mintha egymással egyáltalában nem sokat törődnének.
    Ezek az ide-odamászkáló jószágok kötötték le az én figyelmemet; figyelgettem őket némi távolságból, midőn Havisham kisasszony rátette kezét a vállamra. Másik kezében mankószerű botot tartott, amelyre rátámaszkodott; olyan volt így, mintha ennek a helynek a boszorkánya lett volna.
    - Ide - mondotta botjával a hosszú asztalra mutatva -, ide fognak fektetni engem, ha meghaltam. S eljönnek majd az emberek és megnézegetnek.
    Valami izgága félelem fogott el, attól féltem, hogy Havisham kisasszony most azonnal fölhág az asztalra s meghal - mintha annak a vásári kísérteties viaszbábnak a tökéletes hús-vér valósága volna -, megremegtem kezének érintése alatt.
    - Vajjon mit gondolsz, mi az? - kérdezte újra a botjával mutatva az asztal közepe felé. - Az ott, amin az a sok pókháló szürkül.
    - Nem bírom elképzelni, mi lehet, néni.
    - Nagy kalács az. Menyegzői kalács. Az én menyegzőmről való.
    Körülnézett a szobában, villogó szemmel nézett körül s aztán rámtámaszkodva s kezével megszorítva vállamat, így szólt:
    - Gyere, gyere, gyere! Vezess engem, vezess!
    Megértettem ebből, hogy a munka, amelyet tőlem várnak, abból áll, hogy Havisham kisasszonyt körbe-körbe kell vezetnem a szobán. Azonnal fölkerekedtem hát, ő rátámaszkodott vállamra és surrantunk oly gyorsan, hogy ez az iram méltán lett volna (ennek a háznak a födele alatt támadt első képzelődésem alapján) Pumblechook úr gyaloghintójáéhoz hasonlítható. Testi erő dolgában nem nagyon győzte s nemsokára így szólt:
    - Lassabban!
    De még ekkor is türelmetlen, kapkodó sietséggel haladtunk s ahogy mentünk, görcsösen markolta vállamat s egyre mozgatta ajkát, bizonyára azt képzelve, hogy gyors a járásunk, mert gondolatainak járása volt gyors. Kisvártatva így szólt:
    - Hívjad Estellát!
    Én tehát kimentem a folyosóra s elordítottam ezt a nevet, ahogyan legutóbb tettem. Amint a leány gyertyavilágát megpillantottam, visszatértem Havisham kisasszonyhoz és aztán újra nekiindultunk körbe-körbe a szobán.
    Már az is eléggé bosszantott volna, ha Estella egyedül jön, hogy nézze sétánkat; de amint most a három hölggyel s azzal az úriemberrel jelent meg, akiket odalent láttam volt, igazán nem tudtam, mitévő legyek. Udvariasságból meg akartam állni, de Havisham kisasszony megcsippentette vállamat s iramlottunk tovább, még pedig a magam részéről azzal a megszégyenítő tudattal, hogy nézőink engem hibáztatnak ezért.
    - Édes jó Havisham kisasszonyom - mondta Sarah Pocket -, mily pompás erőben, egészségben látom!
    - Az nem igaz - válaszolt Havisham kisasszony -, csupa sárgaság, puszta csont meg bőr vagyok.
    Camilla ábrázata földerült, amint Pocket kisasszony ezt a visszautasítást megkapta s fájdalmas pillantásokat vetve Havisham kisasszonyra, a derék Camilla nem mulasztotta el a maga sziszegő megjegyzését:
    - Szegény jóságos lelkünk! Már hogyan is várhatnánk, hogy pompás erőben, egészségben lássuk! Micsoda gondolat!
    - És maga hogy van? - szólt Havisham kisasszony Camillához. Mivel éppen Camilla elé érkeztünk, én, amit magától értetődőnek gondoltam, meg akartam állni, de Havisham kisasszony nem akart. Tovább mentünk s én éreztem, hogy Camilla szemében mily ocsmánnyá váltam.
    - Köszönöm kérdését, Havisham kisasszony - mondta -, hogy én hogy vagyok, könnyen elképzelhető.
    - Ugyan, mi baja vajjon? - kérdezte Havisham kisasszony rendkívül élesen.
    - Semmi olyas, amit szóvátenni érdemes - mondta Camilla. - Nem szeretem érzéseimet nyilvánosságra tárni; de éjszakánkint bizony sokkal többet gondolok magára, semhogy megpihenni tudnék.
    - Akkor hát inkább ne gondoljon rám - válaszolt Havisham kisasszony.
    - Könnyű azt mondani! - felelt Camilla, szeretetreméltó módon elfojtva zokogását, miközben a felső ajaka meg-megrándult, szemét pedig elöntötte a könny. - Raymond a megmondhatója, mennyi gyömbérszeszt és csillapítósavat kell bevennem minden éjjel. Raymond a megmondhatója, micsoda ideges rángatódzás gyötri lábamat. Ó, a fulladozás, meg idegrángatódzás nem új dolog nekem, ha aggodalommal gondolok arra, akit szeretek. Tudnék csak megszabadulni gyöngédségemtől és érzékenységemtől, bizony jobb volna az emésztésem és olyan lenne az idegzetem, mint a vas. Bizony szeretném, ha így lehetne! De hogy magára ne gondoljak éjszakánkint... Micsoda gondolat!
    És áradt szeméből a könny.
    Az a Raymond, akire hivatkozott, mint már sejtettem is, a jelenlévő úriember volt és most már tudtam, hogy férje Camillának. Segítségére is kelt azonnal nejének s vígasztaló és bókoló hangon így szólt hozzá:
    - Camillám, drágám, hiszen mindenki tudja, mennyire hatnak egészségedre mélységes rokoni érzelmeid, hogy ezek miatt egyik lábad már rövidebbre sorvadt a másiknál.
    - Nem tudtam eddig - szólalt meg az a nagyon komoly hölgy, akinek hangját még csak egyszer hallottam volt -, hogy akkora érdemet jelentene az, ha gondolunk valakire, édesem.
    Sarah Pocket kisasszony, aki, mint most jobban láttam, kicsi, barna, töpörödött öreg nő volt - keskeny arca olyan, mintha olaszdió héjából való lett volna, nagy szája pedig, mint macskáé macskabajusz nélkül -, támogatta ezt a megjegyzést, ezt mondván:
    - Csakugyan, én sem, édesem. Nem bizony.
    - Gondolni valakire eléggé könnyű - mondta a nagykomolyságú hölgy.
    - Hiszen mi volna könnyebb? - folytatta Sarah Pocket.
    - Ó, persze, persze! - óbégatott Camilla, akinek nyilalló érzései mintha a lábából a mellébe rándultak volna. - Mindez nagyon igaz. Valóban gyöngeség ennyire érzőszívűnek lennem, de hát nem tehetek róla. Mindenesetre jobb egészségnek örvendhetnék, ha másféle volnék, de azért már csak mégsem cserélném el a természetemet, még ha el is cserélhetném. Igaz, hogy sok nagy szenvedést okoz nekem, de nagy vígasztalást is jelent, ha úgy éjszakánkint fölébredek, éreznem, hogy ilyen a lelkületem.
    S erre megint elöntötte szemét a könny.
    Havisham kisasszony pedig és én ezalatt pillanatra sem álltunk meg, hanem jártuk körbe-körbe a szobát s eközben hol a látogatók ruháját súroltuk, hol pedig az egész szoba hosszúságának távolába surrantunk el tőlük.
    - Tessék például Matthew - mondta Camilla -, az ugyan sohasem törődik az én vérségi kapcsolataimmal, az ugyan sohasem jön ide, hogy Havisham kisasszony hogyléte iránt érdeklődjék. Ott feküdtem a pamlagomon, a fölmetszett fűzőmben, órákig feküdtem ott eszméletlenül, a fejem félrebillenten lógott, a hajam leziláltan csüngött, a lábam pedig, Isten tudja, merre...
    (- Sokkal magasabban volt, mint a fejed, szerelmem - mondta Camilla ura.)
    - Ilyen állapotban fetrengtem órákig meg órákig Matthew különös, megmagyarázhatatlan viselkedése miatt és senki sem hálálta meg ezt nekem.
    - Valóban azt kell mondanom, hogy ezt készségesen elhiszem! - szólt közbe a nagyon komoly hölgy.
    - Lásd, édesem - szólt Sarah Pocket kisasszony (ez a barátságosan kajánkodó nőcske) -, az ám itt a kérdés, és ezt a kérdést magadnak kellene magadhoz intézned: vajjon kitől vártál ezért hálát, édesem?
    - Nos, én sem hálát, sem egyéb effélét nem vártam ezért - válaszolt Camilla -, csak fetrengtem órákig ilyen állapotban és Raymond a tanum, micsoda fuldoklási rohamok fogtak el és a gyömbérszesz mily teljesen hatástalan maradt. Nyögéseimet hallották odaát az utca túlsó felén is a zongorahangolóéknál, akiknek szegény kis tudatlan gyermekei azt hitték, hogy galambok turbékolnak messze valahol... Most pedig azt kell itt hallanom...
    Camilla a nyakához kapott és valósággal sebészeti vizsgálatot kezdett végezni rajta.
    Midőn a Matthew név elhangzott, Havisham kisasszony megállt és ránézett a beszélőre. Ennek a változásnak akkora hatása volt, hogy Camilla sebészeti tanulmányai csakhamar véget értek.
    - Matthew végül mégis eljön majd hozzám - mondta Havisham kisasszony szigorúan -, amikor engem majd arra az asztalra fektettek már. Itt fog állni... itt - mondta s ráütött mankójával az asztalra -, itt, a fejem mellett! Maga meg ott, Camilla, az ura pedig amott! És Sarah Pocket itt! És Georgiana ott!... Nos, valamennyien tudjátok hát a helyeteket, ha eljöttök majd a halotti toromra. Most pedig eriggyetek!
    Havisham kisasszony mindegyik név kimondásakor az asztal más-más helyére ütött botjával. Most aztán így szólt hozzám:
    - Vezess, vezess!
    És jártuk a kört megint.
    - Azt hiszem, nem tehetünk egyebet, engedelmeskednünk kell és mennünk - mondta Camilla. - Elvégre már az is valami, ha bármi kis időre is, szabad volt látnunk azt, akit szeretetünk és kötelességteljesítésünk látni kívánt. Éjjel, ha majd fölébredek, szomorúan bár, de elégtételt érezve fogok gondolni erre. Bizony, szívből kívánnám Matthew-nak, hogy neki is meglegyen ez a vígasztalása, de hát ő neki nem kell. Föltettem ugyan magamban, hogy érzelmeimet nem tárom a nyilvánosság elé, de mégis csak nagyon kegyetlen sors, ha azt kell az embernek hallania a rokonától, hogy majd eljöhet a halotti torára - mintha az ember örökéletű óriás lenne -, aztán meg azt kell hallania, hogy most pedig mehet! Micsoda gondolat!
    Mivel Camilla ura közbelépett, amint Camilla asszony a kezét rászorította a hullámzó mellére, ennek a hölgynek a viselkedése oly természetellenesen izgatottá vált, mintha azt akarta volna kifejezni, én legalább úgy értelmeztem, hogy no most mindjárt megfúl s elvágódik, de mégis csak kézcsókkal búcsúzott el Havisham kisasszonytól s ura karján elvezettette magát. Sarah Pocket és Georgiana titkos vetélkedésre keltek, melyikük maradjon utolsónak; Sarah azonban sokkal ügyesebb volt, semhogy kudarcot valljon, oly művészi siklékonysággal mozgott Georgiana körül, hogy ez kénytelen volt előre menni. Sarah Pocket pedig most kicsiholhatta búcsúzásának saját külön hatásosságát:
    - Isten áldása legyen magán, édes jó Havisham kisasszony! - mondotta és olaszdióhéjszerű arca mintha részvétes mosolygással bocsánatot kért volna a többiek gyarlóságaiért.
    Estella levilágított nekik a lépcsőn, Havisham kisasszony pedig vállamra támaszkodva, még akkor is folytatta sétáját körbe-körbe a szobában, de mindegyre lassabban. Végre megállt a tűz előtt, néhány pillanatig belenézett, magában mormogott valamit s aztán így szólt:
    - Ez az én születésem napja, Pip.
    Mindjárt üdvözölni akartam jókívánságaimmal, de ő megemelte a botját:
    - Nem engedem meg, hogy szó essék róla. Sem azoknak, akik imént itt voltak, sem másoknak erről énelőttem beszélniök nem szabad. Idejöhetnek ezen a napon, de beszélni róla ne merjenek!
    Csak természetes, hogy én sem kíséreltem meg a köszöntést.
    - Ezen az évfordulón hozták ide egykor, jóval régebben, mint ahogy te a világra jöttél, ezt a rakás enyészetet - s botjával az asztalon szürkülő pókhálós halmocska felé bökött, de úgy, hogy meg nem érintette. - Ez meg én együtt roskadtunk magunkba. Ezt kikezdték az egerek és egerek fogánál élesebb fogak rágódtak én rajtam.
    Botjának fejét a szíve fölé szorította, úgy állt ott s nézte-nézte az asztalt; ő, a hajdan fehér ruhájában, amely most oly sárga és fakó volt, és a hajdan fehér abrosz, amely most szintoly sárga és fakó volt és köröskörül minden olyannak rémlett, mintha egyetlen érintéstől azonnal porrá omlanék.
    - Ha teljes lesz a pusztulás - mondta kísérteties pillantással nézve rám - és ha majd menyasszonyi ruhámban holtan idefektetnek erre a menyegzői asztalra, amit meg kell tenniök és ami az utolsó átok lesz rajta, hát legjobb lesz, ha az is majd ezen a napon esik meg!
    Úgy állt ott, úgy nézett az asztalra, mintha a saját kiterített holttestét nézve állna ott. Én csöndben maradtam. Estella visszajött s ő is csöndben maradt. Úgy rémlett nekem, hogy ily módon jókora ideig álltunk ott. Sőt a szoba fojtó levegőjének és annak a fojtó sötétségnek a hatása alatt, amely zúgait eltöltötte, még az a nyugtalanító gondolat is elfogott, hogy Estella is, meg én is most mindjárt porrá fogunk omlani.
    Végül megszólalt Havisham kisasszony, még pedig elrévedt állapotából nem lassankint, hanem hirtelen eszmélve:
    - Hadd lássam, hogyan kártyáztok ti ketten; mért nem kezdtetek el már?
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633982297
Webáruház készítés