Új jelszó kérése
Összehasonlítás
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Dancsházi B. László: Téves riasztás_MOBI

Dancsházi B. László: Téves riasztás_MOBI
1 290 Ft

TARTALOM

Előszó
Téves riasztás
Sátánfogócska
Örvény

Naponta kétszer - és néha többször is
Celeb születik
Miképpen mi is megbocsátunk
e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    – Norbi, mivel játszol már megint? – emelte fel hangját Soós Balázs, a második osztály fiatal tanítója. A negyedik padban ülő sötét bőrű gyerek ránézett nagy fekete szemeivel, de nem válaszolt. – Légy szíves, tedd el, és figyelj! – Eltehetem – válaszolt a gyerek és a kezében levő tárgyat, amivel addig a pad alatt játszott, az írólap alatti polc végére csúsztatta. – Meg finghatok is vagy kettőt! Az osztályban kitört a nevetés; egyik-másik gyerek éppen csak elmosolyodott, de a felszabadultan röhögő többség arcán látszott, hogy kifejezetten tetszik nekik Norbi szemtelensége. – Csend legyen! – kiabálta túl Balázs a hangzavart. – Szégyelld magad! – nézett szúrósan Norbira. Eltelt néhány másodperc, mire az osztály elcsendesedett. A tanító igyekezett visszanyerni nyugodtságát és visszaterelni a gyerekek figyelmét a tananyagra. Környezetismeret órát tartott. – Tehát felsoroltam öt haszonállatot: ló, házinyúl, teve, kecske, sertés. Melyik a kakukktojás? Norbi? A gyerek felállt, de nem válaszolt. – Ülj le! Viki? – A teve – válaszolta a göndör szőke kislány. – Helyes! Miért? Mielőtt Viki kinyitotta volna a száját, Norbi padja felől éles kattogó hang hallatszott. A gyerek újra a pad alatt matatott valamivel. Balázs türelme kezdett elfogyni. Odament Norbihoz. – Add ide! – szólt rá erélyesen. A gyerek kivette jobb kezét a pad alól. Balázs akaratlanul összerezzent, amikor meglátta, hogy Norbi pisztolyt fog rá. A következő pillanatban azonban felismerte, hogy a gyerek csak egy olcsó műanyag játékot tart a kezében. – Norbi, nem mondom még egyszer, add ide! – érezte, hogy szája széle remeg, pórusai kitágulnak, arcába vér tolul. Eddig el sem tudta volna képzelni, hogy egy hétéves gyerek ennyire pimasz tud lenni. Norbi azonban még fokozni is tudta; gúnyosan vigyorgott és meghúzta a ravaszt, mire az előbbi kattogó hang megismétlődött. Balázs legszívesebben megpofozta volna, de próbált higgadt maradni. A tekintélyét mindenképpen meg kell őriznie, és ha most kiabálni kezd a gyerekkel, lehet, hogy csak nevetségessé teszi magát az osztály előtt. Nem szólt tehát, megfogta a játék pisztolyt és lassú, de határozott mozdulattal elkezdte kicsavarni Norbi kezéből. Most a gyerek kezdett ideges lenni; konok tekintettel nézett a tanító szemébe, nem akarta elengedni a játékot és szája úgy mozgott, hogy Balázs attól tartott: a következő pillanatban szembe köpi. Végül engedett a szorítása, ujjai lecsúsztak a „fegyver” markolatáról. A tanító megindult a tanári asztal felé. Hallotta Norbi sziszegését: ezt még megbánod, buzi köcsög, de nem akart reagálni rá. Ebben a pillanatban még nem is sejtette, hogy a gyereknek mennyire igaza lesz. A pisztolyt nadrágja zsebébe csúsztatta. Visszaérve az asztalhoz nagy levegőt vett, majd az osztály felé fordulva megpróbálta olyan nyugodtan folytatni az órát, mintha az elmúlt percekben semmi rendkívüli nem történt volna.
    ♦♦♦
    A lakótelepi iskolába többségében nem éppen földre szállt angyalok járnak, Norbi és most negyedikes bátyja, Krisztián azonban mindenkin túltettek, méltán érdemelték ki „az iskola rémei” titulust. Mikor Balázs az előző év augusztusának végén frissen végzett tanítóként dolgozni kezdett az iskolában, nem értette idősebb kollégái részvevő pillantásait. Aztán rövidesen megtudta: a részvét oka, hogy „a Mátrai gyerek” az ő osztályába fog járni. A fogalom mögöttes tartalmával már az évnyitón megismerkedett; Norbi egy pillanatig nem tudott nyugton maradni, hol egyik, hol másik szomszédját piszkálta, majd egyszerűen kilépett a sorból, és ha Balázs elé nem áll, kisétált volna az iskolából. – Te hova mész? – kérdezte tőle. – Unom annak a csávónak a süket dumáját – mondta az igazgató beszédére célozva. Határozottsága és őszintesége egy pillanatig még szimpatikusnak is tűnt. Mosolyogva a gyerek elé guggolt és a vállára tette a kezét. – Te mától iskolás nagyfiú vagy, és az iskolának vannak szabályai, amiket be kell tartanod. Ilyen például, hogy amikor a felnőttek beszélnek, csendben kell maradnod, nem beszélgetsz, nem izegsz-mozogsz, hanem figyelsz, mert amit a tanárok mondanak, annak felnőtt korodban hasznát fogod venni, akkor is, ha most unalmasnak tűnik. Ha betartod a szabályokat, barátok leszünk. Akarsz a barátom lenni? – Hugyoznom kell – mondta Norbi válasz helyett. – Ezt itt nem így mondjuk. Mondd azt, hogy pisilnem kell, vagy vécére kell mennem. Elkísérte a gyereket a mosdóig és megvárta, amíg kijön, joggal tartva attól, hogy miután elvégezte a dolgát, megszökik, majd visszakísérte a helyére. Helyesnek bizonyult a gyanúja, mert amikor Norbi vagy tíz perc múlva kijött a mosdóból és meglátta őt a folyosón, arcán dühvel vegyes csalódottság tükröződött. Másnap Norbit egy vékony, festett szőke hajú nő hozta az iskolába. Krisztián tanítójától tudta, hogy korábban ápolónő volt, de elküldték a kórházból, most egy vasúti kocsikat takarító vállalkozásnál dolgozik. Első családlátogatása Norbiéknál történt meg. A csengetésre Norbi nyitott ajtót. – Hívom anyut – mondta, és anélkül, hogy behívta volna a lakásba, berántotta az ajtót és leviharzott a lépcsőn. Balázs lesétált a lépcsőfordulóig és kinézett az ablakon. Látta a gyereket, ahogy átszalad a parkon és bemegy a szemközti háztömb földszintjén levő presszóba. Legalább tíz perc telt el, mire kijöttek. Mind a négy gyerek az anya családnevét viselte, de nem volt nehéz megállapítania, hogy mindannyian más apától származnak. Krisztián és a legkisebb, kétéves kisfiú világos bőrű, Norbi és a húga viszont csokoládébarna. A kislány gyapjas haja és feltűnően vastag ajka arról árulkodik, hogy apja valószínűleg Afrikában látta meg a napvilágot. Nem sokat tudtak értelmesen beszélgetni; az asszony részeg volt, a gyerekek pedig állandóan zajongtak. Anyjuk időnként rájuk kiabált, egyszer-kétszer átment a nagyszobába és minősíthetetlen szavak kíséretében kiosztott néhány nyaklevest, a négy ördögfióka azonban ettől csak még hangosabb lett. Balázs feje zúgott, amikor befejezte a családlátogatást. Őszintén sajnálta a szomszédaikat – és magát, amiért négy évig kell szenvednie ezzel a nehezen – mit nehezen: alig – kezelhető gyerekkel. Később az egyik, ugyanabban a tömbben lakó felső tagozatos tanárnő elmondta, hogy kilenc-tíz évvel ezelőtt a nő befogadott egy akkor tizenhat év körüli cigányfiút. Valószínűleg ő a Norbi apja, feltűnően hasonlít rá. Amikor az asszony hasa elkezdett gömbölyödni, a fiú eltűnt, és azóta senki nem látta a környéken.
    ♦♦♦
    A tanári szobában maga elé tette a játék pisztolyt és azon gondolkodott, hogyan tudna hatni Norbi anyjára, hogy foglalkozzon többet a gyerekkel. Még az órán megkérdezte, mikor találja otthon; az asszony kettőig dolgozik, hacsak nem iszik stikában a munkahelyén is és munka után egyből hazamegy, három körül talán tud vele normálisan beszélni. Addig elmegy a bankba, vesz fel a számlájáról pénzt, és a családlátogatás után megy az autókereskedésbe, hogy átvegye az előző nap leelőlegezett Opel Corsát. Barátnőjével a főiskolán ismerkedtek meg, a lány miskolci, és egy Heves megyei faluban kapott állást. Hétvégéken, ha meglátogatta és nem tudott a család autójával menni, mert az a szüleinek kellett, órákat töltött vonaton és buszon, ezért úgy határozott, hogy spórolt pénzéből – némi szülői támogatással – vásárol egy használt autót. – Ne strapáld magad Balázs, üres a kassza – Eszter, az iskolatitkár állt előtte és a pisztolyt nézte mosolyogva. – A kis kedvencemtől vettem el – válaszolt gondolataiból felriadva a tanító, felvette a játékfegyvert az asztalról, és táskájába tette. Nem kellett magyaráznia, ki a „kis kedvenc”.
    ♦♦♦
    A bankfiókban tizenöt-húsz ügyfél lehetett. Balázs az automatánál sorszámot kért, a tartóból kivette a megfelelő űrlapot és leült egy asztalhoz, hogy kitöltse. Táskáját az asztalra tette. Kissé felnyitotta a fedelét, kivett egy tollat és nekilátott az űrlap kitöltésének. A biztonsági őr mögötte sétált el. Pillantása a fekete diplomatatáskára esett. Balázs éppen abban a pillanatban zárta le, de az a néhány tizedmásodperc, amíg látta a táska tartalmát, elég volt ahhoz, hogy félreérthetetlenül felismerje: benne egy pisztoly lapul. Szíve gyorsabban kezdett verni, érezte, hogy gyomra remeg, egy pillanatra a lélegzete is elállt. Öt éve dolgozott már a szakmában; több mint három évig egy irodaházban látott el portaszolgálatot, második éve volt ebben a bankfiókban, de éles helyzetbe még soha nem került. Lassan megfordult, és a fiatal férfi válla fölött átnézve leolvasta a céduláról a sorszámát. Csak fokozatosan felgyorsítva lépteit, hogy ne legyen feltűnő, a csapóajtón keresztül bement a kiszolgálótérbe és a pénztárhoz ment. – Van 273-as sorszámod? – kérdezte a pénztárosnőtől. A harmincas nő a monitorra nézett. – Van. – Ne hívd! – Csak nem? – nézett az asszony ijedten az őrre. – Őrizd meg a nyugalmad! Hívom a rendőrséget, ha a pénztár közelébe jön, közbeavatkozok – mondta a biztonsági őr és bement az egyik hátsó helyiségbe telefonálni, majd visszatért az ügyféltérbe. Balázs lehajtott fejjel, gondolataiba merülve ült, csak akkor pillantott fel, amikor az ügyfélhívó bimm-bammja megszólalt. Még mindig azon törte a fejét, mit mondjon ennek az asszonynak, aki láthatóan a saját életével sem tud mit kezdeni, a gyermeknevelésre teljességgel alkalmatlannak tűnik. A maga módján persze szereti a gyerekeit, hiszen az öltözetük szegényes ugyan, de mindig tiszta, és azt sem vették még észre, hogy bármelyik éhesen jött volna iskolába. Esetleg ezzel lehetne megfogni; kicsit ráijeszt, hogy ha így mennek a dolgok tovább, a gyámhivatal elveheti tőle a gyerekeket. Ezzel talán rá tudja venni, hogy többet foglalkozzon velük. Mindeközben nem vette észre, hogy a biztonsági őr egy pillanatra sem veszi le róla a szemét. Csak azt nem értette, hogy miért nem hívják már; a pénztár fölötti kijelző 276-ot mutatott és az a nő, aki az ablak előtt állt, még bent sem volt a bankfiókban, amikor ő befejezte az űrlap kitöltését. Gondolatait szokatlan zaj tépte foszlányokká; a bejárat felől nehéz futó léptek közeledését hallotta. Önkéntelenül felugrott a kanapéról és meg akart fordulni, de már nem volt rá ideje. Erős kezek ragadták meg és az asztalra szorították. Kezét hátracsavarták, vas hidegét érezte csuklóin és a következő pillanatban két tompa kattanást hallott. Felemelték, fekete ruhás, álarcos kommandósok vették körül és elindultak vele a kijárat felé. Lépni próbált, de talpa nem tudott talajt fogni; úgy vonszolták végig az ügyféltéren, mint egy krumplis zsákot, ki az utcára, és a bankfiók előtt álló fekete furgonba tuszkolták. Lenyomták az ülésre, jobbról-balról egy-egy kommandós ült mellé és továbbra is erősen tartották. A szemben levő ülésre is beült három kommandós és az autó elindult. – Mit akarnak tőlem? Hova visznek? – kiáltotta, amikor végre meg tudott szólalni. Hangja elveszett a furgon kárpitjaiban, a kommandósok nem válaszoltak, szemük sem rezdült az álarc mögött.
    ♦♦♦
    Soós Istvánné elzárta a gáztűzhely csapját. Már másodszor melegítette meg a vacsorát, látta, hogy a televízió előtt ülő férje a szobába beszivárgó illatokat megérezve nagyokat nyel, de nem akarta az asztalra tenni a lábast addig, amíg fiuk haza nem érkezik. A konyhaablakra nézett; kint már teljesen besötétedett. Nyugtalankodni kezdett. Igaz, hogy Balázs délben hazatelefonált, hogy délután lesz még egy előre be nem tervezett családlátogatása, és csak utána megy az autóért, de ez nem tarthat ilyen sokáig, már régen itthon kellene lennie. Felemelte a telefonkagylót és bebillentyűzte Balázs számát. Néhány búgó hang után a hangposta jelentkezett. Nem tetszik ez nekem – gondolta. – miért nem veszi fel a telefont? Belépett a fia szobájába. Az íróasztalon ki volt nyitva a hirdetési újság, benne bekarikázva a Corsa hirdetése a kereskedés telefonszámával. Újra tárcsázott. – Nem, nem volt itt a fiatalember az autóért – mondta a vonal túlsó végén egy férfihang. – Jobb, ha ma már nem is jön, tíz perc múlva zárunk. Remegő kézzel tette le a kagylót. Biztos valami baj történt. Azt mondta, három körül megy a családhoz, ennyi időt nem tölthet náluk. Amíg ezen gondolkodott, nem vette észre, hogy férje kijött a nappaliból. – Most volt a híradóban, hogy ki akarták rabolni a bankfiókot. – Melyiket? – A lakótelepit, amelyikben Balázs fel akarta venni a pénzt. Soósné megtántorodott; a móri vérengzés jutott eszébe. – Úristen, lelőtték! – kiáltotta szinte sikítva. – Nincs semmi baj – nyugtatta Soós. – A rablónál csak egy játék pisztoly volt, a helyszínen elfogták. Az asszony felvette a telefonkagylót és újra bebillentyűzte fia telefonszámát. Ismét csak a hangposta jelentkezett. – De akkor miért nincs még itthon? És miért nem veszi fel a telefont? – kérdezte. – Biztos tanúskodnia kell. – Akkor is nála kell lennie a telefonnak. Vagy ha éppen rá került a sor, azonnal kinyomná. Egy félórája is hívtam, akkor sem vette fel. – Lehet, hogy ő volt a rabló. Úgy döntött, hogy inkább Ferrarit vesz. – Ne hülyéskedj, Pista, most nincs kedvem viccelődni! Mindig szólni szokott, ha nem jön időre haza – mondta Soósné, ismét a telefon felé fordult és a 107-et billentyűzte. – Jó estét kívánok! Érdeklődni szeretnék, hogy a fiam, Soós Balázs … Mi?! … kihallgatják? … Miért? … Gyanúsítottként? … Ez képtelenség! Az én fiam diplomás tanító, nem rabol bankot! … Ebben a pillanatban megszólalt Soós mobilja a szobában. Az asszony remegő kézzel alig tudta helyére tenni a kagylót, feszülten férje beszélgetésére figyelt.
    ♦♦♦
    Balázs akkor értette meg, mi történik vele, amikor a furgonban a vele szemben ülő kommandósnál meglátta a táskáját. Az a rohadt játék pisztoly! – villant át agyán. Valaki meglátta, azt hitte, hogy ki akarom rabolni a bankot. Legalább másfél órája ült már az előállító helyiségben. Nem tudta, mennyi lehet az idő; mindent elvettek tőle, az óráját, a telefonját, még a cipőfűzőit is, csak azt látta az ablak sűrű rácsain át, hogy alkonyodik. Türelmetlenül dobolt körmeivel az asztalon egyre gyorsabban, mígnem zavarni kezdte az önmaga keltette zaj. Aztán alig egy perc múlva a süket csend idegesítette, ezért újra dobolni kezdett. Egy rendőr szabályos időközönként elhúzva az ajtó kémlelőnyílását benézett rá. Balázs felállt és az ajtóhoz ment, várva a következő alkalmat. – Telefonálhatnék a szüleimnek? – kérdezte a rendőrt, amikor az benézett. – Addig nem, amíg ki nem hallgatták – választolt. – Kihallgatás után kaphat rá engedélyt. Ettől még nyugtalanabb lett; tehát elképzelhető, hogy ki sem engedik? Végre érte jöttek. Visszakerült a csuklójára a bilincs és egy emeleti helyiségbe kísérték. A szobában csak egy harminc év körüli, izmos, kopasz nyomozó volt; ha az utcán találkozik vele, inkább nézte volna bűnözőnek, mint rendőrnek. Elmondta, hogyan került hozzá a játék pisztoly és miért volt a táskájában. – Tudja ezt valaki tanúsítani? – kérdezte a nyomozó. – A teljes osztályom a két hiányzó kivételével, de gondolom, gyerekek nem tanúskodhatnak. – A bíróságon nem, de a nyomozás érdekében mi meghallgathatunk néhányat, amennyiben az iskolaigazgató hozzájárul. – Ezenkívül az egyik szünetben látta a pisztolyt az iskolatitkár is, és azt is elmondtam neki, hogy kitől vettem el. – Hiszek önnek – mondta barátságosabb, közvetlenebb hanghordozással a nyomozó, mikor befejezte a jegyzőkönyv gépelését –, de az eljárást mindenképpen le kell folytatnunk. Viszont ha a rablási szándékot ki is tudjuk zárni, a közveszéllyel fenyegetés vádja akkor is fennáll. Tudnia kellett volna, hogy ez a műanyag vacak fegyvernek látszó tárgynak minősül és nem lett volna szabad bevinnie a bankba, vagy legalábbis úgy nem, hogy látható legyen. Csomagolta volna be, vagy tette volna a füzetek alá, akkor most egyikünk sem lenne ebben a kínos helyzetben. – Nem is gondoltam rá – mondta Balázs halk, szinte bűnbánó hangon. – Végig azon járt az eszem, hogy rendezzem el ezt az ügyet a gyerek anyjával. – No igen, ha az embernek nincs rossz szándéka, nem gondol arra, hogy egy ilyen dologgal félreértésre adhat okot, vagy másokban riadalmat kelthet. Egy tényleges rabló gondoskodott volna arról, hogy csak akkor legyen látható az elkövetés eszköze, amikor végrehajtja a cselekményt. A rendőrtiszt közben kinyomtatta a jegyzőkönyvet és Balázs elé tette. Először kezében tartva próbálta olvasni, de keze remegett, a sorok összefutottak a szeme előtt, letette hát az asztalra. – Azért nem kell nagyon megijednie – mondta a nyomozó, mikor Balázs tollért nyúlt, hogy aláírja a jegyzőkönyvet. – Valószínűnek tartom, hogy fel fogják menteni, de ha nem, akkor is legfeljebb néhány tízezer forintos pénzbüntetésre számíthat. – Telefonálhatok a szüleimnek? – Semmi akadálya, szabadlábon védekezhet. Az őrmester úr azonnal lekíséri a százkettes szobába, visszakapja a személyes holmijait és hazamehet. Csak a játék pisztolyt foglaltuk le, mint tárgyi bizonyítékot. Viszontlátásra, és ha ezután bankba megy, gondolja meg, mit visz magával. Miután aláírta a jegyzéket elismerve, hogy mindent személyes tárgyát hiánytalanul átvette, kilépett a kapitányság üvegajtaján. Nagyot szippantott a november végi friss levegőből és azonnal a lakástelefonjukat hívta. Az foglalt volt, így apja mobiljával próbálkozott. – Te vagy, Balázs? – hallotta apja ideges hangját. – Én vagyok. Nem is tudom, hogy mondjam el… – Tudjuk, hogy a rendőrségen vagy, azonnal indulunk. Tudunk beszélni veled? – Ne menjetek sehova, most engedtek ki, nemsoká otthon vagyok. – De mi a fenét csináltál?
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    978963398102D
Webáruház készítés