Új jelszó kérése
Termék részletek


Damaszkin A. - Torday E. - Vojnich O.: Ébred a dzsungel_MOBI

Damaszkin A. - Torday E. - Vojnich O.: Ébred a dzsungel_MOBI
990 Ft

TARTALOM

Damaszkin Arzén:
Elefántok és kibokók
Oroszlánvadászat
Két ellenfél a terítéken
Az állatok barátkozása

Torday Emil:
Vadászkalandok

Vojnich Oszkár:
Első afrikai orrszarvúm
Az assami tigris
Sikibai orrszarvúm

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Az állatok barátkozása

    Ha mégoly igaz is, hogy a madár fajtájabelijével verődik csapatokba, mint ahogy a hasonszőrű ember egymás társaságát keresi: nem következés, hogy állat vagy ember, ha kedveli egymást, szükségképpen atyafi. Afrika nyugati partján, ahol sikerült meghonosítani a szarvasmarhát, megfigyelhető, hogy a szép kis fehér egeret örökké ott kering a nyáj körül, rá-rászáll a baromra, és a férgeket szedegeti ki belőle. A rinocéroszt meg ott kerülgeti a rinocéroszmadár, és figyelmezteti szövetségesét a közelgő veszedelemre. A krokodilnak is megvan a maga madárbarátja, amely a fogait csipegeti tisztára. Elmondhatjuk tehát: nem mindig similis simili gaudet. No, de ezeken a példákon nincs semmi meglepő, mert hisz ezek az állatok egymást szolgálják, egymásra vannak utalva. Érdekbarátság fűzi őket össze.
    De szövődnek olykor az állatok világában olyan barátságok, amelyek nem kevésbé önzetlenek, mint az igaz barátság ritka példái az emberi társadalomban.
    Szert tettem egyszer egy leopárdkölyökre. Megszelídítettem. Duke kutyám kitűnően összeszokott a kis vadállattal. Másik kutyám, Szanga nemcsak összeszokott vele: valódi mély barátság szövődött közöttük. Békésen tűrte tőle a legvaskosabb tréfákat. Valósággal ugratta. Ebédnél Szanga igényt tartott a legjobb falatokra, és meg is kaparintotta magának; akárhányszor a leopárd szájából ragadta ki a pecsenyét. A hatalmas bestia csöppet se haragudott meg érte? A - kis Szanga néha úgy elagyabugyálta barátját játék közben, hogy csak úgy röpdösött a kitépett szőr, s a leopárd, miközben macska módjára tolta el magától pajtását, karmát gondosan behúzta, hogy a világért meg ne sértse valahogy. De semmi sem mulattatta úgy a leopárdot, mint Szanga kis tömpe farka; azzal szeretett játszogatni, ha Szangának is úgy tetszett - néha olyankor is, ha nem tetszett neki. Ha Szanga inni ment a patakra, a leopárd utána sompolygott, mintha zsákmányra lesne, és egyszerre csak nagyot szökött, utánakapott mancsával a kis kutya tömpe farkának. Szanga persze megugrott előle. Megindult a kergetőzés. A következő percben a földön hemperegtek. Sosem untak bele a dévajkodásba.
    Egy másik Szanga kutyám - Szanga II. - egy cibetmacskával kötött barátságot. Vagyis inkább azt mondhatnám, a cibetmacska kötött barátságot vele, mert az én Szangám sokkal gőgösebb hölgy volt, hogysem sokat törte volna magát utána.
    A cibet szabadon járt-kelt a házban, és a leglehetetlenebb helyekre bújt. Ha szólítottam, rám se hederített, de ha füttyentettem kutyámnak, egyszeriben kidugta szimatoló orrát valami sarokból, és mihelyt fölbukkant a kutya, rohant hozzá, cirógatta, hozzádörgölődzött, és mindenképpen igyekezett kedveskedni neki.
    Szegény cibet! Végül is ragaszkodásának lett az áldozata.
    Csónakázni jártam oda a Meru-tavon. Szanga és a cibet persze velem. Vadkacsák röppentek föl, és én söréttel közéjük durrantottam. Szanga résen volt: amikor látta, hogy egy-két madár lepottyan a tóba, utána ugrott. A cibet, látva, hogy barátja ott úszik a vízben, nyugtalanul futkározott ide-oda a csónak peremén, végül kétségbeesett elhatározással belevetette magát a tóba, hogy kimentse kedvencét. (Tudni kell pedig, hogy a macskafélék irtóznak a víztől.) Úszott egy darabig, aztán elkezdett vergődni, és hirtelen elsüllyedt. Ereje hagyta-e cserben, vagy krokodil rántotta magával, nem tudom - nem láttam többet viszont kedves állatomat.
    A legfurcsább barátság, amit valaha megfigyeltem, a sas és a csirke barátsága volt.
    Dimában a Kaszai Társaság egyik alkalmazottjának volt egy pompás sasmadara: hatalmas állat, kiterjesztett szárnya két méteren felül. Felséges példány. Nemhiába nevezik a sast a madarak királyának; királyi gőgjében nem fogadott el ennivalót, hacsak nem elevenen tették elébe. Akkor aztán rácsapott, és darabokra szaggatta áldozatát.
    Megvásároltam a madarat, mert a sas szent madara a busongóknak, és oda készültem hozzájuk. Gondoltam, királyi ajándékot viszek a busongók királyának. Minden áldott nap egy eleven tyúkot löktünk be a sas ketrecébe, és az mindannyiszor mohón nekiesett zsákmányának.
    Egyik nap történetesen egy fekete jércét vetettünk be a nagy étvágyú ragadozónak, és meglepetéssel láttuk, hogy a sas tudomást se vesz róla. Fél szemmel rá-rápislant, de el se moccan a helyéről. Szegény jérce a kalitka sarkába húzódott, és reszketve várta sorsát.
    Vártam, vártam - a sas csak nem mozdul. Már éppen azon tanakodtam magamban, hogyan lehetne kihalászni szegény jércét, hogy véget vessek halálos rémületének, amikor észreveszem, hogy már nem fél, föl-alá lépeget a ketrecben. Eleinte kerülte még a sast, mint a tüzet, de lassan-lassan fölbátorodott, s íme, már minden óvatosságot feledve, kedvére sétált. A sas mozdulatlanul követte szemével.
    A jérce ezenközben rábukkant előző napi társának földi maradványaira. Fajtájának mohóságával elkezdte csipegetni a hulladékot. Kannibál lett belőle. Még ez a vakmerő tolvajlás sem hozta kisodrából a madarak királyát. Talán nem éhes, vagy a hasa fáj - avagy talán a jércét találja nagyon hitványnak -, gondoltam magamban, és ügyet sem vetettem rájuk többet.
    Másnap reggel a jércének még mindig kutya baja. Elevenebb, mint valaha. No, gondolám, akkor hát nem kell az eleség a sasnak; ha éhes: ott a fekete jérce, egye meg.
    De nem. Másodnap is ott járt-kelt a kis szárnyas, rászállt a kalitka közepén álló fa ágára, és nekitörleszkedett a hatalmas madárnak! A sas, engem megpillantva, nyugtalan lett, és minden képzelhető módon tudtomra igyekezett adni, hogy kínozza az éhség.
    Odaszóltam legényemnek, hozzon egy másik csirkét. Gondom volt rá, hogy az is fekete legyen. Abban a szempillantásban, ahogy az újabb fekete tyúkot behajítottuk hozzá, a sas rácsapott, és darabokra szaggatta. Az első jérce meg - no nézze meg az ember! - odatipegett, és kezdte lopkodni, csipegetni a szétmarcangolt áldozat húsát. így éltek tovább egymás mellett boldog barátságban a parányi jérce és a királyi sas. Olykor a jércét kiengedtük a szabadba, hogy sétáljon egy kicsit. Mindannyiszor pontos időre visszajött a sasketrechez, és várta, hogy beengedjük. Amíg odajárt, a sas követte szemével, amíg csak el nem tűnt, és visszatértét az öröm félreismerhetetlen jeleivel üdvözölte.
    Dima mellett a Kaszai Társaságnak volt egy telepe. Nem valami kész, berendezett gazdaság volt bíz az, de minden remény megvolt rá, hogy idővel a farm majd ellátja az odatelepült fehéreket olyanféle fényűző termékekkel, mint a burgonya, káposzta, tej s talán még vajjal is. Néhány tehenet és egy bikát is hozatott a Társaság Angolából. Szerencsétlenségére a bikát, miközben a folyóra járt inni, magával vonszolta a vízbe egy krokodil, az egyik tehenet kígyó marta halálra, a másodikat leopárd marcangolta szét. A harmadik félig-meddig természetes halállal múlt ki. Egyetlen tehén maradt.
    Ami a burgonyát illeti, gyönyörűen díszlett, éppen csak az volt a baj, hogy - gumót nem hajtott. A káposzta - ah, a káposzta! - az még pompásabban virult: a lovas betyár megbújhatott volna a bokrai között. Az ember nem is hitte volna, hogy káposztával van dolga, de a telepesgazda esküdözött, hogy igenis káposzta az, és nem más. Igaz, egy kicsit ormótlan volt, és nem gömbölyödött fejekké, de gazdánk rendületlenül hitt benne, és megingathatatlanul bízott hozzája. Megmutattam a telepesgazdának a sast. Láttam, imponál neki.
    - Érdekes, érdekes - jegyezte meg félvállról -, de látná csak az én tehenemet! Az egy kafferbivallyal kötött barátságot, egy hamisítatlan vad bivallyal. Addig-addig ólálkodott a bivaly a telep körül, hogy egészen odaszokott, megmondhatják a legényeim - minden éjjel meglátogatja tehénbarátját a karámjában.
    Hilton-Simpson és jómagam egyszerre kiáltottunk föl:
    - De már azt a bivalyt megnézzük! Le kell fotografálni!
    Micsoda érdekes kép is lesz: a vad bivaly a maga háborítatlan szabadságában! Mert mi tagadás, rendesen olyan körül- menyek között találkozik az ember ezzel a dühöngő fenevaddal, amikor nincsen kéznél a fotografáló masina - inkább csak a puskájáért nyúl ilyenkor az ember, mert bizony a bivaly nem sokat teketóriázik. Megmondottuk a gazdának, hogy másnap elmegyünk a farmjára, és nem nyugszunk, míg le nem fényképezzük a bivalyt. Megígérte, hogy mindenben segítségünkre lesz.
    Másnap délután elindultunk a telepre. Kétórai séta. Útközben nem történt semmi nevezetes, mindössze egy gyönyörű vörös antiloppal találkoztunk. A fűben heverészett. Lefotografáltuk. Bármennyire ínycsiklandozó látvány volt is, nem volt hozzá szívünk, hogy leterítsük szegényt. A fegyverdörej különben is elriasztotta volna a bivalyt, ha a közelben jár valahol, és akkor egész vállalkozásunk dugába dől.
    A telepes roppant önelégülten jelentette:
    - Gondoskodtam róla, hogy lefotografálhassák a bivalyt. Jöjjenek és bámuljanak!
    Óvatosan lépegettünk egymás nyomában a karám felé, elsütésre készen tartogatott fényképező masinákkal. A karám bejáratánál ott feküdt a pompás bivaly - döglötten.
    - Lelőttem ma reggel - dicsekedett az ostoba tökfilkó -, lelőttem, hogy biztosra jöjjenek! Tíz lépésre megközelítettem, annyira el volt merülve a tehén nézésében. Jó ötlet, mi?
    Elállott a szavunk az ámulattól. A düh fojtogatott. Csuda-e, hogy pillantásra se méltattuk ezek után a káposztáját és házmagasságú krumpliját?
    e.könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633986844
Webáruház készítés