Új jelszó kérése
Termék részletek


D. H. Lawrence: A tollas kígyó_EPUB

D. H. Lawrence: A tollas kígyó_EPUB
740 Ft

»Ne paráználkodj ! « - mondták megrendülve és síri hangon a nagyapák. »Paráználkodj!« - mondta Lawrence nem kevésbé síri hangon." Ez a kegyetlenül telibe találó jellemzés azonban, csak az egzotikumot kergető, keserű Lawrence-et találja telibe, s elsősorban is A tollas kígyó (The Plumed Serpent, 1926) íróját. Ez a regény egyfelől egy civilizált, intellektuális angol hölgy átalakulásának, ösztönös ősasszonnyá válásának fárasztóan viszolyogtató és vontatott rajza, másfelől egy veszedelmes és misztikus világnézet harsány szócsöve. Lawrence az indián istenek felélesztésével a civilizációnkban elnyomott férfierőnek alapít vallást. Dobok puffogása, meztelen, festett, tolldíszes férfiak szakrális táncai közben, és csakugyan síri hangot idéző himnuszok szavára reinkarnálja hőseiben Mexikó ősisteneit, Quetzalcoatlt, a tollas kígyót, Huitzilopochtlit, a bosszú istenét, s még az angol hölgynek is kioszt egy ős istennőt: Malintzit. S mindezt annyi embermegváltó hévvel, az indiánok iránt akkora rokonszenvvel, a nyomor és kizsákmányolás olyan eleven gyűlöletével és az egyre-másra beiktatott himnuszokban olyan költői erővel, hogy tanítói erőlködése közben az olvasón váltakozva fut át a megrendülés, a bosszankodás és a nevetés. (Keserű nevetés, mert az erőkultuszt szolgáló ősisten-feltámasztások ideológiájának történelmi szerepét századunkban, Lawrence halála után, ugyancsak megtapasztalhattuk.) Hogy ebben a sex-istenítésben milyen része volt megtámadott egészségének, a misztikus átélés többre értékelésében az intellektuális kisebbrendűségi tudatnak, az ősvallás feltámasztásában a német feleségnek - ne bolygassuk. Egy azonban biztos - s a Lawrence körüli mende-mondákkal kapcsolatban nem árt leszögezni -, hogy a faji felsőbbrendűség gondolata teljességgel idegen tőle. Sőt, a nyugati civilizációt éppen azon az alapon támadja és utasítja el, hogy benne és hatására, az elmaradottak, a "természetes egyszerűségükből" kiszakított népek megromlanak, tönkremennek, a kizsákmányolók rabszolgaszíjára fűződnek. A baj csak az, hogy minderre Lawrence freudista gyógyírt kever ki: a "természetes boldogságot" az ősmisztikum területén véli felfedezni. Általános érvényű receptje, melyet a A tollas kígyóban többször is megfogalmaz: minden nép térjen vissza a maga ősisten-hitéhez (Lengyel Balázs).

  • Részlet az e-könyvből:

    Owen elutazott, Villiers azonban még ottmaradt néhány napig, hogy elkísérje Katet a tóhoz. Ha majd megtetszik neki a hely és talál lakást, akkor egyedül is ott maradhat. Elég embert ismert Mexikóban és Guadalajarában, úgy, hogy nem kell majd magányosan lennie. Mégis fázott attól, hogy egyedül utazzék ebben az országban.
    Nem akart tovább a városban maradni. Az új elnök elég nyugalmasan foglalta el a helyét, de az alsóbb osztályoknál a felülkerekedés csúnya tudata volt érezhető: a külvárosi kutya felkapaszkodott a felszínre. Kate nem volt snob. Akár férfiről, akár nőről volt szó, nem törődött a társadalmi osztályokkal. De az aljasságot és a piszkosságot ki nem állhatta. Utálta a külvárosi kutyákat. Mocskosak, telve vannak irigységgel és rosszindulattal és gyakran veszettek is. Nem: inkább csak védekezzünk a kóbor kutyák ellen, amelyek rosszindulatúan vicsorognak sárga fogaikkal!
    Elutazása előtt Ciprianoval teázott.
    - Milyen lábon áll a kormányzattal? - kérdezte tőle.
    - Én a törvény és alkotmány alapján állok, - felelte a férfi. - Tudják rólam, hogy nem avatkozom bele a cuartelazo-kba vagy forradalmakba. Az én vezérem Don Ramon.
    - Milyen értelemben?
    - Később majd megtudja.
    Nyilvánvalóan volt valami titka, ami fontos volt számára, de amit gondosan őrzött. Mégis csillogó szemekkel nézett az asszonyra, mintha csak azt akarná mondani, hogy nemsokára meg fogja osztani vele a titkot és akkor az asszony is sokkal boldogabbnak fogja majd érezni magát.
    Kíváncsian nézte az asszonyt nehéz, sötét szempillái alól. Kate kissé kövérkés, puha barnahajú, dióbarna szemű ír nő volt és szép, kiegyensúlyozott nyugalom volt benne. Legfőbb vonzóereje ez a szelid harmónia és ez a szinte öntudatlan megközelíthetetlenség. Magasabb és erősebb alkatú volt, mint Cipriano: a férfi szinte gyermekesen kicsinek hatott mellette. Cipriano azonban sugárzott az energiától és szemöldöke sötéten és szinte barbár önhittséggel húzódott végig nagy, majdnem kihívó tekintetű fekete szeme fölött.
    Állandóan úgy nézte az asszonyt, mintha el volna bűvölve: ugyanaz a varázs volt ez, amelyet a gyermek-Madonna lehetetlenül apró szobrocska-másai váltottak ki belőle gyermekkorában. Kate szinte valami misztérium a szemében, ő pedig imádta, elbűvölve a misztérium félig extatikus varázsától. De amint felemelkedett a térdeplésből, ugyanazzal a fölényes öntudattal kelt fel, mint ahogy azelőtt térdelt: mintha minden imádatát egyszerűen zsebrevágta volna. Meglehetős sok magnetikus erő volt benne és ezt a magáraszedett kultúra sem csökkentette. A műveltsége csillogó olajrétegként úszott barbár öntudatának fekete taván. Ez okozta, hogy az, amit mondott, rendszerint nem volt érdekes. Csak ami ő maga volt, az volt érdekes. Körülötte az atmoszféra sötétebbnek tűnt, de egyben gazdagabbnak és teljesebbnek is. A jelenléte néha rendkívül kellemes volt, szinte olyan, mint valami gyógyulás a léleknek. Olykor viszont elviselhetetlen súllyal nehezedett a kedélyre. Az asszony néha alig várta, hogy megszabaduljon tőle.
    - Nagyon nagyra becsüli Don Ramont? - kérdezte tőle.
    - Igen, - felelte a férfi, állhatatosan bámulva fekete szemével. - Egész kitünő ember.
    Milyen triviálisan hangzottak a szavai! Ez is kellemetlen dolog volt nála: angol beszéde rettentő triviálisan hangzott! Kifejezéseinek nem volt sava-borsa. Csak fodrozta azt a fehér olajat, amely a felszínen úszott.
    - Jobban szereti, mint a püspököt, a keresztapját szerette?
    A férfi zavart mozdulattal húzta fel a lábát.
    - Éppen úgy, - felelte. - Éppen úgy szeretem.
    Aztán a távolba nézett, bizonyos fölénnyel és kihívóan.
    - Ez egész más, nem igaz? - magyarázta. - De bizonyos tekintetben mégis ugyanúgy. Don Ramon jobban érti, micsoda Mexikó. Jobban érti, hogy én ki vagyok. Severn püspök nem ismerte az igazi Mexikót. Hogyan is ismerhette volna, amikor buzgó katholikus volt! De Don Ramon tisztában van az igazi Mexikóval, nem igaz?
    - És milyen az igazi Mexikó? - kérdezte az asszony.
    - Nos... kérdezze meg majd Don Ramontól. Én nem tudom megmagyarázni.
    Az asszony azután megkérdezte Ciprianot, elmenjen-e a tóhoz?
    - Hogyne, - felelte a férfi - elmehet. Fog tetszeni önnek. Menjen először Orillába, úgy-e, vegyen jegyet a vonaton Ixtlahuacanig. És Orillában van egy szálloda, amelynek német vezetője van. Orillából azután motorcsónakon néhány óra alatt eljuthat Sayulába. És ott majd fog találni valami házat, ahol ellakhatik.
    Az asszonynak az volt az érzése, hogy szinte rábeszéli a kirándulásra.
    - Milyen messze van Don Ramon haciendája Sayulától? - kérdezte.
    - Közel! Körülbelül egy óra csónakon. Most ő is otthon tartózkodik. És a jövő hónap elején hadosztályommal én is elmegyek Guadalajarába: Ott ugyanis most új kormányzó van. Úgy, hogy én is egészen a közelében leszek.
    - Nagyon kellemes lesz, - mondotta az asszony.
    - Úgy érzi? - kérdezte Cipriano gyorsan.
    - Igen, - felelte Kate óvatosan és lassan ránézett. - Sajnálnám, ha elveszíteném az érintkezést Don Ramonnal és önnel.
    A férfi kissé fölényesen, öntudatlan tudatossággal, de egyszersmind vágyakozó és vonzó kifejezéssel húzta fel a szemöldökét.
    - Ön nagyon kedveli Don Ramont, úgy-e? - kérdezte. - Szeretné jobban megismerni?
    Volt valami különös szorongás a hangjában.
    - Igen, - felelt az asszony. - Olyan kevés embert ismerek a világon, akit becsülni és akitől egy kicsit félni is lehet. Már pedig kissé félek Don Ramontól, de egyben a legnagyobb megbecsüléssel is viseltetem irányában, - fejezte be meleg, őszinte hangsúllyal.
    - Ez helyes, - hagyta rá a férfi. - Nagyon helyes. Őt jobban is tisztelheti, mint bármelyik más embert a világon!
    - Lehet, hogy úgy van, - mondta Kate, lassan feléje fordítva a tekintetét.
    - Igen, igen! - kiáltotta Cipriano élénken. - Így van. Később majd meggyőződik róla. És Ramon is szereti önt. Meg is hagyta nekem, hogy kérjem meg önt, jőjjön el a tóhoz. Ha Sayulába megy, amint odaérkezik, írjon neki és ő majd egész biztosan fog tudni tanácsot adni a ház ügyében és minden egyébben is.
    - Írjak? - kérdezte az asszony habozva.
    - Igen. Igen! Természetesen, mi mindig azt mondjuk, amit gondolunk.
    Furcsa kis ember volt, ezzel a különös, fellángoló fölényével és magabízásával mintha valami lobogott volna benne, ami nem hagyta nyugton. Szinte gyermekes bizalommal viseltetett Don Ramonnal szemben. És az asszony mégsem volt biztos benne, hogy lelkének valamelyik zugában nem neheztel-e valamiért Ramonra.
    Kate Villiers társaságában az éjszakai vonattal elindult nyugat felé. Az egyetlen Pullmann-kocsi zsúfolásig megtelt emberekkel, akik Guadalajarába, Colimába és a partvidékre igyekeztek. Három katonatiszt utazott velük, kissé félénken mozogtak új uniformisukban, de ugyanakkor meglehetősen pöffeszkedtek is és nagy szemeket meresztettek az üres levegőbe, mintha gyanusaknak éreznék magukat és oly gyorsan foglalták el helyeiket az ülésen, mintha el akarnák terelni magukról a figyelmet. Volt aztán két vidéki farmer, ranchero, szűk nadrágban és ezüsttel kivert kocsikerék nagyságú kalapokkal. Az egyikük nagybajuszú, magas férfi, a másik alacsonyabb termetű, őszülő ember volt. Mindkettőnek csinos, formás mexikói lába és elég kisímult arca volt. Aztán egy gyászfátyolba burkolt özvegy, a criada-ja, szolgálója kíséretében. A többiek városi emberek voltak, mexikói üzletemberek, félénkek és hebehurgyák, tartózkodók és önteltek egyszerre.
    A Pullmann tiszta és csinos volt, meleg árnyalatú, zöld plüs üléseivel. De noha tele volt emberekkel, szinte üresnek hatott az Egyesült Államok-beli Pullmannokhoz hasonlítva. Mindenki nagyon nyugodt és nagyon szelíd és figyelmes igyekezett lenni. A farmerek összehajtogatták szép mintájú serapeiket, gondosan lefektették az ülésekre és úgy helyezkedtek el, mintha a szakasz az ő elkülönített kis területük volna. A tisztek is összehajtogatták köpenyeiket és kis skatulyákat, apró karton kalapdobozokat és különféle csomagokat rendezgettek el az ülések alatt és az üléseken. A kereskedő-embereknek voltak a legkülönösebb poggyászaik, gyapjú takaróba burkolt vászon hátizsákok, hosszú és megható feliratokkal.
    És az egész tömegben érezhető volt a vigyázat, a jóindulat és a közlékenység: valami különös, lágy sensibilité, amelybe azonban némi félelem is vegyült. Bizonyos mértékig kockázatos dolognak érezték a Pullmannban való utazást; az embernek vigyáznia kell magára.
    Az este hirtelen szürkévé változott: az esős évszak tényleg közeledett. Váratlanul szél kerekedett és néhány esőcseppet sodort feléjük. A vonat kirobogott a várost körülvevő homályos, száraz, porlepte mezők között, néhány percig szelíden kanyargott, csak azért, hogy ismét megálljon Tacubaya-nak, a külvárosi villanegyednek főuccájánál. Az éjszaka szürke közeledésében a vonat súlyosan sötétlett az úton és Kate kinézett az emberekre, akik csoportokban álldogáltak, kalapjukat fejükbe nyomták a szél miatt, vállukra vetett takarójuk egész a szemükig volt felhúzva a por ellen és mozdulatlanul álltak, mint halvány kísértetek, csak a szemük csillogott ki a sötét serape és a széles kalapkarima közül. Öszvérhajcsárok a porfelhőben veszettül rohantak, felemelt karokkal, - mint megannyi démon - rövid, éles kiáltásokat hallatva, hogy visszatartsák öszvéreiket, nehogy a vagonok közé tévedjenek. Hallgatag kutyák kullogtak bujkálva keresztül-kasul a vonat kerekei alatt. Kék rebozoba burkolt arcú asszonyok jöttek tortillát kínálva, amelyeket kendőjükbe csavartak, hogy melegen tartsák őket, vagy pulquet agyagkorsókban, vagy vörös, sűrű olajos lében kisült csirkedarabokat, vagy narancsot, banánt, pitahayá-t, - mindenfélét. És miután egy-két ember vásárolt tőlük, az asszonyok védekezésül a por ellen a hónuk alá dugták áruikat, vagy jó mélyen a kék reboso alá, aztán újra eltakarták az arcukat és mozdulatlanul bámulták a vonatot.
    Hat óra körül járt az idő. A föld egészen száraz és kemény volt. Valaki faszenet élesztgetett egy ház előtt. Emberek siettek a szél irányában, furcsán egyensúlyozva nagy kalapjukat. Gyors, csinos kis lovakon, hátukon lelógó puskával lovasok ügettek a vonat felé, megálltak, aztán ismét gyorsan elvágtattak valahová.
    A vonat még mindig a nyilt uccán vesztegelt. Kate és Villiers leszállott. Elnézték a faszénből felszálló szikrákat, amelyeket egy kislány élesztgetett az út mentén, hogy megsüsse tortilláit.
    A vonaton egy másodosztályú, meg egy elsőosztályú vagón volt. A második osztály zsúfolásig meg volt tömve parasztokkal, indiánokkal, akik be voltak préselve, mint a heringek, csomagjaikkal, kosaraikkal, üvegjeikkel és mindenféle cókmókjukkal egyetemben. Az egyik parasztasszony egy szép pávát szorongatott a hóna alatt. Később letette a padlóra, de hiába próbálta lenyomni terjedelmes szoknyája alá. A páva nem hagyta magát. Erre megint felvette, himbálgatta a térdén és tovább nézegetett körül a korsók, kosarak, tökök, dinnyék, puskák, csomagok és emberi lények összevisszaságában.
    A vonat elejét egy páncélkocsi alkotta, amelyben kis, törpe, piszkos gyapjúegyenruhás katonák őrsége volt elhelyezve. Néhány katona puskástól a vonat tetejére kapaszkodott fel: az őrszemek.
    Az egész vonatban lüktetett az élet és mégis különösképpen csöndes és nyomott volt a hangulat. Talán a veszély állandó érzése az, ami az embereket ilyen csöndesekké teszi, lefékezi a zajongást és a surlódásokat. És valami különös, fojtotthangú udvariasság uralkodott közöttük. Mint valami kísérteties világban.
    A vonat végre elindult. De ha örökre ott rostokolt volna, akkor sem csodálkozott volna senki különösebben. Ki tudja, mi vár az emberre? Lázadók, banditák, felrobbantott hidak - akármi!
    De a vonat végül is lassan, súlyosan megindult és tovább haladt a hatalmas, kiszáradt völgyben. A könyörtelen hegyek köröskörül a legközelebb esőket kivéve, láthatatlanok voltak. Néhány rozzant, vályogból tákolt kunyhóban apró tűzpontok szikráztak vörösen. Maga a föld szürkésfekete, lehangoló volt a lávaportól. A távolban a mezők kiszáradtan terültek el, itt-ott zöld, öntözött foltokkal. Aztán felbukkant egy rombadőlt hacienda, oszlopokkal, amelyek nem tartottak semmit. Közeledett a sötétség és még mindig porfelhő kavargott. Az egész völgy szinte belebukott ebbe az egyhangú, vigasztalan, szomorú alkonyatba.
    Hirtelen kopogó zápor kerekedett. A vonat éppen egy pulquetermesztő hacienda mellett haladt el. A hatalmas maguey-ek hosszú sora szúrósan meredt bele acélfekete tüskéivel a homályba.
    Egyszerre kigyultak a lámpák. A Pullmann felügyelője gyorsan bejött és leeresztette az ablakellenzőket, hogy az ablakok fényessége ne csalogasson be golyókat odakintről, a sötétből.
    Aztán szegényes kis vacsorát szolgáltak fel hallatlan áron és amikor azt is eltakarították, nagy csoszogással visszajött a felügyelő, hogy megvesse az ágyakat és leengedje a felső fekhelyeket. Még csak nyolc óra volt és az utasok bosszúsan néztek fel rá. De ez nem használt. A szolgálattevő majomképű mexikói, meg a himlőhelyes asszisztense szemtelenül jártak-keltek az ülések között, bedugták a kulcsot az utasok feje fölött és nagy roppanással engedték le az ágyakat. És a mexikói utasok alázatosan ódalogtak ki a dohányzóba, vagy a toilette-be, mint megvert kutyák.
    Félkilenckor mindenki csöndben és tökéletes diszkrécióval elfoglalta fekvőhelyét. Nem volt itt semmi az amerikai vonaton szokásos sürgés-forgásból és “otthonos” familiáritásból. Mint alázatos állatok bújtak be valamennyien a zöld serzsfüggönyök mögé.
    Kate utálta a Pullmannok diszkrét indiszkrécióját és főleg a többi ember rémes közelségét, akik mint megannyi lárva a cellájában, húzódtak meg a zöld serzsfüggönyök mögött. Mindenekfölött tűrhetetlen volt a lefekvés neszeinek rémes intimitása. Most is undorodva vetkőzött a fülkéje kis ketrecében és közben könyökével gyomron ütötte a felügyelőt, aki odakünnről éppen összegombolta a zöld függönyöket.
    De mégis, amikor már ágyba került, elolthatta a lámpáját és felhúzhatta az ablak függönyét, kénytelen volt beismerni, hogy kényelmesebben van itt, mint akármelyik európai Waggon-Litsben, talán a legkényelmesebben, ami egyáltalán elérhető az olyan embernek, akinek az éjszakát vonaton utazva kell töltenie.
    Meglehetősen hideg szél fújt az eső után a magas fennsíkon. A hold feljött, az ég tiszta volt. Sziklák, orgonakaktuszok és ismét mértföldszámra maguey-földek. Aztán a vonat egyszerre megállott egy sötét kis állomáson, a lejtő szélén, ahol emberek sötét serapekba burkolózva füstös, vöröslő lámpásokat emelgettek, amelyek azonban nem világítottak meg arcokat, csak sötéten tátongó szájakat. Miért áll a vonat ilyen sokáig? Talán valami baj van?
    Végre megint elindultak. Kate hosszan lejtősödő sziklákat és kaktuszokat látott a hold alatt és távolabb valami város fényét. Feküdt a fülkéjében, figyelte, ahogy a vonat lassan kanyarodott lefelé a vad, szaggatott lejtőn. Aztán elszundikált. Csak azért, hogy felriadjon egy állomáson, amely olyan volt, mint valami néma pokol. Sötét arcok közeledtek az ablakokhoz, szemek csillantak meg a félhomályban, rebozoba burkolt nők szaladtak a vonat mentén, kezükben húsos, tamale-s, tortillás edényeket egyensúlyozva, és gyümölcsöt meg édességet áruló sötétarcú férfiak. Valamennyien elfojtott, de erélyesen suttogó összevisszaságban kiabáltak. A Pullmann ablakának sötét rácsánál furcsa, villogó szemek jelentek meg és hirtelen felbukkanó kezek, amelyek valamit eladásra kínáltak. Kate félelmében leengedte az ablakot. A drótrácsot nem érezte elegendőnek.
    A Pullmann mentén a pályatest koromsötét volt. De a vonat mögött megpillantotta az elsötétült állomáson, az első-osztályú váróterem ablakainak fényét. És egy ember kínált édességeket: - Cajetas! Cajetas! La de Celaya!
    Most biztonságban érezte magát a Pullmannban és nem volt egyéb dolga, mint hogy figyeljen egy-egy felhangzó köhögésre a zöld függönyök mögött, vagy eltöprengjen a sötét fülkéjük mélyén meghúzódó mexikóiak halványan feléje szűrődő szorongásán. A sötét Pullmannt szinte átitatta az elfojtott szorongás és a félelem attól, hogy valami támadás érheti a vonatot.
    Aztán újra elaludt és egy kivilágított állomáson ébredt fel. Lehet, hogy Queretaro. A zöld fák színpadiasan hatottak a villanyvilágításban. Opales! - hallotta egy férfi lágy kiáltását. Ha Owen itt volna, akár pizsamában is nyomban leszállna opálokat vásárolni. Nem tudna ellentállni a kísértésnek.
    Mélyen elaludt a rázkódó kocsiban és csak homályosan vett tudomást az állomásokról és a vidékre leereszkedő mélységes éjszakáról. Aztán felébredt a pihentető alvásból. A vonat mozdulatlanul állott, egy hang sem hallatszott. Majd egy rettenetes lökés rázkódtatta meg, ahogy a Pullmannt tolatni kezdték. Ez valószinüleg Iraputo, ahol a vonal elágazik nyugat felé.
    Ixtlahuacanba valamivel reggeli hat óta után érkeznek. A szolga már virradatkor felköltötte, mielőtt még a nap felkelt volna. Kiszáradt vidék, mesquite-bokrokkal a hajnalban: aztán zöld vetés, váltakozva érett vetéssel. És már emberek tünedeztek fel a pirkadásban, ahogy sarlóikkal vagdalták az érett gabonát, és rövidszárú, kis kévékbe gyűjtötték. Világos ég, amely kékes árnyékot vet a földre. Kiszáradt domboldalak, végesvégig letört kukoricaszárakkal. Aztán egy elhagyatott hacienda és egy ember lóháton, takaróba burkolva, amint hajtja a tehenek, birkák, bikák, kecskék, bárányok hallgatag nyáját, kissé kísértetiesen tünve fel a derengésben egy rozoga boltív alól. Hosszú vízfonál a vasutvonal mentén; egy hosszú csatorna, világoszöld levelekkel a fenekén, ahonnan a lirio, a vízi jácint mályvaszínű virágai dugják ki fejüket. A nap vörösen kúszott felfelé az égen. Egyetlen pillanat alatt felvirradt a napfényes, aranyban szikrázó mexikói reggel.
    Kate már felöltözött és teljesen elkészülve ült Villiersszel szemben, amikor Ixtlahuacanba érkeztek. A szolga kivitte a poggyászait. A vonat befutott egy elhagyatott állomásra. Leszálltak. Új nap kezdődött.
    A vakító reggeli világosságban, a türkizkék ég alatt, Kate elnézte ezt a reménytelen külsejű állomást, a vasuti síneket, a gyéren álldogáló magányos jelzőoszlopokat és ezt az egész elhagyatott élettelenséget. Egy kisfiú felkapta a bőröndjeiket és a síneken keresztül átszaladt velük az állomás udvarára, amely ki volt rakva kockakövekkel, de a közöket egészen benőtte a giz-gaz. Oldalt egy rozzant társaskocsi állott két öszvérrel, mint valami őskori maradvány. Egy-két fülig skarlátvörös takaróba burkolózott, mezítlábas férfi szintén arrafelé igyekezett.
    - Adonde? - kérdezte a fiú.
    De Kate előbb elment megnézni, hogy a nagy poggyászát leszedték-e a vonatról. Mindene megvolt.
    - Orilla Hotel, - mondta Kate.
    A fiú erre kijelentette, hogy be kell szállniok a társaskocsiba, tehát beszálltak a társaskocsiba. A kocsis megostorozta az öszvéreit, aztán elindultak a csöndes, tiszta reggeli fényben lefelé, végig egy egyenetlen és gödrös, kövezett úton, hulló vakolatú és alacsony falak, fekete földkunyhók között egy reménytelen, mexikói kisváros különös, üres lehangoltságában a plaza felé. Furcsa üresség mindenütt; sehol semmi nyoma az életnek.
    Aztán időnként egy-egy ember tünt fel lóháton, néha meg skarlátvörös serapes, hatalmas termetű férfiak mentek mellettük meztelenül az útjukra, nagy kalapok alatt. Egy fiú egy magas öszvéren tejet hordott ki vörös, golyóalakú kancsókban, amelyek nyerge két oldalán lógtak. Az ucca kövezett, egyenetlen, üres és tiszta volt. A házak halottaknak látszottak: mintha az egész város holt kövekből épült volna. Az emberi élet az alacsonyan függő nap ereje ellenére lassú, vonakodó kedvetlenséggel folydogált.
    Végre beértek a plazára, ahol gyönyörű fák virágoztak tiszta, vörös meg levendula-színű csillogással, a tejesnek, látszó víz forrásai körül. A víz zavarosan, tejszínűen bugyogott a forrásokból, a nők pedig csipásan az alvástól, fésületlenül fordultak ki a kapubejáratok rozzant ívei alól és jöttek át a töredezett kövezeten, hogy megtöltsék vizeskorsóikat.
    A társaskocsi megállott és végre leszálltak. A fiú leszedte a csomagokat és azt mondta nekik, hogy most le kell menniök vele a folyóhoz, csónakot fogadni.
    Engedelmesen követték végig az elnyűtt kövezeten, ahol az ember minden pillanatban kificamíthatta a bokáját, vagy eltörhette a lábát. Mindenütt ugyanaz a lusta közönyösség és pusztulás, piszok és reménytelenség, a tökéletes nemtörődés mocska a gyönyörű reggeli ég alatt, a szikrázó napsütésben és a tiszta mexikói levegőben. Mintha az élet dagálya elvonult volna innen és csak kiszáradt romokat hagyott volna maga után.
    Leértek a város végére, egy poros, rozoga hídhoz, aztán egy düledező fal mentén, le a halványbarna színű, erős-sodrú folyóhoz. A híd alatt egy csoport férfi lebzselt.
    Mindegyik szerette volna bérbeadni a csónakját. Kate motorcsónakot keresett: a hotel motorcsónakját. Azt mondták, ilyen nincs. Nem hitte. Aztán egy sötétarcú fickó, akinek fekete haja belelógott a homlokába és valami égő pillantás lángolt a szemében, felvilágosította: Igen, igen, a hotelnek tényleg szokott lenni csónakja, de az most el van törve. Evezős csónakot kell vennie. Másfél óra alatt oda lehet evezni.
    - Mennyi idő alatt? - kérdezte Kate.
    - Másfél óra alatt!
    - Jaj, pedig már olyan éhes vagyok! - kiáltotta Kate. - És mennyit kér?
    - Két pezot. - És nagyobb érthetőség okából felemelte két ujját.
    Kate igent mondott, a férfi pedig leszaladt a csónakjához. Akkor vette észre, hogy a csónakos begörbült lábú nyomorék. De milyen gyors és erős!
    Villiers-szel együtt lebukdácsolt a folyó meredek partján és egy perc mulva már a csónakban ültek. Halványzöld fűzfák hajoltak be feléjük az erős-sodrú, halványbarna színű víz homokos partjairól. A folyó nem volt nagyon széles, csak mély partok között folyt. Elsuhantak a híd alatt és elhagytak egy furcsa, magas bárkát, amelyen végig ülések sorakoztak. A csónakos azt mondta, hogy ez felfelé megy a folyón, Jocotlan irányába: és intett a kezével, hogy mutassa az irányt. Ők maguk lefelé haladtak a folyón, a fűzfákkal szegélyezett, elhagyott partok között.
    A nyomorék csónakos keményen, nagy erővel és energiával evezett. Amikor Kate rossz spanyol kiejtésével szólt valamit hozzá és a férfi csak nehezen értette, ilyenkor kissé aggodalmasan összeráncolta a szemöldökét. De amikor Kate nevetett, szép szeliden, megértően, okosan és gyorsan ő is rámosolygott. Az asszony megérezte rajta, hogy természetadta becsületesség, megbízhatóság és lovagiasság rejtőzik benne. Volt valami báj ezekben a mexikói férfiakban: valami öntudatos szépség és nagy fizikai erő. Hogyan is lehetett olyan keserű érzése ezzel az országgal kapcsolatban?
    A reggel még frissen terjengett a halványbarna vizü folyón, a néma, homokos partok között. Még kékes homály derengett a levegő alsóbb rétegében és fekete vizimadarak suhantak gyorsan, észrevehetetlenül ide-oda a folyó széléről a száraz, kiszikkadt homokpadok felé, amelyek fák nélkül, csupaszon emelkedtek ki a vízből. Most szélesebb folyóba értek a keskenyebből. A felszálló éjszaka kékessége és nedvessége mintha még ott lebegett volna felettük és távol a parton az elszórt borsfák alatt.
    A csónakos rövid és kemény csapásokkal evezett a csillogó, lágy, tejszerű vizen és csak néha, pillanatokra tartott szünetet, hogy lopva letörölje arcáról az izzadságot egy öreg ronggyal, amelyet maga mellé fektetett az ülésre. Az izzadság úgy gyöngyözött bronzbarna bőrén mint a víz és feketehajú, magas boltozatú indián feje párolgott a nedvességtől.
    - Nem sietős, - nyugtatta meg Kate mosolyogva.
    - Mit mond a senorita?
    - Hogy nem sietős, - ismételte.
    A férfi mosolyogva és mélyen fellélegezve megpihent, aztán megmagyarázta, hogy most a folyó sodra ellenében evez. Ez a szélesebb folyó a tóból hömpölyög, súlyos és erős sodrú áramlással. Látja? Most, hogy csak egy pillanatra megpihent, a csónak máris megfordul és visszafelé úszik! Gyorsan megragadta az evezőket.
    A csónak lassan haladt előre a búcsúzó éjszaka végső lehelletétől hűvös ég alatt, a lágy, erőssodrú barnás vizen, amely az úszó vizijácintok kis csomóit vitte a hátán. A part közelében néhány fűz, meg egy-két gyönyörű zöldlevelű borsfa állott. A fákon túl a vízszintes part mögött nagy dombok emelkedtek magas, hegyes csúcsokkal, hihetetlenül kiszáradva, mint a kétszersült. A kék ég rájuk támaszkodott. Csupasz, kopár és élettelen dombok voltak. Aztán sokáig nem látszott semmi más, csak az orgonakaktusz kékes-zöld hajtásai, amelyek sötéten, de levegősen csillogtak az okkersárga szárazságban. Ez ismét Mexikó volt, kiszáradva és ragyogva az éles világításban, kegyetlen és valószerűtlen csillogással.
    A folyó közelében, a síkságon, egy szamaragoló peon lassan terelt öt kövér tehenet itatni a víz felé. A nagy fekete-fehér foltos állatok álmos lassusággal ballagtak a borsfák alatt a part felé, mint mozgó fények és árnyékok: azután elképzelhetetlen csöndben vonultak el ismét a reggeli csillogásban.
    A levegő, a víz, a föld, minden csöndes volt ebben az új világításban. Az éj utolsó kéksége is szétfoszlott, mint a lehellet. Semmi hang, semmi élet. A nagy világosság erősebb volt, mint maga az élet. De magasan, fenn a kék égen, néhány túzok repült piszkosszélű szárnyakon, mint mindenfelé Mexikóban.
    - Nem kell sietni! - mondta ismét Kate a csónakosnak, aki újra megtörölte az arcát és fekete haja csöpögött az izzadságtól. - Mehetünk valamivel lassabban is.
    Az ember bocsánatkérően mosolygott rá.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633986974
Webáruház készítés