Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Czike László: A szeretet törvénye_EPUB

Czike László: A szeretet törvénye_EPUB
790 Ft790

TARTALOM

1. Bevezetés a szeretet törvényéhez
2. Bizalmatlanság, averzió, utálat és gyűlölet
3. A másik ember birtoklásának vágya és a féltékenység
4. Létezhet-e gyűlölet és szeretet egy irányban, együtt?
5. Mit jelent a másik, a másság elfogadása, a tolerancia?
6. Meddig terjedhet a tolerancia, a másik ember megtűrése?
7. Mit szeressünk jobban: a másik embert vagy az igazságot?
8. Szerethetünk-e valakit, miközben mentalitását, bűnei utáljuk?
9. Szerethetjük-e tiszta szívből az ellenségünket, aki az értékeinkre, a hazánkra, a családtagjainkra, a nemzetünkre, a kultúránkra, a vagyonunkra, a szeretteinkre és tetejébe még az életünkre is tör?
10. Milyen szeretet, mely feltételeket támaszt a másik érzései iránt?
11. Támaszthatjuk-e feltételként igazságunk elfogadtatását?
12. Az érdekből fakadó érzések és a szeretet alapvető különbözősége
13. ‘Túlélheti’-e, aki feltétel nélkül szereti minden felebarátját?
14. Életünk feladása, mint a legvégső szeretet-áldozat
15. Lehet-e a szeretetnek határa, egysége, kvantuma, mértéke?
16. A gyűlölethierarchia lépcsői: zárt elitek milliárdokkal szemben
17. Tűrés, bizalom, rokonszenv, tisztelet, szeretet, szerelem; - mint az emberi ‘szeretet’ emelkedő lépcsőfokai
18. Utószóként: zárszó, a szeretet (világ)egyetemességéről
e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    2. Bizalmatlanság, averzió, utálat és gyűlölet

    A Teremtés eredeti szándékait, céljait és azok megvalósulását tekintve az Ember - mint test és lélek egysége - harmonikus és tökéletes lény, akinek a személyisége eredendően nem hordoz feloldhatatlan érzelmi konfliktusokat; sem önmagával sem embertársaival szemben. Az idill felbomlásának az oka a paradicsomi állapot valamilyen eredeti bűn miatti megszűnése, minek következtében megbomlott a dimenziók egysége, más szóval az idő kereke kizökkent a normális medréből. Ezt gyakorlatilag úgy kell érteni, hogy a világegyetem kitüntetett pontján, a Földön (illetve az univerzum innen be-és átlátható részében) az idő kárpitja meghasadt, vagyis egy ősrobbanással kialakult a divergens anyagi világ, amely az immár egyenes vonalú, visszafordíthatatlanul múló időben, növekvő sebességgel vakon száguld minden ízében tova. Miközben a mindenség minden határon túl tágul; az isteni erő egyre bonyolultabb, új formákat hoz létre az élettelentől a szervesen át az élőig, s ez a kopár, ‘halott’ világegyetemet megtermékenyítő folyamat az evolúció. Természetesen fizikai értelemben a Föld bolygó koránt sem a világ, vagy a látható világ középpontja, s az idő kárpitja sem itt hasadt szét. A metaforával csupán két dolgot akartam érzékeltetni. Az egyik, hogy létezett valamikor egy olyan Föld, amelyen nem volt múló idő (legalábbis a mai értelemben), és ez a Föld volt/lehetett az ember őseredeti bölcsője, a Paradicsom. A másik, hogy a Föld átvitt szellemi szinten mindenképpen centrális helyzetű pont (hely) a Teremtésben, - hiszen úgy tűnik: a monstre galaktikus díszletekre, a komplett táguló világegyetemre csak azért volt szükség, hogy az Ember egy valódinak látszó, ‘minden extra igényt kielégítő’, ám mégis egyfajta virtuális színpadot kaphasson a dráma megrendezéséhez és lejátszásához, kvázi saját öntudatra ébredéséhez, vagyis a visszakapaszkodáshoz. Mert a Teremtés eredeti variációjában sem az idő múlását, sem az evolúciót nem tartalmazta; ezeket egy másodlagos útvonal megszerkesztéséhez kellett Istennek megalkotnia, hogy az Ember ‘vigaszágon’ kaphasson egy második lehetőséget, az egyéni és a kollektív mennybejutásra. A Földről tehát a másodlagos valóság (az anyag és fejlődése: bonyolult virtualitás) sok ‘valódi’ részlete áttekinthető; ám a teljes valóság, vagy pláne az igazság - soha. Az Ember egyéni és társadalmi drámájának épp az a lényege, hogy egy megbomlott egységű, múló idejű, virtuális világban kell megvívnia valóságos harcait az anyagi világgal, ember-társaival és önmagával, hogy visszakerülhessen a Paradicsomba. Ez a küzdelem nagyjából olyan (esélyű), mint amit a kísérleti egér folytat a labirintusban az élelem megszerzéséért; vagy olyan, mint amikor egy repülőgéppel lezuhant ifjú lánynak kell reményt vesztetten, sebesülten átvergődnie a reá ezer veszéllyel (moszkitók, kígyók, ragadozók, stb.) leselkedő amazonasi őserdőn, hogy elérjen egy lakott területre...
    Más oldalról megközelítve az Ember önmaga is visszatükrözi az idő kizökkenésének tragédiáját, hiszen kiűzetvén a Paradicsomból kettős természetű skizofrén lénnyé vált. Egyfelől a halhatatlan, isteni lelke magában hordozza az örök fényesség örökségét s ígéretét, halovány szikráját; - másfelől ‘a kizökkent időben’ lezajló rövid testi élete merő riasztó gyötrelem, látszólag vagy valójában is csak céltalan tévelygés a földi világban, amely a maga átmeneti és zord viszonyaival teljesen idegen közeg a benne szunnyadó örökkévaló lény számára. Az emberi test ilyenformán valóságos börtöne a léleknek; fiatal korban kevésbé, az öregedés során egyre inkább azzá válik. Saját önmegvalósításunk nagyjából azon múlik; mennyire vagyunk képesek megérteni mindezt, s hatékonyan együtt is élni ezzel a tudattal! Aki becsapja magát, nem vesz tudomást a tényekről, az egész életét a testi halál ‘hessegetésével’ tölti, miközben megtagadja, majd ténylegesen ‘meg is öli’ a tulajdon lelkét. Aki a rövid földi élete során nem tanulja meg uralni a kettős természetét, annak lényében haláláig erősödnek a negatív tendenciák. Az ilyen ember megtanul ugyan (mimikri) mosolyogni kifelé, - befelé azonban egyre inkább ‘megsavanyodik és megkeseredik’; bezárul, és mindörökre felnyithatatlanná válik tiszta és igaz gondolatok számára.
    A lélek és a test kapcsolatában az élet normális lefolyása esetén fölé-alárendeltségi viszonynak kell kialakulnia, amelyben tudatosul, hogy a jelentős kérdésekben mindig a lélek, a személyiség magva dönt. Az olyan ember, aki képtelennek mutatkozik belső harmóniájának a létre-hozására - könnyen felismerhető arról, hogy cselekvéseit és döntéseit kizárólag testi szükségletei határozzák meg. Az az ember, akiben még nem dőlt el a belső harc kimenetele; labilis személyiségéről, zavaros motivációiról ismerhető fel: testi vágyak, érzések és mély megérzések össze-vissza keverednek, kavarognak benne. Akin egyre inkább saját (testi, fizikai) fogyasztási kényszerei hatalmasodnak el, annak a lelke fokozatosan elhal, - olyan mintha lelki abortuszt követne el önmagán. Ez az ember arról ismerhető fel, hogy önmagának is folyton hazudik. A kényszeres hazudozó azon fáradozik, hogy kiirtsa magából a lelket.
    Az emberi személyiség - több rétegű. Legkívül helyezkedik el a test a maga primitív késztetéseivel, - legbelül pedig a transzcendens lélek. A legmélyebb, épp’ ezért alapvető jelentőségű érzések és intuíciók csak és kizárólag a lélekből sarjadnak; a test végrehajtó eszköze azoknak. Ugyanakkor azon emberek esetében, akiknek a lelke testük foglya, sőt áldozata, - az érzések és intuíciók helyét vad állatias ösztönök, vágyak és indulatok töltik ki. Az is kettős, skizofrén (megbomlott dimenziójú) természetünkből fakad, hogy még önmagunkkal szemben is tartósan bizalmatlanok (bizonytalanok) vagyunk; mert sosem tudhatjuk előre, mikor, ‘melyik énünk’, és hogyan fog reagálni egy adott történésre. A más ember iránti bizalmatlanságunkat, averziónkat, utálatunkat vagy gyűlöletünket épp az váltja ki, hogy magunkból indulunk ki, s ugyan-azt feltételezzük róla, ami észrevétlenül belőlünk árad. A tiszta ember is tudja, hogy a világ tele van ‘tisztátalanokkal’; eredendően mégsem bizalmatlan, mert tudja, hogy bizalmat csak bizalomért kaphat, akkor is, ha a bizalom igen kockázatos. A személyes megtisztulás során ez a bizalmi elv egyre fokozódik; hiszen az ember minél magabiztosabbá válik, annál ‘bizalmasabban’ közelíthet másokhoz. Ezt a folyamatot és a sikerét a köznyelv ‘emberismeretnek’ nevezi; megfeledkezve arról, hogy elsősorban önmagunk megismerése és ‘legyőzése’ a helyes út, a más embertípusok ‘eredményes kategorizálása’ helyett. A vakbizalom annyiban persze igen jelentős kockázat, hogy ismeretlenül soha nem tudhatjuk, hol is tart a másik ember a saját személyiség-fejlődésében.
    A dolgot még bonyolultabbá teszi (és jól mutatja az ember rétegeinek az összetettségét!), hogy már megállapodottnak és megismertnek vélt embertársainkkal kapcsolatban is érhetnek bennünket meglepetések. A lélek és a test szerves egységet alkot; kölcsönhatásban állanak egy-mással. Mint említettem; alapvető fontosságú, hogy a döntő kérdések megválaszolásában melyikük a domináns. Az emberek rendkívül sok-félék. Egyikük külsején is meglátszik ‘a lélek romlottsága’, - másikuk vonzó külseje sötét indulatokat takar. Ugyanakkor fontos motívumok nem kerülik el az avatott szemlélő figyelmét. A szem, sőt, a tekintet a lélek tükre; emellett a testbeszéd (body-language), a szavakat kísérő mozdulatok igen árulkodóak. Nem önmagukban értékelendők, hanem az általános ‘rend’, - a személyiség harmóniája, vagy diszharmóniája tekintetében, összefüggésükben. Az averzió (undor, utálat) egy másik ember iránt alapvetően két, különböző gyökerű viszonyulást takarhat.
    A felszínes averzió a testi, fizikai undor; mely ugyan a leggyakrabban a másik lény ‘érzékszervekkel érzékelhető jelenségének’ szól, kevésbé gyakran viszont a léleknek, amely undorító testi jegyeket hordoz. Ám sokkal erőteljesebb a mély averzió, amely egyenesen a másik lelkét veszi célba. A gyűlölet (különösen a vak gyűlölet!) a tudat alattiból fakad, mondaná Sigmund Freud, de ez nem igaz, merő formalizmus.
    Mert mi a tudat? Bonyolult központi idegrendszeri (agyi) funkció; az embernek az a képessége, hogy érzékszervei különböző jelzéseit képes az agyban ‘komplex világképpé’ transzformálni, - sőt, a fantázia, az elvonatkoztatás mint absztrakt tudati készségek révén képes a jövőbeli események többé-kevésbé pontos előre jelzésére, illetve a folyamatok alkotó megtervezésére is. S mi van a tudat alatt? Semmi. Maximum az állatvilágból magunkkal hozott, ‘mélyen rögzült’, de már homályosuló emlékképek, viselkedési algoritmusok, ingerválasz-sablonok, amelyek összefoglaló neve: ösztön. Az emberben a tudat az egykor kizárólag ‘testi’ eredetű és célú állati ösztönvilágra épült rá; és persze minél primitívebb egy ember, annál kevésbé tudatos, annál ösztönösebb, sőt: annál állatiasabb. Az idegrendszer fejlődése, a tudat kifejlődése a földi evolúció ‘története’, eredménye; ám ha a világot csupán ‘materialista’ szemszögből vizsgáljuk, soha nem értünk meg semmit. Nem a földi evolúció vezetett el az önmagát csodáló emberhez; hanem az Isten teremtő műve, a csoda alkotta (önmagából) az emberi lelket, - majd amikor az ember ‘elsőre’ méltatlannak bizonyult a halhatatlanságra; a Teremtő mérhetetlen (megbocsátó) jóságában ‘vigaszágként’ rendelte hozzá az evolúciót, a visszakapaszkodás szamárlétráját. Kifejlődött az ember magasrendű (ön)tudata, de csak azért, hogy általa legyőzze az állatvilágot; kiemelkedjék abból, hogy bizonyos mértékig önmaga rendezhesse be kedvére a világot, s így kicsit megízlelhesse a teremtés örömét. Az öntudatnak (mint evolúciós terméknek) tehát csak annyi ‘köze’ van a transzcendenciához (lélekhez), hogy hordozó eszközévé vált annak. Az igazán mély érzések, megérzések nem a tudat alattiból jönnek, mert ott nincs semmi, - hanem a személyiség központjából, a halhatatlan lélekből. A tudat, az öntudat (én-tudat, felettes én, stb., az összes ‘alattijával’ együtt) és a lélek, a külső forma és a tartalom: a halandó és a halhatatlan közötti minőségi, de nem egyszerűen szint-béli különbség körülbelül azzal jellemezhető, hogy az egyik, a csak testi ember ‘tudja’ ugyan, hol keresse a sört a frizsiderben, de a másik, a lelki ‘én-tudatú’ azt is tudja, mi jön majd a halál után; sőt, tudatosan készül is új életére. Az igazán mély averzió, a legmélyebb utálat-fajta a gyűlölet; lelki funkció, amely csak úgy süt az egyik ember szeméből (v.ö.: ‘szemmel verés’!) a másik ember felé. A gyűlöletnek is lehetnek felszínes illetve mélyebb ‘változatai’. A kulcs a megértéshez - a másik ember ‘mássága’ az egyikhez vagy egy mélyen berögzült etalonhoz viszonyítva. A másság pusztán külsődleges, testi megjelenésű, - vagy mélyen lelki természetű is lehet. A másság ‘el nem viselése’ egyszerű idegenkedéstől a másik fizikai megsemmisítésének vágyáig terjedhet. Mindazonáltal van elfogadható, és van elfogadhatatlan ‘másság’. Az a másság, amely egyébként természetes (gazdája nem tehet róla) és nem okoz kárt senki másnak - tolerálható másság. Az emberi rasszok igen jelentősen különböznek egymástól külsődleges jegyeikben, de teljesen azonosak annyiban, hogy a sárgának, a feketének, a rézbőrűnek vagy a ‘sápadt arcúnak’ egyformán halhatatlan a lelke. Nem fogadható el viszont az a fajta másság, amely felrúgja a társadalmi együttélés elemi normáit, illetve az Istentől származó erkölcsi törvényeket. Ha valaki például úgymond’ természeténél fogva lop, vagy netán gyilkol is, - az természetszerűleg magára vonja az emberi közösség és Isten ‘haragját’ is; tekintve, hogy a lopás és a gyilkosság, a rablás és a háború nem tartoznak a másság kategóriájába, így nem tolerálható cselekmények. (Más kérdés, hogy amikor egy egész társadalom billen át a tűrhetőség határán; Isten ‘ilyenkor szokta megunni’ az ember gyarlóságát, - lásd: Ninive, Szodoma és Gomorra, s Jeruzsálem esetét, büntetését.) De mi van akkor, ha egyes emberek vagy kisebb-nagyobb közösségek, netán egész népek kényszerülnek mások javainak eltulajdonításából (vagyis lopásból) megélni, mert a tőkés világrendszer munkamegosztása, vagy pénzügyi és politikai erőviszonyai kitaszítottá tették őket?! Mint jól tudjuk: ha ellopsz egy kiló kenyeret, mert éhes vagy - letartóztatnak; ha viszont milliárdokat teszel zsebre - még ki is tüntetnek! Mert ez a kapitalizmus! A legnagyobb tolvaj a tőkés, a nemzetek feletti finánc-oligarchia; ám mivel övék a hatalom, ők hozzák a törvényeket. Ezért van aztán, hogy ma, 2003-ban a terrorizmus a szegények háborúja, - a háború pedig a gazdagok terrorizmusa.
    A gyűlölet irracionális emberi érzelem; tudniillik a keletkezésében és a következményeiben egyaránt természetellenes mélységek nyílnak és természetellenes erők hatnak, illetve munkálnak. A bizalmatlanságból fakadó ‘szinte természetfeletti’ rettegés olyan mélysége (a ‘másik’ az ‘egyik’ létét fenyegeti!), kibékíthetetlen konfliktusa, ami csak egyikük megsemmisülésével oldható fel. A gyűlölet a szeretet szöges ellentéte.
    Jegyezzük meg: az érzelem fészke a lélek, s nem a tudat. A tudat csak reflexszerű funkció, a külvilág tükröződése, - a gazda-lelket kiszolgáló legmagasabb-rendű ösztöni tevékenység. Az elemző, értékelő, tervező, alkotó folyamatok a lélekben zajlanak; persze a lélek saját arzenálját - a testet és a tudatot - felhasználja a személyiség minden műveletéhez. A lélek a személyiség lényege: a háttérben megbúvó cselekvő akarat.
    Jegyezzük meg: mindig a lélek az, aki szeret - vagy gyűlöl...!
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    978963364878C
Webáruház készítés