Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Csokonai Vitéz Mihály: A méla Tempefői_EPUB

Csokonai Vitéz Mihály: A méla Tempefői_EPUB
340 Ft340

Csokonai Vitéz Mihály valamikor a 18. század végén elkezdett írni egy vígjátékot. Egy költőről, akit az adósok börtöne fenyeget. Egy társaságról, ahol az olvasás agyrém, a kultúra betegség. Egy korról, melyben az a legfőbb gond, hogyan űzzük el az egyre kínzóbb unalmat. Ahol az ügyes diplomaták, a mindig kompromisszumra képesek jutnak előre. Ahol divatosnak kell lenni, különben nincs jogod felszínen maradni. A darab töredékben maradt. Talán csak alcíme ismerős: "Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországban". Tempefői, a költő egy nap alatt, a börtön kapujában próbálja előteremteni a pénzt új kötetének nyomtatási költségeire. A darab e huszonnégy órás ámokfutás története. Ámokfutás a pénzért, a szerelemért, a méltóságért, a költészet jogosultságáért. Harc a mindent elborító közönnyel szemben, ahol a sártengerből csak a divatos senkik emelkednek ki, s ahol a harc végére talán maga Tempefői is elfelejti, miért indított csatát. Csokonainál megfér egymás mellett mulattatás és keserűség, bók és szellentés, költészet és káromkodás, disznólkodás és poézis. Vígjáték, amit szerzője nem jókedvében írt. "Ha írok is, majd írok a huszadik-huszonegyedik századnak, mikor az ember emberebb lesz" - mondja Csokonai. Hát, itt vagyunk. Ez most másfajta sár, másfajta divat, másfajta közöny. De a Tempefőiket ugyanúgy nyírjuk ki.
Ekként harangozták be a Kőszegi Várszínház 2007. évi bemutatóját. Ugye milyen aktuális? És nemcsak a helyzet, de a darab minden sora is az. Ezért emelkedett legnagyobb íróink közé Csokonai.

  • Részlet az e-könyvből:

     

    MÁSODIK JELENÉS

    Tempefői egy kis konya s fakó kalapban, rongyos kaputrokban, fejér leibliban, fótos nadrágban, a csizmájából kinyúlik a szalma; a hóna alja alatt egy pugillaris, a kaputzsebben könyvek. És Rozália.

    TEMPEFŐI. Víg órákat kivánok a Kisasszonynak, mivel tőlti idejét?
    ROZÁLIA. Legkedvesebb nékem, édes Poétám, a te jelenléted. Ülj le ide. Hát micsoda nevezetes hirekkel bővölkedik mostanába az a más világ? Én azokat csak távolról szeretem hallani.
    TEMPEFŐI. Semmi sincs új a nap alatt, kedves Kisasszonyom. Ez a világ játszadozik a maga fiaival, s azok is a világgal. Az órák folyton-folynak: s kevesen tudnak jól élni velek; pedig minden ember legokosabbnak láttatik a maga szemei előtt.
    ROZÁLIA. Magadat is belé foglalod abba, édes Poétám, ugy-é?
    TEMPEFŐI. Külömben sem, és én abba tartom magamat legokosabbnak, hogy azokat nevetem.
    ROZÁLIA. A’ bizony szép! De csakugyan beszélj valami újságot. Nem kivántatik arra semmi különösség. Beszéld el, mit láttál széjjel jártodba, mind újság lesz az énelőttem, ha te beszélled.
    TEMPEFŐI. Egy dolgot beszéllett most énnekem Betrieger, az idevaló tipografus: ez ugyan mindennapi Magyarországban, s annál fogva nincs benne semmi csuda: de minthogy a Kisasszony úgy kénszerít, nem sajnállom elbeszélleni. - Esméri a kisasszony azt a’ Betriegert, a tipográfust?
    ROZÁLIA. Ó, jól esmérem. Aki Lipsiába vólt tipográfus, s onnan szerfelett való kinccsel jött ide Pestre műhelyével?
    TEMPEFŐI. Az, éppen az. Ő hallván, hogy Magyarországba, abba a nagy tartományba, alig van öt-hat tipográfus, így okoskodott: Én, azt mondja, Németországba, hol annyi a tipográfus, mint a kurta kutya, ennyi ezer tallért gyűjtöttem szegény ember létemre: mennyi pénzt fog hát énnékem keresni az én műhelyem Magyarországba, ahol több a gróf, mint a tipográfus.
    ROZÁLIA. Nagyon féltem Betriegert, hogy a markába szakad ez az okoskodás.
    TEMPEFŐI. Mindjárt meghallja a Kisasszony. Kijövén Betrieger, mindjárt kihirdetteti mind a két hazába, hogy ő kijött egy könyvnyomtató műhellyel, amellybe mind ama híres Mansfeld tulajdon kezeivel metszett új betük volnának. Annak felette, hogy ő kész kinyomtatni akármelly munkát, ha a hazabéli tudósok méltóztatnának szolgalatjával élni.
    ROZÁLIA. Áldott igyekezet, mellyet a magánhaszon mozgat ugyan, de a közhaszonra.
    TEMPEFŐI. Találkozott is elég tudós a két hazába, több mint jóltévő Maecenas, akiknek munkájokat az emlitett Betrieger becsülettel ki is nyomtatá egynéhány ezer exemplárokban.
    ROZÁLIA. Oszolnak már a fellegek a magyarok egéről: megérjük tán még, kedves Poétám, nemzetünk kicsinosodását.
    TEMPEFŐI. Nem reménylem. Ha így megyén ugyan a dolog, sohasem. Elég bizonyság arra a Betrieger története. Ő ugyanis a teméntelen sok exemplárokat árúra bocsátván, alig talált öt-hat grófot, húsz-harminc nemest, akik vették vólna a könyveket. A köznép pedig azt se kérdte tőle, mit árúl. Így veszett belé a könyvekbe szegény Betriegernek minden németországi keresete.
    ROZÁLIA. Szerencsétlen!
    TEMPEFŐI. De higgye el nagyságod, Bertók is dominiumot vesz akkor a csík árából, mikor a magyarországi tipográfus éhel hal meg a legjobb könyvek exemplárjai mellett.
    ROZÁLIA. Te édesem, szeretsz tréfálódni a nyomos dolgokban is. Kedveltesd magad tovább is. - De hát a szegény tipográfus csakugyan kellnerré vagy trágerré lett? Sajnállanám.
    TEMPEFŐI. Németesen feltalálta magát.
    ROZÁLIA. Hogyhogy?
    TEMPEFŐI. A mai magyar urakhoz s dámákhoz szabta magát. Egy új francia munkát, mellyet a legjobb izlésű párisi belletrista írt, németre fordítatta.
    ROZÁLIA. Ohajtom hallani, mi lehet az, amit a magyar urak s dámák előtt kedvesnek lenni oly bizodalmasan hitt!
    TEMPEFŐI. Az újmódi francia komplimentekről s köszöntésekről, az újmódi anglus csizmákról, kaputrokkokról, az újmódi olasz kalapokról, az újmódi frizírozásról, cipellőkről, karcsubbító vállakról, az orca festésére tartozó színekről, azoknak legszebb elegyitésekről, egy ehhez tartozó pikszist hogy adnak, egy pár kanadai kutya hány arany s a többi. A végén van egy traktament, hogy kelljen egy kavallérnak magát a dámák asszembléejekben kedvelltetni s viszontag.
    ROZÁLIA. No ezt bizony bölcsen gondolta, s nem is csalta meg, jól hiszem, vélekedése.
    TEMPEFŐI. Úgy vagyon, húszezer exemplárokat nyomtattatott, mind egy lábig elkeltek, pedig három rénes forint negyvenöt krajcárra tette fel az árrát. Ebből az egy könyvecskéből, mert csak annak lehet mondani, mind egy krajcárig kinyerte, amit a magyar poétákon vesztett vala.
    ROZÁLIA. Csuda dolog: ha annak lehet mondani, ami rend szerént úgy esik. De hát a sok ezer magyar exemplárokkal mire ment?
    TEMPEFŐI. Már akkor illy haszon nélkül való portékáival semmit sem gondolt: hanem mázsára vettette, s a görögöknek és más kereskedőknek és a könyvkötőknek eladta per ötven krajcár. Már a magyar könyvre, kivált ha verses, reá sem néz, amazt pedig újra sajtó alá készűl tenni.
    ROZÁLIA. Szerencsétlen magyar poézis, szerencsétlen magyar tudósok, akik azért irogattok verseket, hogy legyen minek elveszni. Én azért ez édes mesterséget meg nem vetem: most is, hogy a te hozzám jöttedből kettős örömet vettem, abba valék foglalatos. Előveszi a papirost. Nézd, édes Poétám, látod fellyül ezt a verset, ami így kezdődik: “Aki nem volt soha poéta”, azt egy kedves lélek irta, mellynek gondolati az enyimekkel egyeznek: szavaimat is kivántam vele egyeztetni, nézzed, itt kezdődik: “A tiszta nyájasság hol örűl.” Ha terhedre nem leszek, hadd olvassam el előtted.
    TEMPEFŐI. Azt kéred tőlem, Kisasszonyom, amit éppen kértem vólna tőled. Nem tagadom meg tőled, amit magam ohajtottam.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633983218
Webáruház készítés