Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Cseke Gábor: Fehér titok_MOBI

Cseke Gábor: Fehér titok_MOBI
890 Ft890

TARTALOM

Barlang a hegytetőn
Hóviharban (Néhai Tóth Ferenc filmoperatőr története)
Múzeum a lakásom (Sima Toader néhai vadászati szakértő története)
Volt egyszer egy tutaj (Néhai Aradits László első története)
Halászúton (Néhai Aradits László második története)
A tutaj jachtformát ölt (Néhai Aradits László harmadik és utolsó története)
Áldozat Himalájának (Taina Duţescu és Emil Coliban története)
A fehér titok (Taina Duţescu eltűnésének története)
IL-62-n, fejhallgatóval (Köble Ferenc rádiótávárdísz története)
Jégmadár (B. Flórián története)
A partról nézve (Nagy János és Nagy Mária-Magdolna párhuzamos története)
„Arcpoétika” (Ádám Gyula fotográfus története)
Visszatérések (néhai Erőss Zsolt hegymászó történetei)
e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    Akinek nem jutott gyógyszer
    Szuhanek Imre, hegyimentő lévén, elsősegélynyújtási tapasztalattal rendelkezett, sok esetben mentett meg embereket hozzáértésével, alaposságával. Törés esetén sínbe tudta tenni a beteg végtagot, ha valaki rosszul van, elég biztos diagnózist állít föl, s a rendelkezésre álló gyógyszerek közül kiválogatja azt, ami enyhítheti a bajt Egy egész községi patikának becsületére váló gyógyszermennyiséget csomagolt össze az útra, s a sors iróniája, hogy épp az ő bajára – tengeribeteg lett, mint utóbbi kiderült – nem akadt orvosság. Szintén rá hárult a mentőfelszerelés összeállítása. Az volt a véleménye, ne bízzuk magunkat csupán a mentőövekre és -mellényekre, s ha már tutajunk van, úgy illik, hogy annak legyen egy mentőtutaja. Mulattunk az elején, amint összeszerelte a deszkalapok közé illesztett, hat traktorgumi-belsőből álló tákolmányát, árboccal és műanyag hordóval, amibe hat embernek három napra elegendő élelmet és ivóvizet tartalékolt. A fióktutajt vontatókötélen húztuk magunkkal, kisebb-nagyobb pórázra hagyva, attól függően, mekkora volt a hullámzás. A vihar kitörésének második napján a mentőtutaj vontatókötele beszorult a tutaj 2 hátsó gerendája közé, elvásott, s a mentőtutaj eltűnt a hullámok hátán. A vihar addig sodorta, míg partra nem vetődött a Kígyók Szigetén.
    Később tudtuk meg, milyen galibát okozott szegény Szuhanek sok lélekkel elképzelt és kivitelezett tutajocskája.
    Rádiónk, mint már említettem, nem működött, s amikor kitört a vihar, kétségbeesetten kezdtek bennünket keresni rádión, feltételezett útvonalunkon, Szulina és Mangalia között. Később helikopter és repülőgépek, hajók, partmenti cirkálók is kutattak utánunk, eredménytelenül. Az éterben röpködő, ideges rádióbeszélgetéseket a Kígyók Szigetén tartózkodó orosz partőrség is hallotta, s azokból az derült ki, hogy egy tutajt keresnek, viszont annak se a méreteire, se a leírására nem történt utalás. Amikor aztán a tenger a partra sodorta azt a furcsa valamit, amit előbb felszólítottak rádión, de az nem válaszolt, mire óvatosan megközelítették, megcsáklyázták, kivontatták és átvizsgálták, s a paszulykonzervekről megállapították, hogy azokban tényleg babszemek vannak, a ciszternákban pedig ivóvíz, akkor a partőrök is bekapcsolódtak a rádióbeszélgetésbe, s jelezték, hogy náluk a vihar partra vetett egy tutajt, amelyen egy fia lélek sincsen.
    Idehaza erre szabályosan kitört a pánik, s tartott mindaddig, amíg meg nem érkezett ogyesszai táviratunk, amelyben tudattuk az otthoniakkal, hogy szerencsésen partra szálltunk. Igaz, már hamarabb is sejtették, hogy nem nyelt el olyan könnyen bennünket a tenger, mert az egyik tévés kolléga, aki jelen volt búcsúztatásunkon, tudott a kicsi mentőtutajról, s amikor pusztulásunk hírét hallotta, azonnal érdeklődni kezdett a talált jármű formája és méretei iránt. Mikor megérkezett távolról a válasz, sikerült lecsillapítania a kedélyeket.
    Szuhanek Imre amúgy betegen, elesetten maga volt a megtestesült nyugalom és kiegyensúlyozottság. Olyan derűs hangulatot árasztott, hogy bármilyen idegesek voltunk, amikor Imi hozzánk lépett, és a Zebedeusz nevezetű mitológiai figurát kezdte emlegetni, akkor a puszta hanghordozásával is képes volt minket lecsillapítani és rendre fogni.
    Ha ma kellene megszervezni az akkori utat, mindannyian tudnánk, hogy nem elegendő csupán azt elvégezni, amit a közösség ránk szabott. Valamennyiünknek kötelessége lenne levizsgázni navigációból s motorkezelésből is, mert hiába intettek le a többiek, amikor javasoltam, hogy a biztonság kedvéért vigyünk magunkkal egy legalább 10 lóerős dízelmotort; milyen jól fogott volna! Vagy postagalambot, ami nem döglik be, mint egy rádió...

    A kockázat ellenére nekivágunk
    Úgy terveztük, hogy május-júniusban indulunk, amikor a tengeren azok az áramlatok működnek a legkedvezőbben, melyekre tutajunkat szerettük volna bízni. Csakhogy megkéstünk a szervezéssel, eltelt a nyár, el az augusztus is, a szeptemberről pedig tudtuk: rapszodikus széljárása miatt már sok kellemetlenséget szerzett a hajósnépnek, emellett pedig már az áramlatok sem segítenek úgy bennünket. Ha megvárjuk a következő tavaszt, ki tudja, elmegyünk-e még egyáltalán. Egyszer már halasztottunk, tartottunk a további halogatástól. Éreztük az egyetlen és soha vissza nem térő alkalom kábulatát. Úgy döntöttünk tehát, hogy a kockázatok ellenére nekivágunk. A hordók s a kimerevítetlen uszonyok aztán, mint láttuk, betették nekünk az ajtót. És az se használt, hogy indulás előtt túlságosan optimisták voltunk, egyre-másra fojtottuk el a kételyeinket. Márpedig ahol minden pillanatban az életünk forog kockán, ott nem lehet eléggé óvatosnak lenni.
    Indulás előtt leszögeztünk néhány szabályt is, hogy lakhatóvá, elviselhetővé tegyük úszó börtönünket, ahol nem engedhettük meg magunknak azt a luxust, hogy ha valakire megharagszunk, akkor nem beszélünk vele. A tutajon egyszerűen nem lehetett egymást elkerülni, nem lehetett róla leszállni és elmenni moziba vagy kikapcsolódni. Ott voltunk, kötelezően, egymás hegyén-hátán.
    Ezért aztán, miheztartás végett eldöntöttük, hogy: 1) bárkinek bárkivel elszámolnivalója van, azt ott helyben megoldja, és tisztázza, és senki se gyűjt föl magában rejtett indulatot; 2) a személyi tulajdon sérthetetlen, de nemcsak a fogkefe vagy a borotválkozó felszerelés az; 3) közösen osztjuk be az élelmet, az ivóvizet, közösen döntünk, hogy mikor veszünk elő alkoholt; 4) az út során esetlegesen felvetődő egyéni félelemérzésekről nem faggatjuk egymást, mindenkinek maradjon személyes titka, mikor és mitől rezelt be; 5) ha valaki használhatatlannak érzi magát, nyugodtan megmondja, hogy egy órát vagy kettőt ne zavarják. A legteljesebb nyíltság és közvetlenség szellemében képzeltük el tutajos életünket, s e szabályokat nagyjából be is tartottuk.
    Akadt azért ritkán olyan helyzet is közöttünk, hogy egyesek balra akartak menni, mások pedig jobbra. Az egyik egyféleképpen képzelte el a váltások sorrendjét, a másik másképpen. Ilyenkor kellett volna elhangzania a tengeren törvényként tisztelt parancsnoki szónak. Mert a parancsnok ég és föld között lebegve: tekintély. Még akkor is, ha különben nem az. Ez így honosodott meg évezredek óta, és ezen mi se kívántunk semmit változtatni. Ámde miután kiderült, hogy a mi parancsnokunk szakmailag egyáltalán nem kompetens, ráadásul mint ember még a közösség felállította legelemibb szabályokat se tartja be, s ezzel a tekintélye alatt maga vágta el a fát, a legénységi élet közönséges szakszervezeti gyűléssé alakult át. Parancsnokunk fölismerte, hogy kutyaszorítóba került, hiszen öten ócsároltuk naphosszat, s akkor azt az életmódot alakította ki, hogy duzzogva bevonult a kabinba, ahol úgymond a végtelenségig kalkulált, s kiüzent mondjuk pénteken, hogy hétfőre mégiscsak kiszámítja, logaritmus segítségével, koordinátáinkat.
    Tulajdonképpen várható volt ennyi meglepetés, hiszen induláskor nem is ismertük egymást eléggé. Egyikünk se volt a másikkal korábban olyan helyzetben, huzamosabb időn át, hogy tapasztalatunk lehessen, ki miként viselkedik az együttélés hétköznapjaiban, nehézségek közepette.
    Az egyetértés és a megértés zavarai miatt tutajos életünk oda redukálódott, hogy közösen azon iparkodtunk, ne legyen feszültség, s mindegy hová, de valahol partközelbe jussunk. Hogy aztán új alapokról tudjunk valahonnan, valamiképpen elindulni, valahová eljutni. Erről ugyan egyikünk se beszélt nyíltan, de érződött, és meglátszott a viselkedésünkön, hogy szenvedünk a bizonytalanságtól: meddig tart még így ez a kaland? Persze élelmünk és ivóvizünk volt bőven, s a vihar is kipróbálta járművünket, bízhattunk benne, hogy nem borul föl; belső feszültségünk mégsem engedett föl.
    Az út elején, amikor a rossz idő még csak lehetőségként fenyegetett, fölmerült közöttünk az ötlet, nem kellene-e változtatnunk az eredeti útirányon, s előbb észak felé tartani, éppen a szeszélyes őszre gondolva. Akkor Gerő kötötte az ebet a karóhoz, hogy tartsuk be a tervet, tehát irány Isztambul! Ez a vita azonban teljesen tétnélküli volt, hiszen a konstrukciós balfogások miatt gyakorlatilag arra mentünk, amerre a szél akarta. Mi eleget próbáltunk nyugat felé tartani, még akkor is, amikor Gerő számításai végleg összebonyolódtak, s azt mondtuk, amerre a nap nyugszik, arra van a román és a bolgár partvonal, de sehogy se sikerült partközelben maradni. Később az is kiderült, hogy életben maradásunk kizárólag a véletlen¬nek köszönhető.

    Készül a film is
    Igazság szerint az expedíció filmjét már jóval az indulás előtt forgatni kezdtem, Adelmann Alfréd és Relu Stanciu kollégáim közreműködésével, akik mindvégig ott ültek Szulinán, amíg a tutaj épült. Ezalatt én az országot jártam a szervezés ügyes-bajos dolgaival, ők meg filmeztek, és hangot vettek föl. Braharu és egyik iasi-i munkatársa semmibe vették ezt a munkát, s valahányszor látták, hogy a hangtechnikus bekapcsolja a magnót, olyan cifraságokat kiabáltak, hogy a hangszalag is elpirult belé, s a felvétel természetesen használhatatlan lett.
    Szükségünk lett volna egy fúrómenet búgó zajára, ők viszont mindezt nyakon öntötték a leg¬útszélibb kifejezésekkel és fordulatokkal. Próbáltam megérteni magatartásukat, aminek az az irigykedő tévhit lehetett a gyökere, hogy amíg ők úgymond hősies odaadással húzzák a sodrony kötelét, mert volt ugyan egy csörlőnk, de akadozott, s kézzel kellett az acélsodronyt húznunk, az meg összegabalyodott, olajos volt, és felsértette a kezet, addig a tévések ahelyett, hogy odaraknák a csülköt, a filmezésre hivatkozva a műszerekkel babrálnak.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    978963364795C
Webáruház készítés