Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Cseke Gábor: Bármely rendelést vállalok_MOBI

Cseke Gábor: Bármely rendelést vállalok_MOBI
890 Ft890
  • Részlet az e-Könyvből:

    A cselédekről amúgy sokat lehetne mesélni, de ettől eltekintek. Pedig biz’isten megérdemelnék, hiszen anyám is szolgált jó pár éven át, amikor még szó sem volt arról, hogy az anyám lesz, úgy szedte össze a kicsike kelengyére valót Sóváron, egy patikuscsaládnál, 16-18 órás állandó napi műszakban; kedvesen bántak vele, nem tudott semmi rosszat mondani rájuk, de azért örökké hajtogatta, nem szegődne el még egyszer a világ minden pénzéért sem...
    Lehet, hogy innen a különös vonzalmam a cselédlányok iránt, de más oka is lehet, mindenesetre máról holnapra felcsaptam cselédfotósnak. No persze, továbbra se hagytam ki egyetlen valamire való rendelést, csupán a személyes vadászterületemet egész egyszerűen áttettem a csütörtöki és vasárnapi korzóra. A többivel, hagytam, hadd szórakozzék a házicsaj.
    Sétálhattam hát kedvemre a tenger sok lány között, néha valósággal szédültem a tömegével áradó, falusi viseletbe bújt, viháncoló cselédek sodrától, úgyhogy kénytelen voltam az útszélre húzódni előlük, pedig így nehezebben szúrtam ki magamnak a leendő klienseket. De azért nem panaszkodhattam.
    Az volt a figurám, hogy miután jól szemügyre vettem a szembejövőket, meglepetésszerűen rájuk keccintettem a fényképezőgépet. De nem üresben ám, miként a többi tag, aki ilyesmire adja a fejét, az olyanokat messziről felismerni, két gép is lóg a nyakukban, az egyik a csali, a másik az igazi. Hát nekem egyelőre csak az az egy masinám volt, és különben is, el szoktam tenni az ilyen megrendezetten vakfelvételeket jobb időkre. Szörnyen élveztem őket...
    Készítettem hát csoportképeket, a legtöbbet a Mátyás király lovának a töviben, de úgy, hogy látszódjanak a lelkesen hadonászó, vivátozó bronzvezérek is, ez volt ott a legjobban bevált és legkeresettebb díszlet, no meg a környéken szemelgető, peckesen sétáló galambok és az őket etető hajlott hátú, rusnya öregasszonyok, akiknek, úgy láttam, bérelt helyük volt a madártársadalomban... Nagyon vigyáztam ám, hogy a végtelenségig korrekt legyek, ezért a pénzt sose kértem előre, csupán nyugtát adtam a felvételekről, s következő alkalommal maguktól is megkerestek a kliensek, hiszen mint mondottam, minden kimenőkor ott lófráltam közöttük. Megmaradtam a Katlanban is bevált tarifáknál, nem járt érte valami óriási kép, éppen csak belefért egy meglett ember tenyerébe, de a minőségre senki sem panaszkodott, rendszerint inkább egymást mulatták, hogy milyen szerencsétlen arcot tudnak vágni némelyek a lencse előtt, amikor hirtelen rájuk kattan a gép. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyedüli fotográfus voltam a cselédkorzón. Sündörögtünk biza ott négyen-öten is, nyakba akasztott géppel, a főtér környékén, gyanakodva méregettük egymást, mint a kankutyák, de szóba nem elegyedtünk volna semmi pénzért, tüntetően betartottuk a tisztes távolságot, s hogy volt-e bennünk valami finom ösztön, nem tudhatom, viszont örökké úgy jött ki a lépés, hogy egyikünk se maradt kuncsaft nélkül. Volt úgy is, hogy a vadászkörút során egy-egy kiskatona vagy faluról felkerült legény szólított le, készítsek róla meg a szeretőjéről emléket, ezeket aztán jobban meg lehetett vágni, mert egytől egyig gavallér kívánt lenni a macája szemében.
    Aztán egy csütörtök délután megláttam egy szőke lányt.
    Ha jól meggondolom, semmiben sem különbözött a többitől, akikkel összefogózva sifitelt, elfoglalták az utca egész széltét. Ugyanaz a falusi viselet, ugyanaz a nevetés, ugyanaz az ugrabugrálás, dévajkodás, ahogy a szembejövő férfiemberekkel önkéntelenül is kötekedtek... És mégis kiszúrtam magamnak, pedig mind az öten beleröhögtek a pofámba, ahogy a gépet felvételre állítva, tüntetően elléptem mellettük; keccent az exponáló, általában ilyenkor szoktak leszobrozni a csajok, s kérdik, csinálnék-e róluk egy olyan igazi felvételt; hát ezek meg se nyikkantak, csak bámultak rám, csodálkozó pofával, én meg bűvöltem őket, hátha kötélnek állnak mégis, mérget vettem volna rá, hogy még nem akadt dolgom velük, de sajnos hamar elpárolgott minden reményem, s akkor az egyikük, az a szőke, akiről beszéltem, a bal szélről éppen a második, kíváncsian visszamosolygott rám, egy pillanat volt az egész, de az felért számomra a végtelenséggel, álltam ott lecövekelve, mint aki háromig se tud számolni, s mire magamhoz tértem a kábulatból, már messze jártak a hullámzó tömeg közt. Amilyen balfék voltam, perceken belül szem elől tévesztettem őket.
    Akkor kezdtem csak igazából felméregetni, hogy mit is láttam, s hogy fene a pofámat, amiért nem voltam rámenősebb, hisz biztos lett volna a siker. Úgy rajzolódott elém, tisztán, az aranyos, fej körül összefont hajkorona, a kék szempár, a tejfehér bőr s az apró bunkócskákra emlékeztető lábszár a vékonypántos, piros szandálkában, mintha a keresőben látnám.
    Könyökömmel utat törve iramodtam utánuk. Számtalanszor körbecikáztam a főteret, majd a cselédgyülekező tájékát a nagypiacon, végigkutattam a korzót oda-vissza többször is, minden szembejövő arcát alaposan szemügyre vettem, de a kigyúló neonok fényében egytől egyig semmitmondók, halálsápadtak, élettelenek voltak, és az istennek nem tudtam felismerni bennük a mosolygó szőkeséget. A posta mögött cicomás kendők suhogtak, sivalkodás lármája csapott a magasba, javában állt a táncos dínomdánom, még zenészek is kerültek valahonnan, persze, legény jóval kevesebb akadt, ezért aztán sok leány egymásba fogózva táncolt, ki-kilestek a párjuk válla fölött szerencsésebb társaikra, akiket igazi férfiember forgatott, teli voltak energiával és ritmussal, rám se hederítettek, amint le-fel koslattam a párok között, hiába...
    Beültem végül egy köpködőbe, s két decibe fojtottam bosszúságomat. Hát sikerült is, de csak annyira, hogy egész éjjel a szőke lányról álmodtam, s valahányszor felriadtam a kusza történetek közepén, az újraszövődő álom megintcsak őt hozta felém. Egyszer még magamévá is tettem egy végtelen mezőn, s reggelre gyűrötten, elcsigázva ébredtem a mocskos ágynemű között...
    Hetekig nem leltem a helyem. Azt hiszem, szabályosan beléhabarodtam a lányba. Addig nem volt dolgom az ilyesmivel, de most aztán belekóstolhattam. Kész nyomor volt. A fejem nem állt oda a munkához, egyre-másra őutána vadásztam a járókelők között. A rendelések összetorlódtak, Karola néni fújt a türelmetlen kuncsaftok miatt, és természetesen igaza volt, ám képtelen voltam erőt venni magamon. Ekkor éreztem először, hogy ez a meló se több ócska nyűgölődésnél. Egyszóval, ráuntam egy kicsikét.
    Nem is értem, miért került sor ekkora bezsongásra, hisz végtére is: annyi a csaj a világon, miért pont őt akartam megkaparintani és ennyire kitartóan?! Jóformán azt se tudtam róla, ki fia, borja, él-e, hal-e, de már készen álltam valagon rúgni a szerencsémet, ha történetesen azon múlik, hogy magam mellett tudhassam.
    Szóval, ilyen állapotba kerültem, amikor egy decemberi délelőttön megpillantottam őt az utcán.
    Mindenütt készültek már a téli ünnepekre, javában kínálták a sorsjegyeket, illetve a nyalánkságokat a beöltöztetett, borvirágos télapók; a szokásos bevásárlást intéztem a szaküzletben, kisebb sor verődött össze a pult előtt, külföldi papír érkezett, hiába, már ez volt az ábra, ünnepek előtt kutyafuttában feltöltötték a piacot ezzel-azzal, hogy betömjék a jónép száját. Hát azt befogták: sorban álltunk.
    A kirakaton át bámultam ki, unatkozva a térre, a nagytemplom bejáratára. Valaki elhaladt az üveg előtt, egy pillanatra mintha megállt volna a kirakatnál, majd végleg felszívódott.
    A szőke lány volt!
    Csapot-papot hagyva penderültem ki az ajtón: törődtem is akkor vegyszerrel, papírral!
    A sarki hirdetőoszlopnál állt, kissé előredőlve silabizált egy frissen kicsirizelt plakátot.
    “December 11-30 között...”
    Nem is tudom már, mi a fenét hirdettek. Csak olvastam én is, hogy addig mellette lehessek.
    Tömött szatyrok húzták le kétoldalt a vállát, valósággal belegörnyedt a súlyba. Volt ott minden, rakáson: millió zöldség, bontott csirke fagyasztva, zacskók és skatulyák. Szívesen elcipeltem volna helyette egy darabon, de a döntő pillanatnál szégyenszemre elanyátlanodtam.
    Hogy a frászba szólítsam le, csak úgy? És ha elküld valahová? Vagy szóba se áll velem?
    Nem mertem kockáztatni. Még mindig jobb, ha ott siet, az orrom előtt pár lépésre, az emberek között, akár át is karolhatnám a derekát, ha akarnám, s ez megnyugtatott.
    Egyelőre beértem ennyivel.
    Láttam, hogy citerázik. A havasok felől jeges szél seperte a várost, ő mégis csak egy kötött szvetterkében masírozott. Fehér bőre most márványosan kék volt és lúdbőrös, csak úgy meredeztek rajta a szőrszálak.
    A következő térnél balra fordult, dombnak fel, a botanikus kerthez vezető utcába. Vajon meddig hordoz így, végig a városon? Jó lett volna legalább a címet megtudnom, ahol szolgál, s a következő alkalommal nem menekülhet.
    Mindinkább lecsillapodtam: ez lesz a jó megoldás. Mert... hogy is van? “Sokat akar a szarka, de nem bírja a farka.” Hát így...
    De végül csak nem lettem okosabb: a szőke lány, miután alaposan meglihegtetett, fogta magát és egyszerűen felszívódott a botanikus kert faragott, galambdúcos kapuján át. Itt dolgozna talán? Látogatóba jött? Már léptem is utána, de a behemót, posztóruhás kapus szolgálatkészen odaköszönt neki. A lány is visszabiccentett, méghozzá kedvesen. Oké, mondtam magamban, és lefékeztem, ezek hát ismerik egymást... Helyben vagyunk, ide bármikor eljöhetek...
    Másnap aztán mély lélegzetet vettem, s géppel a vállamon óvatosan besétáltam a kertbe. A kapus most is egy kispadon posztolt, az őrbódé mellett, jegyet szakított, s uzsgyé, végigloholtam a kanyargó ösvényeken, a festett hidacskákon. Amerre egyszer eljuthattam, mindenütt körülszimatoltam. Hosszasan eltökölődtem a kert egyik végébe szottyintott családi házaknál, amelyekben a személyzet lakott. Amennyit ott lófráltam előre s hátra, biztosan összeakadok vele, ha ez a tanyája. De mintha a föld nyelte volna el: sehol semmi. Nem mondom, sikerült azért szemrevételeznem különféle csajokat, fiatal asszonyokat, gyermekeket, no meg rengeteg pelenkát; drótra aggatva libegtek a házak körül, és beleshettem a pálmaházakban gyomlálgató, ültetgető lányok rövidke köpenye alá - istenesen fel lehetett volna markolni valamennyinek, de nem vitt rá a lelkem, egészen más bajom volt nekem akkor, és ez érthető, ugye...
    Máskülönben egészen kellemesek lettek volna ezek a sietős séták, mert ugyancsak szép tájék a mi botanikus kertünk. Ezt még így, kutyafuttában is sikerült megtapasztalnom. Nem tudom, hogy történhetett, de míg a suliba jártunk, csak egyszer sikerült idáig elvergődnünk, egy lyukas órán, mikor is Elefánt, a döngő léptű matematikatanár és osztályfőnökünk már nem tudta, mit kezdjen velünk, mert valami őrült papírrepülőzési láz kapta el az egész bandát, szemüveges orra körül csak úgy röpködtek a füzetlapokból tajkolt gépek... Szóval, ilyen szempontból ez a szimatolás némi haszonnal is járt. Ráadásul a negyedik vagy ötödik napon a kapus már jó ismerősként köszöntött, s nyújtotta felém a szokásos belépőjegyet, amit különben mindig pontosan megváltottam. Ennyi áldozatot talán csak megérdemelt az a lány, a fenébe is, meg aztán a szabály... Köszöntgettük szorgalmasan egymást pár napon át, de végül csak nem állhatta meg kérdés nélkül, s afelől firtatott, hogy ha meg nem sért, mi járatban errefelé, méghozzá ily sűrűn, hisz télidőben nemigen ütik le egymást a látogatók, a kert vajmi kevés látványt nyújt ilyenkor, satöbbi, de hát mit tudhatta ő... Viszont nem is törtem magam, hogy mindjárt neszét vegye; ördög tudja, kije-mije annak a lánynak, még félreértené a szándékomat. Jobbnak láttam falazni magamnak. Azt mondtam, egyetemre készülök, botanikára, s a nyári vizsgákhoz gyűjtöm a lelkierőt. Mivel pedig a fotográfia a kenyerem, hát összeütnék egy kis képes herbáriumot... A maga részéről igen derék dolognak ítélte ezt a szorgalmas méhésztempót, azaz gyűjtögetést, s az volt a véleménye, ha ennyivel meg lehetne váltani az egyetemi beléptidíjat, ő a maga részéről egyből zöldet mutatna nekem, akár a sarki milicista, de hát... Járt a szánk összevissza, mind a ketten ráértünk, azaz hogy ő inkább, mert hát ezért fizették, én viszont vesztegettem miatta az értékes perceket, ámbár ki tudhatja...
    Egy biztos: jó csomó bagómat elfüstölte, aminek okán bátran reménykedhettem, hogy alkalomadtán ő sem hagy cserben...
    Attól kezdve rendszeresen purpárléztunk. Én tömtem szivarral, ő meg lökte a szöveget az életről s szülőfalujáról, a közeli Dongóvárról, ahonnan a gazdaság létesítése elől menekült ebbe a kertbe; lámpással keresték akkoriban a jó földmívesembert, terjeszkedett a birtok, kellett a munkaerő, s pár évi hűséges kitartás áraként le is telepedhetett ama családi vityillók egyikébe, amelyek környékét, mint mondottam, oly kitartóan, át- meg átfésültem. Később megbetegedett, s tiltotta a doktor a nehéz munkától, akkor állították a kapuba; egy pillanatig se tévesszen meg, győzködött, mintha ellenőrnek mondaná, hogy olyan nagy darabnak látszik, a mosolygós gyümölcs is könnyen lehet ám férges... Bevallom, már-már lyukat fúrt a hasamon ennyi céltalan locsogással, s ahogy egyik nap is ott fűztük éppen a szót, hirtelen tekeréssel fordítottam egyet a kormányperecen, s egyenesen rákérdeztem: ismer-e egy ilyen és ilyen leányzót?
    Azt hittem, ott üt meg a guta: nem ismert! Legalábbis a leírásom alapján nem... Próbáltam egy kicsit bizgetni a memóriáját, s felemlegettem azt a jelenetet a kapuban, amikor is a szőke csaj belibbent előttem, ő meg haptákba vágta magát... Erre aztán nekikezdett merengeni, s úgy vélte, csakis a Pirike egyik barátnéjáról lehet szó, de mikor látta, milyen ártatlanul ostoba pofát vágtam a név hallatán, sietve közölte, hogy az említett hölgy az ő kedves unokahúga, itt szolgál a városon, méghozzá nem is akármilyen helyen, egyenesen a város első emberénél, szóval a polgármesternél... Majd a fülemhez hajolva elsuttogta, micsoda hepaj folyt azalatt, míg szegről-végről lenyomozták a lány pereputtyát, de még őt is behívták a polgármesteri hivatalba, miután két elvtárs már alaposan kifaggatta az élete meg a Pirike viselkedése felől, szóval megadták ám az árát...
    Fél füllel oda-odafigyeltem a laskaszerűen nyúló rablómesére, s titokban erősen fohászkodtam, térne már egyszer a tárgyra. Pedig mint kiderült, egész egyszerűen arról volt szó, hogy a Pirikének számos barátnője, lánypajtása szolgál itt a városon, nemegyszer csalta magával őket a botanikus kertbe is, de náluk olyankor nem tették tiszteletüket, ugye az asszony... mármint az ő felesége... kissé féltékeny, no... nem tűri a házban az idegen nőszemélyeket, kapusunk nem is érti, mire fel ez a nagy gyanakvás, igaz ugyan, hogy személy szerint szívesen legelteti a szemét a gyengébb nemen, de hát amelyik kutya ugat, az ugye...
    Külön művészet kellett ahhoz, hogy Sándor Jánost - így hívták a derék portást, ez is kiderült a vallatásnál - el lehessen viselni. Hol arról áradozott, mily régóta él együtt az asszonyával, s azóta egyetlen ízben sem adott rá okot, hogy..., hol meg azt részletezte, miként állt vele szóba a polgármester, amikor személyesen is felkérte, vállaljon erkölcsi garanciát az unokahúgáért, mert állítólag nem mindennapi szerencse egy ilyen helyen dolgozni, ez ugye diszkrét állami megbízatás, komoly programmal, persze, jól meg is van fizetve, ez nem olyan cselédkedés, amiből másoknak szokott kijutni, folytathatja az iskolát a látogatásnélkülin, munkakönyve van, az orvosi kezelés is tisztára ingyenesen biztosítva...
    - De miért érdekli épp az a szőke? - jött rám egyből az úthengerrel.
    - Fényképügyben - vágtam ki kapásból a választ. - Lefotóztam egy kimenőn, de nem jelentkezett a képekért, s most itt vagyok a kárral...
    Hümmögve törte a fejét, míg eszébe jutott valami:
    - Hát... ha összehoznám a Pirikével...
    - Mondja a címét, én majd...
    - Jaj, csak azt ne csinálja! - rémüldözött. - Ugye, meg kellett fogadnom még ott a városházán, hogy a Pirikéhez abszolút nem járnak majd látogatók a szülein kívül, de őket is csak úgy fogadhatja, ha két nappal előtte bejelenti a házigazdánál... De... úgyis kérni akartam, fényképezne le az anyjukommal. Mióta megesküdtünk, nincs egy becsületes képünk... S ha már erre fárad, ugye, a Pirike is ideugorhatna...
    Mivel munkáról volt szó, beadtam a derekamat, s vasárnap délutánban szépen ki is egyeztünk.
    Közben rettentően kíváncsi lettem: ott volt-e vajon a Pirike is az öt utcai csaj között?
    Otthon lóhalálában lenagyítottam az illető filmkockát. Hát, nem volt valami fényes munka, az alakok egytől egyig bemozdultak, s inkább a vonulásuk került képre az ábrázatuk helyett... A szőkét ráadásul csak sejteni lehetett rajta.
    Vasárnap puccba vágtam magam, s irány a botanikus kert! Emlékszem, amolyan havazás előtti hangulat volt, ólmosszürke égbolt, kevés fénnyel, magamhoz vettem a blitzet is, ritkán használtam, de megvettem, hogy legyen; a házigazda már várt rám a kapuban, úgy festett egyenruha nélkül, mint valami mészáros a népünnepélyen - szólt a váltótársának, valami Ilie nevezetűnek, hogy ne taksáljon, mert hozzá vagyok hivatalos, majd karonfogva elcipelt a kert mélyére, szoba-konyhás ikerházi lakásába, ahol kiöltözve, csöndes riadalommal várakozott ránk Böske asszony, a felesége, egy egérszerű, fonnyadt teremtés, szemei úgy guvadtak elő az aprócska fejből, mintha a teremtő eltévesztette volna a házszámot, s ugyanez állt a bogos, ellapult kezeire a vékony karok végén, annyi különbséggel, hogy azokat megpróbálta a háta mögé dugdosni, pedig nem kellett volna; ilyen ormótlanra dolgozott kezet eleget láthattam a Katlanban is, nem azért mondom, hogy megszóljam ezzel érte, éppen csak úgy tűnt nekem, mintha kölcsönbe kapta volna valakitől, s aztán elfelejtette őket visszaadni.
    - Kerüljön beljebb - lehelte, s szót fogadván kiderült, hogy a benti világot mintha egyenesen Dongóvárról mentették volna a városba: a rongyszőnyegek, a falvédő, a csipketerítők, a csikótűzhely, a konyhaasztal és a körülötte sorakozó-billegő hokedlik, a függönyök, vagyis minden, amit egy falusi háztartásban az évek során szorgalmasan egybehordanak, tudom, mert anyám is el-elsorolta őket, valahányszor igazi otthonról álmodozott, hát azt most mind megcsodálhattam, kínos precizitással egymás mellé zsúfolva. Böske asszony kapkodva rakosgatott, rendezgetett, szabadkozott, pedig esküszöm, makulátlan volt a tisztaság és a rend, de hát ő tudta, mi az ábra.
    A konyha az ő felségterülete volt.
    Szó, ami szó, egy csapásra sorstársakra akadtam.
    De ők ezt akkor nem tudhatták, hiszen Sándor mester kitartóan Tunyogi uramozott, ahogy jól öltözött, ficsúr külsőmnek őszerinte kijárt, s úgy mutatott be asszonyának, mint rendes, becsületes, szavatartó mesterembert... Nem mondom, volt bennem mindenikből egy adag, ez egy percig sem vitás, de még a vak is láthatta volna, hogy a kapusunk hízelgése elsősorban a masinámnak szól.
    Böske asszony már nem esett ennyire hasra a vendég előtt: csöndes szolgai figyelme ellenére végig magamon éreztem gyanakvó, vizslató tekintetét; roppant kellemetlenül érintett, de hát istenem... Pedig az első perctől szerettem volna jó benyomást kelteni.
    - Hol ismerte meg a Pirit? - faggatott, míg asztalt terített.
    Hát erről ugyan nem volt szó, mármint keresztkérdésekről. Én azt hittem, a férje már mindenről beszámolt, de úgy véltem, nem jó kavarni a dolgaikat, különben is mi közöm hozzájuk, Sándor János viszont olyan szerencsétlenül hadonászott az asszony háta mögött, hogy szívből megsajnáltam.
    - Nem Piri miatt jöttem - magyaráztam az asszonynak -, fényképezkedni fogunk, ha maguk is úgy akarják... János megemlítette...
    Végül is, amit a kapussal tárgyaltam, az a kettőnk biznisze volt. De azért elképesztett, milyen szimata van ennek a csupa csont és bőr asszonykának. Az egyszer fix, hogy leélni mellette egy életet, de akár egy felet is, nem az a kimondott lelki vigasz, amiről a férfiemberek álmodoznak... Még a gondolatától is megborzongtam.
    Sándor János viszont ügyesen feltalálta magát, s hogy lássák, mit tesz a gyakorlat, úgy nekieresztette a bagólesőjét, olyan ráérősen fecsegett erről-arról, mintha félt volna: ha csak egy szusszanásra is abbahagyja, mindkettőnket agyonlapít a gyanakvás csöndje. Otrombán szellemeskedett, viccelődött, s ha valami mulatságosat talált mondani, teli torokból, nyerítve nevetett helyettünk is; igaz, akkor már némiképp felkaroltuk volt a felséges dongóvári körtepálinkát, a töltögető asszony gyűlölködve szorította össze keskeny ajkait, nem tudtam eldönteni, engem is sújt-e ez a megvetés, vagy csak az urának szól, mindenesetre megjátszottam az angolt, ami azért nem volt nehéz, mert hullakomolyra vettem a kínálgatást, nem is bántam meg, életemben ilyen jó levet nem ittam, ezt elhihetik. Sándor se hagyta alább, az ő baja volt. Szerencsére, az asszony is belekóstolt nagy kényszeredetten gyűszűnyi poharába, s két nyalintás után mintha kicserélték volna, arca áttüzesedett, nyelve megeredt, tán még meg is csinosodott ott helyben, ezt a legnagyobb kockázat ellenére meg is mondtam neki, méghozzá a férje előtt, amiért olyan hangos kacagást küldött felém ajándékba, hogy derék kapusunk szája tátva maradt a csodálkozástól.
    Príma társasjátéknak ígérkezett...
    Hát ilyen hangulatban talált bennünket Pirike.
    Ahogy megláttam, már tudtam is, hogy ez a csaj nem szerepelt az öt sifitelő lány között, ez száz százalék!
    De nem is szerepelhetett, hiszen egy bomba nő állt az ajtóban.
    Erről meg igazán nem volt szó!... Ráadásul a haja vörös, fiúsra nyírva, az akkori divat szerint. Térdig érő lakkcsizma, irhabunda, gyapjúkosztüm, gyöngysor - szóval, hibátlan egy szerelés. Minimum egy színésznő is megirigyelhetné...
    Önkéntelenül felálltam az asztal mellől.
    Ha jól láttam, még Sándor Jánosnak is elkerekedett a pislancsa, ahogy szabályosan végiglegelte vele a konyhába toppanó tüneményt, pedig hát, mint tudjuk, csak az unokahúgáról volt szó.
    Böske asszony viszont, mint huzatban az ablak, egyből becsukódott. Mosolygott, de az minden volt, csak az nem, aminek szánták. Akár a macska, ha egeret lát, s még nem döntötte el magában, szökjön-e rá, vagy ad neki pár percnyi haladékot.
    Mindegy, Tunyogi, biztattam magam, te ebbe a buliba bele nem avatkozol, ők tudják, hogy s mint... Nekem megvolt a határozott célom és szerepem, azt kellett követnem és eljátszanom, a többi nem érdekes.
    Ahogy vettem észre, Pirikének se ugrott meg a vérnyomása a fogadtatástól, s amint rágyújtott a dumára, minthacsak Böske asszony szólna ízes dongóvári nyelven. Egyből nevetségessé is vált a démoni szerelése, s ha nem egyéb, kissé elsiettem a dolgot, amikor díszsorfalat álltam a tiszteletére.
    Amíg ott négyesben valahogy összerázódtunk, s harapnivaló is került az itóka mellé, kiderítettük, hogy Dongóvár és Mohostanya között, ha eltéphetetlen rokoni szálak nem is, de holmi katonaságból származó pajtásság emlékei mindenképpen munkálnak. Sándor Jánosnak volt ugyanis egy katlanbéli katonacimborája, akivel a háború után együtt hatástalanították a fel nem robbant aknákat, s egyéb lőszereket a hegyivadászoknál, ez pedig épp a mi derék kovácsunk volt, az ördög érti, hogy ennyire kicsi ez a világ... Azt viszont már enyhén zokon vettem, hogy a bemutatkozás után Pirike mindegyre csak furcsán hangzó nevemen mulatott, s kacagva ízlelgette, mint egy rossz viccet. A csúfolkodás meg se kottyant volna, de hogy épp egy ilyen lány vegyen villára, hát az szíven döfött. Kérdeztem is tőle nagy gőgösen: mi újság a cselédfronton?
    - Jaj, az úgy volt - kapott a szón, mintha bókot hallana -, hogy az úr jó későn beállított, ahogy szokott, pedig vasárnap van...
    - Elvtárs az, te, hányszor mondom neked? - okította fejcsóválva a nagy darab, feszengő kapus.
    - Magának elvtárs, nekem úr - vont vállat Piri -, én kell hogy ugráljak a szavára, amikor dirigál. Különben sose orrolt még meg, amiért úgy szólítottam...
    - Beszélj, csak beszélj, amíg egyet nagyot suppansz - morgott János, de azért kíváncsian végighallgatta unokahúga beszámolóját a házielvtársról, aki lám, a vasárnap fejében is jól megizzasztotta, mivelhogy sürgősen vonatra kellett ülnie a főváros felé, s a pakkot, ugye, a Piri feladata összekészíteni, pedig már kiöltözve, kimenőre készen tett-vett a külön szobájában, aztán a nagysága még csak mindenre ráduplázott, semmi se volt jó, amit ő, Piri csinált, szégyentelenül kirámolta az ingeket, gatyákat, pedig de szépen be voltak rakosgatva már a bőröndkébe! Végül mégiscsak a lánynak kellett rendet teremtenie a felfordulásban, s loholhatott idáig, egészen leizzadt belé...
    Ahogy felhagyott a tunyogizással, egész szimpatikus lett, tán össze is barátkozhatnánk, csak hát egy kicsit mintha elkéstünk volna... A szőke csajnak még a gondolatához sem akartam hűtlen lenni. Marhaság, de így igaz. Viszont: enyhén piás voltam. És ilyen esetben minden megbocsájtható. Például az, hogy merő sportból felváltva tettem a szépet a nőknek, amitől az a nagy mélák szép csöndesen be is csavarodott. A nők, gondolom, élvezték a partit, szelídeket visongtak, tisztára semmibe vették kapusunkat, mintha ott se lett volna...
    Pirike is mintha elértette volna a szándékomat, mert többször játékosan felém vágott a szemével. Lehet, hogy egészen mást forgatott a fejében, amiről akkor én nem tudhattam, mindenesetre folyt tovább a hekulázás, amíg a mester rá nem unt, és hivatalos hangon eldörmögte:
    - Megcsináljuk-e végre azt a felvételt?
    Ez világos beszéd volt, mire én is ácsit parancsoltam magamnak. Végtére nem házibarátnak jöttem ide; ő fogadott fel. Arcomról lehervadt a pajzánkodó vigyor, s mogorván végeztem, amit ilyenkor szoktam: vizsgálgattam a terepet, a díszleteket, a belső világítást.
    Sándor János elégedetten eléhozta a hálószobából a régi lakodalmi emléket, valami förtelmes, kiszínezett képet, mely egy papírmaséból gyúrt görög oszlop tövében készült egy hullamerev, fiatal falusi párról; azt állították, hogy ezek ők... Ám legyen!
    Akárhogy csapnám össze a felvételt, én ennél jobbat készítek, ezt garantálom! De a nők addig is a konyha egyik sarkába vonulva szépítkeztek, pontosabban csak Böske asszony kenceficézte magát, Pirike csupán a szobalányt játszotta meg nénje körül.
    Nekigyürkőztem a feladatnak.
    Háttérnek először is a kikeményített, díszes falvédőt szúrtam ki, amelyen dülöngélő ákombákomok adták hírül az állandó napiparancsot:
    “Akkor gyere, mikor mondom,
    Csizmád sarka ne kopogjon!”
    Ez, ugye, nem szorul magyarázatra.
    Már csak két hokedli hiányzott a boldogsághoz, ehhez viszont el kellett rámolni a terített asztalt.
    Hokedlire ültettem őket, de kuncsaftjaim az utolsó pillanatban, enyhén szólva, betojtak: olyan pofát vágtak, mintha készek lennének kifutni a világból. Gyorsan bedobtam néhány faviccet, s amíg a velején rágódtak, több ízben elszabadítottam a kismadarat. Sajnos, a blitz miatt így is berángott az arcuk, ilyen szempontból ez egy eléggé süket találmány, mert mikor váratlanul felcsillan a vaku fénye, az olyan, mintha a sötétből az emberre sütnének egy hangtalan mordályt...
    Pirike egyre csak kuncogott a hátam mögött.
    - Most maga ül oda - szóltam rá, mikor Sándorékkal végeztem -, de vihogás nélkül!
    - De hát...
    - Fel ne rúgd a szerencsédet - biztatta a lányt Böske asszony, s csöndesen a hokedlihez tuszkolta.
    - Persze, persze - dörzsölgette kezét a kapus is -, ki kell ám használni, hogy a művész úr jókedvében van...
    Mellesleg így reméltem kézben tartani a leányzót, nehogy végül aztán cserbenhagyjon. Hisz senkitől sem vártam alamizsnát: ő felhajtja nekem a barátnőjét, én megajándékozom egy rakás portréval, s így senki se marad a másik adósa.
    Ráhúztam egy egész filmet, de alig hagytam lélegzethez jutni, s mit sem törődtem a beállítással. Jóformán gőze sem volt, mikor nyitom a rekeszt, s mikor tekerek a filmen. Készült ott gyors egymásutánban Pirikéről - riadtan, álmodozva, dévajul, lazítva, töprengőn, morcosan, mereven, kuncogva, pohárral a kézben, kontyba tűzött, majd leeresztett hajjal, körmét piszkálgatva, vakarózva satöbbi.
    És ezzel kvittek is voltunk.
    Jöhetett a második felvonás.
    Böske asszony enyhén fellélegzett, mikor meghallotta, hogy hazakísérem a lányt. Lehet, valóban féltette a városi veszedelmektől, de az a gyanúm, inkább a férje miatt szeretett volna végre családi kettesben maradni.
    Senkiről se akarok rosszat szólni, de a kissé kapatos férfi nagy előszeretettel nyúlkált hol a felesége, hol a Pirike derekához, no meg a szomszédos felségterületekhez. Mentségére legyen mondva, egyáltalán nem volt finnyás: azt lapogatta, aki épp a keze ügyébe került.
    Az aggodalom tehát némiképp jogos volt.
    Szerencsére, jóval éjfél előtt sikerült lelépnünk, de a türelmetlenség szavamat vette, s a néma éjszakában Pirike újra az a bomba nő volt számomra, mint amikor felbukkant a konyhaajtóban. Már nem is tudom, mennyi idő telt el a nyomasztó hallgatással, míg végül megjegyezte:
    - Csodálom, hogy még nem kezdett udvarolni... Rámenősebbnek gondoltam...
    Erre kiböktem valahogy a süket hantát, hogy egy mesterember nem él vissza a kliensei helyzetével, meg minden... Itt egy másik csaj is, magyaráztam, a minap képeket csináltam róla, és így tovább...
    - Mármint a Veronkáról?!
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633648773
Webáruház készítés