Új jelszó kérése
Összehasonlítás
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Cseke Gábor: Bármely rendelést vállalok_EPUB

Cseke Gábor: Bármely rendelést vállalok_EPUB
840 Ft

Tízéves érettségi találkozómon történt:
F. L. egykori osztálytársunkról egyikünk sem tudott semmit mondani - él-e, hal-e?
Szülőfalujában, ahol a szülei éltek, azt a választ kaptuk, hogy évek óta mit sem hallottak felőle.
Hová tűnhet el manapság úgy egy ember, akár a felszívódó, reggeli pára?
Éveken át nyugtalanítottak e kérdések, de akkor már régóta nem az egykori osztálytársamról volt szó.
Megpróbáltam aztán belülről felrajzolni egy lehetséges eltűnés társadalmi-erkölcsi ívét a Bármely rendelést vállalok című írásban.
Ez a regény lett belőle.
Cseke Gábor
e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    Néhány éve történt, nyáron. Érettségi találkozónk volt. És még csak nem is tudtam róla! Pedig, ha jól utánaszámolok, magam is rájövök minden felszólítás nélkül, de ha valaki egyik napról a másikra él, s abban sántikál, miként hajtsa fel azt az átkozott pénzt, nem szívesen emlékszik hajdani diákkorára, hát még ha kevéske tudományával éppenséggel semmire se vitte az életben...
    Ez voltam én.
    Jött a tavasz, majd a nyár, napjában egyszer tankoltam, s ha arra sem jutott, hát kigyomláltam a vénasszony zöldségesét, adott érte egy-egy bögre tejeskávét tippanós, fahéjillatú kaláccsal. Jobb volt a semminél. Fura egy szerzet a házicsaj. Annak idején magához vett a konyhába, de arról már hallani se akart, hogy hatóságilag bejelentsen. Úgy reszketett a pöcsétes papirostól, mint farkas a tűztől. Ő tudja, milyen szándék vezette, talán a nyavalyás kéglijét féltette, nehogy elravaszkodjam tőle, s ha már hivatalosan is benne van a lábam, hát kiebrudaljam onnét. Tételezem, hogy nem volt neki egyebe a penészes viskónál, hát természetes, hogy úgy védelmezte, ahogy tudta. Mit szaporítsam a szót? Magam se hatódtam volna meg egy olyan ágrólszakadt teremtménytől, amilyen én voltam, annyi szent!... Úgyhogy éveken át éldegéltem rangrejtve nála, anélkül, hogy a hatóságnál ennek valamilyen nyoma lett volna. Így eshetett meg, hogy a pajtások, akik a találkozót szervezték, nem találtak rám kellő időben. Pedig az osztály jó része ugyanebben a városban élt és melózott. Hiába, közben úgy elrepült tíz év, mint egy, de senkivel sem futottam össze közülük ezalatt, ami azért meggondolandó. Jó, jó, tudom, én, más-más versenypályákra tévedtünk, az egyik magasabbra hágott, a másik alulnézetből pislogott a világra, s közülük is én maradtam leginkább a béka izéjénél, ezt abból sejthetem, hogy a harminckét meglett paslagból egyedül engem írtak be hiányzónak...
    Most, utólag, talán örvendenem kellene, hogy megúsztam a kétségtelenül rohadt osztályfőnöki órát. Mit is nyököghettem volna én ott az eddigi életemről? Bárhogy kínozom azóta is a dinnyémet, semmilyen felemelő gondolat nem zavarja. A többiek, mérget vehetek rá, szerencsésebben jártak... - Könyvelő lettem, jön a második gyerek. - Elvégeztem az egyetemet és házakat tervezek. - Autóm van, szép feleségem, jól keresek. - Falun tanítok, aligazgató vagyok, hogy tudjátok. - Mester lettem egy bányavállalatnál... - Sötöbö... Az ilyen dumákhoz én hozzá se szagolhattam: úgy kilógtam volna a tablóból, mint kolbászostálból a sült szalonna, és nincs rohadtabb érzés, mint egy frankó társaságban foltnak lenni a szép fekete frakkon.
    Varga, a nyomozóügyész volt az első pasi, akivel végre, július fene tudja hányadikán összefutottam a hajdani XII. B-ből. Persze, én akkor még nem tudtam, hogy Varga nem egyszerűen csak Varga a napló végéről, hanem ott van neki az a piszok mestersége is. Hát... azzal kezdődött a nagy randevú, hogy én nem ismertem föl. Jókora, holdvilágképű tag lett belőle, de akire én emlékeztem, az egykori Vargának riadt gyerekpofája, széllelbélelt teste volt, így maradt meg bennem elválásunk óta, s ki tudja, mily kerékvágásba döccen az életem, ha ő ez alkalommal nem deríti ki a személyazonosságomat. Mi történt ugyanis? Éppen csak benéztem a munkaelosztóhoz, ez már a napi programomhoz tartozott akkoriban. Valami pehelysúlyú melóra vadásztam... Aztán meg, remek fickókkal fut össze ott az ember, s rendre az ő fizimiskáját is kiismerik azok, akik az üvegkalickában ülnek, végtére úgy is vehetjük ezt az irodát, mint egy munkahelyet, ahová rendszeresen bejár az ember; egy-két vadonatúj széltolót leszámítva, átlagban alaptagok üldögélnek a lócákon, s ha éppen kifogyott a füstölnivalóm, megtisztelnek, máskor meg én lököm az orruk alá a cigarettát. Dumál az egyik, dumál a másik, ugyanazt fújják, még a vadonatúj sztori is a könyökömön jön ki, hisz lényegében az élet is futószalagon kínlódik velünk, de a panaszt illik végighallgatni, ez a betyármorálhoz tartozik, másként úgy kirittyentenek a társaságból, hogy...
    Nos, itt esett meg ama nevezetes találkozás.
    Mentem befelé, csikk a szájam sarkában, kéz a zsebben. Erről sose tudtam leszokni, örökké rejtegetem a kezem, talán röstellem, hogy olyan marhanagy lapát, és mégis talonban hordom, efölött még nem tűnődtem el, de tessenek csak megfigyelni a magamfajta földönfutókat, lehet a dologban valami!... Na, és akkor ott trónol a Varga, akiről nem tudtam, hogy Varga, a lóca szélén, föltűrt gallérú viharkabátban, valahogy azonnal kiugrott nekem a képből, a szimatom megsúgta, hogy ez a pofa nem állásból kifolyólag ücsörög a koszlott hodályban, alkalmi sintérek, lecsúszott fuvarosok és egyéb hasonló igényes szerzet kompániájában. Egy difi volt: hogy nem ismertem meg.
    Alaposan elhúzódtam tőle a padon, közöttünk, mint egy torony, borjúbőr táskája terpeszkedett. Na, ez is betévedt ide, vontam le a következtetést, ő meg engem szemrevételezett. Mintha csak kirakat lettem volna. Odabiccentettem a srácoknak, majd oldalt sandítottam: vajon mit akarhat?
    - Ilyen még nem volt, te Tunyogi! - szólított a nevemen váratlanul. - Remélem, nem tévedek?!... Tudod-e, mennyit kerestünk a múlt hónapban?
    Szörnyen ostobán vehettem a lapot, mert azonnal feltalálta magát, és előhozakodott a nevével. Tiszta szerencse! Mert akkor aztán már én is tudtam, kivel állok szemben. Vagyis, ülök... Ő volt az, mese nélkül, sikerrel azonosítottam a mosolyát, ugyanígy vigyorgott annak idején az osztályban, ha egy-egy jobb jegyet kapott. Szörnyen bírtam akkoriban az ilyen srácokat, akik nem utaztak mindenáron jelesre. Haver, igaz, nem került ki számomra az osztályból, s ez néha jó volt, de inkább rossz, mert így nem tartoztam sehova. Fene nagy idegenség volt körülöttem, egy felhőkarcoló biztosan eltörpülne mellette. Hazamenni a falumba csak sátoros ünnepekkor tudtam, ott meg a hosszú távollét miatt nem passzolt a szó az öregekkel, ismerősökkel, pajtásokkal. Felkurblizott jámbor együgyűségük, primitív rátartiságuk, s az, hogy jottányit nem engedtek volna a szokásokból, amik ma is úgy ülnek néhol a nyakukon, mint ökörén a járom... Szóval, az élet túl korán faron billentett engem, kóbor kuvasz lettem, az vagyok ma is. A szabadságot, na látják, azt imádom az egészben! Senkinek nem tartozom számadással, élem a magam világát, nincs bajom főnökkel és hasonló lehetetlen fickókkal.
    Szóval, Vargával ültem szemben... Meglapogatta a vállam, szűrős bagót nyomott a számba, majd ledarálta, hogyan kutattak utánam mindenfelé. Odáig voltam ennyi ragaszkodás hallatán, mintha az önérzetemet kenegették volna valami szuperfinom bakakenőccsel, szóval ültem ott, mint egy hálás babafenék, s nagyokat bólogatva fogtam a számat. Rendületlenül fújtam a füstöt az orra alá, mert olyan orrcimpái voltak, mint a vadászkutyának, beszéd közben alig észrevehetően remegtek; nohát, mondtam magamban, ez az ember éppenhogy szimatolásra termett, hát eresztettem, legyen mit szívnia... Rablómeséjéből a magamfajta érdeklődő megtudhatta, hogy az osztálytársak veszettül számítottak rám, csupa babonás tag, alig kóstoltak bele az élet keményebbik felébe, máris irtóztak a csonka találkozótól, ami, valljuk be, valahogy szép dolog volt a részükről. Legalábbis ami engem illet... Már-már feladták a reményt, amikor eszükbe jutott, hogy a Varga megpróbálhatná hivatalossá tenni a nyomozást, tekintve, hogy oly szoros kapcsolatban áll a milíciával - eggyel több vagy kevesebb körözvény, mi az nekik? A tányérsapkások menten fölesküdtek az ügyre, mégiscsak egy főnök kéréséről volt szó. Anyáméknál is jártak, azok úgy beijedtek, csak hallgattak, mint a csuka... Addig-addig szorongatták őket, hogy csak elköpték, dolgozik ám valahol a lelkem, világéletében becsületes ember volt, a légynek se ártott, de hát messzire szólította a kötelesség, ki tudná megmondani, éppen most hová vetette a sors, nekik már az is ünnep, ha esztendőben egyszer-kétszer hazalátogatok... Szóval, anyám ugyancsak értett ahhoz, hogyan kell a hivatalos személyeket szép szóval kifizetni. Azok meg, hogy nem égett éppen a ház miattam, szolgálatkészen bedobták a törülközőt.
    - Ennél többet én se tehettem - mentegetőzött Varga -, bele kellett törődnünk a helyzetbe, s megtartottuk a bulit... Hiányoztál nekünk, pajtikám!
    Váratlan fordulattal afelől firtatott, miként tengetem napjaimat. S lám, nagy hetykén kiszaladt a számon, hogy fényképész vagyok, pedig épp akkoriban történt az az eset Janóval, mikor a nap pofáján kívül mindenik felvételem gajdeszre ment; zsebemben egy-két, apró gombóccá gyúrt bankó lapult, szóval, kemény kis gondjaim voltak, mégis felültem a magas lóra. Varga mosolyogva tágította-szűkítette az orrcimpáit, persze, tudom, hogy ez csak úgy rájött, mint lóra a fingás, de azért fura volt, hogy ilyen nekibuzdulva fogadja a mondókámat, s ráadásul a másik bombát is bedobta akkor; hogy mit keresek itt? Mármint, ha semmi keresnivalóm ehelyt... Na, ez aztán robbant, csak úgy égett a pofám, hogy mégsem kellett volna ilyen ócskán hantáznom, s ettől teljesen begorombultam. Kinek mi köze hozzá, kérem tisztelettel? És ha az osztálytársam méltóztatott lenni? Az valami új kiváltság? Olyan kutyaszorítóban voltam, hogy kínomban odadöftem:
    - Mi ez, csak nem kihallgatás?
    Most aztán rajta volt a sor, feszengve mosakodott, bocsássak meg neki, ezt hívják náluk szakmai betegségnek, borítsunk fátylat az egészre, futó eső volt, záporeső, zivatar, ahogy az időjárásjelentés mondja, legjobb lenne, ha ekkora ijedtségre mindjárt innánk is egyet a többiekkel, megpróbál minél több srácot fölhajtani... Mindezt olyan szépen, szívhez szólóan mondotta akkor, hogy a lelkem végleg megpuhult, s újólag bizakodva néztem a világra.
    Így váltunk el, ki-ki fülig érő szájjal.
    Hanem én onnan már iszkolhattam is, örökre. Hát tudhatom, mit neszeltek meg szóváltásunkból a jelenlévő lesipuskások? Csak az hiányzott volna, hogy kiutáljanak maguk közül! Pedig igazuk lett volna, hát nem? Aki egy ilyen alakkal szóba elegyedik, s még csak le se adja idejében a drótot?!
    Hadd el, Varga, ezért még megfizetsz, csikorgattam a fogaimat, de akkor ezzel maradtam.
    A következő stáció, természetesen, az esti ivászat volt. Kábé egy hét múlva randevúztunk egy városszéli kertvendéglőben, ahol a vidám kurjongatásokat csupán a környék kutyái kísérik abszolút figyelemmel. Jött tehát a Varga, aztán Péter Iván, aki újságíró a helybéli lapnál, Tokaji Bandi, azt mondják, valami fej az atomkutatóknál, majd Kocsis Jóska, a nyomdászmester, és még egypár civilebb tag, no meg én, természetesen. Szó, ami szó, kicsíptem magam, amennyire a körülményeim engedték, vagyis a gardróbom, vállamra akasztottam a fényképezőgépet, s állé, pásszé! - ahogy megboldogult franciatanárunk mondotta, valahányszor kirúgott valakit az osztályból... Épp jókor parkoltam le, kevesen se voltak, de sokan se. Összevissza hárman. Beültem negyediknek. Szervusztok, szervusztok. Ez eddig rendben, bár kissé feszengtem a sorra előadott pompás titulusok miatt, idegesen matarásztam a gép bőrtokján, hátha felébred tőle az önbizalmam. Mihelyst legurítottunk valamit, már nem is volt velem semmi baj, széles taglejtésekkel hencegni kezdtem, egyikükön se látszott, hogy rossz néven veszik, sorban elkérték a gépet, buzerálták elölről is, hátulról is, dicsérgették, milyen pompás kis masina, strapabíró, öreg, de állja az idők viharát, mire elkonferenciáztam nekik, hogy egy maszek nem dolgozhat akármilyen géppel, fő a megbízhatóság, de ha már így együtt vagyunk, s mindenki egyetért, mert miért ne értene, hát csinálhatok néhány príma felvételt a díszes társaságról, külön specialitásom a közönséges lámpafénynél készült kép, ehhez persze igen érzékeny film szükséges, ilyet pedig roppant nehéz faszolni, de ez nem probléma nálam, az üzleti kapcsolatokat ugye ápolni kell, másként az embernek könnyen felkopna az álla, az az igazság és az egy való, hogy akkor és olyan filmtekercset szerzek, amikor és amilyent éppen akarok...
    Szent Habakuk, hogy nyelték a sódert! Nem is tudom, mire vittem volna a könyv nélkül, milyen jó, hogy mégis elherdáltam rája a pénzt, a srácok tolongva fészkelődtek a gép lencséje elé, én meg egyvégtében ráncoltam a homlokom, és csak piszkálgattam a bizgentyűket, teljesen bezsongtam, egy pillanatig se érdekelt, lesz-e valami az egészből, düb-düb, csak úgy kattogott a kettéállt fülem a számtalan pohár itókától, na most, kecc, még egy pillanat, ismétlünk, kecc, kecc, úgy, most másként, egyikőtök húzza be a farát, mert kilóg a képből, ez az kecc, valósággal szárnyaim nőttek, mintha évek óta egyebet sem csinálnék, milyen drága fiúk is vagytok, tisztára ellágyultam, aranyos gyerekek, milyen sokra vittétek, csak én maradtam nyamvadt csóró, de a fényképet mégis én csinálom rólatok, mit szóltok hozzá, ugye nem hisztek a szemeteknek, hát higgyetek, úgy-úgy, csak engedelmesen, figyeljetek rám, az osztály szégyenére, ha tudnátok, no de mit tudtok ti, csak vigyorogni meg pöffeszkedni, no még egy utolsót, egészen beleizzadtam, hát ennyi lett volna, fiúk!
    Sokat ittunk, de nem hagytak fizetni.
    Varga, aki a bal oldalamon posztolt, röhögve hátba veregetett, majd két falat rostonsült máj között diszkréten megerisztett néhány kérdést a munkaelosztóval kapcsolatosan, vagyis hogy én mennyire ismerem azokat az ürgéket, akik napjában ott fészket raknak, mire büszkén kivágtam, hogy hát az isten lovába, én ne ismerném őket, mikor az egy jólmenő klub, mármint a munkaelosztó, s akkor egy nevet is bedobott, hogy példának okáért azzal mi van; különben tőle hallottam először azt az ismeretlen nevet, rögtön el is felejtettem, ott mi inkább pofáról tudjuk egymást, abban hiba nincsen, de az osztálykönyv minket nem érdekel, hehehe...
    És akkor egy csapásra kijózanodtam.
    - Spicliskedünk? - sziszegtem, mint egy becsületes kígyó. - Hát még most is abban sántikálsz?
    Már készen álltam, hogy istenesen belétenyerelek, s meg is tettem volna, ha nincsenek ott a többiek, így csak annyit gügyögtem, de jó hangosan ám, hogy tessék nyomban begombolkozni, mert nem az állatóvodában nőttem fel...
    Mondhatom, szépen befutott nekem arra az estére! Meg se nyikkantam többé, viszont ittam, mint a kefekötő. Amúgy keményen. Aztán megszakadt a film. Kecc. Nem emlékszem, hogyan ért véget a buli, talán Kocsis Jóska cepelt haza, mert másnap a házicsaj bizalmasan a fülembe vartyogta, hogy valami fuvaros járt itt, engem keresett, fényképügyben, meg akart várni, de oly sokáig elmaradtam, hogy végül beleunt a parkolásba. Na, akkor aztán bennem is megtörtént a napfelkelte, a ködben távoli, gyönge fény derengett, lomhán beúszott az elmúlt este, majd a felvételek, de azért meglehetősen zavaros volt még a fejem, s hogy kitisztuljon, nekiálltam előhívni a filmet. Mennyire be voltam gazolva, az nem kifejezés arra, amit akkor éreztem, kétszer is belekönyököltem a vegyszeres bilibe, remegett a kezem s egyéb marhaságok, de aztán valahogy csak eltelt az idő, akaszthattam száradni a lucskos tekercset, s a konyhába szűrődő alkonyi fényben, amiből nem volt sok, nehogy elvakítsa az embert, nos, hát a fényárban úgy tűnt, hogy a felvételekkel ezúttal nem lesz hézag. Mi történhetett? Nem találtam rá okos magyarázatot, de a váratlan siker felkurblizta a biztonságomat. Alig szállt le az este, már előttem hevertek a nedves pozitívok is, fekete-fehérben, úgy bámultam őket, mintha életemben először látnék fényképet. A lányokat gusztálja így a magamfajta csávó, ha a szerencsés véletlen elébe sodor egy-két lelkesítőbb példányt a moziban, a restiben vagy éppeg az utcán. Minduntalan beléjük botlik a tekintet, kíváncsian felleltározza, majd gondolatban becserkészi őket, és egyre biztosabb, hogy amit lát, az nem fantáziálás, de verité a javából... Igenis, simogattam a képeket, amiken a kertvendéglő vadszőlős lugasa sötétlett a titokzatos homályban, s abban a szent helyben mérget vettem volna rá, hogy mindez csak azáltal létezik a világon, merthogy én akkor elkeccentettem a gépet, nem is egyszer, és hogy a gép, a vegyszerek, no meg a találékonyságom - a hozzáértésem?! - hívták életre, ahogy valamelyik újságban olvastam valami hasonló fennkölt lelkizést; igenis, hívták életre a képen látható legapróbb részleteket is. Csak az a pincér, azzal az elmosódó vaddisznó-pofájával a bal sarokban, sehogy se passzolt a műbe. Észrevehette a balfék, hogy fényképezek, be is tolakodott a lencse elé, hatalmas flekkenhordozó tálcájával a karján; máskor jobban résen kell lennem, mi látszik a keresőben, igaz is, írja a könyvben valahol, hogy le kell kontrollálni ezt a problémát, vagy hogy a túróba mondjam, mert sok géppel előfordul ám, hogy egyet mutat a kereső, s mást a lencse. Ha legalább kioperálhatnám nagyítás közben, de úgy odabújt a lelkem, hogy ha letakarom, vele együtt hárman is kívül rekednek a képen, s akkor adtunk az izének egy pofont... Egye fene, most már ott kell hogy állingáljon jó ég tudja meddig, tán az örökkévalóságig, ha létezik egyáltalán ilyesmi; egyesek azt mondják, van, csakhogy az ember szempontjából fabatkát se ér az egész, mi azért pont olyan előírásosan megkrepálunk, ahogy az a nagykönyvben benne van... Na és, ha rajta van a képen? Szé lá vi, mondja erre a japán. Végül is, abba az estébe egy ilyen tag is bőven belefér, ő is csak ember, akárcsak a felfújt képű Varga, aki diadalmas pofát vág, úgy karolja át Tokaji Bandit, kezükben magasra tartott pohár. Né, és a Péter Iván mily méltóságosan, a mellén összefont karokkal dől hátra a nádszéken, Kocsis meg feléje fordulva, az asztalra tehénkedve magyaráz valamit neki; hát persze, ezek összeműködnek, az egyik teleizéli marhaságokkal a papírt, a másik meg kinyomtatja neki, mi pedig esszük a laskát; az arca viszont smafu lett, szinte semmi se látszik belőle, szabadon maradt kezével valahová a távolba mutat, a többiek, akár egy hivatalos vacsorán, pislancsukat a lencsére meresztik. Mire gondolhattak előtte és utána? Mert abban a pillanatban az ábrázatukon nyoma sincs a gondolatnak, akárha töklámpások sorjáznának vigyorgósra faragva, odahaza, a kerítésen. Semmi jele annak, ami velünk történt, biza, arról ostobán hallgatnak a képek. Vagy nem is volt közöttünk semmi? Képzelődnék csupán? A sok pia lett volna az oka? Az egyszer evidens, hogy még most is abroncs feszül a fejemen, de nem tesz semmit, a másolás rutinmunka, ha egyszer be van élesítve a kép. Elő a papírt, rá a fényt, húszat-huszonötöt számolok magamban, kioltom a lámpát, csak a vörös fény dereng sápadtan tovább, be a papírt az előhívóba, löcsögtetem egy-két percig, amíg a papíron felsejlenek az első fekete foltok, meresztem a szemem, nehogy elpasszintsam a megfelelő tónusokat, gyorsan be a fixálóba, de előbb leöblíteni ecetes vízben; ezt annyiszor kihagytam az elején, átkozhatott is a kliens, amiért két-három hónap múlva csöndesen sárgulni kezdett a papír, mint ősszel a falevél... S míg ez ütemesen folyik, újra elő a papírt, rá a fényt, addig, amíg kivan a tucat vagy még több, attól függ, mennyi az érdeklődő. Hát én abból a lugasosból egyelőre annyit eresztettem, ahányan ráfagytak a filmre, feltehetően mindannyian harapnak majd egy-egy példányra. Csak ügyesen, fiam, csipkedtem magamat - mert ebben a kutya egyedüllétben ki más viselte volna gondom? Csak ügyesen, mondogattam, mert most ugrik a majom a vízbe, most dől el, hogy amit nagy bölcsen s cenzúra nélkül szófostál a gyülekezet előtt, több-e a festett firmánál vagy sem. Sajnos, még nagyon zöldfülű voltam a témában, meg se fordult a fejemben, hogy tán a pincér is megörülne egy-két fényképnek. Pedig csak rá kell nézni arra a semmitmondó, sürgölődéstől fényes pofára... Vigyázat, megint kihagytam az ecetes vizet, ott egye meg a fene...
    Másnap újra beállított a Kocsis, aki aztán kötélnek állt, és lebonyolította az ügyletet, majd zsebemben a pénzzel, amire - hangsúlyozom - óriási szükségem volt, azon spekuláltam, hogy most már mi is legyen ezután.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633648766
Webáruház készítés