Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Cseke Gábor: A megtalált kulcs_EPUB

Cseke Gábor: A megtalált kulcs_EPUB
840 Ft840
  • Részlet az e-Könyvből:

    Élt egy fiú Nagyszilváson - olyan, mint a többi. Talán kicsit borzasabb volt, meg szeplősebb pajtásainál, de különben olyan egyformák voltak, hogy könnyen össze lehetne téveszteni őket. Tófalvi Sanyinak hívták, és iskolába járt, ahol se jót, se rosszat nem tudtak mondani róla - mert mikor csínytevésről volt szó, ő is csak annyit tett, mint a többiek; ha meg tanulásról... hát ő sem erőltette meg magát!
    Nagyszilvás dombok között meghúzódó falu. Sanyi és társai pedig falusi gyerekek voltak, akik nem játszottak kisvasúttal meg lendkerekes autóval - maguk találták ki a játékaikat. Például egy nap valamelyikük karikás ostort készített, amilyen az apjáé volt, aki a csordára ügyelt. Akkor a fiúk fogták magukat és nekiláttak pattintgatni a patakparton - olyan zajt csaptak, mint a dél-amerikai pampákon száguldó tehenészek, akik az eladni való gulyát terelik. Úgy érezték, mintha a karikás pattintásaira megnyílna a mennybolt, szétkergetvén az ég teheneit - a felhőket, amik eddig békésen legeltek a magasban. Sanyi akkor olyan nagynak képzelte magát, mint egy óriás... Csak mikor az ostorcsattanás hangja eloszlott a levegőben, lett újra maszatos, mezítlábas kisfiú, aki pityeregve adja át a karikást az utána következőnek...
    Másnapra mindük kezében ott suhogott a lószőrből font ostorka, s olyan zenebonát csaptak, ahányan voltak, hogy a szomszédos udvarok csirkéi, rucái ijedt rikácsolással és gágogással futkorásztak le-fel a tornácok előtt...
    Hamar megunták ezt a játékot... A lószőr-ostorkák otthon maradtak, és valami újdonságon törték a fejük. Nyár volt, s fürödni ők is szerettek: hát elhatározták, hogy elrekesztik a bokáig érő patakot kövekkel, fűzfaágakkal, homokos agyaggal. Dél felé el is készültek: és Sanyi, aki nem fért a bőrébe, egy-kettő fejest ugrott a gyülemlő vízbe, de úgy beverte a kobakját, hogy még harmadnap is látszott rajta a kékülő folt... Mindnyájan örvendeztek a feredőnek, bár nem tudtak úszni, s viháncolásukat eltakarták a vízbehajló fűzfabokrok, úgyhogy a faluból senki se vehette észre, mit mesterkedtek össze azon a délelőttön...
    A víz csak gyűlt, gyűlögetett. S amikor a legjobban érezték magukat, szakította át a gátat nagy csobogással - olyan erővel, hogy Sanyit, aki a gát alatt ebihalakra vadászott, jó pár méterrel elsodorta a hömpölygő hullám. Sikoltozott, kézzel-lábbal kapaszkodott a bokrok lehajló ágaiba, aztán valahogy megfeneklett, mert a kis patak hirtelen megcsendesedett és szelíden zubogott át a gömbölyű köveken...
    Így kerestek Sanyiék maguknak játékot, miközben teltek a napok, miközben nőttek ők is. És egyszer csak akkorák lettek, hogy szüleik így szóltak: - Most már rátok bízhatjuk a tehénkéinket, eridjetek ki velük a domboldalra, kaptok a tarisznyátokba bálmosmálét vagy kenyeret szalonnával, de este itthon legyetek ám, ne kószáljatok semerre, mert ha nem fogadtok szót...
    Sanyiék örültek, mert új játékot sejtettek az egészben. S úgy is lett: mikor először kivonultak reggel a tehenekkel a falu szélén túlra, vígan trappoltak a nyári útiporban. Kacagtak, mekkora felhőket kavarnak fel maguk után. S előre se kellett figyelniük, mert a tehenek - a szürke, foltos és csupa-fehér állatok - egykedvűen tapodták az utat. Tudták, merre kell menni.
    Menet közben kertek alatt haladt el a gyerekbanda, s az egyik vessző-sövény mögött tenyérnyi zöldséges virított. Volt ott retek, paradicsom, karalábé, málna, földieper. Gondoltak egyet, átfurakodtak a tüskés sövényen és kapkodva szedegették össze a legjobb falatokat. Aztán uzsgyé! Nagyot bizzentettek az állatoknak, azok megijedtek és hanyatt-homlok iramodtak az erdőkoszorús dombtető felé.
    Az erdőt Tilalmas-erdőnek hívták, mert tilos volt belőle akár egy gallyacskát is levágni. A fiúk azonban nem törődtek a marcona névvel, csak arra gondoltak, hogy nyugalmas lombú tölgyfái alatt milyen jól lehet heverészni, míg az árnyéktalan mezőn csak úgy tűz, perzsel a nyári nap. Az alacsony ágak alól jól lehetett látni a legelésző teheneket, amint térültek-fordultak egy-egy lépésnyit, válogatva a szikkadt mezei növények között.
    A fiúk nekiláttak falatozni, előkerültek a kis békanyúzó halasbicskák, csorgott a frissen csent paradicsom leve, hersent a retek, s mikor már csak a morzsák maradtak, de még azoknak is nekilátott egy szorgalmas hangyaboly népe, újabb foglalatosságon törték a fejüket. Párosával merészkedtek be az erdő belsejébe, s mikor Sanyin volt a sor, váratlanul csípős gombára lelt a zörgő avarban. Nagy vihorászással tüzet gyújtottak, közben száraz tölgylevelekből morzsolt dohányt pöfékeltek, ahogy a felnőttektől látták, s mikor már parázs izzott a lobogó tűz helyén, ráterítették a fehér gombácskákat...
    Megenni már nem tudták: a zsivajra előkerült az erdőőr, csizmás lábával vigyázva lépdelt a fák között, nehogy elriassza a jómadarakat. Mégis észrevették, s futott, ki merre látott. A gomba éppen akkor volt a legízletesebb, s a kerülő mit tehetett? Ostobaság lett volna a fiúk után loholni - inkább jóízűen bekapta a parázson sercegő ínyencfalatokat.
    Este aztán, mikor már jócskán elszürkült az ég, a kis tehénpásztorok felszedelőzködtek - otthon már várták őket a meleg vacsorával. Messze elkerülték a megdézsmált kertet, Sanyi azonban, ki a községháza mellett lakott, nem szabadult meg a titkártól, aki már várta őt az iroda előtt: a veteményes gazdája még a délután panaszt tett nála. Mikor a titkár közelébe ért, lószőr ostorkájával Sanyi rávágott szürke tehenük véknyára, amitől az eszeveszett trappba kezdett. A titkár elugrott útjából, de fülöncsípte a feje búbjáig maszatos Sanyit. „Most aztán jöhet az apád kiváltani!” - szidta a fiút, betuszkolva a tanács udvarára, s az istállóba zárta.
    Sanyi nemhiába lakott a szomszédban: két meglazult deszkát félrehúzott, a titkos résen átfurakodott, s a leszálló este homályában átvetette magát a kerítésen. Vacsora után azonnal elaludt, s álmában gőzmozdonyról álmodott. Apja mesélt neki róla valamikor, de csak a füttyét hallotta még sok-sok évig, ahogy átúszott a távolból a dombok fölött. Később aztán már igazán felnőtt és elfelejtette a hajdani játékokat.



    Winnetou búcsúzik

    Azon a tavaszon rengeteg volt a káposztalepke. Jöttek reggelenként, libbenő rajokban, átröpülték a deszkakerítést: nem tudni, honnan bújtak elő, de cikáztak szüntelen, s az udvar túlsó végén az ég felé emelkedve beleolvadtak a színesedő kékségbe.
    Egyik nap a nagyobbik öcsém, akinek mindenféle barátai voltak szerte a városban, azzal a hírrel állított haza, hogy csináljunk rögtön lepkehálót, mert a hulladékgyűjtő kétezer lepke teteméért bőrlabdát ajándékoz. Persze, azonnal otthagytam Winnetout - éppen Old Shatterhand-del kellett találkoznia -, magára hagytam, gondoltam várakozik még rám egy keveset a vadnyugati prériken, míg lova szikkadt füvet harap.
    Odahagytam őket, mert a bőrlabda ígérete megdobogtatta a szívemet: évek óta vágytunk egy ilyen labdára.
    Anyánk komódja kincsesbánya volt: lyukas selyemharisnyái éppen megfeleltek. A kamrából kopott cirokseprűt csentünk, melynek nyelére hálót kötöztünk. Szereztünk még egy műanyagzacskót, s azon az éjszakán sokáig hánykolódtunk álmatlanul.
    Korán reggel izgatottan költöttem a fiúkat, csöndben surrantunk ki a megrekedt levegőjű szobából; künn hűvös volt a hajnal, mert hullt a harmat, de már özönlöttek keletről a lepkék, ott táncoltak a fiatal meggyfák között, s nekünk csak eléjük kellett állnunk, kellős közepébe a fehér forgatagnak s kiáltozva, szökdécselve eredni egy-egy tömöttebb raj után. A hálóban vergődő példányokat kisebbik öcsémnek adtuk, aki valamennyit szorgalmasan lefejezte, s a nagy, zörgő műanyagzacskóba süllyesztette őket. Időnként odakiáltott: - Már tizenöt van! -, s mi akkor elkeseredtünk, dühünkben még vadabbul vámoltuk a bőven ömlő lepkerajt... De aztán kijött hozzánk anyánk, gyanakodva firtatott, mi ez a nagy viháncolás és mit csinálunk annyi lepkével, persze megnyugtattuk, hogy ez csak játék, különben úgyis sok a lepke... - szóval nagyobbik öcsém, aki még csak elemibe járt, de már konyított valamit a természetrajzhoz, szabályszerű előadást tartott a kártevő rovarokról. Az igazi célt, a labdát, nem árultuk volna el semmi pénzért, mert akkor oda a meglepetés varázsa, mikor majd eléjük állunk, anya és apa elé, hogy íme itt ez a labda, amely a miénk, és így meg így szereztük...
    Pontosan száztizenöt lepkénk volt már akkor. Az iskolából rohanvást igyekeztünk haza. Kicsi Öcsi, aki még nem járt iskolába, izgatottan fogadott: - Huszonötöt fogtam, huszonötöt fogtam! -, és már iszkolt is a zacskóért. Bekaptuk az ebédet, s alkonyatig még vagy hetvenet sikerült lekapcsolni a menekülő áradatból. Ez nagy szó, mert a délutáni lepkék már ravaszabbak voltak, nem repültek oly ostobán kezünk ügyébe, fürgék voltak és fickándik, s az utolsó pillanatban legtöbbször kitoltak velünk - megugrottak.
    Reggel ismét korán keltünk. Gyűltek, gyűltek a fejetlen lepkék, anyánk morgolódott, hogy most már nem törődünk egyébbel, csak ezekkel az utálatos rovarokkal, meg hogy valamikor tanulni is kell, ám sem a szép szó, sem a zsörtölődés nem használt. Második napon már négyszáz tetem körül tartottunk, harmadnap (vasárnap) számuk elérte a kilencszázat. Lélekben megerősödtünk, szívósak voltunk, mint a hétpróbás vadászok, csak kicsi Öcsi zavarodott bele végül a számolásba, s akkor megnyugtattuk:
    - Majd a végén összeszámolod, inkább te is csinálj egy lepkehálót.
    Már vagy ezerötszáznál tarthattunk, amikor bekövetkezett az, amire nem számítottunk: a lepkék kezdték elkerülni udvarunkat. Most is nagy hullámokban érkeztek ugyan, de nem hussantak át az udvar egész hosszán, hanem csak egyik sarka fölött libegtek kihívóan, s abban a sarokban, jókora területen, történetesen buján tenyésző, mérgeszöld csalánok nőttek. Nem tudom, hogyan jöhettek rá titkunkra, vagy valamiféle jelzéseket adtak le társaiknak, tény az, hogy óvakodó táncukban volt valami csúfondáros, s ez mindhármunkat felbőszített... Ezután kimerészkedtünk az utcára, ahol aztán a kerítés fölött kiözönlő lepkék mégis csak a hálónkban végezték. Pár napig vadásztuk őket így, mire végleg elmaradtak. Apánk azt mondta nagy dohogva, hogy most már aztán elég, lejár a szezonjuk s üljünk le... a könyv elé. Megszámoltuk a zsákmányt: ötvenöt hiányzott még a kétezerig. Kicsi Öcsi sírt, én szelíden átkozódtam, nagyobbik öcsém szó nélkül fogta a lepkehálót és másnap délig nagy üggyel-bajjal sikerült még tízet fognia...
    De hátha meg se számolják? - reménykedtünk...
    A hulladékgyűjtő a város végén volt, elhagyatott, vedlett falú házban. Redőnye félig még leeresztve, ide korán jöttünk. Türelmetlenül tébláboltunk a forró aszfalton, majd zörgést hallottunk az üzlet belsejéből. Kinyílott az ajtó, s egy nagydarab, vaskos ember szőrös karja hirtelen dübörgéssel felnyomta a bádogrolót. Apró szemével körülnézett, a szája sarkában lógó csikket elpöccintette, majd eltűnt a homályos helyiségben.
    Szorongó szívvel oldalogtam utána. Éppen vizet ivott egy bádogcsuporból, illedelmesen vártam, míg az utolsó cseppeket is lenyeli, arcom égett.
    - Mi az, te? - csudálkozott.
    - Itt van - dadogtam -, a kétezer darab, amiért a labdát tetszik... így hallottuk...
    - Na várj csak - és benyitott a szomszédos helyiségbe, ahol egy fiatalember a raktárt rendezgette. Remegve vártam a pillanatot, mikor jelenik meg az ajtóban, kezében a bőrlabdával...
    Bent csöndesen beszélgettek.
    - Nézz ide, János - dörmögött a kövér hangja. - Ezek az ipsék egy zacskó lepkét hoztak. Labdát akarnak.
    - Valaki elbolondította őket - vágott közbe a fiatalember -, ismerem a mesét, minden évben elterjesztik. Tavaly a cserebogárral...
    - János, de ez itt kétezer lepke!
    - Dilinyós kölkei!... Képesek voltak összegyűjteni, megszámolni...
    - Te, János, azt mondom, adjuk oda azt a hasadt bőrt, belsőt majd szereznek hozzá... ‘szen csak hulladék...
    El akartam rohanni. De már jött a kövér, kezében a kopott labdakülsővel, félszegen mosolyogva és odanyomta a markomba.



    Pótszünidő

    Az alábbi történet leginkább nyárra való, amikor az olvadozó aszfalt szabályosan fogva tartja a járókelők cipőjét, vagy legalább is benne marad a számtalan talp és sarok jellegzetes lenyomata.
    A történet tehát, hogy a kánikula megpróbáltatásairól némileg elterelje a figyelmet, télen játszódik le, egy vidéki városban, amely a havasok lábánál fekszik, s éppen ezért sem előtte, sem a benne élő gyermekek előtt nem ismeretlen a fél méteres hótakaró. Ebben a városban élek én, ráadásul azon a télen, amelyről mesélni szeretnék, nem is fél, hanem legalább másfél méter magas hó szakadt ránk, pontosan két nap és három éjszaka alatt.
    Éjjel volt, amikor nekilátott szállingózni, s reggelre felcihelődvén, hogy iskolába induljunk, odakint már bokáig érő, makulátlan hótakaró fogadott, és közben hullott az égből sűrűn, fátyolosan tovább, mintha világéletében ezt tette volna. A havazásról mindjárt a sétatéri tó jutott eszembe, s partján az örökké titokzatosan susogó fenyősor, amelyet nem tudni, mikor ültettek a platánfák és gesztenyék társaságába, éppen a vízpartra; éjsötét lombjuk sejtelmesen tükröződött az enyhén fodros víz felszínén. Gyorsan arra kerültem, hogy végre megpillanthassam az általunk oly kedvelt, de azon a télen még nem látott csodát; ha az ember ugyanis 1-2 percig mereven, minden figyelmét a látványra összpontosítva a tavat s a parton álló fenyők sorát nézte, hamarosan azt tapasztalta, hogy tulajdonképpen nem is a hó hull alá a mélyen leereszkedett, felhős égből, hanem maguk a fenyők emelkednek föl sikló némaságban, méltóságteljesen a magasba.
    Későbbi fizikaórákon megtanultuk ugyan, hogy a jelenség neve nem egyéb „optikai csalódás”-nál, de azon a télen bennünket még távolról sem vonzott annyira a tudományosság, hogy mindenáron magyarázatot keressünk az égbe repülő fenyőfák titkára.
    Csakhát... az iskolában ezúttal roppant fontos, halaszthatatlan ügyek vártak ránk, s fájó szívvel ugyan, de megszaporáztam a lépteimet, már amennyire a süppedő s minduntalan a cipőmre tapadó hótól tehettem.
    Hónom alatt a szokásos napi egy hasáb tűzifa helyett - ennyit vitt magával szülői hozzájárulásként a mi szellemi feltáplálásunkhoz azokon a teleken valamennyi tanuló, hogy az osztályokban trónoló hatalmas csempekályhák valamelyest meglangyosítsák érdeklődésünket és türelmünket a tudományok iránt - ezúttal kettőt szorongattam. Osztályunk ugyanis titokban elhatározta, hogy ezen a téli reggelen kivételes módon, alaposan befűt a tanteremben, de úgy, hogy az a tűz sokáig emlékezetes maradjon. Egyik városszélen lakó társunk felajánlotta, hogy a szomszédjukban működő kályhásmestertől némi tapasztóanyagot csen, azt ügyesen megvegyíti érett, szagos istállótrágyával, s a keverékkel itt-ott betapasztja a tantermünkben álló öreg kályha belső repedéseit, majd a továbbiakban a frissiben megrakott tűz garantáltan megteszi a magáét; ha nem egyéb, legalább egy napra felfüggesztik a tanítást a förtelmes bűz miatt - állította osztálytársunk, mint a kérdés értő szakembere, mi pedig vakon hittünk neki.
    A kályhán szerencsére repedés repedést ért, s a nagy munkával elkészülve, mialatt hősiesen álltuk az orrfacsaró trágyaszag döglesztő hullámait, alágyújtottunk a sarokban tornyosuló fahasábokkal.
    Első óránk matematika lett volna, de jóformán még a feleltetéshez sem értünk, mikor a kályha felől fenyegetően gomolygó, nehéz füstök lengedeztek, kígyóztak a mennyezet felé. Naplóba temetkező tanárunk mind gyakrabban szimatolgatott az egyre fojtogatóbb levegőbe, de csak akkor fogott gyanút, amikor az osztályon váratlanul végigpillantva meglátta, hogy áthatolhatatlan köd választja el mitőlünk.
    Pedig mi akkor már legalább öt perce javában köhécseltünk, fuldokoltunk, fintorogtunk, émelyegtünk, szívünkben pedig remény sarjadozott, mert hamarosan a matektanár is követte példánkat, de neki nem volt muszáj egy helyben ülnie, s a hóna alá csapott naplóval kiszédelgett a tanteremből.
    Nem telt el öt perc sem: a homályosan sejlő ajtókeretben igazgatónk hórihorgas alakja derengett föl, mintha fejét szerette volna kiemelni a füstfelhőkből, lábujjhegyre ágaskodva fürkészte a gomolygó köd mélyén sejtett láthatatlan osztályt, majd a kályhához lépett, futólag megvizsgálta a tényállást, s látván, hogy az továbbra is pimaszul ontja magából a szörnyű bűzt, zsebkendőjét a szájához szorítva kinyögte: tűnjünk el, amilyen gyorsan tudunk, mert ebben a teremben ma már lehetetlen órát tartani...
    Egy pillanat múlva teremtett lélek se volt közülünk az iskolában. A havas ligetbe rohantunk, örömünnepet ülni, s ennek fejében óriási hógolyócsatát vívtunk, majd a nap hősének kikiáltott kályhatapasztó társunkat dobáltuk ünneplőleg a levegőbe, mit sem törődve azzal, hogy ő maga továbbra is áthatóan bűzlött a saját kezűleg dagasztott trágyától, de mi volt az a kicsi, maradék bűz ahhoz az élményhez képest, hogy - győztünk?!
    A hó pedig, mintha csak a pártfogónk lenne, ugyanolyan kitartással hullott tovább, s a második éjszakán se hagyta alább; újabb reggelre virradva már csak jókora erőfeszítések árán jutottunk el az iskoláig. A fárasztó út ellenére vidámak voltunk, s egy csöppet se siettünk, mert rájöttünk, hogy ha el is késünk, ezúttal nem kell elfogadható kifogáson törnünk a fejünket, a nagy hó éppen elég indok mindenki számára...
    Az iskolában aztán az a hír fogadott a katedránál didergő, nagykabátos igazgató személyében, hogy a kályha helyreállítása és a tanterem fűthetővé tétele sajnálatos módon még néhány napi vesződségbe kerül, de az iskola vezetősége kárpótlásul kiviszi az egész osztályt a város repülőterére, havat taposni, hogy a fővárosból érkező postajárat meg a vöröskeresztes repülőgépek a nagy hó ellenére is zavartalanul forgolódhassanak le- és fölszállás közben a roppant libalegelőn. Igazgatónk bejelentését fülrepesztő hurrázás fogadta, s hamarosan versengve kapaszkodtunk föl az iskola előtt töfögő, rozzant teherautó rakterére.
    Már jócskán kint jártunk a városból, mikor észrevettük, hogy egy végtelennek tetsző sík mezőn ívelt tetejű tákolmány gubbasztott egymagában a hóesésben, előtte bőrruhás, bőrsapkás férfi lengette hosszú karját járművünk felé, amely e jelbeszédtől menten le is állt; a férfi kezet rázott vacogó igazgatónkkal, s az épületbe - többször is ezt a szót használta: hangár - vezetett bennünket, ahol az egyik sarokban megcsodálhattunk két darab, sárgára mázolt mentőrepülőgépet, ugyanakkor mindenikünknek kiosztott egy-egy pár olcsó, használt sílécet, hogy amíg dolgozunk, majd az lesz a munkaszerszámunk. Senki se kérdezte meg, tudunk-e egyáltalán sízni, s ellentmondást nem tűrve tereltek bennünket a távolba vesző leszállóhely felé. Négyünket-ötünket egymás mellé állítottak, láncba, valaki megmutatta, hogyan csatoljuk fel a síléceket, s szorosan összefogózva nekivágtunk a havas végtelennek. Botorkáltunk, elég sokszor összerogytunk, egymásba gabalyodtunk, de léceink ezzel mit sem törődve nyomtatgatták, préselgették a laza hótakarót, csatárláncunk után pedig társaink további sorfalai következtek.
    Már nem tudom, miként telt el az a délelőtt, mert a tizedik kör megtétele után már csak a szikrázó fehérséget láttam magam előtt, s egyre jobban imbolygott velem a világ, mintha lázas beteg lettem volna. Az, ami reggel még nagyszerű játéknak tűnt, hamarosan komoly, izzasztó kínlódásnak bizonyult. Mindannyian gépiesen vonszoltuk előre magunkat, s mindegyre tágítanunk kellett a már bejárt körön. A bőrsipkás ember és az igazgatónk igyekeztek tartani bennünk a lelket, s becsületükre legyen mondva, közénk állva maguk is derekasan megizzadtak a hótaposásban.
    Amikor végre takarodót fújtak, nem bírtuk elhinni, hogy amit átéltünk, az valóság lehet. Mintha furcsa álmot látnánk, úgy bámultuk a hangárból előtaszított, majd próbaképpen zümmögve nekilóduló s némi bukdácsolás után levegőbe röppenő vöröskeresztes gépet, amely alacsonyan körözgetett a fejünk fölött, később könnyedén visszaereszkedett oda, ahol nemrég még mi ügyetlenkedtünk reményt vesztetten, elcsigázva a derékig érő hóban.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633648742
Webáruház készítés