Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Cseke Gábor: A bozót_MOBI

Cseke Gábor: A bozót_MOBI
790 Ft790
  • Részlet az e-Könyvből:

    Az 1977-es földrengést Bukarestben éltem át, egyedül, egy estére már teljesen kihalt szerkesztőségi irodában. Amikor láttam, hogy az első rengések után, ahelyett hogy abbamaradna, még inkább rákezdi, tehetetlenségemben útszéli módon kezdtem szitkozódni. Üvöltöttem, ahogy a hangszálaim bírták, de csak én hallottam, és talán egy közeli irodában rekedt éjszakai szolgálatos csoport, egy másik lap szerkesztőségében; ugyanabban a pillanatban csillapíthatatlan és értelmetlen üvöltőkórus artikulálatlan hangzatai törtek az ég felé a recsegő-ropogó falak közül, mindenki magáért és magának szitkozódott, hangosan, s mindannyian érezhettük, hogy ezzel a félelem is a levegőbe röppen belőlünk. Csakis dühöngve, szitkozódva bírtam ember módra szembenézni az embertelen pillanattal, miközben magam sem tudom, miként tartottam féken az iroda közepén az engem mindenáron agyonnyomni készülő, imbolygó vasszekrényt...
    De ugyanilyen figyelmeztetéssel kísért egy réges-régi téli vasárnapom is, amikor vadászgató nagybátyám jóvoltából, öcséimmel együtt hajtóknak szegődtünk egy csoportos fácán- és nyúlvadászaton. Az indulás előtti estén, a nyitott ajtón át, ágyaink mélyére lapulva, kihallgattuk a szomszéd szobából anyámék elalvás előtti hangos szóváltását. Anyám szerint „agyalágyultság” volt (ez apámnak szólt) elengedni minket, fiúkat arra az „őrült” vadászatra, hiszen ott igazából lőnek... „Na nem, mert horgolnak és közben vaníliakrémet nyalogatnak”, morogta sértődötten apám, majd nagybátyánk, a „megbízhatatlan, izgága fráter” került sorra, aki anyánk szerint jobban tenné, ha többet törődne a családjával, ahelyett hogy fogja magát, leakasztja a puskát a szegről és se szó, se beszéd, már otthon sincsen... Apánk csitító, szelíden kérlelő, mackós hangja némi bizalommal töltött el bennünket aziránt, hogy a dolgok mégse állnak olyan rosszul, mint ahogy anyánk igyekszik beállítani őket, és magunkban ujjongva, nagy egyetértéssel hallgattuk logikus rendbe szedett érveit, minthogy egy ilyen kiruccanás csakis a javunkra válhat, önállósodásunkat sietteti.
    Az elmenetelünk körüli huzavona és vita máris roppantul izgalmas és titokzatos eseménnyé avatta szemünkben életünk első vadászatát; éjfél után egy-két órával olyan frissen pattantunk ki az ágyból, mintha legalább fél napot aludtunk volna át; és amikor már libasorban lépkedtünk egymás után, a vadászok néma menetoszlopát követve, a hajnal előtti tömött sötétségben, hogy szinte az orrunkig se láttunk, izgatottan találgattuk, vajon mennyit kell még menetelnünk ily egyhangú unalomban, és főként, hogy mikor fognak végre eldördülni az első, a várva várt lövések?!
    Lassan virradt ránk. A bokáig érő kérges, de helyenként még lágy hóban jól látszottak az egymást keresztező s az itt-ott már-már párhuzamosan futó kusza vadnyomok: nagybátyánk állította, hogy nyomok, mi meg vakon hittünk neki. Az a nyolc-tíz puskás ember, akikből az alkalmi vadászkompánia összeverődött, oly hévvel és magabiztosan vitatkozott egy-egy nyomsor keletkezési időpontjáról, hogy hozzájuk képest szörnyen kicsinyeknek és tudatlanoknak éreztük magunkat, kullogtunk utánuk, igyekeztünk minden egyes szavukat magunkba szívni, mozdulataikat utánozni, s még a szusszanásnyi cigarettaszünetek hallgatag, kollektív füstölésébe is szívesen bekapcsolódtunk volna, ha történetesen nincs jelen nagybátyánk; tartottam attól, hogy túlságosan is hátulgombolósnak talál még a dohányzáshoz, vagy ha most nem is teszi szóvá, otthon csak elmondaná az esetet, s miért gyűjtsük meg magunknak a bajt, ha nem muszáj? Pedig akkor, tizenhat éves fejjel javában fújtam már a füstöt, csak hát, ha tehettem, igyekeztem elkerülni a nyílt összecsapást szüleimmel, s bár valószínű, hogy odahaza sokszor így is megérezték rajtam a dohányszagot, tapintatosan hallgattak róla, én pedig azzal hitegettem magam, hogy kitűnően értek a konspiráláshoz...
    A homályos, kora hajnali erdő nagy volt és titokzatos, nem is merészkedtünk a sűrűjébe, csak a szélén taposott gyalogösvényen óvakodtunk végig. Az volt az elképzelés, hogy bennünket, hajtóknak felfogadott srácokat félig-meddig a völgybe irányítanak, az átellenben lévő erdőszélen pedig, a fák védelmében, a vadászok sorakoznak majd fel, egymástól jókora távolságra, s onnan igyekeznek puskavégre kapni a vadat, amit lármánk, visszhangos kurjantásunk az orruk elé terel. Ehhez azonban az egyik vadász vezetésével meg kellett kerülnünk az egész erdőt, ami több mint egy órai újabb, nem várt kutyagolásba került; mert bár a lejtőn lefelé gyorsabban haladtunk, lábbelink nem volt a célnak megfelelő, s bosszúságunkra mindegyre kicsúszott lábunk alól a havas-jeges talaj. Többet mentünk nadrágfékkel, mint anélkül, ami önmagában nem lett volna különösebb baj, de az egész hadműveletet ráadásul csendben kellett lebonyolítani, nehogy idő előtt felriasszuk az erdőben megbúvó láthatatlan zsákmányt, s mire kezdetét venné a vadászat, mi már csak a nyomát üthessük a hatékonyabb zajkeltésre és részben önvédelemre szolgáló husángjainkkal. Szidott is eleget a vezetésünkkel megbízott vadász, mi pedig hiába tudtuk, hogy igaza van, mintha ördög bújt volna belénk: inkább hasonlítottunk hancúrozva kiránduló, vásott kölykök gyülevész hadára, semmint egy szervezett vadászat nélkülözhetetlen résztvevőire. De ez is véget ért egyszer, mert nagy nehezen egy behavazott vízmosáshoz értünk. Itt viszont a kisebbik öcsémmel gyűlt meg a bajunk, aki se szó, se beszéd, egyszer csak szabályosan eltűnt a szemünk elől, mintha a föld nyelte volna el. Úgy kellett kiásnunk egy hófödte mély suvadásból, szeme-szája megtelt a jeges fehérséggel, szinte lélegzeni is elfelejtett a meglepetéstől, s a vadásznak kellett közbelépnie, hogy a vézna fiúcska magához térjen. Nem emlékszem már, milyen válogatott szitkok és káromkodások zúdultak akkor a nyakunkba, de azt tudom, hogy a vadász a lelkünkre kötötte: jól nyissuk ki a csipánkat, mert ha valami baj történik velünk, netán galibát okozunk, ő a dupla csövű fegyverével, medveölő golyóval lövi szét a hátsórészünket, hogy életünk végéig megemlegetjük! Ígértünk neki fűt-fát, hiszen mi is jócskán meg voltunk szeppenve, s ha tehettük volna, talán vissza is térünk vele a gerincre, de erre nem került sor, mert két-háromszáz méterenként rendre felállított bennünket a befagyott patakmeder mentén, ellenőrizte, hogy mindenkinek megvan-e a husángja, külön-külön is elmagyarázta, hogy a három egymás utáni lövés hangjára késlekedés nélkül induljunk felfelé az oldalon, a fák között; igyekezzünk minél zajosabban csörtetni, kiabáljunk, ordítozzunk, ahogy a torkunkon kifér, s közben a husánggal ütögessük a bokrokat, a fák törzsét.
    Ekkor már teljesen kivilágosodott, az éjszaka tömör, áthatolhatatlan szurokfeketéjét fölváltotta a reggel áttetsző légiessége; az erdő fiatal fatörzsei úgy állták útját kíváncsi tekintetünknek, mintha sűrű szövésű fátylat borítottak volna a domboldalra, amelyből csak a szürkeség, a feketébe és barnába játszó árnyék homálylik át a szikrázó hó fölött. Egyik öcsém tőlem jobbra, a másik balra didergett, beszélgetni próbáltunk egymással, de a távolság miatt hol én nem értettem a szavukat, hol ők az enyémet, s így hamarosan felhagytunk a kínlódással. Ki-ki gondolataiba merülve várta a jelzőlövések eldördülését, én még egy dugva elszívott cigarettát is engedélyeztem magamnak ezalatt, csak az volt a feneség, hogy nem tudtam, miként gyújtsak gyufát a lengedező szélben; és mire sikerült előcsalnom a cigaretta végéről a kacskaringó füstkígyót, az utolsó szál gyufám is ellobbant. Dühösen dobtam el az üres dobozt, s az erdő felől érkező neszeket ügyeltem. Azt hiszem, végeredményben mélységesen féltem – ez a kendőzetlen igazság. Az volt az érzésem, hogy megállt az idő, s mi egy örökkévalóságot töltöttünk így, magunkra hagyva, felajzott idegekkel. Képzeletem mind jobban benépesült a mesékből, vadásztörténetekből ismert ragadozók rémisztőbbnél rémisztőbb alakzataival. A képzelődésben odáig jutottam, hogy nem csupán elképzeltem valamit, hanem kevéssel azután már látni is véltem azt a valamit, amint a sűrűben mozgolódik! Leginkább a farkastól tartottam, annak az előítéletnek a hatása alatt, amivel az irodalom fertőzi meg az emberiséget erről a szerencsétlen, jobb sorsra érdemes és értelmes állatról... Némileg megnyugtatott, hogy a testvéreimmel láthattuk egymást, s néha csak úgy, minden különösebb ok nélkül, néma köszöntésre emeltük a kezünket, a fütyköst többször is cinkosan meglengettük a fejünk fölött, egyszóval képtelenebbnél képtelenebb dolgokat is képesek voltunk kitalálni, csakhogy múljon az idő, s reszkettesse meg a fagyos csöndet a hármas puskalövés...
    Aztán meghallottuk.
    Erősebbnek képzeltük, és egyben ijesztőbbnek is; valójában egyszerű, közönséges pukkanások voltak, mintha valaki levegővel felfújt zacskókat pukkasztott volna ki a dombgerincen. A patakmederben felállított csatárláncunk előbb egy kicsit tétovázott, hogy vajon jól és azt hallotta-e, amit kellett, majd hirtelen megelevenedtünk, s egyből olyan zenebonát csaptunk, hogy csak úgy zengett bele az erdő. Üvöltöttünk, döngettük a fagyos havat a kaptatón, a bokrok ágaiba csimpaszkodva igyekeztünk legyűrni a meredek lehúzó erejét, gyakorta meg-megcsúsztunk, a hóba hemperedtünk, a feszült várakozás után egyből kitört belőlünk a sok felgyűlt energia, csak azt sajnáltuk, hogy menekülő vadak sehogy se kerülnek a szemünk elé, s a vadászat izgalmában, látványában valójában nincs is részünk. Olyan volt ez, mint függönyhúzóként, a kulisszák mögül végignézni egy színházi előadást, s a cselekménybe feledkezés helyett beérni azzal, ami a színpadon kívül történik... Pedig mi is szívesen gyönyörködtünk volna egy iramló rókában, nyúlban, repdeső fácánok surrogó menekülésében, de aki közülünk eltátotta a száját, az menten lemaradt a csatárlánctól, s taposhatta utánunk szaporábban a havat. Ráadásul az erdő belseje eltakart minket egymás elől, csupán sejtettük egymást. Amíg mozgott a lábunk és zihált hozzá a tüdőnk, ment is minden, mint a karikacsapás. A hibát ott követtem el, hogy egy idő után megelégeltem: mállófélben lévő, kopott bakancsom meglehetősen szörcsög a hólétől. Lehúztam hát a lábamról, a gyapjúzoknival együtt, amelyből aztán kicsavartam a vizet, majd amúgy nedvesen visszahúztam. Miközben kapkodva buzgólkodtam egy hófödte tuskón, a hajtólánc jócskán előrelódult, rikoltása megfakult, távolabb került. Lemaradtam. Nagy lendülettel igyekeztem behozni a késést, de egy hirtelen lépéstől kimarjult a bokám, megcsúsztam s máris siklottam lefelé a lejtőn, mint egy sorsára bízott, kormányos nélküli ródli. Jókora gödör mélyén tértem magamhoz, derekamig érő avarba-hóba süppedve; ahogy elnéztem, a háború idejéről maradt, félig-meddig beomlott tankcsapda lehetett ideiglenes börtönöm, odébb látszottak az elhagyott lövészárkok megroggyant falai is...
    Első dolgom természetesen az volt, hogy felpattanjak és újra a hajtólánc után vessem magam. De a bokám végleg cserben hagyott, s egyetlen egy végtagom se volt hajlandó engedelmeskedni. Letörve kuksoltam a mélységben, amely alattomosan foglyul ejtett, s hirtelen azon kaptam magam, hogy torkom szakadtából üvöltök, szívet tépően és dühösen, miként a sebzett vadak, közben a könnyem is patakzik, s csapkodom két kezemmel magam körül a havat; nem éreztem akkor se hideget, se vizes cipőt, de még fáradtságot sem; egyetlen óriásira tátott, kisebesedett, üvöltő száj voltam, s még csak azt se mondhatom, hogy ordibálásomnak valami határozott célja lett volna; egyszerűen olyan állapotba jutottam, hogy ha némán kell a gödör mélyén lapulnom, megpattan bennem valami, s ettől végleg megsemmisülnék, én – többé nem én lennék, hanem valaki más, távoli és ismeretlen időkből; valószínű, hogy az életösztön tört utat magának belőlem, mint egy felszínre bukkanó, bővizű gejzír.
    Aztán egyszer csak bekövetkezett a kijózanodás pillanata: amikor már hiába tátogtam, mert berekedtem és fullasztó hörgésemet szinte-szinte magam se hallottam. Fájtak a hangszálaim, a könnyeim helyén fagyosan égett az arcom, cigarettám volt ugyan, de gyufám nem, lábamat mintha késsel hasogatná a talpamból felfelé nyomuló nedves hideg, kesztyűmet sehol nem találtam... Ültem magam elé meredve, egész lényemmel hallgatózva, de csak a pukkanások távoli zaja hatolt el hozzám, meg olykor a hajtók rikkantásának egy-egy szélsodorta foszlánya. Még nem adtam fel teljesen a reményt, hiszen a hajtók között tudhattam két öcsémet, a vadászok között pedig a nagybátyámat; nem létezik, hogy észre ne vegyék eltűnésemet s ne indulnának keresésemre, elvégre nem olyan rengeteg ez az erdő, hogy ne bukkanhassanak reám. Egyre szenvedélyesebben hajtogattam magamban a logikusnak tűnő gondolatot, s hamarosan be is bizonyosodott, hogy nem tévedtem: előbb jobbról, majd balról is nevemen kiáltottak, kezdetben távolról, de már érthetően, aztán mind közelebbről visszhangzott nevemtől az erdő, egy egész vadászkompánia indult felkutatásomra, tudtam, most kellene nekem is minden erőmből üvöltenem, hogy hangom irányát bemérhessék, de bárhogy erőlködtem, hang már nem hagyta el a torkom; olyan volt az egész, mintha álmomban kiáltani szeretnék, ám mintha vattával volna teletömve a szám, s mikor aztán nagy nehezen kiszakad a fojtott hang, alig hallható, szánalmas vinnyogás lesz belőle...
    A tankcsapda peremén váratlanul megpillantottam az egyik vadász kipirult arcú, kucsmás fejét, amint tekintetével a gödör mélyét készült átkutatni; orkánszerűen elszabaduló zokogásban törtem ki, és megállás nélkül, gépiesen hajtogattam:
    – Soha többé! Soha többé! Soha többé...
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    978963364791C
Webáruház készítés