Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Comtesse de Noailles Új remény MOBI e-könyv

Comtesse de Noailles Új remény MOBI e-könyv
990 Ft990
  • Részlet az e-könyvből:

     

    Sabine nem sejtette, hogy Pierre boldog, megelégedett, meghatott és csupa szelídség a lelke. Behunyta szemét, hogy jobban kiélvezze majd a pillanatot, mikor ez a jól ismert hang elborul, el-elcsuklik, átmegy a gyönyörteljes ismeretlenbe.
    Pierre gyöngéden mondta ismét.
    - Barátnőm! - és őrködött a rosszul záró ablakon besuhanó szél fölött.
    Madame de Fontenay kinyitotta szemét és hallgatott. Egy-egy pillanatra meglátta az utcai lámpák fényénél Pierre arcát, és hazaérve csodálkozott, hogy nem fedezte fel rajta a nyugtalan ólálkodók, a habozó gyilkosok arckifejezését, amilyet feltételezett a férfiaknál a határozott vágy pillanatában.
    Azt tisztán érezte: Pierre boldog, megelégedett…
    De hát ezt kereste, ezt akarta-e: boldogságot nyújtani másoknak?
    Nem, ennél többre becsülte magát. Ő maga sem szerette a boldogságot, mindig többet kívánt és különösen Pierre-nek kívánta volna, hogy szenvedjen.
    A tompa zűrzavar, amely átsuhant néha a férfi szívén, igen hamar beleveszett tetterős vidámságába. A szerelem, melyet Sabine iránt érzett, pihenése volt. A múltjában sok vihar tombolt és most beevezett a tartós öröm öblébe, amely egyre megújult és nem ejtett sebet. Elcsodálkozott ezen és a csodálat fiatalabbkori lelkiállapotába vitte vissza, gyermekes gondtalanságba, biztonságérzetbe.
    Eddig kínozta magát asszonyokért, akik iránt hirtelen vágy ébredt benne és mindig olyat tett, ami bonyolultabbá kószálta a dolgot. Szívét marcangolta tekintetük; gyanakodott, féltékenykedett, siratta gondolataik legparányibb hűtlenségét is, feljajdult hajuk, kezük emlékétől.
    De mindennek vége, hirtelen vége, mint ahogy vége a nyárnak egy esős estén, mint ahogy vége az izzó ifjúságnak.
    Ezek olyan lehetőségek voltak, amelyek kiléptek belőle. Anélkül, hogy sejtené is, ezentúl már csak pihenni fog vágyakozó lelke. Ezentúl máskép fog szeretni, a rettenetes szűk, konok kötöttség nélkül, amellyel régebben az ingadozó, változékony asszonyban az öröm, az élet egyetlen forrását látta, az egyetlen kilátást friss levegőre, amely nélkül nem él meg az ember.
    Most azt mondta magában, hogy körülbelül egyformák mind, változók, hűtlenek, perverzek. És ha így maradt Sabine mellett, az azért volt, mert valamivel szebb példányát látta benne ennek az erőszakosságnak.
    Két főtengelyt különböztetett meg az asszonyi lélekben, a szenvedélyt és a tettetést; és ezt látta kivétel nélkül mindenikben.
    Úgy mondta, «asszonyi ravaszsága mintha azt mondta volna: «édes halántékuk»; faji vonásnak tartotta náluk a ravaszságot, ami közös vonás mindannyijukban, igen kis árnyalati különbségekkel. Nem látta meg az egyéniséget és ezt nagyon hamar kiérezte Sabine. Érezte, hogy nem úgy szerették, mint ahogy akarta, saját maga külön formájáért, lelkének, tekintetének részleteiért, amiket szerelem talál ki és használ fel, hogy önmagát megsebezze.
    De madame de Fontenay nem zúgolódott szíve mélyén. Érezte, hogy Pierre barátsága tele van kimeríthetetlen forrásokkal. És ez kielégítette. Azelőtt követelő volt, de mióta megismerte Jerome Hérellet, tudta, hogy az ember nem ura a jelennek, hogy semmi sem bizonyos és ragaszkodott mindenhez, mint valaki, aki nemsokára meghal.
    De a tavasz visszatérte izgatta.
    Rosszkedvűen mondta Pierre Valence-nak:
    - Hogy lehetne megakadályozni a tavaszt?
    Nem fogjuk látni, ha nem akarja, - mondta Pierre, - jöjjön velem a Bibliothéque Nationaleba, ott dolgozom. Sétáljon a kéziratok, a rajzok között... A tudomány hajlékának levegőjében több éltető erő van, mint az erdőében. Ezekbe a termekbe kellene nyaralni vonulni; a csend, az idő mélysége a legtitokzatosabb a világtól legtávolabb eső helyekké avatják őket...
    Madame de Fontenay nagyon jól tudta, hogy történjék bármi, a tavasztól szenvedni fog. Behunyt szemmel érezte, ahogy érkezik lassú óráival, az élénk kékségen veszteglő fellegeivel, a hárs illatával...
    Az erdőben, ott mellettük, zöld rügyek, kis, ragadós, terpentinszagú levelek borítják a fákat és bokrokat, melyek télen, mint holt tönkök meredtek az esős égre. És öt óra tájt, estefelé, lágy szél kerekedett, amitől megfájdult az ember torka.
    Pierre Valence-nak nem tetszett az asszony borús mélázása. Félt mindentől, ami nem volt nevetés, megértés, bizakodás. Miért komplikálja ennyire az életet, amely olyan könnyű, olyan kényelmes lehetne? Mennyivel egyszerűbb Marie és mennyire élvez mindent, milyen igazán tud figyelni, míg a másik napról-napra türelmetlenebbül hallgatja.
    Egy este már nem is akarta hallani Sabine, amit Pierre Mariénak magyarázott a sejtek újraképződéséről.
    - Ej, tizenöt év múlva vajon megakadályozzam ez a hanyatlást, az öregedést? - kérdezte Sabine. - Nem! Nos akkor mi közünk hozzá? Hagyja, hadd legyek szomorú...
    Azok közé tartozott, akik nem nagyon érnek már rá és minden idejüket a boldogságukra akarják fordítani.
    - De vannak más kielégülések, asszonyom, más érdekességek - mondta Pierre - mint az ábrándozás és az örökös önmagára gondolás!
    - Nem mindenki számára, - vágott közbe Sabine, - bennem nincs érzék az élvezetek különböző foka iránt. Csak egyetlen egy élvezet van és ez az, ami fáj.
    Pierre ránézett, próbálta megérteni, hogy mire gondol tulajdonképpen, min töpreng. Hitt abban, hogy az asszonyok örökké elrejtik gondolataikat, hogy övük mögött vagy szerelmes levél vagy tőr rejtőzik és valami zavaros fájdalmat érzett azon, hogy Sabine titokzatos, homályos parabolák felé vonzódik, mert elbeszélt egy virághistóriát gyermekkorából, hogy felszabadítsa lelkének egy kis foltját,
    Pierre szemrehányást tett neki; mint jó barátja aggódott miatta. Betegnek hitte, és azt magyarázgatta, hogy az élet és az események később alkalmat adnak arra, hogy kifejtse lekötött erőit.
    Sabine megvetette ezt a tanácsadói, bizalmi szerepet. Hát így szerette! Miért nem szereti benne azt, ami igazán titokzatos: sokrétegű tekintetét, amely szemében ül, haját, amely meleg, mint az erezet, fekete, fanyar haját, amelyből száraz fa és füst szaga árad; és lelkét, melynek mélyén összecsapzó hullámok közt gördül a gyermekes vágy fehér kavicsa?
    Pierre Valence Henrivel tanácskozott arról, hogy mivel lehetne mulattatni Sabinet, de a fiatalasszony megérezte szeretetteljes összeesküvésüket és egy este, gonosz kacajjal, amely éles volt és bosszantó, mint egy könyökütés, utasította vissza tervüket, hogy elviszik falura.
    Marie szemére hányta sógornőjének szertelenségeit.
    - Nem vagy jó szegényekhez, akik szeretnek, - mondta és megcsókolta Sabinét.
    - Nem vagyok jó? - csodálkozott madame de Fontenay.
    És érezte, hogy valami gyötrődik lelkében a közepesség, a mindennapiság súlya alatt.
    De ezentúl ellenőrizte magát és megváltozott.
    Több szelídség áradt belőle. Gyöngéd volt Pierrehez. Kínozták egymást és Sabine-t furdalta a lelkiismeret. Borzasztó szentimentális lelkiismeret-furdalást érzett, mint egy gyermek, akit gonosz dühroham fog el ünnepnapon, mikor sok ajándékot kapott.
    Mivel vádolhatná Pierre-t? Hogy nem hal meg érte, hogy nem követ el magán erőszakot, hogy nem dúlja fel lelkét, mint Wertherét vagy Dominiqueét a levegő, amit házában, élete középpontjában szív? Hogy szereti régi barátját, Henrit, hogy Mariéval szíve mélyéből beszél, hogy nem únja a többieket, hogy nem hazudik, nem csal, nem hálátlan?
    Sabine belátta, hogy mindez őrület. Nem is duzzogott többé az esti kirándulásoknál, amiket együtt tettek meg mindnyájan a beköszöntő nyári alkonyatokon. Nevetett, mindig nevetett. Rá lehetett venni, hogy kimenjen a kocsmába a tó partjára, ahonnan ködök szálltak fel, hogy künn egyék a kék éjszakában, az asztalon hemzsegő rovarok között, és mindez mulattatta. Jókedvűen nézte a szokásos hors d’oeuvreket a kocsmaabroszon, a kis nyers paradicsomszeleteket, élénk húsvörös színükkel, a ropogós zellert, amelyről ránézésből tudni lehetett, hogy kemény és föld ízű, a magva köré csavart olivát, meg a sok, kis, borsba fojtott ezüst halat.
    Egymásnak adogatták az előételes tálakat, mialatt a cigányok vagy nápolyiak elhúzták zeneszámaikat.
    A prímás mozdulataival vezette a zenekart és mint valami szemfényvesztő, nevetett a sikerült melódiákon, egy-egy jelre felvitték, majd ismét leeresztették a hegedűk hangjukat és ravasz tudással csikarták ki az idegekből a gyönyört.
    Sabine lázban égő arccal élvezte az érzelmes románcokat, lelke a hegedű húrjain síró dallammal hullámzott a gyönyör és mélabú között.
    De mennyire kifáradt!
    Neki való volt ez a belső tartalomnélküli élet, a kocsmák üres cicomája között?
    Nem volt-e alapjában magányos lélek? Mit szeretett legjobban életében? Az álmodozást, a képzeletet, a nyugalmas egyhangúságot. Bizonyára boldog volt régebben, házassága kezdetén, mikor annyi tétova vággyal népesítette be az ür fehérségét, mikor lassanként ébredezett reggel és nem tudta, milyen esztendőben él, hány éves, annyira végtelennek érezte a napok szelídségét.
    Milyen kellemes volt júliusban, mikor ott ült a kert forró homokja előtt, és ősszel, mikor ott sétált a mogyoróbokrok pirosló lombja alatt, ahol a zöld kámzsába zárt, selymes fából való mogyoró csillogott…
    Szeretett mindent, ami a házban, a szobában volt, a nyári hajnalt, amint átszűrődött a függönyön és a betóduló ánizs- és gyantaszagú hideg szelet, amint kinyitotta ablakát az októberi reggelen...
    Szerette a nagyhasú öreg komódokat, a régi sálból készült terítővel letakart asztalt, a rojtos kanapé- párnákat, a fazékmelegítőket, a merev tormazöld selyem kályhaellenzőket, mindent, amiben benne volt madame de Sabliére, Lucile de Chateaubriand és Hortense királynő lelke.
    Nem tenné-e jobban, ha engedné, hadd menjenek esténként a többiek és ő maradna otthon, hogy nyugalmas, ábrándos legyen ismét élete?
    De sokat foglalkozott Pierrerel. Olykor nem ismert rá barátja arcára. Most már nem merte, mint azelőtt, megszólításul karjára tenni kezét.
    Madame de Fontenay tompa izgalma, idegessége meglepte, gyötörte Pierre-t. Látta, hogy valami veszedelem lebeg körülötte és homályos félelem élt benne a nagy tragédiáktól, amelyekre már nem volt hangolva szíve.
    Aztán úgy érezte, hogy sebet ütött a lehetőségeken, amelyek kettejük számára nyíltak. Már nem volt olyan boldog, sőt egyáltalában nem volt boldog. Hirtelen megszakadt a bizalmas együttesek édessége és mégis igyekezett meghosszabbítani őket, az asszony akarata ellenére, aki, úgy látszott, már nem talált bennük élvezetet. És akkor nyugtalankodó lelke öntudatlanul védekezni kezdett.
    Madame de Fontenay nem akarta elveszteni azt a keveset, amit az élet nyújtott számára; Pierre nagy barátságát, és igyekezett őt magához láncolni az anyai kéznél gyöngédebb tekintetekkel; magához láncolni, megtartani azt, ami a mienk, megfogni a múló időt, megőrizni a szerelmet vagy a barátságot,- mint ahogy gyermekkorában próbálta megfogni, meghosszabbítani az isteni, a rövid karácsonyestét… Ő a hibás. Ha nem szomorította volna el, zaklatta volna fel Pierre-t az utóbbi hetekben rossz idegeivel, még mindig mély érzésű pajtása lenne meghitt nevetésével, még mindig az érdeklődő, diszkrét bizalmasa lenne, aki izgatta; minden óra, minden idők egyenletes barátja, akinek szívtelenül szemére hányta ezt a szelídséget.
    Most már nem értette meg Pierre-t és Pierre már nem tartotta kezében Sabine lelkének kulcsát. Anélkül, hogy elváltak volna, hogy megszűntek volna beszélgetéseik, elfelejtették egymást és ügyetlenül próbálgatták élőiről kezdeni az ismerkedést. De Sabine szomorúsága és erőltetten vidám arca, Pierre elhanyagolással határos kiábrándulása siettették a szakadást.
    Madame de Fontenay érzelgős kínszenvedése megremegtette emlékezetének legvégső gyökérszálát is. Feléledt benne minden csalódás, bánat, amit átélt gyermekkora óta és olyan mélységesen szenvedett ismét, mint a kis gyermek, akinek könnyárban oldódik fel bánata. Arca, keze könnytől ázott, lelkében sebzetten vonaglott a gyöngédség és gyöngeség, és azt mondta magában, hogy semmit sem tud megtartani az életben, hogy valószínűleg úgy fog megöregedni, meghalni, hogy mindent elhárít magától, még a szent barátságot is.
    És íme, már nem lobbantott semmit Pierre szemére, csak azon csodálkozott, hogy nem látja meg benne a végtelen megbánást, a sok sóhajt, és azt, hogy gondolatai milyen gyöngédséggel szolgálják. Sabine szomorúnak érezte magát, erényesnek és komolynak. Kifárasztotta ez az újabb bánat, mert szívéből már elszállt a fiatalság, de elhatározta, hogy bátran, nemesen él tovább. Csak egyszer közeledjék még hozzá bizalmas beszélgetésben Pierre, megmondja neki mindezt és azt is, hogy csak maradjanak jóbarátok továbbra is, Henri, Pierre meg ő, egyszerű meghitt barátok.
    Pierre Valence eszét elzsibbasztotta az átszenvedett kizökkenés, és ennek a zsibbadásnak kedvéért ösztöne kiragadta a homályból, melyben a nyugtalanság, a megerőltetés honolt; már nem akart semmit. Minthogy ő is szenvedett, nem foglalkozott azzal, hogy mit érezhet madame de Fontenay.
    Most gyermekes eszközökkel próbálta a fiatalasszony feléleszteni a múltat. Kirándulást rendezett csónakon a Szajnán. Egy estére csónakot béreltek.
    Maguk között voltak: Henri, ő, Pierre, Jerome és a felesége. Még világos volt, mikor elindultak és a víz ezüst tükrén, amelybe belehasított, fodrokat vágott a csónak orra, a szürkület rózsás, szürkés visszfénye játszadozott, utánozta a hullámokat.
    A folyó két partján dombok, legelők siklottak el.
    Suresresben, Saint Cloudban, Sévresben kopott és kérkedő villák látszottak. Olasz freskók meg mór minták zavarták az összhangot és egy rikító színű, kupolás, teraszos épület igazán a távol kelet emlékét ébresztette fel. Az ember szinte hallotta a tuniszi furulya kék ég felé törő, éles magas kiáltását.
    A domboldalon, sűrű lombok közt, egy egyenes szigorú stílusban épült villa régi metszetekre emlékeztetett, úgy sárgult meg, mint a tajtékpipa.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633985854
Webáruház készítés