Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Christian W. A czápák birodalmában MOBI e-könyv

Christian W. A czápák birodalmában MOBI e-könyv
340 Ft340

TARTALOM

Egy hajósinas csodálatos viszontagságai
Hogyan találta fel atyját Japhet
Jakab, a Themze fia
Pál és Virginia

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Egy holdvilágos éjszakán a fiatal hajós épen a révbe akart visszatérni; mikor egy csónak jött vele szembe. A benn ülők, - öt lármázó, daloló ember - ugylátszik, valami kirándulásról térhettek haza, mert ugyancsak hangos volt a kedvük.
    - Ide nézzetek! - kiáltotta az egyik, - én tudok az evezővel ugy bánni, mint akármelyik hajós! No, ide vigyázzatok!
    Ezzel feldobta az evezőt s aztán utána kapott, hogy félkézzel ismét megkapja. De eltévesztette s ez oly erővel zuhant a különben is korhadt csolnak fenekére, hogy két deszka azonnal kiesett. A csolnak persze rögtön megtelt vizzel s az utasok egyszer csak ott usztak a vizben. Jakab a segélykiáltásra rögtön oda sietett, de eleinte azt sem tudta, melyiken segitsen legelőször. Persze mindegyik első szeretett volna lenni. Egyszerre egy jól ismert hang üté meg Jakab fülét:
    - Ide, először én hozzám. Én vagyok a főkönyvvivő!
    Jakab oda tartotta neki evezőjét, aztán odavonta a csónakhoz s azt tanácsolta neki, hogy kapaszkodjék annak a szélébe. Ily módon menté meg aztán a másodikat, a harmadikat s a negyediket. Már azt hitte, hogy egy sincs hátra, midőn egyszerre csak észreveszi ám a pufók Gubbint, amint ott evickél a habok között. Jakab ennek is odanyujtá az evezőt s Gubbin is meg volt mentve.
    Jakab ekkor aztán evezni kezdett egyenesen a rév felé. A hatodik ur, ki előre uszott, ott várta őket a parton.
    - Ön derék ifju, - szólitá meg Jakabot. - Hogy hivják?
    - Kérdezze uram Hodgeson főkönyvvivőt s ezt a segédet; - ezek ismernek, - felelt Jakab.
    E szókra Hodgeson és Gubbin merően nézték az ifjut s mikor megismerték, szótlanul ugyan, de mélyen megszégyenülve távoztak társaikkal. Csak az ur maradt hátra, ki Jakab nevét kérdezte.
    - Most nem vagyok azon helyzetben, - kezdé, - hogy tartozásomat leróhassam. De azért Wilson sorhajóhadnagy nem fogja elfeledni azt, amit ön ma tett! - Ezzel megszoritá Jakab kezét s eltávozott.
    Az ifju meg volt indulva, de egyszersmind örült is. Sohasem hitte volna, hogy még ő lesz e két ember életének megmentője. Most érezte, mennyire igazat mondanak e szók: »A jó tett még itt e földön elveszi jutalmát!« Valamint ez is: »Szeressétek ellenségeiteket. Tegyetek jókat azokkal, akik titeket gyülölnek.«
    Wilson megtudta azt is, hogy Hodgeson és Jakab között mik történtek s igy csak annál jobban bámulta az ifju nemes lelkét. Arról is gondoskodott, hogy e legutóbbi szép tett a nyilvánosság előtt se maradjon titokban. Néhány nap mulva minden hirlapban benne volt az egésznek kimeritő leirása. Igy Jakab ismerősei is mind megtudták, milyen nemesen állott boszut két ellenségén. Turnbull egészen büszke volt a védencére, Drummond pedig elküldte hozzá Saraht, hogy Jakabnak mindnyájuk szerencsekivánatát fejezze ki s egy bizalmi állást ajánljon fel neki a Drummond-házban. Jakab ezt igen udvariasan köszönte meg, de nem fogadta el. Szabadságát és függetlenségét nem akarta feláldozni s igy tovább folytatta foglalkozását.
    Egy ködös novemberi napon egy fiatal tengerész közeledett lélekszakadva. Olajbarna arca csak ugy égett az izgatottságtól s lihegve kérdi Jakabtól, hogy akar-e jó viteldijat szerezni?
    - Hova kiván menni, sir? - kérdé Jakab.
    - Gravesendbe, a hajómhoz!
    - Az igen nagy ut, sir, mennyit ad vitelbér gyanánt?
    - Egy aranyat.
    - Jó, meg fogom érdemelni. - Ezzel megragadta az evezőt s a csolnak gyorsan siklott tova. Az idegen igen beszédes volt s elmondta, hogy ő másodkormányos ő felsége hadihajóján, a »Sellő«-n s hogy az most Gravesend kikötőjében fekszik, de még talán ma utnak indul Amerika felé.
    Délután három óra tájban megpillantották a fregatte-ot. Kék zászlója büszkén lobogott s a fedélzeten nagy volt az élénkség. Ugyancsak itt volt az ideje, hogy a másodkormányos megérkezzék, mert a tenger roppantul elkezdett hullámzani s Jakab hajójába sok viz csapódott bele. Már majdnem a célnál voltak, mikor egy vizeshordókkal megrakott dereglye olyan lökést adott Jakab csónakának, hogy ez felborult s mindketten beleestek a vizbe.
    A hadihajó tengerészei szerencsésen kihuzták, mialatt a csónak felforditva uszott tovább.
    Jakab ekkor fölment a többiekkel együtt a hadihajóra, de itt a másodkormányos egyszerre eltünt a szeme elől s az aranyat bizony elfeledte megfizetni. Jakabnak az volt főgondja, hogy csónakát ujra megkaphassa s ezért az egyik tiszthez közeledve, meg is kérte ezt, hogy küldene ki néhány tengerészt hajója elhozására. A tiszt eleinte igen meg volt lepve, hogy egy idegent lát a hajón, de mikor meghallotta, mi történt, odament a fedélzet szélére, hogy megnézze, látni-e még a csónakot.
    Épen parancsot akart adni, hogy visszahuzzák, mikor a másodkormányos jelent meg s kezét sapkájához emelve, tisztelgett, mialatt alázatosan jelenté, hogy megérkezett.
    - Ön tovább maradt el, mint engedve volt, - felelt a tiszt szigoruan - s most még csónakot is kell küldenem a felfordult hajó visszahozására.
    - Bocsánat, sir, - felelt amaz, mialatt Jakabra mutatott, - az volt szándékom, hogy egy derék tengerészt szerezzek hajónk számára.
    Jakab elsápadt; mert most tisztán állott előtte, hogy a másodkormányos ily aljas módon akarja feljebbvalója kegyét megnyerni.
    A tiszt azonnal megérté a másik szavait s miután néhány kérdést intézett volna Jakabhoz, kijelenté, hogy most már nem bocsáthatja el többé.
    - Tehát erőszakot alkalmaznak ellenem?
    - Ha önkényt nem akar itt maradni, igen. Mert nekünk tengerészekre van szükségünk. Különben pedig nem is olyan rossz dolog ám az néhány évig a királyt szolgálni s ez alatt a zsebet jó fizetéssel tömni meg.
    Jakab most bánta meg legelőször, hogy mindeddig oly makacsul ragaszkodott függetlenségéhez s csakugyan volt is oka ezt megbánni. Némi reménye azonban mégis volt arra, hogy ismét szabad lesz, mert egyszerre csak megpillantá a hajón Wilson hadnagyot. Azonnal hozzá fordult s ez valóban igen hálásnak mutatkozott. Midőn megtudta, hogy Jakab eddig csak hajóinas volt, s hogy a szárazföldön befolyásos pártfogói vannak, igy szólt:
    - A hajóinasokat még nem szabad igy erőszakkal elfogni; azért, mihelyt a kapitány jön, azonnal tegyen neki jelentést s kérje szabadságát a törvény alapján. Mivel azonban a kapitány nehezen fog e kérésnek eleget tenni, irjon ön Drummond és Turnbull uraknak s kérje meg; tegyenek lépéseket az ön érdekében.
    Wilson most papirost és iróeszközöket szerzett az ifjunak, mikor pedig a levelek készen voltak, átadta azokat továbbitás végett egy hajósnak, ki történetesen épen a fregatte mellett ment el.
    Estefelé siphang hallatszott s ez azt jelentette, hogy a kapitány közeledik. Jakab igen megörült, mert most már remélte, hogy szabad lesz.
    A kapitány nemsokára megjelent a fedélzeten. Magas, csontos, szikár ember volt, vonásai kemények, szeme átható, orra merész. Arcából ha nem is szigor, de nagy határozottság volt olvasható.
    Szemlét tartott a hajó egész népessége felett. Majd rövid, de magvas beszédet tartott, figyelemre intve a katonákat. Majd megkérdé, nem történt-e azóta valami ujabb esemény?
    Erre Jakab állott elő s jelenté, mily törvényellenes módon tették tengerészszé. A kapitány azonban röviden válaszolá:
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789634740056
Webáruház készítés