Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Cholnoky László: Régi ismerős_MOBI

Cholnoky László: Régi ismerős_MOBI
540 Ft540
  • Részlet az e-könyvből:

     

    5. Mérleg

    A Balaton tükre felett sirályok kóvályogtak, a víz sötétkék síkját itt-ott egy-egy mély, fehér seb hasította fel, amit az alkonyati szellő ütött rajta. És a nyugati égboltot a naplemente nyomán szomorúsárga fátyol fedezgette, amelyen keresztül már az ősz tekintett alá átveendő birtokára.
    Az idő meghűvösödött, gyakrabban esett már; ilyenkor a nyugtalan, izgága lélek megernyed, elveszíti támadékonyságát, sőt az első napon, amelyen a hordozója már az üvegfal biztos védelme mögül nézi a szürke esőfonalakat, amelyen már örömmel gondol a védett hely melegére - kezdi ismét élvezni tudni a diadalmas védekezés apró örömeit, amelyekről oly hálátlanul megfeledkezett, amikor az első tavaszi fényözön szerteömlött. Az emberátlag ilyenkor veszít energiájából, mintha ösztönösen készülne a nagy téli álomra, de az elérhetetlent-keresés átkos kiváltságával megvert lélek ilyenkor tárja fel mindjobban önmagát mindenek befogadására.
    Az esős napokon, amelyeket vagy otthon töltött vendégeik közepette, vagy a szomszédoknál, mint maga is vendég, Miklós lassan-lassan visszatért kedves lelki játékához, az emberek megfigyeléséhez. Végéig vitt és kielemzett minden jelentősebb szót, minden szokatlan mozdulatot, mintha valami nagyszabású írásmű számára gyűjtögetné az anyagot, pedig esze ágában sem volt az ilyesmi, képzeletében tovább folytatott félbeszakadt, érdekesebb párbeszédeket, logikájával nyomon követett minden, látszólag nyomtalanul és súlytalanul elröppenő mondatot, befejezte egy-egy töredékesen ismert jellem kiépítését, elképzelt csoportokat vonultatott el maga előtt. És nem tudta, hogy a tout comprendre c’est tout pardonnez zsákutcájában jár álmodozva, nem tudta, hogy fabatkát sem ér az egész, mert az embereknek csak a tetteit kell tudomásul venni, azokból kell a hasznos tanulságot kimenteni, nem baj, ha az hazug és igaztalan is, majd való és méltányos lesz, amikor már az ezer többi is azt mondta rá, hogy való és méltányos.
    Közeledett az elválás; a vendégkultusz, mint más nyarakon is, ilyenkor kulminált, de a férfitivornyák alábbhagytak, jó volt már aludni a ködös hajnalokon, jó volt frissen és épen ébredni, mert az emberre nem leselkedett már a hőség, hogy megint legázolja és összetörje. Úgyis hátravolt még az elkerülhetetlen búcsúéjszaka; mostanában inkább alkonyatonkint jöttek össze és teniszeztek, jachtoztak, a nyirkos, hűvös estéket meg kártya mellett töltötték.
    A nagy hőség elmúltával a kedélyek is megcsillapodtak; az apró gyűlölködések, torzsalkodások felszívódtak a hűs végtelenségbe.
    Miklós egyik estén besétált Balatonfüredre és az eszplanád platánjai alatt, vagy száz lépésnyire maga előtt a von Fladnitzburg baronesszek hófehér csoportját pillantotta meg.
    Von Fladnitzburgékat, egy elhalt altábornagy feleségét és leányait még Pestről ismerte, ott táncolt végig a lányokkal két operabált. Az ifjú baronesszek már nem is voltak olyan túlságosan ifjak, aminők gyanánt a köztudatban éltek, hanem azért pompás jelenség volt mind a három, főként a középső, a Nunci - Mária Annunciáta volt a neve -, aki egészen bizonyosan rabszíjra fűzhetett volna száz imádót - köztük valaha Miklóst is -, csak az volt a baj, hogy a száz között egyetlenegy parti sem akadt volna. Tudjátok, hogy az altábornagyi pálya nem aranykockákkal van kikövezve. Balatonfüredre csak vagy tíz napja érkeztek meg, hogy miután a francia riviérát ismét eredménytelenül tanulmányozták végig, az utószezont ott töltsék; már mélyen leszállított igényekkel. Miklós véletlenül találkozott velük az utolsó regattán és azóta, anélkül, hogy otthon említést tett volna a találkozásról, néha-néha, mint ezen a napon is, megszökött rendes környezetéből. Hízelgett neki az általános feltűnést keltő jövevények társasága, meg azután voltak pillanatok, amelyekben a régi szerelem is ébredezni kezdett megint a lelkében, bár egészen bizonyos volt felőle, hogy letörné azt, ha az vissza akarná szerezni egykori hatalmát. Inkább csak kellemes játék volt az egész; fontos és édes pillanatok voltak Miklós számára azok, amelyekben a három leány társaságában összetalálkozott a régiekkel. A baronesszek ilyenkor pontos és kimerítő tudósítást kívántak tőle minden egyes ismerősét illetőleg és Miklós, mivel a lányok, főként pedig a Nunci, gyakran emlegették régi szellemességét és ötletességét, az ilyen alkalmakkor kötelességének érezte, hogy a régiek mindegyikét, különösen a lányokat, egy-egy szellemes, talpraesett, gonosz ötlettel garnírozva tálalja fel a három éhes leányzó számára, hogy azok annál nagyobb gyönyörűséggel roppanthassák össze őket hófehér fogaikkal. Egy alkalommal Amáliával és az édesanyjával is találkoztak és akkor Miklós a szelíd kis örök-kivételről, ezt a kivétel-minőségét is megemlítve, mint valamely fosszil, de becses és drága csodabogárról beszélt, mint a szent skarabeuszhoz hasonló rejtelmes klenódiumról, aki kincset ér, de csak annak a számára, aki a klenádium titkát megérti. Az első pillanatban határozottan meg volt elégedve rejtelmes kijelentésével, bár annak értelmével önmaga sem volt egészen tisztában, csak azt érezte, hogy ha már nem bírt ellenállni az esprit kísértésének, legalább gyengéd és elismerő is volt a lánykával szemben, illetőleg a háta mögött. De alig hogy elvált von Fladnitzburgéktól, már fanyar megbánással gondolt vissza árulására, mert egészen tisztán érezte, hogy árulást követett el, amikor a szerelmes lány különös titkát, az örökkivétel rejtelmes dogmáját kiszolgáltatta a fehér fogú éheseknek. Hátha még tudta volna, milyen formában fog a skarabeus-ügy visszakerülni Amáliához!?
    Megemlítettem, hogy a baronesszek lekonyult igényekkel érkeztek Balatonfüredre, az idő is rövid volt, nem lehetett sokat teketóriázni. Von Fladnitzburgék pár nap alatt a környék minden számottevő úri családjával ismeretséget kötöttek, köztük Amáliáékkal is, akik, csak úgy, mint a többiek, titkos örömmel látták az előkelő jövevények közeledését. Egyidejűleg a rekognoszkálás is befejeződött és megállapítást nyert, hogy Miklós ez idő szerint, mint a Szmolenszky-birtok leendő kezelője és mint innét és amonnét csinos örökségek várományosa, bármikor elfogadható kérő gyanánt kezelendő. Természetes, hogy ezek után a von Fladnitzburg leányok részéről Miklóst illetően megindult a kisajátítási eljárás, amit szinte lehetetlenség lett volna célszerűbben elkezdeni; mint Miklósnak a régi, megszokott társaságtól való elidegenítésével. A többi önként következik: Amália már néhány nap múlva tudta, hogy Miklós őt valami csúf, kellemetlen csodabogárhoz hasonlította, és hogy csak ők, a baronesszek fékezték meg, hogy még jobban bele ne dűljön az impertinens gúnyolódásba.
    Amália azon az éjszakán sokat sírt, bár könnyeit megédesítette a jó öreg romantika, a szerelmi szenvedés sajgó gyönyörűsége. De hallgatott, féltve őrizgette új titkát, ami csak még hevesebb lángra lobbantotta szívében a Miklós iránt való szerelmet, különben is, a csókos este óta mindössze háromszor találkoztak, és Miklós mindannyiszor, kissé pimaszul, kimódolta, hogy egyetlen percre se legyen négyszemközt a leánykával. Más anya a történtek után már régen leszerelte volna őt cselfogásaival együtt, hanem Amália édesanyja éppen olyan szelíd és gyámoltalan volt, mint a leánya. Csak vártak, reménykedtek, esténkint, elalvás előtt csodaboldog látomásaikat suttogták el egymásnak, amiket azután mindegyikük továbbszőtt álmaiban, az anya a nyugalom aranyszőnyegévé, a leány meg a buja titkokkal telt nászágy függönyévé illesztve össze a szálakat.
    Miklós a csók után egészen tisztán látta, tudta, mik lennének a további teendői, de mivel pillanatnyi, mesterséges felhevülése után a fájdalmas megbánás és a szánalom unalma töltötte el lelkét, ha a leányra gondolt, kénytelen volt cinkosául fogadni az ócska kifogást, hogy elvégre csak nem vehet nőül minden leányt, akit már megcsókolt életében, és hogy amit tett, arra inkább a szánalom és a barátság, mint a vére vitte rá. Reggelente, ébredés után, amikor az önámítás a legritkábban szokott sikerülni, egészen világosan emlékezett ugyan rá, mily különös, szokatlan, új gyönyörűséggel töltötte el az a csók a testét, lelkét, ugyanakkor teljesen tisztában volt a windsori víg nőknek - így nevezte Tarányi Blankát és vidám barátnőit - és az Amáliának adott csók között levő különbséggel is, de aztán napközben rendbejött a dolog.
    Végeredményben most, hogy már az árulása következményeitől is kellett tartania - mert látta hogy a von Fladnitzburg baronesszek Amáliával is barátságot kötöttek -, ez a kényelmes álmodozó valahogy úgy gondolta a dolgot, hogy egyszer majd csak levelet fog kapni Amáliától, amelyben az megírja neki, hogy mivel szíve a csalódást nem bírja elviselni, elutazik örökre, többé már nem fogják látni egymást és ő - a leány - iparkodik majd valami derék, jellemes ember nejévé lenni - itt nem lenne baj, ha a leány pár kellemetlen célzást is tenne a jellemet illetőleg, sőt ő azt határozottan megérdemelné -, Miklós pedig csak menjen tovább a maga választotta úton, ő azért mindig szeretettel fog visszagondolni rá, sohasem felejti el az Álom Kútjánál töltött gyönyörű perceket... és a többi... ő aztán majd felel erre a levélre - oh mily pompás sorokban fog felelni rá! -, nyers őszinteséggel meg fogja vallani, hogy bármi is volt az indító oka annak, amit tett - ezt a sejtelmes kitételt nem lesz képes megtagadni önmagától -, férfiasan parancsolni kellett volna tudnia önmagának, de neki már átka az, hogy balsorsa legyen az asszonyoknak, akiket a sors az útjába hoz, ő a fanatikusok hitével hiszi, sőt tudja, hogy a sátán el fog jönni érte és leragadja magával a poklok fenekére...
    Sokszor elpirult magában, sokszor egészen nyíltan meg is mondta önmagának, hogy mindez gyermekes pimaszság, de amikor álmokkal telt, drága kényelmének értékét latolgatta, a daudeti levélváltás következetesen felbukkant előtte.
    Amália levele azonban csak nem jött, következésképpen ő sem küldhette el a válaszát, amiért is valami állandó rettegés tartotta fogva, hogy éppen az utolsó napokban képtelen lesz majd elkerülni a megbeszélést.
    Ezekben a napokban Miklós gyakrabban elment a rozzant házba, hosszan eltöprengve a maga sorsán. Leült az ódon kerevetre és fejét a kezére hajtva elhallgatta a szú örökgyászú zenéjét, vagy a rozzant zsalu repedésein keresztül kitekintett a Balaton tükrére. Alkonyattal szokott odajárni, hogy végignézhesse az árnyak felvonulását és hogy érezhesse a sötétség és a magány izgalmas félelmeit, mindezekre pedig a szabadulás gyönyörűségét. Amikor odakinn a körvonalak kezdtek már összefolyni, amikor a fák lombjai elvesztették finom tagozottságukat és lágy, fekete tömeggé egyesültek, amikor a tó tükre felett a haldokló nap testéből fakadt vértócsák sötétkékre váltak, úgy vélte látni, mintha az árnyak között sötét alak ólálkodna egyre szűkebb körben a házikó körül, őreá lesve, hogy torkon kaphassa és elhurcolhassa magával. A hatalmas ismeretlen felbukkant meg eltűnt, néha ott kóválygott közvetlenül a ház előtt; megrázta annak ajtaját. Volt úgy is, hogy Miklós odakinn a fekete konyhában hallotta a lépéseit, nehéz sóhajtozását.
    Amikor aztán kisurrant az elhagyott házból, felkerült az országútra, hogy ha valamelyik ismerősével találkozna, azt mondhassa, hogy odaát volt tekézni Kabdebónál, a csopaki jegyzőnél. Útközben aztán eltűnődött, néha jóízűen el is mosolygott a saját különös fantáziája felett, nem egyszer bosszankodott is, hogy azt ilyen buta ködemberek megteremtésére fecsérli és mivel ezen a réven gyakran szembetalálkozott a kérdéssel, hogy voltaképpen mit keres, mit vár az élettől, mert az, amit eddig keresett, elérhetetlen!? - rendesen ingerült lett és ilyenkor nem is nagyon bánta volna, ha a ködember hirtelen felbukkanik előtte és két-három pofont elhelyez a római császárokéra emlékeztető felséges arcán.
    Szeptember kilencedikén Sámuel és Ágoston elutaztak, őnekik már dolguk volt Pesten; másnap, tizedikén pedig, Miklós hitvalló napján, ami Miklósnak nemcsak név-, de egyben születésnapja is volt, nagy ebéd volt Szmolenszkyéknál, de azon az ismerős családoknak csak a férfi tagjai vettek részt, úgyhogy a háziasszonyon és helyettesén, a vénkisasszonyon kívül a vendégseregnek nem is volt nőtagja. Vannak ugyan hangulatok, amelyekben az ember úgy érzi, hogy jobb is ez így, asszony nélkül, de legtöbbször mégis valami vendéglőszerűség ül az ilyen társaság felett. Legjobb az úgy, hogy az asszonyok is legyenek ott addig, amíg a titokzatosan növekvő mámor a féktelen szabadság vágyára nem kezdi bujtogatni az embert, akkor azonban tűnjenek el, minden búcsúzkodás nélkül, mert az ilyesmi megint azt az érzést váltja ki az idegesebbekből, mintha valamely merev küszöbfát fektettek volna keresztül a termen, amely a mulatozás drága idejét két külön epochára osztaná. Úgy, asszony nélkül nem is bírták sokáig, már ahogy a feketét felszolgálták, előkerült a kártya.
    Szokás szerint valami kommersz-játékkal kezdték és a sorshúzás ezúttal is Duhoborczi bácsit jelölte ki első osztó gyanánt.
    - Az ügyvéd úr oszt! - mondta Miklós komolyan és nem pillantott fel, nehogy az általános megdöbbenés láttára elnevesse magát. Amióta Tatarek oly meghatottan tiltakozott a Duhoborczi név ellen, ő pedig önmagában megértette azt, türelmetlenül várt erre a pillanatra, mint a gyerek, aki valami pompás csínyt eszelt ki.
    - Az ügyvéd úr oszt! - ismételte Tarányi Ferkó mély hangon, a torkát fontosan reszelgetve. - Lássuk, mit oszt az ügyvéd úr?!
    Az ifjú Tarányi már be volt csípve kissé és módfelett örült neki, hogy visszaringathatta magát a diákos csínyek, az egyetemi kurjongatások korszakába.
    Duhoborczi bácsi kövér füle kipirult; a tökéletlen öreg az első pillanatban úgy érezte, hogy lelkét mennyei boldogság tölti el, de amikor a derűre húzódó arcvonásokat megpillantotta és főként amikor az ősjogász továbbfűzte a tréfát, már látta, hogy csak újabb csíny az egész, és akkor tehetetlenül kapkodni kezdett, mert nem tudta, miként viselje magát. De amikor utóbb innen is onnan is felhangzott az ügyvéd úr, határtalan, tehetetlen, fekete szomorúság csapott le rá, ami aztán utóbb, hogy főként Tarányi Ferkó nem hagyta békében, elszánt, gonosz dühhé erjedt a lelkében. Sötét elhatározásra jutott: a hazárdjátékban, ha egy kis corriger la fortune-be fog is kerülni, ki fogja fosztani az értelmi szerzőt, Miklóst és a bűntett végrehajtóját, az ősjogászt. Még ugyanezeket a jogászi kifejezéseket is használta magában; hiába, az ügyvédi lélek visszajár kísérteni.
    De erre nem került a sor.
    Miklós nem bírta megállani, hogy úgy fél szemmel rá ne pillantson a fiskális arcára és akkor valóban megértett mindent. Megértette, hogy a kövér potyondinak jelentéktelen lelkét a leggonoszabb érzések marcangolják: a rémület, a tehetetlen düh és a kétségbeesés szomorúsága és akkor hirtelen mintha hályog esett volna le a szeméről és bámulva kérdezgette, hogy ugyan hogy’ is volt képes a saját nyugalmát annyiszor tönkretenni emiatt a jelentéktelen élősdi miatt? Azután is megmaradt az ügyvéd úr mellett, de abból egyre inkább kihagyta azt az arrogáns akcentust, amellyel kezdte és annak helyébe baráti komolyságot ültetett, Tarányi Ferkót pedig egészen nyíltan leintette a gyerekeskedése miatt. És azután különös gyönyörűséggel figyelgette, hogyan játszódik le ezredszer is a régi történet: Duhoborczi bácsi az első pillanatokban rajongó szeretettel és tisztelettel hálálta meg ősi ellenségének baráti indulatát, a kártyát is egyenesen a kezébe adta, nem mint a többinek, egy-két elejtett szavával szinte rákapcsolódott a fiatalemberre, hanem lassankint egészen természetesnek találta a dolgot és az egész modorába önbizalom, itt-ott némi hősiesség is szövődött. És Miklós akkor határozottan érezte, hogy képtelen lenne visszacsinálni a dolgot.
    A tanácsosnak az ebéd kezdetén rosszkedve volt; még tegnap levelet kapott Pestről, amelyben az osztályában történt bizonyos személyi változásokról értesítették, és ezek nem voltak ínyére, hanem később, ahogy ivott, hepciáskodó, duhaj jókedve támadt, aminek persze megint a szerencsétlen Murányi itta meg a levét. Pár szóval meg kell emlékeznem az esetről, mert fontos változásoknak lett az okozója.
    Úgy történt, hogy játék közben Hoffmann nyugalmazott ezredes, aki Balatonfüredről ment ki hozzájuk ebédvendégnek, amikor egy kontra-volátot elvesztett, szokás szerint felsóhajtott:
    - No nem baj, lesz ez még rosszabbul is!
    - Hja bizony! - sóhajtott valaki -, igazán nem tudom, mi lesz velünk!
    Erről aztán valahogy az ország akkori züllött állapotaira fordult a beszéd és az ezredes, aki egyébként már régi ismerősük volt, a tömegek további magatartását illetőleg Murányihoz fordult kérdésével, nem sokat törődve az olyan csekélységekkel, hogy Murányi a filozófiával szeretett bíbelődni, ez meg a pszichológia körébe tartozik... hiszen annyira hasonlít egymáshoz a két szó, hogy igazán kár volna disztinkciókkal vesződni. Murányi azonban, mivel véletlenül csakugyan foglalkozott ezekkel a kérdésekkel, rendkívül szerényen azt válaszolta, hogy szívesen elmondaná a maga igénytelen véleményét arról, hogy mit vár a jövőtől, de attól fél, hogy ez úgy fog feltűnni, mintha jósolni akarna, már pedig ő nem jós... ha tehát felmentik ez alól a gyanú alól...
    - Felmentjük... fel! - mondta a tanácsos gúnyos-fölényesen -, csak ne kerekítsen akkora feneket a dolognak, kedves úr!
    Murányi akkor mondani kezdte, hogy így és amúgy és ezért meg viszont amazért és bár nem... de mégis... és végül kijelentette, hogy logikus gondolkozás után az ember egészen biztosra veheti, hogy az évek óta agyon sanyargatott tömegek részéről ugyan feltétlenül be fog állni a reakció, hogy ez át fog menni a túlzásokba is, de végül, amikor ismét lehiggad minden, voltaképpen ott leszünk ismét, ahol voltunk, mert, úgy látszik, ez az élet normája, amire elég garancia, hogy így van már a világ teremtése óta.
    - Új Dániel jelent meg közöttünk, uraim! - mondta Tarányi tanácsos, szélesen kihúzva hangjának ünnepies regiszterét. - Új Dániel jelent meg közöttünk, mi pedig ünnepeljük örömmel a próféták királyát!
    Murányi szelíden megcsóválta a fejét és kesernyés mosollyal azt mondta:
    - Lám, milyen jó volt elővigyázatosnak lennem, csak az a kár, hogy mégsem értem el a célomat!... Mégsem kerülhettem el, hogy próféta ne legyen belőlem!
    - Ejh, igaz is! - mondta a tanácsos epésen, ledobva a kártyáját - hogyan jön maga ahhoz, hogy itt nekünk előadásokat tartson oly óriási nagy kérdésekről, amelyekhez mi hozzányúlni sem merünk!?... Maga, kedves barátom, itt lapít egész télen keresztül, itt bújja csodafene könyveit, amelyekből aztán lehetetlen teóriákat kovácsolt össze a maga számára és akkor azután előáll és prédikálni kezd nekünk... nekünk, akik ott élünk a valóságos élet kellős közepén, akiknek a rangunk, az összeköttetéseink... Ejh, de mit vitatkozom én itt egy szerencsétlen álmodozóval!?... Ennél bizony okosabb, ha folytatjuk a játékot!... Osszon, kedves alezredes úr!
    Murányi ismét megcsóválta a fejét, szelíden letette a kártyát és felállt.
    - Óh, a próféta haragszik! - mondta a tanácsos, bosszantóan vigyorogva. - Dániel mester elhagy bennünket... mi lesz belőlünk!?
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633984161
Webáruház készítés