Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Cholnoky László: Régi ismerős_EPUB

Cholnoky László: Régi ismerős_EPUB
540 Ft540

TARTALOM

 

ELSŐ KÖNYV
1. Nyári verőfény
2. Amíg a vacsora tart
3. Melchthal Arnold
4. Hétköznapok
5. Mérleg


MÁSODIK KÖNYV
1. Filodémosz inkognitóban
2. A nagyhét
3. A sátán csápjai
4. Búcsúzóra
5. Régi ismerős

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Izzó, szikrázó tíz nap következett akkor. A régi kertben elhagyott filagória állt, ott szoktak találkozni. Éjszakánkint tébolyodott leveleket irkált a leánynak, amiket az mindig megcsókolt. Szegényke talán így olvasta azt A velencei rémes éjszaká-ban. Miklós pedig akkor letérdelt előtte, csókokkal borította a testét, meg a pompás kis lakktopánt, amit ő vett a leánynak. Az édesapja akkoriban pár nap óta nem adott neki pénzt, mert megtudta, hogy kártyázik. Miklós hát az előbbi éjszakán kiugrott az ablakon, elosont a Kubai kávéházba, a rendes kártyatanyára és a huszonegyes alatt ügyesen kártyái közé keverte az a makk-disznót, amelyet még otthon rejtett bele a zsebébe. Sem akkor, sem azután nem gondolt rá soha, hogy csalt - a lakktopánnak meg kellett lennie.
    A tizenegyedik napon kemény csapás érte a filagóriabeli mesevilágot.
    Miklós úgy szokta, hogy a találka előtt egy órával elment már hazulról - nem volt nyugta a megszokott keretek között -, lement a folyó mellé, álmodozva csatangolt az ódon házak között és csak hét órára osont be nagybátyja kertjébe.
    Így volt ezen a napon is és Miklós már befordult a Ranolder utcába, hogy a találkára siessen, amikor váratlanul szemközt találta magát a Farbovszky lányokkal. Beszélgetni kezdtek és akkor még úgy volt, hogy Miklós továbbsiet, de a fiatalabb lányka akkor hirtelen a Simonffy Margitra fordította a szót. Miklós értelmetlen mentségeket kezdett hebegni, de hirtelen azt érezte, hogy lecsap rá a kicsinyek, a tökéletlenek gyengesége.
    Még kapkodott, próbálkozott: még nem későn... még talán... de aztán már tudta, hogy vége mindennek. Odacsatlakozott a lányokhoz, elkísérte őket hazáig és amikor elválva tőlük, egyedül találta magát az utcán, az a különös, kettős érzés fogta el, hogy szerelmi értéke nagyra nőtt, mert megszerezte a gonoszság, a hűtlenség érdekességét, másrészt meg sajgó gyönyörűséggel kellett tapasztalnia, hogy most már a többi lányt is, a régieket, a kedveseket, a törékeny kis úrileányokat is úgy szeretné szeretni, amint Lillát szerette.
    Másnap már gyávaságból nem ment el a találkozóra, mert félt az első, komoly hazugságtól, a harmadik napon pedig fontos új esemény zavarta meg a mindennapiakat.
    Az unokabátyja még előző este kereste, de mivel nem találta otthon - ő azalatt odafönt volt a ferencrendi barátok klastromában és a refektóriumban ivott titokban különös barátjával, fráter Flórusszal, a barátok pincemesterével -, levelet hagyott hátra számára, hogy az édesapja, tehát Miklós nagybátyja, szívesen látja vacsorára őt is; a vendégsereg pár piarista tanárból, két kanonokból és néhány megyei úrból fog állani. Miklós, amikor a levelet elolvasta, elmosolyodott és boldogan gondolt a különös véletlenre, hogy férfivá létének második hetében már megérkezik az újabb ratifikáció is: a saját tanáraival fog egy vendégsorban ülni és hozzá még éppen a nagybátyja hívta meg, aki pedig nehéz és fontoskodó ember.
    Ezen az estén, elalvás előtt, szabatos, fontos, férfiasan egyszerű mondatokat dolgozott ki magában, amelyeket holnap este majd a tanáraihoz fog intézni, általában egész leendő magatartását, még egyes jelentősebb mozdulatait is előre megtervezte, de az egész tervezgetés mindössze csak arra volt jó, hogy a reá fordított perceket megédesítse, mert ami a továbbiakat illeti, egészen másként lett minden, mint ahogyan ő elképzelte.
    Legelőször a tanári mondatok roggyantak össze, egyszerűen azért, mert a jó piaristák sokkal érdemesebbnek tartották a Ferenczy-féle somlai borral foglalkozni, mint az asztal végén férfiaskodó két dzsentlmennel, azután pedig a kimért magaviselet értelme szűnt meg, mert Sándor az első pohár bor után oly gyerekesen viselte magát, hogy attól fogva Miklós részéről csak nevetnivaló erőlködés lett volna minden ellenkező törekvés.
    Hanem az elmaradottak helyett más, újszerűen fontos dolgok vártak Miklósra.
    A vacsorát Lilla szolgálta fel, állhatatosan elkerülve a fiatalember tekintetét.
    Miklósnak kissé terhére volt a bújósdi, mert ő bántotta meg a leányt, szó sem lehetett tehát holmi édes rezignációról, ami ellenkező esetben annyira helyén lett volna és annyi érdekességet rejtett volna magában. Amikor a leány őt kínálta meg a tállal, észrevette, hogy a fehér kezecske, amit ő annyi ezer csókkal borított, megremeg. Titokban megérintette a kezecskét, de Lilla gyengéden elvonta azt és akkor sem nézett a lovagjára. Miklósra nézve ekkor már határozottan bosszantóvá és lealázóvá lett a játék, hogy éppen most férfiúi debüje alkalmával a szobalánnyal kelljen rejtett szerelmi csatákat vívnia. Mindez azonban akkor érte el a tetőpontját, amikor egyszer Lilla, az asztal átellenes végéről felvetette a szemét és a tekintetében ott reszketett a megcsalt és elhagyott leányok végtelen szomorúsága.
    - Bah!... Úgy néz rám, mint nézhetett Szent Cecília, mielőtt forró olajjal kezelték az elmúlás ellen!
    Ebből a mondatból humort és katonatisztes fölényt vélt kiérzeni és ezzel az ügyet elintézettnek tekintette. Meg kell azonban mondanom: később sokszor undorodott önmagától ezért a percért.
    Másik különössége az volt ennek az estének, hogy a vendégek között véletlenül ott volt Pintér, az ábrándos aljegyző is.
    Miklós nem egyszer keresett rá alkalmat, hogy beszédbe elegyedhessen vele, mert ez mindég megszerezte számára a titkolt fölény gyönyörűségét.
    Titkos mondatokat rejtegetett magában, hogy: ó te ártatlan szamárka, te, ha tudnád, hogy ki az, aki veled beszél!... vagy: kérdezd csak meg egyszer a Terkától, hogy ismeri-e a Szmolenszky Miklóst!... de később, amikor a somlai már munkába fogott, nem bírt többé nagyszerű titkával és homályos, zagyva célzásokat kezdett tenni az aljegyző esti látogatásaira. Pintér csodálkozva hallgatta a dodonai kijelentéseket, nem értett a dologból semmit, végre is azonban a fiatalember atyáskodó mosolygásából valami titkos impertinenciát érzett kisugározni és azt mondta:
    - Ej, ifjú barátom, ez az én privát ügyem és különben is én hetedik gimnazista koromban még Tacitusszal foglalkoztam!
    Miklós érezte, hogy az arca lángba borul, valami nagyszerűt, valami lesújtót akart mondani, de aztán csak hallgatott, mert arra kellett gondolnia, hogy mi lesz abból, ha a dolog kipattanik. Akármi történjen is, a továbbiakban is csak ő húzhatja a rövidebbet.
    Akkor kimondhatatlan lelki szenvedéseket okozott neki ez a leintés, hanem hajnalban rendbejött minden. A társaság későn oszlott szét, akkor a három jókedvű piarista elvitte magával a kávéházba Miklóst is és velük tartott az aljegyző is. Ott újra ittak, végül pezsgő került az asztalra, annak a titkos muzsikája mellett az aljegyző tréfásan megbékítette a megbántott lovagot. Miklós ezúttal is az elővigyázatosan nyitva hagyott ablakon surrant be szobájába és elalvás előtt mélységesen eltöprengett az emberi érték megbecsülésének tudománya felett. Reggel higgadtan, bölcsen ébredt és azt hiszem, akkor lett igazán férfivá és akkor találkozott először a makacs szomorúsággal, amely aztán egész életútján elkísérte, hogy a diadalmas életösztönnek egyetlen hajszálnyival való nagyobb kilendülésére már megmozdul a mennyei kampósbot, hogy elgáncsolja a lelkendezőt.
    Miklós ifjúságát illetőleg okvetlenül meg kell emlékeznem még Blumenfeld Staciról, az arácsi zsidó kocsmáros fiáról, aki a gimnáziumban együtt járt vele.
    Staci néma, suttogó jó pajtás volt a földbirtokos fia mellett, szerette azt a falusi zsidógyerek minden hűséges ragaszkodásával és abban a nyugodtan-biztos tudatban, amelyben az orvos ad fel kíméletes, félig tréfás kérdéseket a lunátikusnak. Zaklatta őt szerényen, mindég óvatosan és kíméletesen megkeresve az alkalmat, amikor négyszemközt lehettek, hogy nem volna-e jobb, ha mindazt az energiát, ötletességet és kezdeményező erőt, amely apáról fiúra száll a Szmolenszky családban, Miklós végre valami másra fordítaná, mint a kisvárosi leányok elbolondítására és arra, hogy a pajtásaiból bolondot csináljon? Pedig ez utóbbit illetőleg a Stacinak magának is éppen elég oka lett volna, hogy megtorlásként magára hagyja Miklóst az egyenestől el-elcsavarodó útján, hanem a Staci emlékezőtehetsége zsidói elmésséggel megszerkesztett srófra járt: ő arra emlékezett és azt felejtette el, amit akart. És mivel Miklóst végtelenül szerette, a srófot állandóan a felejtés felé csavarta, ha vele volt. Notabene ez a Staci is csak afféle elméletien okos fiú volt, amilyen az elmagyarosodott falusi zsidógyerekek között akárhány akad. Később sem vitte sokra, diákkorukban meg éppen csak bizonyos állandó törtszámot alkottak ketten együtt. Ezt a bizarr hasonlatot különben maga Miklós mondta a Stacinak egy júniusi délutánon, ott lent a püspökkertben, amikor észre kellett vennie, hogy a zsidógyerek halkan elmondott példálózásai után mindég önmaga tudta értékének bizonyos kisebb vagy nagyobb hányadára kellett zsugorodnia.
    - Te Staci - mondta ilyenkor -, te vagy az én állandó nevezőm!... Ravasz udvariassággal eltűröd, hogy én, mint számláló, csak hadd feszengjek ott fent a vonal felett, amikor azonban megsokallod a dolgot, odaosonsz a piedesztálom alá és láthatatlanul a harmadára vagy a negyedére szállítod le nagyszerű énemet!... Pedig bizony, bizony mondom néked, te Staci, hogy a végén nekem lesz igazam, mert ha egyszer megunlak állandóan devalváló nevezői minőségedben és lekergetlek onnét, az én piedesztálom megmarad nélküled is a levegőben fityegve és én számlálom tovább is a nagyszerűségek napjait, amíg neked nem lesz kit megnevezned többé a pártfogoltad gyanánt, pedig hidd el, nem tudom, melyik nagyobb szomorúság: a pártfogót vagy a pártfogókat elveszíteni?
    Diákos, kisvárosi elmésségek; Miklós maga is tudta jól, hogy mögöttük csak el akar osonni a Staci fájó okosságai elül. Staci elismerőleg bólogatott nekik, de ő is tudta, hogy mindez csak haszontalan üvegcserép, ami kényeskedve tündököl, amíg rásüt a nap, de ha leszáll reá a szomorú sötétség, éppen annak a lábát sebzi meg először, aki elhintette.
    És aztán végül mégis Miklósnak lett igaza.
    Hanem ez az igazság olyan különösen, oly határozatlan formák között jelent meg, hogy meg kell róla emlékeznem.
    Miklós már letette az érettségit, már az arra következett nyár is végét járta, amelyet a család odakint töltött a somogyi birtokon.

    Előző este búcsúlakomát rendeztek Miklós tiszteletére, aminek a hajnali harangszó vetett véget. Miklós akkor bevonult a hűs falusi szobába, leeresztette a függönyt és sokáig nézegette a hajnalnak a réseken befolydogáló violaszínű vérét. - Ha láttad már ezt a pompás vérözönt, amíg fejedben ott zsibongott az éjszaka muzsikája, fölöslegesen pazarolnám reá legszebb epitetonjaimat, mert akkor te is tudsz már felőle annyit, mint magam. De ha átaludott éjszaka után üdvözölted, akkor csak feküdjél le ezután is korán. Mert ha ébren lesed meg: olyan az a vérözön, mintha hűtlen kedvesed szívéből folydogálna, a józan hajnalon pedig csak a kivénhedt tragika, az éjszaka játssza el előtted ezerszer is eljátszott meghalási jelenetét.
    Miklós lehunyt szeme előtt már kezdtek megjelenni azok a kis violaszínű gyűrűk, amelyekkel az álom szokta eljegyezni magának a kiválasztottakat, amikor az ágya fölött függő fogasról fejére esett édesapjának egy régi vadászkalapja. Akkor felriadt, megtapogatta a kalapot és érezte, hogy köréje borostyánág van fonva. Le akarta dobni a váratlan jövevényt, de az álom előtt járó bágyadtság lefogta a kezét.
    Akkor feltárult a szoba ajtaja, a küszöbön megjelent az édesapja és mosolyogva azt mondta:
    - Fiam, az a kalap a tied, az legyen a te örökséged, vagy ha a tied nem, hát majd a fiadé vagy az unokádé! Rövidesen rákerül a sor, annyi bizonyos, de amelyitek megkapja, az kincset fog nyerni benne!
    Bólogatva behúzta maga után az ajtót, de nemsokára valami fájó, távoli hang csendült át a szobán, valami olyan híradás, hogy az öreg hirtelen meghalt.
    Miklós szíve elszorult, a szemét tüzes könnycseppek égették. Felült az ágyában, szórakozottan gyűrögette a kalapot és eltöprengett, hogy mily szörnyű dolgok is történnek vele ezen a bűvös hajnalon. Maga sem tudta, mit csinál, felcsapta fejére a borostyánnal övezett kalapot és akkor a szomorúsága hirtelen elosont, hiába kapkodott utána szemérmes lelkendezéssel. Nem volt nyugta többé, érezte, hogy meg kell azt keresnie. Kilépett az ajtón a pompás reggelre és megdöbbenve vette észre, hogy valami vidám áriát dudorász. De hiábavaló volt minden, a szomorúságát nem lelte sehol, pedig ahogy visszatekintett a kedves, régi házra, amelyből kilépett, az éppen akkor roskadt össze hatalmas dörrenéssel, sőt látnia kellett, hogy a kastély is ingadozik, meg-megroggyanik és a pompás búzatáblák, a sötétzöld szőlősorok felemelkednek a magasba, hogy elszálljanak örökre. Suttogva beszélgetni kezdett önmagával, vizsgálgatta a különös dolgokat és megdöbbenve vette észre, hogy testében ismeretlen, új lélek vett szállást, amely körül a szomorúság csak úgy ólálkodik, mint a gyáva eb a farkas körül, de hozzákapni nem mer.
    Érezte, hogy el kell mennie valahová és megindult.
    Történetesen ott ment el a Blumenfeldék háza előtt. A zsidófiú éppen kinézett az ablakon és rászólt Miklósra.
    - Most halt meg az apád és te mosolyogsz és dalolsz?
    Mert Miklós ismét dalolt. Ahogy rajtakapta magát, megrestellte a dolgot és zavarában azt mondta:
    - Nem én dalolok, ez a kalap dalol helyettem! De most isten veled, el kell mennem!
    A Blumenfeld fiú sokáig tűnődött a dolgok felett és okos zsidó eszével megsejtette, hogy valóban annak a kalapnak lehet valami csodálatos ereje. Szomorúság lepte meg, mert visszagondolt rá, hogy ő még soha életében sem dalolt oly vidáman és önfeledten, mert mindég volt valami félnivalója, valami gondja, valami bágyasztóan erős akarása. Vágy fogta el, hogy a kalap az övé lehessen, de Miklós akkor már eltűnt a fordulónál.
    A vidám fiatalember aztán bejárta a világot. A nyomorúság lépten követte mindenütt, de nem ment vele semmire, mert a varázskalap mindég kifogott rajta. Úgy hogy amikor Miklós pár év múlva véletlenül visszavetődött a falujába, dalolva lépett be a kocsmába, pedig mindössze három poltura volt a vagyona.
    Leült. Kért egy darab szalonnát, meg fél meszely bort, azután derűsen körültekintett a régi helyen.
    A kocsmázó parasztok összenéztek, összesúgtak és aztán egyikük elment titokban a Blumenfeld fiúhoz, hogy elmondja neki az újságot. Mert a Blumenfeld akkor már gazdag földesúr volt és a parasztok mindenképpen hízelegtek neki.
    - Tudod mit - mondta a gazdag zsidó a parasztnak -, szerezd meg nekem a Miklós kalapját! Megadok érte mindent, amit kér és te sem fogod megbánni a dolgot!
    A paraszt erősen csodálkozott, de nem mert kérdezősködni, csak azt mondta:
    - Bízza csak rám a nagyságos zsidó úr, egy óra múlva itt vagyok a kalappal!
    Visszasompolygott a kocsmába, letelepedett Miklós mellé, bort hozatott és nagyon nyájas hangon kezdett vele beszélni. Egyszer aztán azt mondta:
    - A nagyságos úrfi olyan derék, jó fiú volt egész életében, úgy szerette az édesapját! Most, hogy itt van ismét, bizony isten tehetne koszorút a sírjára!
    Miklós elszomorodott.
    - Tennék biz én szívesen, de nincsen pénzem!
    - No ha csak ennyi a baj, azon ugyan könnyen lehet segíteni! Itt van ez a gazdag Blumenfeld, ez, ha én szólok neki, ad pénzt a nagyságos úrfi kalapjára!... Ma éppen itt mennek keresztül a vásárosok, olcsón lehetne koszorút venni tőlük!
    Amikor Miklós belépett a régi jó pajtáshoz, annak szívét elöntötte a boldogság. Hanem azért hideg arcot öltött, kellemetlenül forgatta a kalapot, de mégis adott érte pár tallért.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633984154
Webáruház készítés