Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Charles Sealsfield: Tokeah és a Fehér Rózsa_MOBI

Charles Sealsfield: Tokeah és a Fehér Rózsa_MOBI
1 090 Ft

Indián-történet ez, habár nem May Károly stílusában: nem romantikus és nem fekete-fehér színekkel festett, egyből felismerhető figurákkal. A történet szívbemarkolóan szép és tragikus. Az új, a modern harca a régivel, elmaradottal. Értékek csatája, miben mégsem az értékek, hanem a fegyverek szava győz, és bár erkölcsileg jóval magasabban áll a tősgyökeres indián vezér, Tokeah, bukása elkerülhetetlen. Sealsfield regénye nem vadregényes romantika, hanem húsbavágó realizmus: miként hodította meg a Vadnyugatot a fehér ember és miként tarolta le az ősi kultúrákat a tüzesvíz hamis illúziójával, és az indiánok szemében mit sem érő maroknyi dollárjával. A kötetet Telekes Béla 1920. évi fordításában közöljük.

  • Részlet az e-könyvből:

     

    XV. fejezet
    A szakítás

    - Kapitány! - szólt a hadnagy, aki korán reggel benyitott a tanácsházba és az alvó haramiavezér fekvőhelyéhez állt. - Az egész falu olyan, mint valami megbolygatott hangyaboly. A vademberek ide-oda rohannak, ugrándoznak, mintha valamennyit az ördög szállta volna meg. Apraja, nagyja talpon, batyukat, élelmiszert, fegyvert cipelnek halomba, valami nagy cécó készül itt.
    A haramiavezér felszökkent fekvőhelyéről, magára kapta ruháját.
    - Igyekezzetek megtudni, mi az. Én most az öreghez megyek, bár tegnap este olyan altatót zümmögött nekem, hogy a jóreggelt kívánásától kellemes meglepetést alig várhatok...
    - De, kapitányom, szabad lenne-e megjegyeznem...
    - Nos, mi az, hadnagy? Csak ki vele!
    - Még jókora utunk van...
    - Tudom.
    - Ha itt késlekedünk...
    - Annak is megvan a maga oka.
    - Akkor hát nincs mit mondanom, kapitány.
    A hadnagy meghajlással elköszönt s visszasietett a partra.
    A kapitány elgondolkozva ballagott a mikó kunyhója felé.
    A mikó a vigvam ajtaja előtt állt, szeme fürkészőn meredt a folyó felé.
    Amint a haramiavezért észrevette maga előtt, mintha ingerült nyugtalanság vett volna rajta erőt. Az öreg ember bevezette ugyan kunyhójába látogatóját, le is ültette, maga is leült melléje, de egyre nyugtalanabbul tekintgetett az ajtóra s mielőtt még beszélgetésbe kezdtek volna, a mikó hirtelen felkelt s az ajtóba állt.
    A következő pillanatban harsány ujjongás hangzott a folyó felől, majd pedig az egész faluban.
    Férfiak, nők, gyermekek örvendező kiáltozása futótűzként terjedt mindenfelé.
    A mikó faképnél hagyván vendégét, a tanácsház felé sietett.
    Onnan végignézhetett nemcsak a falun, le a folyó partjáig, hanem azon túl is elláthatott a Natchez másik partjának sík vidékére is.
    Ott akkor mintegy harmincfőnyi indiánus csapat, csupa lovas, érkezett vágtatva a folyóhoz.
    Néhányan gázlót kerestek, de aztán egyikük, akinek türelme elfogyott, beleugratott az árba, mire a többi is követte példáját.
    A folyó szélessége legalább is ötszáz lábnyi lehetett arrafelé s mélysége sem csekély, de a harminc lovas pompásan úsztatott s csakhamar elérte az innenső partot.
    A haramiavezér ekkor már jó ideje lenn volt hadnagyánál, evezősei közelében. Fogcsikorgatva nézte az indiánus csapat átkelését. Arcán iszonyú düh tükröződött.
    - Csak tíz jó karabélyost! - mordult a had-nagy felé.
    - Bocsánat, kapitány! - szólt a hadnagy. - Ezek nem okónik; ezek komancsik. Ördöngős fickók bizony! Ismerem őket még a mexikói háború idejéből.
    A kis indiánus csapat az öbölnek azon a részén közeledett a parthoz, amerre az okónik kötelekre erősített canoe-it ringatta a víz.
    Az indiánusok, amint a sekélyebb vízbe érkeztek, leugrottak paripájukról, kivezették az állatokat a szárazra s csak ott ültek rájuk újra.
    Vezérük nyomában aztán fölügettek a tanács-ház elé, ahol a mikó az okóni harcosok és főemberek élén várta őket.
    - Tokeah előrelépett s laposra nyitott kezét az érkezők vezére felé nyújtotta. Üdvözöllek, nagy főnöke a hatalmas komancsiknek és a toyaszk törzs pahni-jainak! - mondta ünnepélyesen. - A Nagy Szellem áldjon meg benneteket!
    A fiatal harcos, akihez a mikó ezt az üdvöz-lést intézte, nagy hódolattal hallgatta a szót, fejét meghajtotta, aztán leugrott lováról s jobbját szintén laposra nyitva, az öreg ember felé ment.
    Amint közelébe ért, még egyszer meghajlással tisztelgett, megfogta a feléje tartott kezet és a fejére tette.
    Mint századok viharjaiban korhataggá vénült tölgyóriás mellett a terebélyes fiatal cser, úgy állta nagy, szikár aggastyán előtt a komancsik férfiasan deli, méltóságos komolyságú és mégis oly szelídarcú ifjú főnöke.
    Fejét tollakból és prémekből készült festői díszkoronázta; virulón üde arcának enyhe rézszínét nem tarkította a szokásos festés, mint társaiét; beszédes, izzón fekete szeme, nemes formájú, rómaias hajlású orra, egész alakjának délcegsége valóban a legszebb tökéletességgel avatták vezéri jelenséggé.
    Mellét kék róka prémjéből való mellény borította; hátán párducbőr lógott alá, melyet aranycsatos pánt erősített vállára. Széles öve redőiből vertarany markolatú tőr látszott ki, kurta karabély s lófarkkal ékesített, pár lábnyi hosszúságú lándzsa volt a fegyverzete.
    Kísérete is csupa daliás harcos volt, ruhájuk, fegyverzetük, paripájuk csupa elsőrendűség.
    - Üdv, üdv, üdv öcsémnek! - mondta a mikó némi szünet után, amelyben tekintete a legtisztább megelégedés kifejezésével pihent felséges derekasságú vendégén s nézett aztán végig ennek kísérőin is.
    - Meghallgatta tehát a nagy El-Sol a hívó szót, amelyet Tokeah futója megvitt neki! - mondta a mikó.
    - Örömmel jött el és nyitva, íme, a füle és tárva a szíve! - válaszolt a fiatal törzsfőnök méltóságosan. - De a nagy mikó beszéde csak El-Solnak szól-e majd, vagy hallhatják a komancsik és a pahnik harcosai is?
    - A komancsik és a pahnik főembereit és harcosait szavaink meghallgatására örömmel várja az okónik tanácsa, ők testvéreink nekünk.
    Amint a mikó ezt kimondta, négy főembere a komancsiknek s a pahnik négy főembere leszállt lováról és a két törzsfőnök nyomában a tanácsházba ment.
    A többi lovas félkört formált ekkor s szintén leszállván lováról s nekitámaszkodva lova nyakának, mozdulatlanul várakozott.
    Odább, a tanácsház közelében, szintén félkört formálva, az okóni-férfiak álltak s tőlük tisztes távolságban fiatal embereik, még távolabb pedig squaw-ik, leányaik és kis gyermekeik.
    A parton a négy evezős haramia hason fekve könyökölt, kapitányuk és hadnagyuk pedig a bokrok mögé húzódva sétálgatott. Néha-néha egy-egy kaján pillantást vetettek az indiánusok félkörei felé, de egyébként, úgy látszott, nem sokat törődnek a gyűléssel.
    Teljes egy óra telhetett el így, ekkor megnyílta tanácsház ajtaja, kilépett rajta Tokeah és gyors léptekkel egyenest a partra ment.
    A sétáló kalóz, amint a feléje siető mikót észrevette, megállt.
    - A veres törzsek főemberei tanácskozásra gyűltek a házban, amelyet Tokeah az ő fehér öccsének szállásául jelölt ki. Meg akarja-e hallgatnia Sós-tó főnöke az ő beszédüket?
    A kalóz igent intett s Tokeahval felment a tanácsházba.
    Odaérkezvén, a mikó a haramiát ülőhellyel kínálta meg és aztán ünnepélyes hangon így kezdett beszélni:
    - Főnöke a Sós-tónak! Kétszer hullatták el már leveleiket a fák és a Nagy Szellem kegyelméből kétszer öltöztek újra lombos díszbe, amióta Tokeah és népe Lafitte számára vadászott és az okónik asszonyai vetettek és arattak neki.
    - Ez megfizetett áldozat. Csak rajta, a fődologra, ha úgy tetszik - mondta a kalóz.
    - Az okónik mikója - folytatta változatlanul nyugodt hangon a törzsfőnök - nem teheti már, hogy Lafitte-nak és népének vadásszon. A rőt embereknek is, a sós-tó mellékieknek is más-más ösvényre kell térniök.
    - Más szóval - vágott Tokeah szavába a kalóz - a Lafitte-tal kötött szövetséget és barátságot nem tartjátok tovább! S szabad-e tudnom az okát?
    - Nézd - mondta az öreg ember, felemelkedvén ülőhelyéről s az öve redőiből elővette az erdővidéki házról letépett papirost és odaterítette a haramia elé, - a fehérek nagy fehér atyja sokdollárnyi díjat tűzött a Sós-tó főnökének fejére. És haramiának, tolvajnak nevezi.
    A kalóz ravasz egykedvűséggel hallgatta a vádat. Arcának egyetlen izma sem rándult.
    - Ez a hitvány, rongy papiros vitt hát rá téged ily alattomos átpártolásra? - mondta végül megvetően. - Ez a hitvány ötszáz dollár! Meg akarod szerezni? Nesze, ezer!
    Az indiánus sértődötten nézett rajta végig.
    - Lafitte a mikó vigvamjában van - mondta, - nyugodtan hajthatja tehát itt álomra fejét. Az okónik szegények, de Lafitte gazdagsága nem kell nekik. Az ő ösvényén az okónik népe nem haladhat.
    - Tokeah-t én eddig olyan férfinak gondoltam - mondta a haramia fölényesen, bár meglátszott rajta, hogy nagy megerőltetésébe kerül hidegvérűséget mutatnia, - aki azt az igazságtalanságot, amelyet a fehérek elkövettek rajta, nem felejtette el; látom már, hogy csalódtam. Egy darab papiros elegendő, hogy rábírja egykori barátjának elárulására.
    A szikár, összeaszott indiánus mély üregű szemében e maró vádra szilaj, vad harag tüze gyúlt.
    De a megbántott öreg harcos bámulatos nyugalommal küzdötte le felindulását és széttárván mellényét, csak a mellére mutatott, a rettenetes sebek nyomaira, amelyeket fehér ellenségeinek kardja és szuronya hagyott ezen a mellen.
    - Tokeah - mondta elfúló hangon - többcsapást osztott, több sebet ütött és kapott, mint amennyit a Sós-tó főnöke a keze és lába ujjain elszámlálhatna. Tokeah csak kacaghat Lafitte szaván.
    - Miért ijedt meg hát Tokeah efféle kiáltványtól?
    A Nagy Szellem keze - válaszolt a mikó - súlyosan nehezedik a rőt emberekre. Vérük patakokban folyt. Itt az ideje, hogy tomahawkjukat eláshassák, mert máskülönben eltűnnek e föld színéről a rőt emberek gyermekei. Sok az ő ellenségük, nem szabad még többet szerezniök... A szövetség kötelékét, amely őket a Sós-tó embereihez fűzné, nem szabad megkötniük.
    A kalóz figyelmesen hallgatta a beszédet.
    - Tokeah - szólalt meg aztán büszkén, felállva ülőhelyéről, - én azért jöttem ide, hogy neked testvéri segítségemet felajánljam, közösséget mindannak, amim csak van, amit csak sok éves nagy fáradozással és munkával szerezhettem. Lafitte, az Európa és Amerika között hullámzó tenger rettegtetője, a mexikói öböl ura, a maga és derék harcosai nevében íme barátságát és testvéri jóindulatát ajánlja fel. Lafitte nem kegyet kér, nem ő lenne a nyereséges fél, te lennél az, ti lennétek... Titeket, akik oly nyomorult, oly megvetett teremtések vagytok, íme, Lafitte a barátságára, testvéri pártfogására méltat. Oltalmazni fog benneteket; egyetlen yankee se bánthasson, a hajatok szálát se görbíthesse meg! Lafitte esküvel fogadja ezt. Utólszor teszi meg most ajánlatát.
    Az erő, sőt méltóság, amellyel e szavakat mondta, tiszta jellemű ember ajkára pompásan illett volna.
    Az indiánusok meglepetten néztek rá.
    A mikó - válaszolt az öreg törzsfőnök rendíthetetlen nyugalommal - elhagyta ősapáinak földjét, mert az álnok fehérek odatelepedtek; de nem azért menekült a fehérek elől, hogy fajtájuk leggonoszabbjait ölelje keblére. Annak a láncnak, amely az okónik népét a fehérek népéhez kötötte, szét kell szakadnia, mihelyt a Sós-tó főnöke a rőtemberek vigvamjának hátat fordított.
    - Legyen! - mondta a kalóz egykedvűséget színlelve. - Most csak elvárom még, hogy ígéretedhez híven kiadd nekem a Fehér Rózsát, aki az enyém. Követelem, mint jogos tulajdonomat.
    - Tokeah a Fehér Rózsát az okónik barátjának, a yankeek ellenségének, a harcosnak ígérte oda, nem ígérte a rablónak, a tolvajnak, a haramiának! A mikó azt mondta, hogy a Fehér Rózsa akkor lesz a Sós-tó főnökéé, amikor ez majd győzelmesen megtér vigvamjába... Ez a vigvam elzárult előtte, más squaw-t kell keresnie.
    A kalóz ajkán kaján mosolygás villant meg. Szeme mérges pillantást vetett a beszélőre.
    Nagy csönd támadt s a következő pillanatban Lafitte sietve kifordult az ajtón.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633982167
Webáruház készítés