Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Charles-Louis Philippe: Donadieu Mária_EPUB

Charles-Louis Philippe: Donadieu Mária_EPUB
990 Ft990

Philippe nagy magányosságban élt és nem voltak rokonai a modern francia írók között. És ami még ennél is rosszabb, nem is keresett rokonlelkeket. Ez magyarázza meg a feltűnően hűvös fogadtatást, melyben része volt. Az új francia (párizsi) írói nemzedéknek a könnyű szórakoztatás volt a főcélja, vagy azok, akik elvétve magasabb célokat kerestek (lásd a Mercure de France-csoportot), többnyire mesterkéltek, virtuózkodók lettek, műveik mesterséges illatot, egzotikus parfümöt árasztottak. Philippe volt talán az egyetlen őszinte, természetes író közöttük, az egyetlen őstehetség.
Stílusa is teljesen egyéni, csodálatosan jellegzetes. Egyszerűn, csendesen peregnek a szavak, kissé monoton, szaggatott ritmust követve, de hirtelen megélénkül az ütem, fellángol egy-egy szó, kivirágzik a mondat, kifejlődik a dallam, forró, színes képek kergetik egymást, a legmagasabbra fokozva a hatást. Az egymást követőhasonlatok különösek és meglepők. Philippenél ragyogóbb, szárnyalóbb, magával ragadóbb képzelete még alig volt írónak. Igaz, hogy ez a képzelet olykor fegyelmezetlen, magát az írót is megrészegíti, s ide-oda csapong, úgyhogy nehéz követni merész ugrásait, de mennyi fiatalos, üdítő hév van e rakoncátlanságban.
Philippe mindössze kilenc könyvet írt, melyek közül a Bubu de Montparnasse a legismertebb. De én ennél is jobban szeretem elbeszélő kötetét, a Dans la petite ville (megkapóbb paraszttörténeteket alig írtak Maupassant óta) és legnemesebb regényét, a Marie Donadieu-t.
Charles-Louis Philippe 1909-ben halt meg, harmincnégy éves korában, gyötrelmes szenvedés után, félig bénán és vakon, nagy nyomorban és - csaknem ismeretlenül. De közvetlenül halála után gyűjtést indítottak szobrára… (Bókay János)

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Egy este János, mint rendesen, elment. Lement a lépcsőn, kinyitották előtte a kaput és ő becsukta maga mögött. S amint a kapu becsapódott, Mária felszökött. Más dolgok is foglalkoztatták s gondolatai megszabadították a halántékára nehezedő súlyos tehertől. Nem bírta ki tovább, nem volt többé ura az anyagnak, mely oly fájdalmas erővel szorongatta oldalát, hogy lemondott az ellenállásról és kiment a folyosóra; a harmadik ajtó előtt megállt. Egy pillanatig tétovázott, egy darabka éjszakát szorongatva karjai közt, majd elvesztette türelmét és kopogtatott.
    Szomszédja sohasem volt nagyon a terhére, még az első napokban sem, amikor pedig a megismerés utáni lázas vágy arra ösztönzi a férfit és az asszonyt, hogy alaposan átkutassák egymást; majd többször is együtt voltak, szeretkeztek, amikor jól esett nekik, mint ahogy azt a szomszédságukból származó helyzet magával hozta, felhasználva Ráfael pillanatnyi távollétét, egy véletlen találkozást vagy egy hangulatot, elsősorban pedig arra ügyelve, hogy minden kellemetlenséget elkerüljenek. A férfi már ágyban feküdt, nem is, tudta kinek nyit ajtót. Mária így szólt:
    - Én vagyok.
    - Ez aztán a pazar gondolat - felelte a férfi.
    Es így szabadult meg Mária a Bousset Jánossal egyedül töltött hosszú órák hatásától.

    Másnap vasárnap volt. Jánosnak tizenegy órakor kellett jönnie, mert megbeszélték, hogy kirándulnak és a zöld fák alatt élvezik egymás társaságát. János hűségesen meg is érkezett. Mikor kopogtatott az ajtón, Máriának eszébe jutott a megbeszélt terv, felemelte fejét ágyáról, ahová csak pitymallatkor feküdt, kinyitotta az ajtót és még meglehetős álomittasan visszadőlt a paplanok közé.
    - Már egyszer felébredtem, de fájt a fejem és megint elaludtam - mondta mentegetődzve.
    János belépett. Két szegény meggyötört tekintet fogadta s Mária ráhúzta karjára a paplant. János megcsókolta sajgó fejét, mire Mária összeráncolta homlokát és úgy érezte magát mint egy kislány, aki alig bírja derekát a fáradságtól. Csak szenvedni tudott és szíve mélyén egy állhatatos és igen gyöngéd gondolatot babusgatott. Az elkövetett rossz fájdalmat okozott neki.
    János ágya szélére ült, mire kinyújtotta kezét, hogy megfoghassa. Ezt igen egyszerű és jelentőségteljes csend követte. Mária magához ölelte a csendet, maga mellé fektette ágyába s úgy érezte, mintha valamilyen titkos barátság áradna belőle, melyet egy időre szívébe zárt, minden különösebb ok nélkül, egyszerűen azért, mert volt benne hely. Majd azt akarta, hogy mindez a nyugalom és jólét elterjedjen körülötte. Ezért így szólt:
    - Most meggyógyultam.
    János is megszólalt. Nem értette meg Máriát. Mindig közel járt az igazsághoz, mint a gondolkozó emberek. Így szólt:
    Ön ágyban fekszik. Csak ha beteg az asszony, érezzük róla igazán, hogy asszony. De önnél ezt még nem tapasztaltam. Ne szóljon semmit. Egy távoli dolgot juttat eszembe. Már tíz éve van... A szünidőben történt, otthonragyogott a föld s az ég felé szálló levegő is hasonlított rá, olyan volt mint ön, könnyed és kellemes, mint valami viszony. Tizenhat éves voltam. Emlékszem rá: Egy ösvényen jártam, ahol a fű, a sövény és a szívem szőnyeget terített a lábam, elé, beárnyékolta testemet és társalgott velem. Es hirtelen történt valami. Mintha a világ megnyilatkozott volna előttem. Még eddig sohasem gondoltam rá, hogy van asszony és szerelem. Mondjam-e, hogy megtanultam? Nem, ebből az következnék, hogy megint el fogom felejteni. Most aztán leheveredtem a fűbe, egyik karommal feltámasztottam fejemet s úgy éltem ott egy csodálatos világ közepén, ahol valami olyan lágyat simogattam mint a selyem. Beléptem a legénykorba és fekve maradtam a fűben, életem küszöbén, s a jövőt olyan káprázatos színekbe öltöztettem, hogy érzéseim egymás után emelkedtek fel, hogy jobban lássák őket. És így szóltam magamhoz: »Ó, most már tudom, mit kell tennem. Hazamegyek, matematikát fogok tanulni, hogy felvételre jelentkezzem Nancy-ban az erdészeti főiskolán. Az erdőben akarok lakni, hogy ne akadjak semmire, ami ellentmondhat nekem. Lesz egy asszonyom és úgy fogom őrizni, mint ahogy a lelkűnkbe fogadott igazságot őrizzük. Fehér lesz mint a hó.
    Mi emberek tökéletesebbek vagyunk mint ahogy azt hitték, s a homályos kapcsolatok között, melyek az úgynevezett jót az úgynevezett rosszal összekötik, néha egy-egy szikra meglehetős mélyreható bomlást okoz, mely különválasztja az elemeket és sűrűség szerint különböző rétegekbe helyezi őket, mint ahogy például az olajréteg a víz felszínére emelkedik. Az őszinteség mind nagyobb tért hódít és csatlakozva az érzelmek természetes játékához, megkönnyíti útjukat és kézen fogva vezeti őket, mint ahogy az idősebb testvér öccsét vezeti. Es Mária első érzése az volt, hogy a dereka fáj. Mikor a fiatalember belépett, így gondolkozott: »Egyszerűen fáradt vagyok és a derekam igaztalanul bánik velem.« De most a tépő fájdalmak eszébe juttatták, hogy megsebezte ágyékát. így szeretett volna szólni: "Olyan a gerincem, mint egy darab rongy". Úgy beszélt, ahogy tudott:
    - Ön azt mondta nekem: A jó mindaz, amit teszünk.
    János így felelt:
    - Én nem hiszek egy olyan szembeszökő igazságban, mely az emberek közé potyog és ott marad közöttük. Talán kimondtam e mondatot. Bocsássa meg nekem, Mária. Nem azt mondtam inkább: A rossz mindaz, amit tehettünk volna? Az embernek csupán a határait ismerjük s az igazságból is csak annyit tudunk, hogy hol nincs. Untathatom gondolataimmal. Adomákban beszélek, mert nem vagyok a tett embere s megelégedtem azzal, hogy lássam a dolgokat. Figyeljen rám, ha jobban érzi magát. Mikor húsz éves voltam és az anyámnál laktam, a húgomat naponként meglátogatta egy tizenhét éves érett leány, aki érdeklődött irántam s akit tüstént megcsókoltam, amint nem látták a többiek. Közeledett hozzám, megengedte, hogy végigtapogassam s mikor egy percre magunkra maradtunk, a karomba vettem.
    - Kis betyár! - mondta Mária.
    Mindent elmondok, nem tudok elhallgatni semmit. Tudom, hogy ezt neveletlenségnek tartják, de mégis el fogom mondani. Hátrahajtotta derekát, kifeszítette keblét, ott voltam mellette, kipirulva, a férfi erejével. Csak egy szót kellett volna szólnom, egy találkát kérnem, de nem tettem meg soha s majd belepusztultam félénkségembe. El kellett hagynom szülőföldemet, hogy belépjek a mérnöki-iskolába. Még egy hónap sem múlt el, mikor egy vándor színtársulat egyik színésze ismeretséget kötött barátnőmmel, felismerte az adott helyzetet és kedvesévé tette a tüzes, szűz leányt, aki vad szenvedéllyel vetette magát a várva-várt első férfi karjába. S amikor ezt megtudtam, egyedül, asszony nélkül éltem Párizsban és gyötrődve gondoltam, arra, hogy elügyetlenkedtem boldogságomat. És egyik asszony sem ér fel ott marad közöttük. Talán kimondtam e mondatot. Bocsássa meg nekem, Mária. Nem azt mondtam inkább: A rossz mindaz, amit tehettünk volna? Az embernek csupán a határait ismerjük s az igazságból is csak annyit tudunk, hogy hol nincs. Untathatom gondolataimmal. Adomákban beszélek, mert nem vagyok a tett embere s megelégedtem azzal, hogy lássam a dolgokat. Figyeljen rám, ha jobban érzi magát. Mikor húsz éves voltam és az anyámnál laktam, a húgomat naponként meglátogatta egy tizenhét éves érett leány, aki érdeklődött irántam s akit tüstént megcsókoltam, amint nem látták a többiek. Közeledett hozzám, megengedte, hogy végigtapogassam s mikor egy percre magunkra maradtunk, a karomba vettem.
    - Kis betyár! - mondta Mária.
    - Mindent elmondok, nem tudok elhallgatni semmit. Tudom, hogy ezt neveletlenségnek tartják, de mégis el fogom mondani. Hátrahajtotta derekát, kifeszítette keblét, ott voltam mellette, kipirulva, a férfi erejével. Csak egy szót kellett volna szólnom, egy találkát kérnem, de nem tettem meg soha s majd belepusztultam félénkségembe. El kellett hagynom szülőföldemet, hogy belépjek a mérnöki-iskolába. Még egy hónap sem múlt el, mikor egy vándor színtársulat egyik színésze ismeretséget kötött barátnőmmel, felismerte az adott helyzetet és kedvesévé tette a tüzes, szűz leányt, aki vadszenvedéllyel vetette magát a várva-várt első férfi karjába. S amikor ezt megtudtam, egyedül, asszony nélkül éltem Párizsban és gyötrődve gondoltam, arra, hogy elügyetlenkedtem boldogságomat. Es egyik asszony sem ér fel többé ezzel az eggyel, s minden elmulasztott gyönyör örökké uralkodik rajtunk.
    Mária így szólt:
    - Lám, így jártam volna én is, ha nem hajlom kedvesem szavára.
    János folytatta:
    - Nem tudom, helyesen cselekedtem volna, ha szeretőmmé teszem a lányt, de tudom, hogy helytelenül cselekedtem, hogy nem tettem azzá. En arra születtem, hogy okuljak. Vérem a szegények vére, akik megtöltik zsebüket. Húszéves koromban már tudtam mindent, amit tudni kell. Nehogy azt higyje, hogy az elmulasztott gyönyört siratom. Az asszony tudomány és nem gyönyör. A világ összes teremtményei között őt tudjuk a legbehatóbban tanulmányozni. Még most is sajnálom, amit elmulasztottam. Ha az élet valaha hasonló gyümölccsel kínálna meg, biztosítom, hogy leszakítanám. Igenis, rosszul cselekedtem és nem hallgattam a szívemre, mert az még most is fáj. Es húsz éves voltam.
    - Lássa... - jegyezte meg Mária - most aztán félni fogok, hogy ezt elmondta nekem.
    Ezzel kinyújtotta karját a paplan alól s olyan mozdulattal hajlította be, mint akinek igaza van. A meztelen női kar fejezi ki a legüdébb szerelmet és a legtöbb bájt, annak, aki még nem ismeri. János még aligha gondolt arra, hogy Mária karja meztelen is lehet. S mialatt tekintete végigsiklott a kar vonalán, azt hitte, hogy hazudik, amikor így felelt:
    - Ó, hiszen mi... mi barátok vagyunk.
    Most elhallgattak s Mária időnként megmozdult a takaró alatt; a csendben jobban átérezte mozdulatait és fekvő helyzetében testét elfogta az a velőkig ható érzés, melyet csak a beteljesedett vágy tud kielégíteni. így szólt:
    - Követett el ön néha bolondságokat?
    - Sohasem követtem el bolondságokat - hangzott a válasz.
    - Mégis, mesélje el szerelmeit.
    János így szólt:
    Ah, Mária, igazán nem tudom, melyikről meséljek. Ki tudja, hogy szerelmi történeteim… Úgy áll a dolog, hogy nagyon is vonzódom magához. Ezt eleinte minden aggodalom nélkül tettem, mivel nem tudhattam, hogy egy szép napon ágyban fogom találni. Nagyon szeretem önt. Tudja, mitől félek? Félek, hogy egyszer csak el fog veszíteni. Es miért mondom ezt? Egy történetet kért tőlem. Sokborús történetet tudok. Jót fognak tenni önnek. Lássa, három nap előtt... Épen magától jöttem. Ne ítéljen el. Tehát három nap előtt, mikor magától jöttem, a boulevard Saint-Michel sarkán egy fiatal lány fölfogta szoknyáját, hogy átmenjen a túlsó járdára, s ahogy megláttam két lábikráját, melléje szegődtem. Alacsony volt, csaknem teljesen hülye, egyik szeme könnyezett. Valami italt hozattam neki. »Ó, bárcsak elkísérne!« mondta nekem. Mária, épen csakhogy elhagytam magát, de meg kell mondanom, hogy csak másnap mentem el hozzá. Egy óravolt. Ingben nyitott ajtót. Baromi türelme lehetett s három óra hosszat takaríthatta szobáját. »Vajon mennyit fogsz adni nekem?« kérdezte tőlem. Három frankot adtam neki, mire így szólt: »Már csak másfél frankom volt. Várj egy kicsit.« Kiszaladt a lépcsőházba és benyitott egy másik szobába. Hallottam beszélni: »Mibe került a fűződ ?« »Három frank kilencvenötbe« felelt egy női hang. »Nekem másfél frankom és három frankom van, mennyi az összesen ?« »Négy frank ötven.« »Tehát elég lesz ennyi ?« » Persze, még marad is belőle ötvenöt centime.« »Három frank kilencvenöt és ötvenöt centime, mennyi az összesen?« »Négy frank ötven, te tökfej« felelt a másik. / Lássa, ilyen asszonyokkal volt dolgom, Mária. És erre az asszonyra vártam én, aki beteges rögeszmémmel mindig valamilyen lehetetlen reményt kergetek. Most visszajött, szétbontotta az ágyat és máris így szólt: »Jaj be fáradt vagyok!«S valamivel később, miután ezen oldaláról is megismertem a szerelmet, elmentem. Ezt el kellett mesélnem önnek, ahogy el kell mesélnem minden rosszat amit elkövettem. Akarja, hogy mást is meséljek?
    Mária így szólt:
    - Hallotta, hogy Ráfaelnak pénzt kellett volna küldenie, hogy elutazhassam? Eddig még nem küldött, aminek igen örülök. Mert így tovább maradhatok magával. Miért nevezi magát folyton szegénynek?
    - Magam sem tudom. Talán nincs is úgy, de szükségét érzem, hogy mondjam. Ha nem mondanám, ebből azt következtethetném, hogy máskép is élhettem volna mint a szegények. Mária, a szenvedőknek szükségük van rá, hogy igazuk legyen. Egy perccel ezelőtt a szemébe néztem s ön tudta ezt. Valamilyen könyörgést olvastam ki belőle, ön mindent elmondott nekem és ezt gondolta: Ne ítéljen el! S valamennyi szem, melybe életemben néztem, ugyan-ezt mondta nekem.
    - Igaza van, úgy szeretnék valamit mondani magának, de nem merem.
    - Beszéljen, Mária. Ami engem illet, a legjobban szerettem volna megfeszített testtel ön elé állni. Nem szenvedtem eleget, hogy szeressen. Szeretném, ha e szavakkal közeledhetnék önhöz :»Íme látod, felvittek a hegyre. Asszonyaik és apró gyermekeik kövekkel dobáltak meg, talán még a kutyák is kinevettek. Hétszer feszítettek keresztre.« Ugy-e boldogan kötözte volna be kezem sebeit?
    Mária hallgatott. János látta, hogy tekintete egy különös, szétfolyó, lebegő képet követ, mely már közeledett feléje a szoba sötét sarkából. Most beszélni kezdett, szaggatott mondatokban, szüneteket tartva, melyek közben János meg-pihent, hogy még jobban tudjon szenvedni.
    - Nem akartam megmondani önnek. Azon kezdem, hogy Ráfael nem a nekem való ember. Először Lyonban vert meg. Hatalmas pofont adott nekem. Nagyon fájt. És utána sokáig nem tudtam tükörbe nézni. Reggel, fésülködés közben… megálltam, kénytelen voltam megnézni arcomat s így szóltam magamhoz: Te nyakleves-pofa! Más alkalommal hasba rúgott. Egy gonosz asszony, aki egy házban lakott velünk, azt mondta neki, hogy más férfiakkal is van viszonyom. Ez nem volt igaz. Hazajött, s én nem voltam rá elkészülve. Először ki akart dobni az ablakon. Majd hasba rúgott. Az orvos azt mondta, ha egy centiméterrel feljebb talál, biztosan megöl.
    Majd lesütötte szemét, hogy gondolatban követhesse a gonosz emberektől meggyötört szegény kis Mária keserves életét.
    János így szólt:
    - Adja nekem a másik kezét is.
    Tekintetét Mária tekintetébe kapcsolta, olyan gyöngéd megértéssel, hogy levette róla és magának tartotta meg minden bánatát. Tökéletes, erőszakolt hallgatásba merült. Lehorgasztotta fejét, a párnára hajtotta, még mindig hallgatott, s ahogy arca Mária arca mellett pihent, fel-hevült és az élet valamilyen fölséges gyümölcsöt szorított szívéhez. Valamivel később felkelt. Mária a hátán feküdt, pihenő testtel: az ember azt hihette volna, hogy az élete is pihen. János hozzálépett, lehajtotta fejét a paplanig s összeszedve magát imádattal gondolt arra, amit az eltakart; majd boldogan, hogy a lepel oly tisztává teszi a csókját, oda szorította ajkát, ahol a férfi ütése érte. Mária megszólalt:
    - Én is boldog vagyok hogy szenvedtem.
    Megállapította, hogy nem hazudott. Ráfael sohasem verte el, meg sem rúgta soha, és még-sem hazudott. »Csak nem mondhattam el ennek az emberkének mindent amit elkövettem« mondogatta magában. »De nagyon szerencsétlen voltam. Es a legtöbb szenvedést csakugyan a hasam okozta.« S ez az utolsó szóig igaz volt: igazság,mely egy másik igazságot helyettesített.
    Különös csend lepte el a szobát, úrrá lett minden egyes mozdulatukon, erősebb volt mint vérük zakatolása és szinte lélek zeni látszott. Végül így szólt Mária:
    - Milyen jó lett volna, ha már Lyonban ismerem magát három év előtt.
    Majd eszükbe jutott, hogy még nem reggeliztek. Máriának fel kellett kelnie, megkérte hát Jánost, hogy amíg kikel az ágyból, menjen ki a folyosóra, s ahogy az elment, észrevette, hogy az ő szeme is kék. Erre így szólt:
    - Két kék szem és még két kék szem, az összesen négy kék szem.
    Ezen a napon a kirándulás elmaradt. Nem volt rá szükségük, hogy bárhová is menjenek. Minden nap maga után vonta a maga másnapját. A szoba négy fala mély színt öltött, a csend megnövekedett és mellükig emelkedett, behálózta őket, majd halk morajjal szállt fel legrejtettebb énjükben, mint a gondolat, mint valami, ami még a gondolatnál is több; az igazság szellemének lehetett volna nevezni. János így szólt:
    - Nem tudom, mi megy végbe bennem. A gyomromban érzem… Eleinte valamilyen zavar támad, majd még jobban összekavarodik minden, mintha rántottát készítenének odabent.
    - Nálam is így van - felelte Mária. - De még fokozottabb mértékben és sehogy sem akar elmúlni.
    Közelebb tolták székeiket s még jobban egymáshoz simultak. Milyen jól töltötték az estéket! Fejük és válluk pihent, egy érzéstől fáradtan, melynek érezték súlyát. Most így szólt Mária:
    - Milyen jól esik ez. De milyen jól! Szinte önmagától támad. Mintha hájjal kenegetnék a szívemet.
    Majd hozzátette:
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633987056
Webáruház készítés