Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Charles Lorre: Csontváz kis hibával_MOBI

Charles Lorre: Csontváz kis hibával_MOBI
990 Ft990
  • Részlet az e-könyvből:

     

    - De honnan veszi ön olyan biztosan, hogy az önök ellenfelei lopták el a csontvázat?
    A kapitány fölényesen legyintett.
    - Mosolyognom kell önön Miss Liane! Ki másnak állt volna érdekében, hogy ellopja a csontvázat? Senki sem őrült meg, hogy betörjön egy múzeumba, ilyen semmiség miatt! Csak olyan ember tehette, akinek ez a csontváz valami különös érdekességet jelentett! Tehát olyan, aki tudta, hogy a csontvázban több százezer fontot érő kincs rejtőzik!... Ez nagyon gyenge érvelés volt, Miss Grant! És legnagyobb sajnálatomra kénytelen vagyok önt felszólítani, hogy semmi szín alatt ne hagyja el a házat!
    - Erőszakkal itt tart?... - suttogta a leány.
    - No, ne használjunk ilyen erős kifejezéseket, de mindenesetre tekintse magát úgy, mintha őrizetbevettük volna! Ezt kategorikusan és... hogy úgy mondjam... ellentmondást nem törően közlöm önnel!...
    - És ha én... nem akarnék itt maradni?
    - Ez esetben kénytelen lennék erélyesebb eszközökhöz nyúlni!
    - Ez borzasztó!
    - Lehet! Mégis így van!
    - Ne bántsa kérem! - szólalt meg most egy halk, kissé bizonytalan hang, a belső szoba ajtajában.
    Arra fordultak. Camill herceg állt a küszöbön. Piros volt az arca és égett a szeme. A kapitány azonnal felfogta ennek a viselkedésnek értelmét és lényegét.
    - Kegyelmes uram, - mondta, - ön tudja, hogy milyen érdekek forognak itt kockán!
    - Tudom!
    - És mégis?
    - Mégis!... Ne vegye rossznéven Swift kapitány, ez a találmány mégiscsak az én találmányom! Elsősorban nekem van jogom hozzá, hogy előkerítése érdekében intézkedjem, vagy mellőzzem ezeket az intézkedéseket!
    - Könnyelműség, kegyelmes uram!
    - Lehet! Mégsem mondhatok egyebet! - A lány-hoz fordult. - Kedves Miss... Liane... izé... ha távozni óhajt, ezt senki sem akadályozza meg! Meg kell mondanom, őszintén szólva, hogy nagyon csalódtam és még jobban csalódnék, ha most elmenne, de mégis le kell szögeznem, hogy távozásának mi sem áll útjába!
    - Tehát... elmehetek? - suttogta a leány.
    - Igen, - felelte Camill herceg és sóhajtott. - Ha akarja, elmehet!
    Liane egy pillanatig habozott, aztán néhány érthetetlen szót dünnyögött, egy könnycsepp gördült végig az arcán és köszönés nélkül kisurrant az ajtón. A herceg elkeseredve, Swift kapitány pedig rosszalló fejcsóválással nézett utána...
    *
    Az utcára érve Liane letörölte könnyeit és lázas erőfeszítéssel gondolkodott. Aztán hirtelen elhatározta magát. Intett egy taxinak, beült és izgalomtól remegő hangon adta ki az utasítást a sofőrnek:
    - A Nemzeti Múzeumhoz!!...
    Néhány perc múlva megérkezett. Rövid magyarázkodás és némi erőszak árán doktor Murphy főtitkárhoz utasították, aki csodálkozva hallgatta kissé zavaros előadását. A leány szavaiból kiderült, hogy az ellopott csontváz ügyében jött. Hogy mit akar, azt tulajdonképpen maga sem tudja. Talán csak a körülményekre kíváncsi és noha semmiféle támpontot nem tud nyújtani a kétségbeesett főtitkárnak, állandóan azt hangoztatja, hogy mindennek ő az oka, de ez nem igaz. Doktor Murphy kijelentette, hogy ő semmivel sem vádolja Miss Grantot. Miss Grant viszont kijelentette, hogy ő részvétlenséggel vádolja doktor Murphyt abban az esetben, ha nem ad felvilágosítást az eltűnt csontvázra vonatkozóan. Sírt is egy keveset, de ezt csak úgy mellesleg tette, két szenvedélyes kitörés között. Közben állandóan azt hangoztatta. nem tudja elviselni, hogy Camill herceg csalódott benne. Vagy legalábbis azt hiszi, hogy csalódott. Ezzel szemben ő is csalódott Camill hercegben, mert nem hitte volna, hogy az illető magas rangú úriember ilyen galádságot tételez fel róla. Miss Grantról.
    Doktor Murphy, a szenvedélyes előadás folyamán egyre zavartabban viselkedett, és noha előzőén kissé zárkózott volt a felvilágosításokra vonatkozóan,most mégis elárulta, hogy valami kémügynökség kezét sejti a csontváz eltűnésében, mivel a herceg saját kijelentése szerint a csontváz valami nagyfontosságú titkot rejtegetett. Erről azonban semmiképpen nem mondhat többet.
    - Bevallom őszintén, - mondta doktor Murphy, - hogy az első pillanatban Miltiades bácsira gondoltam!
    - Ki az a Miltiades bácsi? - kérdezte csodálkozva Liane.
    - Öreg tudós! A philadelphiai egyetem nyugalmazott professzora! Kiváló archeológus volt a maga idejében! Az az érzésem, hogy most már szenilis kissé!
    - És mi köze neki ehhez a vacak csontvázhoz?
    - Legelsősorban az, hogy Zakariásnak nevezi! Ez már magában véve tragikus kissé! - Majd feltartotta aranykeretű szemüvegét és meglehetősen gunyoros modorában folytatta. - Egyébiránt nem utasítom, csak kioktatom Miss Grant. Az említett csontváz, melyen a leggondosabb vizsgálat sem találna semmiféle Zakariás-jelleget, egyáltalán nem vacak! E parlagi kifejezés egyébként sem illik tiszteletreméltó falaink közé, de ettől függetlenül a csontváz óriási értéket képvisel, vacaksága tehát teljesen kizárt. A csontváz dáciai eredetű, hogy úgy mondjam, ős-dák maradvány! Doktor Hoppé Bruno Miltiades tanulmányozása céljára több terjedelmes és nem éppen érdektelen levélben kölcsönkérte tőlünk, mi pedig ugyancsak több, hasonlóképpen terjedelmes, s bár udvarias modorú, de határozott karakterű levélben megtagadtuk e kérését! Egy ilyen csontváz semmi szín alatt nem hagyhatja el palotánkat!
    - De úgy látom, - vélte Liane, - hogy mégis elhagyta!
    - De nem önszántából! És nem a mi beleegyezésünkkel! A csontváz kölcsönadására vonatkozó nemleges válaszunk szerintem teljesen korrekt volt! Mi modern emberek vagyunk és nem szobatudósok, mindamellett odáig mégsem mehetünk el modernségünkben, hogy Zakariást kölcsönadjuk, mint valami könyvet, tűpárnát vagy más hasonló háztartási esz-közt! Arra természetesen nem gondolhattunk, hogy a csontvázat ellopják, mert utóvégre kinek lett volna rá szüksége, rendes körülmények között?
    - Például doktor Hoppé Bruno Miltiadesnek! - mondta logikusan Liane.
    - Gyermekbeszéd, Miss Grant! Öreg tudósok kölcsön kérnek csontvázakat, de nem lopják el. Hiányzik belőlük az ehhez való elszántság.
    - De mit tegyen egy professzor, ha mindenáron szüksége van egy ilyen Zakariásra és nem adják neki kölcsön?
    - Természetesen lemond róla!
    - De kérem, tanár úr...
    - Bocsánat, disztingváljunk! Nem vagyok tanár!
    - Csak a stílusa miatt gondoltam!
    - Stílusomat az Örökbecsű Tudományok Szemléje egy kritikaszerű elmefuttatásban rövidnek, tömörnek és tárgyilagosnak jellemezte! Tanárost nem említett e cikk!
    - Bocsánat! Tehát kérem, főtitkár úr, mindenesetre érthetetlennek tartom kissé, hogy önök ilyen egyszerűen belenyugodnak az ön szavaiból ítélve kétségtelenül értékes csontváz elvesztésébe!
    Doktor Murphy felsóhajtott.
    - Kénytelenek vagyunk pillanatnyilag belenyugodni, mert őexcellenciája, Camill herceg határozott diszkrécióra kért fel bennünket! Ha korrektül akarom idézni szavait, be kell vallanom, hogy Camill herceg ezt mondta: „Mélyen tisztelt és kedves doktor Murphy, mivel az ügy kényes, szíveskedjék úgy intézkedni, hogy a csontváz eltűnése ne verjen fel nagyport! Mint én, mint pedig munkatársaim rajta leszünk, hogy a csontváz ismét előkerüljön. Én teljes anyagi felelősséget vállalok. Ön ért engem, mélyen tisztelt és kedves doktor Murphy!... ” Én értettem őt, Miss Grant! Én kénytelen vagyok a herceg intencióinak értelmében eljárni, tehát, a csontváz előkerítése érdekében nem járni el!... Ön ért engem, Miss Grant!
    - Én értem Önt, mélyen tisztelt és kedves doktor Murphy! De mi van akkor, ha mégis doktor Hoppé tulajdonította el a csontvázat?
    - E feltevést nyugodtan a lehetetlenségek közésorozhatjuk! Doktor Miltiades Hoppe-ban semmi szín alatt nem érlelődhetett meg ez a gondolat! Ezt felelősségem teljes tudatában mondhatom és kérem, hogy ön is nyugodjon bele!
    Liane azonban nem nyugodott bele. Őt olyan sérelem érte Camill herceg és munkatársai, főleg azonban a herceg részéről, hogy személyének és szerepének tisztázása érdekében a leggyöngébb szalmaszálba is szívesen belekapaszkodott. Camill herceg elnéző volt, nem ragaszkodott ahhoz, hogy letartóztassák, ez azonban cseppet sem volt meggyőző és elnéző magatartása nem jelentette azt, hogy nem is gyanúsítja. Maga sem tudta, honnan veszi a bátorságot, sőt elszántságot ahhoz az elhatározáshoz, amely megérlelődött benne: visszaszerzi a csontvázat. Ő maga. Mindenáron.
    Az egyik múzeumi tisztviselőtől sürgősen megtudakolta doktor Miltiades Hoppé címét. Ezek után ismét taxiba ült és a tudóshoz sietett.
    Mrs. Landmetter kissé mogorván fogadta. Nem szerette a szokatlan dolgokat, már pedig az húsz éve nem fordult elő, hogy gazdáját feltűnően csinos, szőke, fiatal lányok keressék. Különösen kékszeműek. Bizalmatlanul nézett végig rajta, gondolatban néhány elítélő megjegyzést tett a leány pókhálószerűen vékony harisnyájára és rövid szoknyájára vonatkozóan, végül azonban mégis hajlandó volt bejelenteni a látogatót.
    Doktor Miltiades Bruno Hoppé nem volt egyedül. Egy zömök, bikanyakú, széles vállú, nem a legmegnyugtatóbb külsejű férfi társaságában ült. A zömök, széles vállú, fekete emberen messziről látszott, hogy rossz dolog lehet vele közelről találkozni egy sötétmellékutcában. Medveizmai fölött megfeszült a kabátujj, öklei olyanok voltak, mint egy-egy csontbuzogány és valaki, valamikor meggondolatlanságból, vagy jogos felháborodásból félig leharaphatta a jobbfülét. Így első pillantásra is olyan embernek látszott, aki egymaga könnyedén és fölényesen elintéz négy-öt másikat, ha arra kerül a sor.
    Liane meglepődve állt mega küszöbön. Ez érthető volt, mert a félelmetes külsejű fekete ember kényelmetlen helyzetben ült egy támla nélküli szék szélén, az asztalra könyökölt és keservesen sírt. Márpedig erről az emberről mindent a világon inkább el lehet képzelni, mint hogy sírjon.
    - Ezzel szemben az ősz hajú, kissé hajlott hátú, öreg tudós fel-alá sétált a szobában, és egy tudóshoz egyáltalán nem méltó hangon a szidalmak áradatát zúdította a síró férfiú nyaka közé.
    - Kegyed egy mulya! - lármázott az öregúr. - Kegyed agyvérszegénységben szenvedő öszvér!
    - Öszvér vagyok! - mondta sírva a fekete ember és kétségbeesésében az asztalra ejtette az öklét; amitől egy őskori kőedény magasan fölrepült a levegőbe, majd tompa hangot hallatva, visszaesett.
    - Kegyed egy elmegyenge ősvilági rinocérosz! Kegyed egy... egy... özvegy tapír!
    - Mi a fene vagyok én? Papír?
    - Tapír! Hangyász!
    - Ez... ez kissé erős volt! Ezt nem érdemeltem meg!
    - Mindent megérdemel! Kegyed egy renyhe és lelkiismeretlen fickó!
    - Ne szidjon! Ez fáj az érzékenységemnek!...
    - De szidom!
    - De ne ilyen gorombán!... Kérem szépen, én nem szoktam hozzá, hogy ilyen hangon szidjanak!
    Utóvégre mégsem lehet egy szegény gengszterrel így bánni! És én érzékeny lelkű fiú vagyok!...
    - Úgy bánok magával, ahogy akarok! Arcátlan ember!
    - De kérem... egy hölgy előtt!
    - Az ám!... A hölgy! Erről megfeledkeztem! A hölgy velem óhajt beszélni?...
    Liane előrelépett.
    - Bocsánat... ön doktor Bruno Hoppé?
    - Sőt. Miltiades is! Legyünk pontosak! E becsületes néven nincs titkolnivaló! Szabad tudnom, kihez van szerencsém és miért?
    - Liane Grant vagyok! És azért jöttem, mert szeretnék önhöz intézni egy egyenes, tárgyilagos, sőt tiszteletteljes kérdést! Nem ön lopta el véletlenül a Nemzeti Múzeum ős-dák eredetű és Zakariás nevű csontvázát?
    - A kérdés egyáltalán nem tiszteletteljes! Hogy tételezhet fel ilyet egy becsületben megőszült öreg tudósról?
    - Most nem erről van szó, professzor úr! Az teljesen mindegy, hogy feltételezhetem-e? Arról van szó, hogy ön ellopta-e a csontvázat, vagy nem? Ez egyenes kérdés volt és kérem, hogy egyenesen válaszoljon rá!
    - Kérem! Az más! Ha önnek ilyen határozott a modora, akkor felelek! Én loptam el a csontvázat! - Liane térdei elgyengültek. Kénytelen volt gyorsan leülni a legközelebbi székre, de azonnal felugrott, mert kiderült, hogy a tudós egy megkövesedett őskori kaktuszt helyezett el a széken.
    - Bocsánat! - mondta zavartan.
    - Én kérek bocsánatot! - felelte doktor Hoppé még zavartabban. - Ön a kaktuszra ült! Ez keserves lehet!
    - Eléggé keserves! De térjünk napirendre fölötte! Majd csak kiheverem! Beszéljünk inkább a csontvázról! Ön tehát bevallja, hogy...
    - Ön rendőrkapitány?... Illetve ön a rendőrségtől jött? Hallottam, hogy újabban detektívhölgyek is vannak!
    - Nem vagyok detektív! Egész más ügyben érdekel a csontváz! Amit ön, ugyebár ellopott?
    - Legyünk precízek, Miss Izé...
    - Miss Grant!
    - Úgy van! Köszönöm! Tehát legyünk precízek. Miss Izé!... Az előbb rosszul fejeztem ki magam. Zakariást tulajdonképpen nem én loptam el!
    - Hát ki lopta el tulajdonképpen?
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633984413
Webáruház készítés