Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Charles Lorre: Az öngyilkos század_MOBI

Charles Lorre: Az öngyilkos század_MOBI
990 Ft990
  • Részlet az e-könyvből:

     

    A század menetelt. A legtöbb közülük régi katona volt, de akadt olyan is szép számmal, akinek ez volt az első nagy menetelése. Az első igen nagy erőpróba a sivatagban. Ötven kilométert hagytak maguk mögött naponta, és este, amikor végre lefekhettek, határozottan tudták, hogy másnap semmi módon sem tudják folytatni az utat. Inkább lefekszenek a földre és szépen, derűsen, békésen meghalnak.
    De másnap újra menetelnek. És harmadnap is. És egy hét múlva is. Mint a gépek, amelyeket megindított valami furcsarendszerű szerkezet, és amíg teljesen nem járt le, addig csak halad tovább érzéketlenül, üresen, gondolatok nélkül, verejtékben fürödve és minden pillanatban érezve, hogy a következő lépés lesz végleg és visszavonhatatlanul az utolsó.
    A szaharai homok finom, sárga felhője ott szállongott körülöttük, ráülepedett a gégéjükre, rátapadt a szájpadlásukra és éles szemcséivel felmarta a szomjúságtól kiszáradt ajkakat, verejtéktől érzékennyé lett felhám-réteget és barda és puskasúlyától kisebesedett vállakat.
    A légszomjúságtól vergődő tüdők sípoltak, a gyomrok tájékára időnként furcsa és elviselhetetlen nyomás nehezedett és a szív körül soha nem tapasztalt, zsibbasztó érzés terült el. A nap hatvanfokos hőséget árasztva szórta alá könyörtelen fénynyalábjait, és az egész rettentő sivatag olyan volt a maga iszonyú hőségében, mint egy beláthatatlan, izzó, sárgatenger.
    Az első napokban három emberrel végzett a hőguta. A halálfáradt katonák csak nagyon kis meghatottsággal, de annál bosszúsabban az igen rosszkor jött különmunka miatt, sietve eltemették ezeket a szerencsétleneket és egykedvűen rótták tovább az utat.
    Rollin őrmester néha végigszaladt a sorok között, úgy káromkodott, mintha ezért jutalmat kapna, és bíztatta az embereket, hogy szedjék össze magukat, sok, piszok, züllött csirkefogó, mert ha így vánszorognak, azonnal megterheli mindegyiket húsz-húsz kiló kővel és futólépést vezényel. Akkor majd meglátja a sok elfajzott piszkos hiéna, hogy milyenkönnyű volt így menni...
    Időnként elragadtatott pillantást vetett a néger Billre és két kedvencére, akik olyan egykedvűen és könnyen tették meg az utat, mintha egész életükben nem csináltak volna egyebet. Alapjában véve a négeren nem is csodálkozott, mert az hozzászokhatott a hőséghez, nem is szólva arról, hogy olyan baromi fizikum, amilyet még soha nem látott. Még Jimmyt is megértette, hiszen elégszer tapasztalta már a gyakorlatozásoknál, hogy ez a pompásan kisportolt fiatalember szívós és fáradhatatlan.
    De a Kölyök!
    A fene egye meg, hiszen ez már nem mai gyerek! Negyvenévesnek mondja magát, de biztos, hogy legalább tízzel több. Nem is érti, hogyan tudta besinkófálni magát a légióba! Kövérkés, alacsony ember, úgy izzad, mint egy ló, de szemmel látható, hogy acélból van a szíve és valami vízhatlan vitorlavászonból a tüdeje. Más, hasonló kis pukkancsot már régen megütött volna a guta, ő meg vidáman nevetgél... Csak az első napokban volt rosszkedvű... Időnként hamis hangon indulókat énekel és arról beszél, hogy Ausztráliában edződött így meg, amikor hétvégi kirándulásokra indult a földrész belseje felé, rendszerint eltévedt, miáltal a hétvégi kirándulásokból hetekig tartó gyalogtúra lett.
    Hát ami igaz, az igaz! Kemény gyerek a Kölyök, azt el kell ismerni! Több haláleset nem volt aztán az egész úton. Végkimerülések és szívgörcsök, meg ilyesmi inkább. Többen felkerültek a kórházszekérre, amíg volt rajta hely. Mikor már nem volt, Rollin őrmester néhány erőteljes rúgással kísérelte meg, hogy kikúrálja a gyengélkedőket. Ha ez sem használt, akkor káromkodott. Ez aztán többnyire használt, mert nagyon káromkodott.
    A nyolcadik napon az erőltetett menetelésből már csak szánalomra méltó vánszorgás maradt. Úgy mentek, mint akik már nem is tudnának megállni többé. Állni? Ahhoz is erő kellene. Az pedig nincs. Ha megállnának, feltétlenül összerogyna valamennyi.
    Rollin őrmester időnként végigsietett a megbomlott, szétszakadozott sorok között.
    És káromkodott.
    *
    Végre!
    Néhány csenevész pálmát láttak meg először. Mint valami izgató injekció, úgy hatott rájuk a régen nélkülözött zöld szín. Váratlanul erőre kaptak tőle és egyszerre vidámak, bizakodók, nyugodtak lettek. Az oázis egyre szélesedett, és a végében már meglátták az apró, kopott arab duárokon túl az erődöt.
    Mundár oázis erődjét, ahol egy halálra szánt helyőrség vár-ja a segédcsapatokat...
    *
    Ezeket a segédcsapatokat azonban már más is várta. Kiderült, hogy Uktán sejk, az egyesült riff-kabil és berber seregek vezére nem figyelmetlen ember. Meglepetésekről is gondoskodik a vendégek számára.
    Mert amikor a sivatagi kút friss vizétől némiképp felüdült emberek kissé magukhoz térve, újra felsorakoztak és megindultak az erődítmény felé, Ripsky hadnagy hirtelen élesen a sípjába fújt. Megálltak. A hadnagy odaintette az őrmestert és szótlanul mutatott az erőd tornya felé.
    A tornyon nem a trikolórt lengette a szél.
    Hanem Uktán sejk mohamedánjainak lófarkas, zöld lobogóját...
    *
    Mielőtt tovább folytatnám ezt a furcsa történetet, kénytelen vagyok egy egészen rövid időre megállni. Érzem - és ez erősen furdalja a lelkiismeretemet -, hogy egy s más dolgokkal határozottan adósa vagyok a türelmetlenkedő olvasónak. És azt már az álmoskönyv is megírta, hogy az író legyen jóban az olvasóval, mert különben meglepően hamar elviszi az ördög!...Már tudniillik az írót!
    Tudom, hogy néhány, egyelőre teljesen érthetetlen komplikációt kellett feljegyeznem e történet folyamán. Az is tény, hogy talán érdekesebb volna a regényt úgy folytatni, hogy az olvasó mindvégig kétségek közt legyen. Ez csak fokozza az izgalmakat.
    Én azonban nem akarok úgy járni, mint az az amerikai kolléga, aki valami folytatásos regényt írt és olyan bonyodalmakat csinált, hogy végül maga sem tudta többé kibogozni őket, s amikor bevallotta a dolgot a nyájas olvasóknak, a nyájas olvasók jogos felháborodásukban állítólag meglincselték szegényt.
    Hát engem nem fog meglincselni senki! Mert én hajlandó vagyok egy és más érthetetlennek látszó dologról már most lerántani a leplet. Engem ne szidjanak.
    Tessék:
    Amikor Maud Bromfieles a Litheshire-baronetek ősi kastélyában búcsúzóul megcsókolta apját és beült egy bérautóba, hogy Birminghambe utazzék, Patrícia nénihez, sejtelme sem volt róla, hogy sir Charles be akar állni a légióba.
    Honnan is sejthette volna? Apja néhány szóval említette, hogy dolga van Marseille-ben, de valami homályos üzleti ügyeket emlegetett, és különben is, Maud annyira ideges, elkeseredett és felzaklatott volt, hogy az utóbbi órákban nem is tudott gondolkozni.
    Elutazott Patrícia nénihez és igen szomorú, kétségbeesett két hetet töltött el a kopott, öreg kastély kellemes és hűvös parkjában.
    Itt érte utól apja levelezőlapja, és ez a levelezőlap Maud legnagyobb meglepetésére és rémületére afrikai bélyeget és azon oráni pecsétet viselt. Sir Charles néhány megnyugtató sort írt lányának és közölte, hogy üzleti ügyei most hosszabb ideig Afrikához kötik. Kérte szeretett gyermekét, hogy leveleit ide címeztesse, természetesen poste restante.
    A szeretett gyermek cseppet sem volt buta. Egy pillanat alatt végiggörgött agyán a rettenetes gondolat. Apja követte a szerencsétlen Jimmy példáját és beállt a légióba!... Borzasztó! Az ő korában! Mert csakugyan... honnan is juthatott volna ilyen hirtelen üzleti ügyekhez, amikor már évek óta nem dolgozik? Semmi kétség, nem volt más megoldás, beállt a légióba. Hiszen ez szörnyű! Ilyet csak egy határtalanul könnyelmű ember tehet!
    Kétségbeesve törte a fejét, hogy mit tegyen... Elmondott mindent Patrícia néninek, aki nem úgy nyilatkozott, ahogy az egy előkelő angol ladyhez illik. Úgy nyilatkozott, hogy szeretett öccse, Charles egy mezőgazdasági kiállításon minden szarvasmarha elől elvinné az első díjat. Ez azonban nem vigasztalta meg Maudot.
    Másnapra megvolt az elhatározása. Nyugodt és közömbös hangú lapot írt apjának Oránba (poste restante), és felkereste szobájában Patrícia nénit.
    - Megyek Afrikába, tanti! - mondta egyszerűen.
    Patrícia néni arcán vérfagyasztó mosoly jelent meg.
    - Úgy?... Hát Afrikába mégy, leánykám?... - mondta nagyon gúnyos hangon. Ettől a gúnyos hangtól sir Charles hátán mindig végigszaladt a hideg. - Na persze, Afrikába mégy?... Hová is mehetnél, ugyebár?... Most már lassanként ott lesz az egész család! Természetesen te is beállsz a légióba! Nem kívánod esetleg, hogy én is beálljak?...
    - A légió csak közlegényeket toboroz, drága néni. Őrmestereket nem! - felelte némi célzatossággal Maud.
    - Hm... az az érzésem, hogy itt volt valami hátsó gondolatod, fiacskám! Most nem tudom biztosan, hogy megsértődjem-e?
    - Ne sértődj meg nénikém! És nyugodj meg. Nem akarok beállni a légióba!
    - Csodálom! Pedig nagyon kackiás markotányosnő lehetne belőled! - dicsérte epésen a néni. - Egyébként mit akarsz Afrikában?
    - Ezt még magam sem tudom pontosan! Mindenesetre érintkezésbe lépek Leslie Morgannel. Felszólítom, hogy legyen a segítségemre. Elvégre a legnagyobb részt neki köszönhetjük ezt a tragédiát. Kötelessége mellém állni! Azonkívül van egy ismerősöm Afrikában, De Summel tábornok... Két évvel ezelőtt ismertem meg Párizsban. Végtelenül kedves öregúr! Talán sikerül tennem valamit apám...
    - És Jimmy érdekében! - fejezte be a mondatot Patrícia néni.
    - Úgy van! És Jimmy érdekében! - felelte Maud kissé kihívó hangon, mint aki valami ellentmondást vár. Az ellentmondás azonban elmaradt.
    - Hát jól van, fiacskám! Felnőtt ember vagy, hozzám hasonlítasz, tehát eszed is van, semmi kifogásom a dolog ellen. Adok neked elegendő pénzt is.
    - Ha apámnak adott volna, most nem kellene...
    - Annak a vén csibésznek nem adok! - csattant fel a néni. - Hogyne! Az én pénzemet nem fogja nőkre költeni!... Még az hiányzik!... De neked adok, amennyi kell! - Az íróasztalához sietett és elég tekintélyes összegről kiállított egy csekket.
    - Nesze, fiam! Ez talán elegendő lesz!
    - Nagyon köszönöm, drága néni! Sosem felejtem el!
    - Én sem! A végrendeletemben külön bekezdésben fogom megemlíteni, hogy ennyi előleget adtam neked az örökségedre! Most menj, mert öltözni akarok! Szaladj Afrikába az utána két bolond után!
    Így jutott Afrikába Maud.
    Előzőleg azonban megállapodott Londonban, mert ragaszkodott az eredeti ötletéhez, hogy rábírja Leslie Morgant, vegyen részt az expedíciójában.
    És itt jött közbe az a véletlen, ami nélkül sohasem történt volna meg az elkövetkezendő két hét.
    A véletlent egy rosszul csukódó ajtózár idézte elő. Néha egészen apró és jelentéktelen dolgokon múlik siker, balsiker, élet és halál.
    A rosszul csukódó zár Leslie Morgan ajtaján volt. És mivel rosszul csukódott, a Morgant kereső Maud nyitva találta ezt az ajtót.
    Meglepődött kissé, de nem volt az a lány, aki egykönnyen zavarba jön. Belépett az előszobába és hangosan köszönt. Köszöntését senki sem fogadta. Maud vállat vont és bekopogott az első szobába.
    A szoba üres volt. Maud már meg akart fordulni, hogy elmenjen, mert kellemetlen érzése támadt az üres lakásban, de mielőtt megmozdult volna, érces férfihang csendült meg a másik szobában.
    - ...Mert ha ez sikerül, jó néhány ezer légionista fog elpusztulni!... Ezt elhiheti nekem, Mr. Morgan!...
    Néhány ezer légionista! Maudnak mostanában mindig a fejébe kergette a vért ez a szó: légionista. Hát még, ha néhány ezerről van szó! És éppen pusztulásukkal kapcsolatban. Néhány ezer légionista közt könnyen ott lehet akár az apja, akár Jimmy. De az is lehet, hogy mindkettő!...
    És mi köze lehet Leslie Morgannek néhány ezer francia légionista pusztulásához?...
    Most már nem tudott elmenni. Valamikor, gyerekkorában rettenetesen vágyott a kalandok után. Izgalmas kalandok, veszedelmes kalandok, halálos kalandok izgatták a fantáziáját. Emlékezett rá, hogy egy időben nemzetközi kémnő szeretett volna lenni. Kapott is egy akkora pofont a papától miatta, hogy félóráig bandzsított utána.
    Hát most itt a kaland. És úgy látszik, veszedelmes is. Egyszerre láz bizsergette végig a testét. Halántéka lüktetett. Kezét mellére szorította, mert úgy érezte, hogy hallhatóan dobog a szíve.
    Odasettenkedett a szomszédos szoba ajtajához. Egy pillanatig sem gondolt arra, hogy illetlenséget csinál, amikor bekukucskál a kulcslyukon. Ebből a szempontból mindig méltó lánya volt a bohém sir Charlesnak, akit annak idején Ausztráliában jónéhány matrózcsapszékben akartak már agyonverni a felbőszült tengeri medvék.
    A kulcslyukon keresztül először Leslie-t látta meg. Sohasem látta még ilyennek. Valami egészen szokatlan keménység volt az arcában és amellett mégis olyanféleképpen festett, mintha megalkudott volna önmagával és alárendelte volna akaratát a vele beszélőnek.
    Aztán szemügyre vette a másikat. Első pillantásra látta, hogy nem európai. Talán hindu... de nem, inkább arab. Persze, hiszen hindunak nemigen lehetne köze a légionistákhoz!...
    Most megint megszólalt. Látszott, hogy magas férfi, rövidre vágott bajusszal és szakállal. Pompásan beszélt angolul.
    - Maga azt állítja, Mr. Morgan, hogy sokszor volt már Afrikában. És hogy vannak bizonyos okai, amelyek... hát személyes gyűlölettel... ugyebár?! Hát kérem, ebből egy szó sem igaz!
    - Hogyan?...
    - Ne jöjjön méregbe kérem! Ennek nem volna értelme! Én megmondom, mi a tulajdonképpeni ok! Maga kikészült, Mr. Morgan!
    - Hogy érti ezt, Mr. Benir?
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633983041
Webáruház készítés