Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Charles Lorre: A sárga pokol_EPUB

Charles Lorre: A sárga pokol_EPUB
990 Ft990

Hogyan kerül egy jó családból származó, londoni fiatalember az idegen légióba és Afrika sárga poklába? Hát persze, hogy a szerelem révén. Illetve nem is a szerelem, hanem a viszonzatlan szerelem révén. Ronny Felton ugyanis szíve szerelmét pillantja meg csókolózni egy idegen - de valljuk be - igencsak jóképű fiatalemberrel. Végső elkeseredésében követi az ifjút, aki a légiósok egyenruháját viseli, és a viszonzatlan és megcsúfolt szerelmes végső elkeseredésében belép a légióba.
Aztán kiderül, hogy attól a fránya élettől nem is oly könnyű megválni, és ahelyett, hogy a légió kivetné magából, megbecsülést szerez.
És a nő? No de mi lesz a nővel? Olvassák el Felton úr kalandjait, és megtudják. De készüljenek! Letehetetlen regényt vesznek kézbe. (a Kiadó)

  • Részlet az e-könyvből:

     

    - Halt! Fixez! Gardez vous!
    Bakancsok csattantak, kemény katonatenyerek vágódtak a puska agyához. A testtel egy síkban tartott fegyverek csöve mellett merev arcok fordultak, merev szemek néztek a lénia egyenes sor előtt végigsiető őrnagyra.
    Dupont őrnagy a sor végén megállt és visszafordult. Pár szót szólt Agnan kapitánynak, tisztelgett, azután elment.
    A kapitány magához intette Connor hadnagyot, szintén szólt egy pár szót, tisztelgés, azután ő is elment.
    A hadnagy feléjük fordult. Kihúzta a kardját és intett. Sergeant Duval ordítva jobbra átot vezényelt. A bakancsok ismét csattantak. Az őrmester újra felordított.
    - Par fils de quatre!
    Négyes sorokba fejlődtek a másodpercek töredéke alatt.
    - En avant!
    És elindultak. Lépéseik keményen kopogtak a köveken. A vonat, mely a tengerpartról idáig szállította őket, lassanként elmaradt mögöttük. Azután a kövek is elmaradtak. Lábuk alatt megcsikordult a napfénytől szikrázó sárgás homok. Felton közlegény ott menetelt Smith őrvezető mellett, és a szívében égő gyilkos tűz versenyre kelt az afrikai nap tüzével. Agadir erődítménye ott terpeszkedett a sivatag szélén. A legénységi kantin hangos volt, és vastag levegőjében alaktalanul úszkált a Caporal cigaretta fojtós, szürkéskék füstje. Smith őrvezető csendesen nézte Felton közlegényt, ezt a szemmel láthatóan közveszélyes őrültet, akikét napi nehéz menetelés után, negyvenfokos melegben ott ágált a kantin közepén, vigyorgott, mint a fakutya és fáradhatatlanul járta a doni kozákok közismert guggolós táncát. Körülötte légionisták álltak és ütemesen tapsoltak. Még Duval őrmester is elismerően pillantgatott a meggárgyult újoncra, és felhajtva vörösborát, odaszólt Mauriac káplárnak:
    - Jó vérű gyerek! Holtbiztos, hogy őrült, de nagyon jó vérű gyerek!
    Mauriac káplár bólintott és tapsolni kezdett, mert a mutatvány véget ért. Duval őrmester odaintette Ronnyt.
    - Na, igyál egy kortyot! - mutatott leereszkedően a borra.
    Ronny vigyorgott. Egyáltalán nem lihegett, nem izzadt, még csak a keze sem remegett, amikor felhajtotta a bort. Azután az őrmester felé fordult.
    - Köszönöm, öreg cetvadász! - mondta.
    De ezt olyan feszes és előírásos „vigyázz” állásban tette, hogy nem lehetett rá megharagudni, pedig a cetvadásznak tisztelt férfiúban igen könnyen forrt fel a harag, és ez, az öreg légionisták tapasztalatai szerint, jó esetben háromnapi egyessel, vagy kétórai kikötéssel, rossz esetben azonban halálesettel jár.
    Ami a halálesetet illeti, erre nem voltak pillanatnyilag közeli példák, de kétségtelen, hogy Duval őrmester nem tartozott a szelídebb emberfajta közé. Voltak, akik inkábba vadabb állatfajta közé sorolták. Több öreg afrikánus - köztük London Derry, a volt rablógyilkos - becsületszóval állítják, hogy az őrmester haragosabb pillanataiban többnyire rúg, méghozzá lehetőleg vesén. Ha nem találja el a vesét, ez több napra búskomorrá teszi. Azt azonban felelősségük teljes tudatában kijelenthetik, szó sem igaz abból, hogy a Sergeant Duval valaha is kitépte volna bárkinek a belét. Noha ezt már több ízben megígérte.
    Az mindenesetre tény, hogy senki sem mert vele olyan hangon beszélni, mint Ronny. Amikor először szólította az őrmestert „kedvenc vén fókámnak”, az egész században mintegy vezényszóra egyszerre meghűlt a vér, és Larry, az öreg kiérdemesült kasszafúró sírva fakadt a rémülettől.
    Duval őrmester akkor négy hosszú lépést tett előre, és megállt közvetlenül Ronny közelében. Kissé előrehajolt felsőtesttel lábtól felfelé végigmérte a karcsú fiatalembert, és megköszörülte a torkát.
    - Úgy!... Tehát vén fókát mondtál?
    - Azt említettem! - felelte nyugodt mosollyal Ronny. - Talán bántja?
    - Kit?
    - Magát!
    Az őrmester úgy nevetett, mint egy óriáskígyó, ha csiklandozzák.
    - Nem, fiam!... - sziszegte. - Én magát fogom megbántani, de úgy, hogy órákig sántítani fog utána.
    - Ez volna a legnagyobb igazságtalanság, ami életemben ért! - felelte Ronny még mindig nyugodt mosollyal. - A kedvenc vén fókám megszólítás egyike legkellemesebb emlékeimnek, és boldog lennék, ha Micike még mindig így hívna!
    - Ki az a Micike? - kérdezte az őrmester, és észre sem vette, hogy cseveg. Micike egy kellemes hölgyismerősöm volt, akiről azt jegyezte fel a krónika, hogy egy ízben pofon ütötte Tollas Bogumilt, a Temze-part leghíresebb verekedőjét, és Bogumilnak akkor elrepedt az állkapcsa.
    - Helyre fehérszemély lehetett! - mondta Duval, és még mindig nem vette észre, hogy cseveg.
    - Csakugyan helyre fehérszemély volt - ismerte el Ronny -, és roppant találó megjegyzései voltak! Hát mondom, ő szólított engem mindig kedvenc vén fókámnak! És sohasem sértődtem meg tőle! Ezért gondoltam, hogy ön, sergeant, szintén nem fogja rossz néven venni, mert hiszen szemmel látható, hogy éppen olyan képzett az ilyen nődolgokban, mint én vagyok!
    Az őrmester kidüllesztette a mellét.
    - Gondolja, hogy... valóban annyira képzett volnék?
    - Csak magára kell nézni! Az ember látja ezt a mokány, harcias bajuszát... Ezeket az arányos, széles vállakat, az arcát, melyet mintha egy megvadult szobrász öntött volna bronzba egy delírium tremenses hangulatában...
    - Már... hogy... egy szobrász?
    - Igen! Mondom, ha az ember ezt így maga előtt látja, nem tud másra gondolni, mint arra, hogy ez igen!... Ez a nők kedvence! Remélem, nem akarja bebeszélni nekem, hogy ha megérkezik valamelyik újabb helyőrségre, nem futnak versenyt a lányok magáért?
    - Már... hogy... szóval versenyt futnának értem?
    - Még talán magasat is ugranak! És általában, véleményem szerint az atlétika minden ágát űzik... Csak nem akarja bebeszélni nekem, hogy magát békén hagyják a nők?
    Duval őrmester jobb kézzel a gallérját tágította, ballal a bajuszához nyúlt.
    - Hát... nem mondom, van benne valami! Egyszer például volt Belabasban egy kislány... - hirtelen elhallgatott, és villogó szemmel nézett az előtte álló és mosolyogva ágáló fiatalemberre. - De mi köze magának ehhez?
    - A világon semmi! Nem akartam, hogy indiszkrét legyen. De akármilyen izgatóan érdekes szerelmi történetet mond, nem lepődöm meg!
    - Miért nem lepődik meg? - kérdezte egészen enyhe hangon az őrmester. - Ne vigyorogjon, maga disznó! Miért nem lepődik meg?
    - Csak magára kell nézni! Az ember rögtön tisztában van mindennel! Megvallom, kissé elszomorító ez!
    - Canaille!... Elszomorító az, ha rám néz?
    - Nem az az elszomorító! Elszomorító az, hogy az ember párhuzamot von saját maga és egy ilyen remek katona közt! És arra gondol, hogy vannak a sorsnak ilyen kiválasztottjai! Akik biztos hosszakkal vernék egy nőért való versenyben! Hát ezért gondoltam, hogy megértő lélekre talál iménti nem éppen katonás megjegyzésem a fókával kapcsolatban!... Hiszen ez a megjegyzés is nőtől származik, tehát biztosan megszokta már!
    Duval őrmester kissé türelmetlenül kereste ugyan az összefüggést a katonai fegyelmezetlenség és a női kedveskedés között, de a dolog határozottan komplikáltnak látszott, ezért úgy gondolta, jobb lesz, ha inkább nem feszegeti tovább a dolgot. Ez a nyurga disznó olyan magabiztos mosollyal áll előtte, hogy valószínűleg csakugyan nincs semmiféle sértő a dologban, és valóban lehet valami megtisztelő abban, amit mond.
    - Hát... izé... magának ugyan nincs túlságosan sok érzéke a függelem iránt, de úgy látom, tudja értékelni a katonás magatartást.
    - Az biztos! - bólintott Ronny. - Sőt, nemcsak a katonás magatartást tudom értékelni, hanem az ilyen karakán vén fickókat is!
    - Vén fickó az öregapja!
    - Csakugyan vén fickó az öregúr, de nagyon fiatalos!
    - Kiről beszél?
    - Az öregapámról! Az imént említette, sergeant!
    - Semmi közöm a családjához!
    - Úgy? Hát akkor miért mondott tegnap olyan csúnyákat a nagymamámra?... Na, rendben van, azért nem kell megijedni, nem sértődtem meg, és nagyon kedvelem magát! Kicsit szókimondó, rossz modorú vénember, de átkozottul jópofa, és az ilyeneknek mindig nyert ügye van nálam!... Annál is inkább... - tette hozzá sietve, mert látta, hogy az őrmester az oldalfegyveréhez kap -, annál is inkább, mert engem is éppen úgy szeretnek a nők, mint magát, és ezt a sorsközösséget mindig azonnal megérzem.
    Erre a gyors és idejekorán történt megjegyzésre az őrmester megint megenyhült egy kicsit.
    - Hiába, na, nincs nekem rossz szemem! - mondta.
    - Az első pillanatban észrevettem, hogy maga okos fiú, és kitűnő emberismerő! Ez a sok züllött csirkefogó itt valami becstelen öreg vadállatnak tart...
    - És nem az? - kérdezte Ronny látható meglepődéssel.
    - Majd jól orrba rúgom, és mindjárt látni fogja, hogy nem az vagyok.
    - Ide hallgasson, sergeant! - mondta Ronny. - Akar maga tőlem egy jó tanácsot?
    - Nem!
    - Nem baj, én akkor is megmondom! Vannak emberek, akik nem alkalmasak arra, hogy logikus érvekkel meggyőzzék őket. Lehet, hogy kissé érthetetlen, de egy őrmester nem mindenkit tud orrba rúgással meggyőzni arról, hogy nem vadállat! Az élet csupa igazságtalanság! Általában, tanuljon meg tőlem egy axiómát!
    - Nem kártyázom!
    - Az axióma nem kártyajáték!
    - Hát mi a fene?
    - Alapigazság! Jegyezze meg, hogy az élet olyan, mint a borosüveg! Sohasem lehet tudni, kinek a fejéhez vágják! Ne felejtse ezt el, mert ez csak látszólag marhaság, de igen mély összefüggések rejtőznek benne!
    - Lehet - mondta az őrmester -, de annyira elrejtőznek, hogy sehogy sem látom őket! Éppen ezért nem is értem!
    - Azért axióma, hogy ne érthesse meg mindenki! Majd egyszer, ha több időnk lesz, kifejtem ennek az alapigazságnak a komoly tanulságát!
    - Azt hiszem, jobb lesz, ha ezt inkább mellőzzük! - mondta idegesen az őrmester. - Szeretném normálisan elérni a nyugdíjaztatásomat!
    Ez a beszélgetés azonban szemmel láthatóan mélynyomokat hagyott az öreg katonában. A Ronnyval folytatott eszmecsere után kezdett határozottan többet adni magára, és a legénységgel is kissé türelmesebben bánt. Be akarta bizonyítani, hogy valóban nem vadállat, és ennél a bizonyításnál lehetőség szerint kerülte újabban az orrba rúgást. Úgy érezte, hogy neki, a nők kedvencének másképp kell viselkednie, mint a többi altisztnek, akik csupán katonák, és semmiféle más sikert nem értek el az életben a katonai sikeren kívül.
    És Ronnyra is más szemmel nézett ezután. Értékelte benne azt az embert, aki olyan pompásan belelátott az első pillanatban, és észrevette kiváló tulajdonságait. Az olyan ember, aki észreveszi az őrmester kiváló emberi tulajdonságait, megbecsülhetetlen. Mert sajnos kevés az olyan ember.
    El is határozta, hogy lehetőleg kímélni fogja, már amennyire ezt az előírás megengedi, és amíg csak teheti, nem engedi őt halálos veszedelembe menni.
    Amikor később ez az elhatározás meglehetősen kivihetetlen lett, Duval őrmester napokig búskomoran járt, és több kollégájának megemlítette, hogy szerinte az élet olyan, mint egy borosüveg. Sosem lehet tudni, kinek a fején törik szét. Amikor kollégái azt felelték erre, hogy ez a mondás nagyon bölcsen hangzik, de nem értik, az őrmester megvető vállvonogatással azt válaszolta, hogy ez azért van, mert nem ismerik az axióma nevű kártyajátékot. Ezért nem győzi eléggé megvetésével sújtani őket.
    A fentiek alapján mindenki érthette, hogy a kocsmai jelenet alatt miért tűrte el sergeant Duval a vén cetvadász elnevezést.
    Ronny pedig, miután kihörpintette a bort, amivel az őrmester megkínálta, tisztelgett és úgy vágta össze a bakancsát, hogy minden asztalnál kiloccsant a bor a poharakból. Ezután visszament előbbi helyére, Smith őrmester asztalához.
    Sokáig ültek egymással szemben, hallgatagon. August Smith vizsgálódva nézte Ronny Feltont. Ronny Felton nem kevésbé vizsgálódva nézte August Smith-t.
    Az őrmester végre megszólalt.
    - Hát... beszélj!
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633981993
Webáruház készítés