Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Charles Dickens: Két város regénye_MOBI

Charles Dickens: Két város regénye_MOBI
890 Ft890

TARTALOM

Első könyv: Vissza az életbe
I. fejezet: A kor
II. fejezet: A posta
III. fejezet: Éjjeli árnyék
IV. fejezet: Előkészületek
V. fejezet: A borozó
VI. fejezet: A cipész


Második könyv: Aranyfonal
I. fejezet: Öt esztendővel később
II. fejezet: Látomás
III. fejezet: Csalódás
IV. fejezet: Gratulálunk
V. fejezet: A sakál
VI. fejezet: Sokszázan
VII. fejezet: Márki úr a városban
VIII. fejezet: Márki úr falun
IX. fejezet: Gorgonfej
X. fejezet: Két ígéret
XI. fejezet: Így est a jóbarát
XII. fejezet: Finom úriember
XIII. fejezet: Nem finom úriember
XIV. fejezet: Becsületes kereskedő
XV. fejezet: Valamit kötnek
XVI. fejezet: Még mindig kötik
XVII. fejezet: Éjjel
XVIII. fejezet: Kilenc nap
XIX. fejezet: Véleményt kérnek
XX. fejezet: Egy másik kérés
XXI. fejezet: Léptek visszhangja
XXII. fejezet: Árad a tenger
XXIII. fejezet: Árad a tűz
XXIV. fejezet: Vonz a szirt


Harmadik könyv: Vihar nyomában
I. fejezet: Titokban
II. fejezet: Malomkő
III. fejezet: Árnyék
IV. fejezet: Aki állja a vihart
V. fejezet: A favágó
VI. fejezet: Győzelem
VII. fejezet: Kopognak
VIII. fejezet: Kézben a kártya
IX. fejezet: Vége a játéknak
X. fejezet: Mit takart az árnyék
XI. fejezet: Alkonyodik
XII. fejezet: Sötétség
XIII. fejezet: Ötvenkettő
XIV. fejezet: Már nem kötnek
XV. fejezet: Elhalt a visszhang

  • Részlet az e-könyvből:

    XV. fejezet
    Még mindig kötik

    Madame Defarge és Monsieur, a férje, szép nyugodtan tértek meg Saint Antoine kebelébe. A kék sipka is keresztüldolgozta magát az utcák tömkelegén és a sötétségen. Megtette a hosszú avenuekön a fáradságos utat; majd letért a városból és a por elnyelte. Bandukolt, egyik falut a másik mögött hagyta maga után. Talán iránytűje volt, mert pontosan odatartott, amerre felé Monseigneur kastélya állott, az örökzöldfák alatt. Monsieur la Marquis már régen aludta örök álmát és a lombok susogását hallgatta a sir alatt. Most már ő is úgy hallgatta a lombsusogást, meg a szökőkút ütemes zengését, mint a palotáján a többi kőarc. A falubeli madárijesztők, mi-kor gyökeret, élelmet keresni indultak, meg egy-két kórót szereztek a tűzhelyük részére, egész a kastélyig elbátorkodtak. Látta őket a nagy kőudvar; látta a hatalmas kőterasz, kétoldalt a méltóságteljesen tekergő kőlépcsők. És ezek a merészek úgy látták, hogy a kőarcok kifejezése megváltozott. Az a hír járta, a faluban, - tartotta is magát olyan gyöngén, ahogy a falu népe tartotta magát - hogy amikor a kést beledöfték a gazda mellébe, elváltozott a sok kőarc. Már nem voltak büszkepofák: a büszkeség kifejezését a düh és a fájdalom kifejezése váltotta fel. Mikor a szörnyű alak sok-sok időn át ott táncolt az akasztófa tetejibe, a nyaktiló fölött, újra megváltoztak a kőarcok. Most már kegyetlen lett az arckifejezésük. A bosszú kegyetlensége ült rajtuk. És úgy néztek, mintha most már örökkön-örökké így akarnának maradni. A márki hálószobájának nagy ablaka fölött a kőarc, - ahol a gyilkosságot elkövették - szintén megváltozott. Mintha kitágultak volna az orrlyukai. Ezt mindenki láthatta; pedig mindenki emlékezett rá, hogy régebben nem volt ilyen az arc. Sokszor egészen a közelébe bátorkodott a madárijesztők egyike-másika. Közelről bámulták Monsieur le Marquis megkövült képmását. Valamelyik csontos kéz odamutatott: Nézzétek! Ugy-e, hogy hasonlít? - és akkor uccu, már szaladtak is onnan, mint a félénk nyulak, a fű, meg a moha közé. Csakhogy ezek nem találtak olyan hamar eledelre, mint a félénk nyulak.
    Kastély, kunyhó, kőarc, akasztófán táncoló, összeaszott emberi maradvány, vörös folt a kőpadlón, és a falu kútjának friss vize, sok-sok száz hold föld, Franciaországnak egy jelen-tős része, majdnem egész Franciaország, elmosódott az éjjeli sötétségben. Gyönge, hajszálfinom vonal öleli körül az egészet. Egész világok, minden nagyságukkal és kicsinyességükkel bújnak meg az apró csillagocskán. Emberi tudás alkatrészeire bontja a sugarat és keresi az isteni összetételt. De mélyebb, megértőbb lélek keresi a dolgok összefüggését eme ragyogó világunkon. Olvas gondolatokban és tettekben, bűnökben és erényekben.
    A Defarge-házaspár, miután az útkaparót elkísérte, lassan és kényelmesen kocsizott a holdsütötte tájon. Megérkeztek Páris kapujához, amely útjuk célja volt. Őket is megállították a kaput őrző hivatalnokok, katonák. A szokásos lámpa őket is megvilágította, amint szokáshoz híven, bevilágítottak a kocsi belsejébe. Monsieur Defarge arcára esett a fény. ő azonban ismert egyet-kettőt a katonák közül, sőt egy rendőrt is ismert. Ez utóbbit olyan jól ismerte, hogy érzékenyen meg is ölelték egymást.
    Miután befelé jöttek Párisba, nemsokára ott találták magukat Saint Antoine ölén. Egy darabon már gyalog tették meg az utat a fekete sárban. Madame Defarge megszólította az urát:
    - Mondd csak, barátom, mit mondott Jacques, a rendőr?
    - Ma nem volt sok mondanivalója, de azért mindent megmondott, amit tudott. Új kémet neveztek ki ide hozzánk, ebbe a negyedbe. Azt mondja, hogy valószínűleg többet is kineveznek. Ezidő szerint határozottan még csak egyről tud.
    - Eh bien; - Madame Defarge száraz, üzleti mód emelte magasra a szemöldökeit. - Mit gondolsz, jó volna listára venni? Hogy is hívják azt az embert?
    - Ez egy angol.
    - Annál jobb. Mi a neve?
    - Barsad, - felelt Defarge, franciásan ejtve ki a nevet. Majd kiigazította magát és a nevet tiszta angolsággal ismételte meg.
    - Barsad, - Madame elgondolkodott. - Jól van. Mi a családi neve?
    - John.
    - John Barsad. - Madame újra megismételte a nevet; többször is elmondta. - Jó. Milyen a megjelenése?
    - Negyven év körül van. Öt láb, kilenc inch magas; így mondják. A szeme fekete, az arcbőre sötét. Csinosnak mondható. Keskeny, hosszúkás, beesett arca van. Sasorra nem egészen egyenes, egy kicsit elhajlik a balarca felé. Épp ezért az arckifejezése sötét, gyanút keltő.
    - Becsületemre! kész portré, - nevetett Madame. - Holnap reggel listára vesszük.
    Már ott voltak a borozónál. Ez most zárva volt (éjfél lehetett). Kinyitották és Madame Defarge rögtön helyet foglalt az emelvényen. Megszámolta az aprópénzt, amelyet távolléte alatt bevettek. Megtekintette a raktárt, végiglapozott a könyvekben. Majd újabb feljegyzéseket tett, a kiszolgáló gyereket ide-oda szalajtotta, végtére ágyba küldte. Aztán újra kiöntötte maga elé a pénzt. Kezdte szorgalmasan csomókba kötni a zsebkendőjébe. Csupa külön kis csomó; hogy éjjelre biztonságban legyen. Ezalatt Defarge, szájában a pipával, fel s alá sétálgatott. Barátságos, becéző szemmel tartotta a feleségét, de nem szólt bele semmibe. így haladt ő tulajdonkép az egész életen keresztül: barátságos volt, de ő maga semmit meg nem mozdított.
    Forró volt az éjjel. A kis boltot magas házak vették körül és azok elzárták előle a levegőt. A környék is rohadt, nem csoda, ha az ivó levegője csöppet sem volt tisztának mondható. Monsieur Defarge nem volt túlérzékeny a szagok iránt. De ma sokkal erősebb illata volt a bornak, mint bármikor. A rum, a brandy, ánizs és a likőr csak úgy lehelte ki magából a különféle esszenciákat. Defarge nagyokat fújt a levegőbe, mikor a pipáját letette.
    - Fáradt lehetsz, - mondta a felesége és felnézett a csomózásból. - Mit csinálsz? hisz ez csak a rendes illat. Mindig ilyen.
    - Igaz, fáradt vagyok egy kicsit, - ismerte be az ura.
    - Kicsit rosszkedvű is vagy, - mondta Madame, akinek a szeme, - ha még olyan szigorúan tapadt is a számlákra, - sohse nyílott anélkül, hogy a férje részére is ne legyen egy-két pillantása. - Ó, a férfiak! Ó, a férfiak!
    - De, kedvesem, - kezdte Defarge.
    - De, kedvesem! - ismételte szigorú fejbólintással Madame. - De, kedvesem! Kicsit gyöngeszívű vagy ma este, fiam!
    - Hát igaz is, - Defarge úgy szólt, mint akinek a szó kitörni készül a kebléből, - kicsit igazán soká tart.
    - Kicsit soká tart! Hát nem tartott mindig soká? A bosszú, a kölcsön visszafizetése mindig időbe került - csak akkor sikerül. Ez a szabály. Á villám hamarabb lesújt, - felelt Defarge.
    - Meddig tart, - kérdezte Madame nyugodtan, - amíg a villámot gyártjátok és beraktározzátok?
    Defarge gondolkodva emelte fel a fejét. Mintha valamelyest igaza volna a feleségének.
    - Az se tart soká, - folytatta Madame - mikor egy várost feldúl a földrengés. No! Ki vele! Mondd, meddig tart, míg a földrengés előkészül?
    - Gondolom, az jó soká tart, - felelt Defarge.
    - De ha kitör: hamar kész van és akkor összemorzsol mindent. Közben mind készül, feszül, növekszik dagad. Pedig nem látják, nem hallják. Látod, ez megvigasztalhat. El ne feledd.
    Újra csomót kötött. Ragyogott a szeme.
    - Én mondom neked, - mondta Madame és nagyobb, nyomaték kedvéért kiterjesztette a jobbkarját, - hogy ha soka van utón, de csak utón van és jön mind előre. Nem fordul az vissza; nem tart pihenőt; nem áll meg. Mindig előre, előre. Nézz csak körül és figyeld meg azoknak az életét, akiket ismerünk, akik itt vannak körülöttünk. Nézz az arcukba; értsd meg a dühüket, az elégedetlenségüket. Jacques-ék minden nappal, minden órával több bizalommal fordulnak hozzájuk. Hát tarthat soká az ilyesmi! Nevetni tudnék rajtad!
    - Jó, feleségem, - Defarge megállott a felesége előtt, a fejét kicsit lehajtotta. A kezét hátratette. Akár a szorgalmas és figyelő gyermek a tanára előtt. - Én mindebben nem kételkedem. De tudod, mégis csak régóta tart már és az is meglehet, - hiszen tudod jól, kedvesem, hogy meglehet, hogy mi már meg se érjük.
    - Eh bien... Micsoda? - kérdezte Madame és újabb bogot kötött. Mintha újabb ellenséget fojtott volna halálra.
    - No! - Defarge félig mentegetőzve, félig panaszkodva rázta a vállát. - Mi már nem érjük meg a győzelmet!
    - De segítettünk a létrehozásában, - felelt Madame és élénk kézmozdulattal kísérte a szavait. Amit teszünk, nem tesszük hiába. Én egész lelkemmel hiszem, hogy megérjük, látni fogjuk a győzelmünket. De még ha nem is úgy volna, még ha egész biztos volnék abban, hogy nem fogjuk látni, - mutasd, mutasd csak egy arisztokrata, egy zsarnok nyakát!...
    Madame összeharapta a fogait. Most borzasztó nagy csomót kötött.
    - Megállj csak! - Defarge egy kicsit elpirult, mintha gyávaságon érték volna. - Hiszen tudod, kedvesem, hogy én se futamodok meg a magam árnyékától.
    Igaz. De megvan benned az a gyöngeség, hogy sokszor magad előtt akarod látni az áldozatot, - keresed a kész alkalmát - máskép elhagy a hited. Higyjél enélkül is. Ha itt az ideje: szabadítsd fel a tigriseket és az ördögöket. De egyelőre tartsd kötélen, meg láncon a tigrist, meg az ördögöt... Ne mutasd őket senkinek... de tartsd őket készenlétben!
    Madame azzal fejezte be a tanítását, hogy a csomókba-kötött pénzgöngyöleggel izgatottan verdeste az asztalt. Mintha valakinek az agyvelejét verdesné. Majd a nehéz keszkenőt derűsen karja alá csapva, kijelentette, hogy jó lesz már lefeküdni.
    Másnap délben a kitűnő nőszemélyt ismét ott látjuk a boltban, a trónusán. Hallatlan szorgalommal kötögetett. Mellette egy rózsa feküdt. Ha itt-ott pillantása a rózsára esett, azért még nem hagyta abba a kötést; nem is lett szórakozottabb. És éppen olyan hallatlanul közönyös maradt. Volta boltban néhány vendég. Ittak is, meg nem is. Álltak, ültek, ódalogtak. Nagyon meleg volt. Legyek rajai leptek el mindent, szemtelen kíváncsisággal és szemtelen tolakodással. A kis, édességgel teli poharak Madame körül úgy vonzották őket, mint a fény s a mérges enyvvel bevont cukorsüvegek élvezése után rakásszámra buktak döglötten a padlóra. Szomorú pusztulásuk nem riasztotta el a többi sétáló és kalandéhes legyeket. Olyan hidegvérrel nézték halott társaikat, mintha ők maguk legalább is elefántok lennének és egy egész más világhoz tartoznának. S gyorsan áldozataivá váltak sorsuknak. Furcsa azt nézni, milyen esztelenek a legyek! Talán ugyanezt gondolták el az Udvarban is ezen a forró nyári napon.
    Valaki belépett az ajtón s árnyéka odaesett a pulttrónon magasló Madame Defarge arcára. Madame Defarge rögtön megérezte, hogy ez idegen járatlan itt. Letette a kötését és a hajában levő rózsával kezdett el bíbelődni. Aztán felnézett arra, aki belépett.
    Furcsa volt. Mihelyt Madame a kezébe vette a rózsát, amelyik az asztalon feküdt, a vendégek abbahagyták a beszédet. És egyenkint szállingóztak ki a boltból.
    - Jó napot, asszonyom, - mondta az érkezett.
    - Jó napot, uram!
    Hangosan mondta. Derűsen. Csak magában morogta, mi-kor újra a kötéséhez fogott: „Jó napot, te negyven év körüli, Hm, jó napot öt láb kilenc. Fekete haj, általában szépnek mondható arc. Jó napot sötét arcbőr, fekete szemek, hosszúkás, beesett arc, sasorr, de nem egészen egyenes… kicsit balra hajlik... kicsit sötét az arckifejezése... Jó napot, barátom.
    - Kérem, asszonyom, adjon valami jó régi cognacot. Meg egy pohár tiszta, friss vizet.
    Madame kellemes hangulatban engedelmeskedett.
    Kitűnő a cognac, madame! Első ízben dicsérték így ezt a cognacot. Madame Defarge jól ismerte az áruját; nem először töltött belőle és tudta, hogy mit gondoljon. Azonban kijelentette, hogy örül, hogy ízlik és már újra a kezében volt a kötése. A vendég darabig figyelemmel kísérte az ujjainak a játékát. Aztán általános megjegyzéseket tett.
    - Milyen ügyesen köt, asszonyom!
    - Sokat kötök.
    - Milyen csinos minta ez.
    - Gondolja? - Madame mosolyogva nézett rá.
    - Határozottan csinos. Mi is lesz belőle?
    - Ó, csak olyan időtöltés, - mosolygott rá Madame barátságosan és az ujjai gyorsan mozogtak.
    - Nincs semmi célja? Nem fogják semmire használni?
    - Attól függ. Esetleg lehet valamire használni. Majd.
    Majd ha - minden jól megy. - Madame mélyet sóhajtott és komoly kacérsággal megrázta a fejét. - Majd akkor használom valamire.
    Különös, de úgy látszott, Saint Antione-ban az embereknek sehogy sem tetszett, hogy Madame Defarge rózsát hord a hajában. Két ember jött be egymásután. Italt akartak rendelni. Mikor meglátták ott azt a bizonyos rózsát, mintha gyökeret vert volna a lábuk a földbe. Körülnéztek, mintha valakit keresnének. Aztán úgy tettek, mintha az a valaki, akit kerestek, nem volna ott. És akik ott voltak, mikor ez az idegen érkezett, lassanként valamennyien elszállingóztak. Nem maradt köztük vissza egy se. A kém jól nyitva tartotta a szemét, de nem vett észre semmi gyanúsat. Úgy széledtek szét, mint a szegények, céltalanul, véletlenül, ok nélkül, természetes módon, mint ahogy jöttek.
    - John, - gondolta Madame és fürge ujjai egy pillanatra se hagyták abba a kötést. A szeme az idegenen. „Ugyan maradj még egy kicsit,44 - gondolta. - „Hadd kössem meg szépen a neved, barátom, Barsad“.
    - Ugy-e, önnek férje van, Madame?
    - Van.
    - Gyermekei?
    - Gyermekeim nincsenek.
    - Rosszul megy az üzlet, mi?
    - Nagyon rosszul. Olyan szegények az emberek.
    - Ó, a szegény, szerencsétlen nép! És olyan elnyomottak, - mint ön mondja.
    - Mint ön mondja, - vágott vissza Madame, kijavítván az idegent és valami különleges jelt kötött hozzá az idegen nevéhez, mely nem volt jó jelnek mondható.
    - Bocsásson meg. Persze, hogy én mondtam. Ön persze csak gondolta. Természetes.
    - Mit gondoltam én? - kérdezte hangosan Madame. - Tudja, nekem meg a férjemnek van elég dolgunk a borozóval; mink nem szoktunk gondolkodni. Mi legfölebb azon gondolkodunk, hogy hogyan éljünk meg. Mi bizony csak erre gondolunk. És higyje meg, van elég gondunk vele reggeltől estig. Mi nem törjük a fejünket más emberek dolgán. Még hogy én törődjem másokkal? Azt már nem.
    A kém azért volt ott, hogy legalább morzsákat gyűjtsön, kikotorjon valamit. Szigorú arca mozdulatlan maradt; nem mutatta a csalódását. Úgy állt az emelvény előtt, mint a gáláns csevegő. A könyökét Madame Defarge asztalkáján nyugtatta. Itt-ott ivott egy csöppecskét a cognacjából.
    - Bizony, rossz üzlet ez, Madame, mióta Gáspárt kivégezték. Szegény Gáspár! - Nagy részvéttel sóhajtott.
    - Becsületemre, - Madame hangja hűvös, hanyag volt - ha egy fickó kést ránt ilyen célra, akkor csak lakoljon is meg érte. Tudta ő azt nagyon jól, hogy mit kap érte. Csak annyit kapott, amennyit megérdemelt.
    - Én azt hiszem, - a kém egész halkan suttogott, mint az olyan ember, aki a bizalmasságáért bizalmat vár s gonosz arcának minden izma folyton változtatta a szint, mint valami megrögzött forradalmár - hogy ezen a vidéken sokan sajnálják őt és dühösek, amiért olyan sorsra kellett jutnia. Ugy-e, mindenki sajnálja szegényt? Csak úgy mondom, köztünk szólva.
    - Sajnálják? - kérdezte Madame üres hangon.
    - Hát nem sajnálják?
    - No, itt a férjem! - kiáltott Madame Defarge.
    Csakugyan, a borozó tulajdonosa most lépett be az ajtón.
    A kém szalutált, megérintette a kalapját. Barátságos mosollyal mondta:
    - Jó napot, Jacques!
    Defarge hirtelen megállt és rámeredt.
    - Jó napot, Jacques! - ismételte a kém. De már nem csengett annyi biztonság a hangjában. És a mosolya se volt olyan szeretetreméltó.
    - Téved, uram, - felelt a borozó tulajdonosa. - Úgy látszik összetéveszt valakivel. Engem nem úgy hívnak. Defarge Ernő a nevem.
    - Mindegy az, - felelt a kém könnyedén, de elkomorulva. - Azért csak: jó napot!
    - Jó napot, - felelt szárazon Defarge.
    Éppen arról beszéltem Madame-mal, - kicsit társalogtunk mielőtt ön bejött, - hogy azt hallom, nem is csoda! Itt Saint Antoine-ban és a környékén nagy rokonszenvvel emlékeznek meg a szerencsétlen Gáspár sorsáról. Nagyon haragusznak miatta!
    - Én eddig nem hallottam ilyesmit. - Defarge megrázta a fejét. - Sohse hallottam.
    És megindult az emelvény mögé. A kezét a felesége székének a támlájára tette. Úgy nézte ezt az embert, aki mind-kettőjük ellenségének látszott és akit mindketten hidegvérrel agyonlőttek volna.
    A kém, - megszokta már szolgálatát - nem változtatott a tartásán. Felhajtotta a cognacot; vizet is ivott és újra cognacot kért. Madame Defarge adott neki; majd újra a kötéséhez látott. Valami kis dalt zengett.
    - Úgy látszik, maga jól ismeri ezt a környéket. Legalább is nálamnál jobban? - kérdezte Defarge a jövevényt.
    - Nem ismerem olyan nagyon jól. De remélem, hogy majd jobban megismerkedem vele. Hallatlanul érdekel ennek a vidéknek a lakossága, olyan nyomorúságos, gyámoltalan.
    - Hm, - morgott Defarge.
    - Örülök, hogy beszélhetek önnel, Mr. Defarge, - mondta a kém. - Mert a nevéről eszembe jut, hogy ezzel a névvel érdekes kapcsolatokról tudok.
    - Csakugyan? - kérdezte közönyösen Defarge.
    - Csakugyan. Mikor Manette doktor kiszabadult a börtönből, ön, a régi inasa vette pártfogásába. Ezt tudom; önnek adták ki. Látja, ismerem az összes körülményeket.
    - Igen, igen, ez így van, - felelt Defarge. A feleségének a könyöke közel volt hozzá. Megérintette; ez jel volt arra, hogy feleljen csak nyugodtan mindenre, de lehetőleg röviden.
    - A leánya idejött önhöz, - folytatta a kém. - Innen is vitte el, öntől. Egy csinos, idősebb férfi kísérte őket. Hogy is hívják? Kis parókát viselt. Hja; tudom már. Lorry. Mr. Lorry, Tellson & Co. Nagy bank, odaát van Angliában.
    - Biz ez így van, - ismételte Defarge.
    - Érdekes emlékek! - sóhajtott a kém. - Én ismertem Manette doktort és a leányát Angliában.
    - Csakugyan?
    - Most már nem hall róluk, mi? - kérdezte a kém.
    - Bizony nem.
    - Az úgy van, - szólalt közbe Madame, pillanatra abbahagyva a kötést és a kis dal szövegét - hogy mi nem is hallottunk róluk soha odáig se. Később annyit hallottunk csak, hogy szerencsésen megérkeztek. Jött még egy-két levél is. De azóta... egész eltávolodtunk. Biztosan megtalálták odaát, amit kerestek. Mi meg itt élünk: azóta nem is igen levelezünk.
    - Persze,, persze, Madame, - felelt a kém. - Most férjhez megy a leányka.
    - Csak most? - így Madame. - Olyan csinoska volt; azt hittem már rég férjhez ment. Maguk, angolok, mind hidegek, úgy látszik.
    - Ó! Honnan tudja, hogy angol vagyok?
    - Hát érzem a kiejtésén, - felelt Madame. - És ha a kiejtése angol, akkor maga is az lehet.
    A látogató nem vette hízelgésnek. De nem mutatta a kelletlenségét. Kacagott egyet és az ügy el volt intézve. Újra kiitta a cognacját és hozzátette:
    - Úgy ám, Miss Manette férjhez megy. De nem megy angolhoz. Olyanhoz megy, aki - akárcsak ő - születésére nézve francia. Ha az ember megemlékszik Gáspárról (ó, szegény Gáspár! micsoda csúf, kegyetlen sors!) akkor furcsának találja az ember, hogy éppen a meggyilkolt márki unokaöccséhez megy a leány feleségül. Annak az unokaöccséhez, aki miatt a szegény Gáspárt így felmagasztalták. Vagyis most ő a márki. De Angliában ismeretlenül él és nem is a saját neve alatt. Ott ő nem márki; egyszerűen Mr. Charles Darnay. Az a neve. Anyai ágról D’Aulnais-nek hívták a családot.
    Madame Defarge kötött, mindegyre kötött. De mintha a hallott újságok erősen felizgatták volna a férjét. Mert szemmel láthatólag hallatlan erőfeszítést fejtett ki, hogy meggyújtsa a pipáját. És tehetett amit akart, ez nem sikerült neki. Nem volt hozzá elég erős a keze. Nem lett volna kém a kém, ha mindezt nem veszi észre és nem tartja meg emlékezetében.
    Legalább hát ezt az egyet látta; mit bánja ő, akármire visz is. Nem jött be senki, hogy tovább szaglálódjék. Mr. Barsad megfizette, amit ivott és elbúcsúzott. Mielőtt azonban el-ment, még kilátásba helyezte, hogy lesz olyan bátor és újólag ellátogat Monsieur és Madame Defarge-hoz. Pár perccel később Saint Antoine kerület külső szélein tapogatódzott. A férj és a feleség ugyanolyan helyzetben maradtak vissza, mint ahogy hagyta őket. Mert hátha visszajön!
    - Lehetséges? - Defarge még mindig a felesége székének a támláján tartotta a kezét és most lehajolt hozzá, a pipá-ját félretéve. - Igaz az, amit Manette kisasszonyról mondott?
    - Úgy, ahogy ő mondta, - vélte a felesége és újra magasra húzta a szemöldöket - valószínűleg nem igaz. De valami igaz lehet a dologban.
    - És ha igaz? - Defarge megkérdezte, de mindjárt elhallgatott.
    - És ha igaz? - ismételte a felesége.
    - Ha igaz és ha mi megérjük Franciaországban a mi győzelmünket, akkor a leány kedvéért csak azt kívánom, hogy a Sors tartsa kinn a férjét, meg ne térjen Franciaországba.
    - A Sors... az majd odateszi ezt a férjet, ahová akarja, - felelt nyugodtan Madame Defarge. - Ott fogja végezni, ahol megérdemli. Én csak ennyit gondolok.
    - De hát furcsa dolog ez, - mondjad, kérlek, hogy nem-e furcsa? - Defarge majdnem könyörgött a feleségének, hogy egyezzen bele abba, hogy furcsa. - Mi mennyire rokonszenvezünk az apával, meg a leányával, - a leány férjének a nevét épp most szövögeted... odakerült ennek a gyalázatos kutyának a neve mellé, aki épp most ment ki innen!
    - Ha úgy nekikezdünk, akkor ennél sokkal furcsább dolgok is fognak történni, - vélte Madame. - Ami biztos, biztos. Most mindketten megvannak. És mind a ketten azért vannak itt, mert megérdemlik. Ez az egész.
    Összehajtogatta a kötését és gyorsan kivette a rózsát, amely most kis kendőbe volt tűzve a nyakán. Úgy látszik, Saint Antoine kerület lakossága megérezte, hogy a kifogásoltrózsa eltűnt a helyéről, - talán vigyázták is, hogy mikor dobják már el - akárhogyan is, nekibátorodtak és az ivó gyorsan megtelt a szokott törzsközönségével.
    Esténként, mikor Saint Antoine kifelé fordította sajátmagát és lakói a küszöbökön, meg az ablakokban üldögéltek, meg a gyalázatos utcácskák sarkain adtak egymásnak találkát, Madame Defarge arról volt nevezetes, hogy a kötésévé) a kezében szomszédolni ment, vagy az egyik csoporttól a másikhoz lépett. Missziós nővér; de olyan, hogy ne adj Isten, hogy ilyet teremjen még a világ. A nők mind kötöttek. Csupa értéktelen dolgot kötöttek; gépies munka volt, de elszórakoztatta őket. Legalább, amíg kötöttek, nem gondoltak evésre, ivásra. Mozogtak a kezek, a fogak és a gyomor helyett. Ha a csontos ujjak nem mozognak, mindjárt hangosabb a gyomorszava.
    S mikor az ujjak mozogtak, mozogtak a szemek is, mega gondolatok is. És ahogy Madame Defarge egyik csoporttól a másikig ment, mindjárt szaporábban jártak az ujjak, a szemek és a gondolatok. Felélénkültek az asszonycsoportok, akikhez sorra hozzálépett.
    A férje ott pipázott a kocsmaajtóban és szeretettel nézett a felesége után. „Nagy nő ez“, - mondta - „erős asszony, nagy nő biz ez; félelmetesen nagy nő.
    Sötét lett. Nemsokára megszólaltak a harangok és a királyi gárda trombitái is elhangzottak messziről. Az asszonyok még mindig kötöttek, kötöttek. Körülvette őket már a sötétség. Nagy, nagy eljövendő sötétség feküdt rá mindenre. A templomok harangjai még barátságosan csengtek-bongtak az estében Franciaország sok szép vidékén; eljövendő volt az idő, mikor ágyukat öntenek a szelíd harangokból. A trombiták azért rivallnak majd, hogy elfojtsák a nyöszörgést, elfojtsák azt a gyönge hangot, amelyik ezen az estén terjengett a levegőben. - Hatalom, Jólét, Szabadság, Élet! Ott ültek az asszonyok és kötöttek, mind csak kötöttek; belekötötték magukat egy még nem létező fellegvárba. Kötöttek, számolták, hány szem esik le.
    - Éjjel.
    Soha még a nap olyan glóriás pompával nem ment le a Soho-beli csendes sarkocska mögött, mint azon az emlékezetes estén, mikor az orvos és a leánya együtt ültek kertjük platánja alatt. Soha még szelídebb fénnyel nem kelt fel a hold nagy London fölött, mint azon az éjjelen, mikor ők még mindig ott ültek a platán alatt és élvezték ezüst sugarait.
    Holnap lesz Lucie esküvője. Ezt az utolsó estéjét az apjának tartotta fenn. Egyedül ültek a platánfa alatt.
    - Boldog vagy, édesapám?
    - Boldog vagyok, gyermekem.
    Nem beszéltek sokat, pedig már jó darab idő óta ültek ott együtt. Mikor még elég világos volt, Lucie akkor se dolgozott a kézimunkáján és nem is olvasott fel az apjának. Hiszen olyan sokszor tette ezt, ott, a platánfa alatt, az apja oldala mellett! Hiszen a mai nap nem olyan, mint a többi! Ez a mai nap egyikhez sem hasonlít!
    - Én nagyon boldog vagyok ma este, kedves apám. Olyan nagyon boldoggá tesz ez a szerelem, amit az Ég is pártfogol... Úgy szeretem Charles-t s ő úgy szeret engem... De ha nem szentelhetném neked az egész életemet, vagy ha úgy mennék férjhez, hogy el kellene innen mennem... ha csak néhány utcával távolabb is... akkor most szerencsétlen lennék, - sokkal szerencsétlenebb, mint gondolod, - és szemrehányásodat tennék saját magamnak... Hiszen még így is...
    Hiszen még így se tud a hangjának parancsolni.
    Olyan szomorúan süt a hold. A leányka átkarolja apja nyakát. Az arcát a keblére rejti. A hold olyan szomorú, - hiszen maga a nap világa is szomorú - hiszen az a fény, szikra, amit emberi életnek nevezünk, az is szomorú. Olyan szomorú árnyékokat vet a földre.
    - Drágám! Ugy-e elhiszed most nekem, - utoljára? - Ugy-e biztos vagy benne, hogy nincs olyan érzelem, új kötelességek... amelyek kettőnk közzé állnának? Amelyek bennünket egymástól elválaszthatnának? Én tudom, hogy nincsenek. De tudod-e te? Érzed a szívedben? Biztos vagy benne?
    Az apja derűs meggyőződéssel felelte, ami igazán a szívéből fakadt:
    - Biztos vagyok benne, édes gyermekem! És látod, Lucie, - gyöngéden megcsókolta a leányát - sokkal derűsebb jövőnek nézek én is elébe így... ha te férjhez mész... mint akkor, ha nohát, mintha nem mentél volna férjhez.
    - Igazán így van, apám? Reméljem, hogy így van?
    - Hidd el, édesem! Hiszen így van. Nézd csak, mennyivel természetesebb, mennyivel egyszerűbb így... így kell lennie. Hiszen te szép és fiatal vagy, te meg sem értenéd, hogy én ag-gódtam amiatt, hogy az életed hiábavaló lesz...
    Lucie el akarta takarni az apja száját. De az apja elfogta a kezét és megismételte:
    - Ha hiábavaló lett volna. Gyermekem, kár lett volna! Kár lett volna letérni a dolgok természetes rendjének útjáról;én miattam. Te, önzetlenségedben fel sem bírod fogni, hogy én mennyit töprengtem ezen. De csak kérdd meg magad: hogyan lehetett volna teljes az én boldogságom, ha a tied nem teljes?
    - Apám, ha sohase láttam volna Charles-t, akkor igenboldog maradtam volna veled.
    Az apja mosolygott akaratlan vallomásán, hogy Charles nélkül szerencsétlen lett volna.
    - No jó, gyermekem; de látod, megtaláltad őt. Ha nem ő lett volna, akkor valaki más lett volna. Ha pedig nem lett volna senki más, akkor annak én lettem volná*az oka. És ak-kor még gyászosabb lett volna az életem, annál a gyászos árnyéknál is: akkor az okozta volna a vesztemet. Akkor az az árnyék rád hullott volna.
    Kivéve a tárgyalás napját, talán első alkalommal volt, hogy az apja az átélt szenvedéseiről szólt. Új, izgató volt, a szavai sokáig csengtek Lucie fülében.
    - Nézd csak! - Beauvais doktor a holdra mutatott. - A börtönablakból olyan sokáig néztem; és nem tudtam elviselni világát. Néztem, néztem és szörnyű szenvedés marta a szívemet. Arra gondoltam, hogy a hold most arra süt, akit elvesz-tettem. Ilyenkor a börtönöm falához vertem a fejemet. Akkor is a holdat néztem, mikor csupa köd volt. Mindig csak arra gondoltam, hogy merőleges vonalakat tudnék rajta keresztülhúzni, függőleges vonalakkal tarkítva, csupa kis kereszt jött volna ki belőle. - Bensőséges, elmélyülő hangján tette hozzá, mikor újra a holdra nézett: „Húszat rajzoltam erre, húszat meg arrafelé."
    Volt valami idegen, remegő a hangjában, mikor ezekre a dolgokra emlékezett. A remegés mind mélyebbé vált; de nem volt fájdalmas ez az emlékezés. Úgy tetszett, csak a jelen derűjét hasonlítja az elmúlt borzalmakhoz.
    - Tudod, ezerszer is a hold arcába néztem. Azon gondolkodtam, milyen lehet az a még meg sem született gyermek... akitől elválasztottak. Hogy él-e? Hogy élve született-e, vagy hogy a szegény anyja nem bírta a világra hozni az átélt izgalmak után. Fiú-e, aki majd valamely nap megbosszulja az apját? (Volt olyan idő a börtönben, mikor alig bírtam elviselni szörnyű bosszúszomjamat.) Fiú lesz, de talán nem tudja meg soha az apja történetét. Talán majd azt hiszi, hogy az apja a saját akaratából hagyta ott, - elhagyta! Vagy leány-e, aki asszonnyá lett?
    Lucie közelebb húzódott hozzá; megcsókolta a kezét és az arcát.
    - Én úgy képzeltem a leányomat, hogy semmit sem tud rólam, tökéletesen elfelejtett. Vagy talán nem is mondták neki, hogy élek. Számoltam az éveket a születése után. Pontosan az eszemben tartottam. Úgy láttam, férjhez ment valakihez, aki semmit sem tud az én sorsomról. Már eltűntem teljesen az élők emlékezetéből; és a következő generáció már semmit se tud rólam.
    - Atyám! Még hallani is borzasztó, hogy azt hitted, hogy ilyen leányod van! Úgy vérzik a szívem, mintha én lettem volna az a leány!
    - Te. Lucie! Hiszen éppen azért emlékezem ezekre a dolgokra nyugodt szívvel, mert te eljöttél és megvigasztaltál! Hiszen most utoljára ülünk együtt ilyen meghitten... csak a hold néz le reánk! Mit is mondtam?
    - Hogy az a képzeletbeli leányod nem ismert, nem tudott rólad semmit!
    - Úgy ám! De voltak olyan holdas éjjelek is, mikor másképp feküdt rám a szomorúság… szomorú béke volt velem és olyankor úgy képzeltem, hogy a leányom benyit hozzám a cellába... kivisz engem, ki, a szabadba, az életbe az erődítményből. Sokszor láttam képét holdvilágnál... olyan gyakran, ahogyan most téged látlak. Csakhogy nem tartottam őt soha a karjaimban. Ott állt a rácsos ablak és az ajtó között. De, ugy-e, megérted, hogy ez képzeletbeli gyermek volt?
    - A leány nem volt képzeletbeli... csak ahogy te láttad.
    - Nem. nem. Ott állt zavaros szemem előtt, de nem mozdult. Volt azonban képzeletemnek egy valóságosabb szülötte is.
    Külsejéről csak annyit tudok, hogy az anyjához hasonlított. Az a másik, akit elképzeltem, az nem hasonlított úgy rá, mint te. Értsz engem, Lucie? Talán nem értesz. Neked is szomorú, magános börtönlakónak kellett volna lenned ahhoz, hogy megérts...
    Az apja nyugodt és megfontolt volt. Mégis Lucie-nek meg-dermedt a vér az ereiben, mikor így a régi állapotát próbálta magyarázni.
    - Mikor igy nyugodtabb voltam, akkor holdvilágnál úgy képzeltem, hogy eljön majd hozzám... Elvisz az uj otthonába, megmutatja, hogy a férjének az otthona teli van a szegényatyja emlékével... Ott láttam az arcképemet a szobájában... és minden nap imádkozott értem. Szorgalmas, víg, hasznos életet élt. Csak az én történetem árnyékolta be az életét.
    - Hiszen az én voltam, apa. Talán nem vagyok olyan nagyszerű, de éppen olyan nagyon szerettelek.
    - Aztán a gyermekeit is megmutatta nekem, - folytatta Beauvais doktor, - azok már mind hallottak felőlem és mind sajnáltak. Ha börtön mellett kellett elhaladniok, messzire elkerülték és suttogva szóltak. De nem tudott kiszabadítani. Mi-kor nekem ezeket a dolgokat megmutatta, akkor mindig visszahozott a börtönömbe. Én megvigasztalódtam; térdre borultam és áldottam őt.
    - Én vagyok az a gyermek, ugy-e apa? Drágám, ugy-e majd megáldasz holnap?
    - Lucie, azért hívom életre ezeket a szomorú emlékeket, hogy megmondjam, hogy jobban szeretlek, semmint emberi szó azt elmondani képes. És hálát adok Istennek nagy boldogságomért. Mikor a legvadabbul áhítottam a boldogságot, akkor se mertem sohase hinni, hogy ennyire teljesedik a vágyam.
    Átölelte a leányát; az Ég kegyébe ajánlotta. Alázatosan megköszönte az égieknek, hogy neki adták. S azután beléptek a házba.
    Az esküvőre Mr. Lorryn kívül nem hívtak meg senkit. Még koszorúsleány se volt; az egyetlen nőszemély Miss Pross legyen. A házassággal nem fog változni semmi a körülményeikben. A fiatal pár mindössze a felső emeleten levő szobákat vette bérbe, amelyek azelőtt a láthatatlan lakóé voltak. Nem kellett nekik semmi több.
    Manette doktor nagyon jókedvű volt ezen a kis vacsorán. Csak hárman ültek az asztalnál; a harmadik Miss Pross. Úgy intézték, hogy Charles ne legyen jelen ezen az utolsó vacsorán. Manette doktor kicsit haragudott is az összeesküvőkre, akik így rendezték el a dolgot. De később megbékélt és ivott a jelen nem levő Charles egészségére.
    Végre azonban Lucie-nek búcsút kellett vennie. De az éjjeli csöndben, a hajnal harmadik órájában, lelopakodott és felkereste az apja szobáját. Talán aggodalmai voltak.
    Minden ott volt a rendes helyén és minden csöndes, nyugodt. Az apja nyugodtan aludt. Fehér haja festői rendetlenségben a vánkoson. A keze nyugodtan a takarón fekszik. Lucie letette a gyertyáját; odakúszott az ágy mellé; megcsókolta az ajkát, aztán ott maradt, ölibe hajolva.
    A férfi szép arcán keserű barázdákat húzott a fogság. De mintha erős lélekkel küzdene az emlékek ellen; most már arca erélyes volt, még álmában is. Nem volt nyugodtabb, érdekesebb arc, - egy lélek, amely láthatatlan ellenséggel küzd - szerte az egész világon ezen az éjjelen.
    Lucie félénken tette a kezét apja keblére. Imát rebegett, kérte a mindenhatót, hogy mindig olyan hű lehessen hozzá és úgy szerethesse őt. Aztán újra megcsókolta - és távozott. Így érte őket a virradat, mikor a platánfa levelei suttogni kezdtek. Olyan halkan, mint Lucie imára mozgó ajka.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633987285
Webáruház készítés