Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Charles Dickens: Copperfield Dávid_MOBI

Charles Dickens: Copperfield Dávid_MOBI
890 Ft

TARTALOM


I.
A Szerző előszava
Első fejezet: Születésem.
Második fejezet: Megfigyelek.
Harmadik fejezet: Változás ér.
Negyedik fejezet: Kegyvesztett leszek.
Ötödik fejezet: Elküldenek hazulról.
Hatodik fejezet: Szaporodnak az ismerőseim.
Hetedik fejezet: Első „félévem” a Salem-házban.
Nyolczadik fejezet: A szünidőm. Különösen egy boldog délután.
Kilenczedik fejezet: Egy emlékezetes születésem-napja.
Tizedik fejezet: Elhanyagolnak és gondoskodnak rólam.
Tizenegyedik fejezet: A magam lábán kezdek élni; de nincs ínyemre.
Tizenkettedik fejezet: Mivel a magam lábán való élet még mindig nincs ínyemre, nagy elhatározásra jutok.
Tizenharmadik fejezet: Elhatározásom következménye.
Tizennegyedik fejezet: Néném határoz rólam.
Tizenötödik fejezet: Előlről kezdem az életet.
Tizenhatodik fejezet: Uj gyerek vagyok többféle értelemben.
Tizenhetedik fejezet: Valaki fölbukkanik.
Tizennyolczadik fejezet: Visszapillantás.
Tizenkilenczedik fejezet: Körülnézek és fölfedezést teszek.
Huszadik fejezet: Steerforth otthona.
Huszonegyedik fejezet: A kis Emmi.

II.
Első fejezet: Régi képek, uj emberek.
Második fejezet: Megerősítem Dick úr vallomását és pályát választok.
Harmadik fejezet: Az első muri.
Negyedik fejezet: Jó és rossz angyalok.
Ötödik fejezet: Fogságba esem.
Hatodik fejezet: Traddles Tommy.
Hetedik fejezet: Micawber úr keztyüje.
Nyolczadik fejezet: Ujra meglátogatom Steerforthot otthonában.
Kilenczedik fejezet: Csapás.
Tizedik fejezet: Még nagyobb csapás.
Tizenegyedik fejezet: Egy hosszú utazás kezdete.
Tizenkettedik fejezet: Üdvösség.
Tizenharmadik fejezet: A néném meglep.
Tizennegyedik fejezet: Lehangoltság.
Tizenötödik fejezet: Lelkesedés.
Tizenhatodik fejezet: Egy kis hideg zuhany.
Tizenhetedik fejezet: Egy czég megszünik.
Tizennyolczadik fejezet: Wickfield és Heep.
Tizenkilenczedik fejezet: A vándor.
Huszadik fejezet: Dóra nénjei.
Huszonegyedik fejezet: Balvégzet.
Huszonkettedik fejezet: Ujabb visszapillantás.
Huszonharmadik fejezet: Háztartásunk.
Huszonnegyedik fejezet: Dick úr igazolja néném jövendölését.

III.
Első fejezet: Hír.
Második fejezet: Márta.
Harmadik fejezet: Családi élet.
Negyedik fejezet: Titokzatos ügybe bonyolódom.
Ötödik fejezet: Peggotty úr álma teljesül.
Hatodik fejezet: Egy hosszabb utazás kezdete.
Hetedik fejezet: Robbanásnál vagyok jelen.
Nyolczadik fejezet: Még egy visszapillantás.
Kilenczedik fejezet: Micawber úr ügyletei.
Tizedik fejezet: Vihar.
Tizenegyedik fejezet: Az uj seb és a régi.
Tizenkettedik fejezet: A kivándorlók.
Tizenharmadik fejezet: Távollét.
Tizennegyedik fejezet: Visszatérés.
Tizenötödik fejezet: Ágnes.
Tizenhatodik fejezet: Két érdekes vezeklő bemutatása.
Tizenhetedik fejezet: Utamra fény sugárzik.
Tizennyolczadik fejezet: Vendég.
Tizenkilenczedik fejezet: Utolsó visszapillantás.


  • Részlet az e-könyvből:

     

    II. fejezet
    Megerősítem Dick úr vallomását és pályát választok

    Mikor reggel fölébredtem, nagyon sokat gondolkoztam a kis Emmiről meg fölindulásáról, az elmult éjszaka, Márta távozása után. Olyan érzésem volt, mintha bizonyos szent bizalom révén lettem volna tanuja a kis Emmi lelke mélyén rejtegetett gyöngeségének és ellágyúlásának, úgy, hogy nincs jogom beszélni róla még Steerforth előtt sem. Nem vonzódtam gyöngédebben senkihez a világon, mint ahhoz a kedves teremtéshez, a ki játszótársam volt, s a kit akkor - ez volt s ez lesz utolsó órámig a meggyőződésem, - mélységesen szerettem. Ismételni bárki - még Steerforth előtt is - azt, a mit Emmi képtelen volt magába fojtani, mikor a lelke egy véletlen következtében megnyílt előttem, durvaság lett volna, úgy éreztem, méltatlan hozzám, méltatlan gyermekkorunk tisztaságának fényéhez, a melyet folyton ott láttam ragyogni feje körül. Ennélfogva föltettem magamban, hogy keblembe zárom a történteket; s ott újabb bájjal ruházták föl Emmi képét.
    Reggeli közben levelem érkezett a nénémtől. Mivel olyasmi volt benne, a mire nézve - úgy gondoltam - Steerforth bárkinél jobb tanácscsal szolgálhat nekem, s a mire nézve tudtam, hogy gyönyörűség lesz tanácsot kérni tőle, elhatároztam, hogy hazafelé utaztunkban megbeszélem vele a dolgot. Egyelőre elfoglalt bennünket elegendőképpen a búcsúzás barátainktól. Barkis úr távolról sem állt közöttük az utolsó helyen, a mi azt illeti, hogy ki sajnálta távozásunkat; sőt azt hiszem, szívesen kinyitotta volna még egyszer a ládáját is és szívesen föláldozott volna még egy guineát, ha ezen az áron további negyvennyolcz óráig ott tarthatott volna még bennünket Yarmouthban. Peggottyt és egész családját szomorúsággal töltötte el távozásunk. Omer és Joram egész házanépe kivonúlt, hogy isten-hozzádot mondjon; s annyi önkénytes hajós jelentkezett Steerforth szolgálatára, mikor útitáskáinkat a postakocsira kellett rakni, hogy lett volna bár velünk akár egy egész ezrednek a podgyásza, akkor is aligha szorultunk volna rá külön teherhordókra. Egyszóval, az összes érdekeltek sajnálkozása és bámulása közben indultunk el, s igen sok szomorodott szívű embert hagytunk hátra Yarmouthban.
    - Maga sokáig itt marad még, Littimer? - kérdeztem tőle, mikor ott állt várakozva a kocsi indulására.
    - Nem, uram, - felelt; - valószínűleg nem nagyon sokáig, uram.
    - Most még aligha tudja megmondani, - jegyezte meg Steerforth odavetve. - Tudja, hogy mi a teendője, és el fogja végezni.
    - Arról meg vagyok győződve, - szóltam én.
    Littimer, hogy róla táplált jó véleményemért elismerését fejezze ki, a kalapjához nyúlt, s én úgy éreztem magam, mintha körülbelül nyolcz esztendős lettem volna. Még egyszer megemelte a kalapját, mikor szerencsés utat kívánt; s otthagytuk őt a kövezeten állva, legalább is oly tekintélyes rejtelem gyanánt, mint Egyiptom bármely piramisa.
    Egy kis ideig egyáltalában nem beszélgettünk, mivel Steerforth szokatlanúl hallgatag volt, engem pedig elegendőképpen foglalkoztatott azon való tűnődésem, mikor látom majd megint a régi helyeket, s miféle újabb változás történik addig velem vagy velök időközben. Végül Steerforth, a ki egy pillanat alatt jókedvű és beszédes lett, úgy, a hogy’ bármely perczben bármivé válhatott kedve szerint, megrántotta a karomat.
    - Beszélj már, Dávid. Mi van azzal a levéllel, a melyet a reggelinél említettél?
    - Óh! - szóltam előhúzva zsebemből a levelet. - A néném írt.
    - S mit ír, a mi megfontolást kíván?
    - Figyelmeztet, Steerforth, - szóltam, - hogy a kirándulásomnak az volt a czélja, hogy körülnézzek egy kicsit a nagy világban és meghányjam-vessem a dolgokat.
    - A mit te persze meg is tettél.
    - Voltaképpen nem mondhatnám, hogy megtettem. Őszintén szólva attól tartok, hogy megfeledkeztem róla.
    - Nos! nézz körül hát most és tedd jóvá a mulasztásodat, - szólt Steerforth. - Nézz jobbra, s rónaságot fogsz látni, jó sok lápos helylyel megtűzdelve; nézz balra, s ugyanazt fogod látni. Nézz magad elé, s nem látsz különbséget; nézz a hátad mögé, s ott is ugyanazt látod.
    Nevettem, és azt válaszoltam, hogy megfelelő életpályát nem látok sehol a vidéken, a minek talán az az oka, hogy egy sík az egész.
    - S mit szól a nénénk az ügyre vonatkozólag? - kérdezte Steerforth, a kezemben lévő levélre pillantva. - Nem tesz czélzást semmire?
    - Dehogy is nem, - szóltam. - Azt kérdi a levélben, nem volna-e kedvem a proctorsághoz? Mi a véleményed róla?
    - Hm, nem tudom, - felelt Steerforth hűvösen; - Azt hiszem, épp úgy rászánhatod magad erre is, mint bármi másra.
    Nem állhattam meg, hogy újra el ne nevessem magam, mikor ennyire egy kalap alá fogott minden hivatást és életpályát. S meg is mondtam ezt neki.
    - De mi is hát voltaképpen a proctor, Steerforth? - kérdeztem.
    - Tudod, afféle csuhás ügyész, - felelt Steerforth. - Egynémely korhatag törvényszéknél a Doctors’ Commonsban - egy renyhe vén zugban a Szt.-Pál székesegyház közelében - ugyanazt a szerepet tölti be, melyet az állami ügyészek a rendes polgári bíróságoknál. Olyan hivatal, a melynek a dolgok természetes rendje szerint jó kétszáz évvel ezelőtt meg kellett volna már szünnie. Legjobban úgy magyarázhatom meg, micsoda, ha megmondom, mi az a Doctors’ Commons. Ez egy eldugott, kis helyecske, a hol az úgynevezett egyházjog alapján folyik az eljárás, s a hol mindenféle mesterkedést űznek a törvényhozás rég elavult szörnyszülötteivel, a mikről a világ háromnegyed részének egyáltalán tudomása sincsen, a negyedik negyedrész pedig azt képzeli, hogy az Eduárdok idejében ásták ki őket megkövesedett állapotban. Olyan hely ez, a melynek régi monopóliuma van örökösödési és házassági pöröknek, továbbá hajókra és naszádokra vonatkozó jogvitáknak az elintézésére.
    - Ne bolondozz, Steerforth, - kiáltottam. - Talán csak nem akarod azt állítani, hogy a tengerjogi és az egyházjogi ügyek bármiképp is rokontartalmúak?
    - Ezt csakugyan nem akarom, drága fiacskám, - felelt Steerforth; - hanem azt akarom csak mondani, hogy mind a két fajta ügyekben ugyanazok az emberek tárgyalnak és döntenek odalent abban a bizonyos Doctors’ Commonsban. Ha egy szép napon beállítasz közéjük, azon fogod kapni őket, hogy majd beletörik a nyelvük a Young-féle szótár tengerészeti szakkifejezéseinek a fele tömegébe, mivel a „Nancy” neki vitorlázott a „Sarah Jane”-nek, vagy mivel Peggotty úr meg a yarmouthi halászok vihar alkalmával horgonynyal meg kötelekkel közeledtek a veszedelemben forgó keletindiai „Nelson”-hoz. Máskor meg, ha odamégy, azt fogod tapasztalni, hogy nyakig beleássák magukat a bizonyítékok mérlegelésébe pro és contra valami lelkipásztornak a dolgában, a ki rossz fát tett a tűzre. És azt fogod látni, hogy a ki bíró volt tengerjogi esetben, az most ügyvéd a lelkipásztor dolgában, vagy pedig megfordítva. Olyanok, mint a szinészek: hol bíró közülök valamelyik, hol meg nem bíró; hol ez, hol az, hol meg egészen más; folyton-folyvást változik a szerepe; de annyi bizonyos, hogy mindig nagyon kellemes és jövedelmező kis műkedvelő előadás, rendkívül válogatott közönség előtt.
    - De ügyvéd és proctor nem ugyanaz? - kérdeztem kissé elképpedve. - Vagy igen?
    - Nem, - felelt Steerforth. - Az ügyvédek polgár-emberek, a kik tudori czímet nyertek az egyetemen, s ez az oka elsősorban, hogy én is tudok egyet-mást a dologról. A proctorok foglalkoztatják az ügyvédeket. Mind a ketten igen tekintélyes tiszteletdíjban részesűlnek, s együttvéve nagyon kedélyes kis társaságot alkotnak. Mindent egybevetve, azt ajánlom neked, Dávid, hogy csatlakozzál szeretettel a Doctors’ Commons intézményéhez. Annyit mondhatok, hogy ott nagyra vannak az előkelőségükkel, ha ez nyom előtted a latban.
    Nem vettem zokon Steerforthtól, hogy csak amúgy félvállról beszélt a dologról, s mialatt eltünődtem azon a tisztes, ódon nyugodalmasságon, a mely emlékezetemben hozzákapcsolódott ahhoz „a renyhe, vén zughoz a Szent Pál-székesegyház közelében”, úgy éreztem, hogy nem viseltetem ellenszenvvel a néném javaslata iránt, a melyre vonatkozólag egyébként teljesen rám bízta a döntést, nyiltan közölvén velem azt is, hogy akkor ötlött az eszébe a dolog, mikor legutóbb meglátogatta saját proctorát a Doctors’ Commons-ban, hogy megszövegezze végrendeletét az én javamra.
    - A nénédnek ez az eljárása mindenesetre dicséretes dolog, - szólt Steerforth, mikor említést tettem róla, - s érdemes minden lehető bátorításra. Liliomfi, én már csak azt tanácsolom neked, hogy csatlakozzál szeretettel a Doctors’ Commons-hoz.
    Föltettem magamban, hogy ezt fogom tenni. Azután közöltem Steerforthtal, hogy a néném ott vár reám a városban, (a hogy’ a leveléből értesültem róla), s hogy Lincoln’s Inn Fields-ben bérelt lakást egy hétre, holmi magánszálló-féle épületben, a melynek kőből van a lépcsője, s a tetőzetére könnyen hozzáférhető ajtó vezet, mert a néném szentül hitte, hogy Londonban minden házat tűzveszedelem fenyeget minden éjszaka.
    Az út hátralévő része kedélyesen telt el. Vissza-visszatértünk beszélgetés közben a Doctors’ Commons-ra, és Steerforth, mindkettőnk nagy mulatságára, egész sereg humoros és bolondos képet festett elém arról a távoli jövendőről, a mikor én is proctor leszek már. Megérkezésünk után Steerforth hazament, miután megigérte, hogy harmadnapra meglátogat; én pedig kikocsiztam Lincoln’s Inn Fields-be, a hol a néném fönt volt még és vacsorával várt.
    Ha körülutaztam volna a világot, mióta elváltunk egymástól, akkor sem örvendhettünk volna jobban a viszontlátásnak. A néném valósággal sírt is, mikor átölelt; s kijelentette, miközben úgy tett, mintha mosolyogna, hogy ha szegény édes anyám élne még, a milyen bohó kis teremtés volt, bizonyára sírva fakadt volna.
    - Dick urat csakugyan otthon hagyta a néni? - szóltam. - Igazán nagyon sajnálom. Ah, Janet, hogy’ van?
    Miközben Janet bókolt és azt mondta, reméli, hogy jól érzem magam, észrevettem, hogy a nénémnek nagyon megnyúlt az ábrázata.
    - Magam is sajnálom, - szólt a néném, az orrát dörzsölve. - Folytonosan nyugtalankodom, Trot, a mióta itt vagyok.
    Mielőtt megkérdezhettem volna, hogy miért, meg is mondta már.
    - Meg vagyok győződve róla, - szólt a néném, kezét mélabús elszánással az asztalra téve, - hogy Dick nem az az ember, a ki távol tudná tartani a szamarakat. Bizonyosan tudom, hogy nincs meg benne a kellő határozottság. Inkább Janetet kellett volna helyette otthon hagynom, akkor talán nyugodtabb lennék. Ha akadt valaha szamár, a mely belegázolt a pázsitomba, - szólt a néném nyomatékosan, - akkor ma délután négy órakor tette meg. Hideg borzongás futott végig rajtam tetőtől-talpig, s tudom bizonyosan, hogy szamár járt ott!
    Igyekeztem erre nézve megnyugtatni őt, de visszautasította kisérletemet.
    - Szamár járt ott, - szólt a néném; - még pedig az a kurtafarkú, a melyen az a gyilkos nevű némber ült, mikor a házamba tolakodott. - (Murdstone kisasszonyt azóta sem említette a néném soha másképpen.) - Ha van Doverban szamár, a melynek jobban bosszant a szemtelensége, mint a többié, - szólt a néném, az asztalra csapva, - akkor ez az!
    Janet megkoczkáztatta azt a megjegyzést, hogy a néném valószínüleg ok nélkül izgatja magát, mert ő azt hiszi, hogy a szóban forgó szamarat ez idő szerint homok- és kavicshordásra használják, s így nincs módjában tilosba járni. De a néném hallani sem akart erről.
    A vacsorát kényelmünkre felhozták, még pedig melegen, bárha a néném igen magasan lakott, - vajon azért-e, hogy mennél több lépcsőt kapjon a pénzeért, vagy hogy közelebb lehessen a háztető ajtajához, nem tudom. - Vacsorára sült csirke volt és marhasült főzelékkel, s én mindenből alaposan kivettem a részemet, és nagyon jó is volt minden. De a néném, a kinek megvolt a londoni élelmezésről a maga különvéleménye, csak keveset evett.
    - Azt hiszem, ez a szerencsétlen csirke pinczében jött a világra és ott is nevelkedett, - szólt a néném, - s akkor jutott először szabad levegőre, mikor a piaczra vitték. Remélem, hogy a marhasült marhahús; de hinni nem hiszem. Nem valódi ebben a városban az én véleményem szerint semmi más, csak a piszok.
    - Mit gondol, néni, nem hozhatták be faluról a csirkét? - kérdeztem.
    - Semmiesetre sem, - felelt a néném. - Nincs olyan londoni kereskedő, a kinek öröme telnék abban, ha olyasmit kellene eladnia, a mi csakugyan az, a minek állítja.
    Nem mertem ellentmondani e véleménynek; azonban néném látható megelégedésére jól bevacsoráltam. Miután elszedték az asztalt, Janet segített a nénémnek rendbehozni a haját, föltenni a hálófőkötőjét, a mely díszesebb volt a rendesnél, („tűz esetére”, mondta a néném), s fölhajtani a hálóköntösét a térde fölé, ezek lévén a néném szokott előkészületei az átmelegedéshez lefekvés előtt. Én pedig úgy, a hogy’ szigorúan megállapított életrendje megkívánta, a melytől sohasem volt szabad eltérni, a legcsekélyebb mértékben sem, elkészítettem vízzel kevert forró pohár fehér borát és hosszú, vékony szeletkékre vagdalt pirítóskenyerét. Ez előkészületek után magunkra maradtunk az est hátralévő részében. A néném, pohár borát iszogatva, szemben ült velem, pirítós-szeletkéit egymásután belemártotta a borba, mielőtt megette, s jóságosan rám tekintett hálófőkötője szalagjai közül.
    - Nos Trot, - kezdte a néném, - mit szólsz a proctorság tervéhez? Vagy nem kezdtél el még gondolkozni a dologról?
    - Sokat gondolkoztam róla, kedves néni, és sokat beszélgettem is már róla Steerforthtal. Igazán nagyon kedvemre van. Rendkívül kedvemre van.
    - No, - szólt a néném, - ennek örülök.
    - Csak egy bökkenője van a dolognak, néni.
    - Hadd halljam, mi az, Trot, - felelt a néném.
    - Azt szeretném megkérdezni, néni, mivel, a mennyire tudom, a Doctors’ Commons zárt testület, vajon nem kerülne-e nagyon sokba a fölvételem?
    - Kerek ezer fontba fog kerűlni, - felelt a néném.
    - Nos, drága néném, - szóltam közelebb húzva a székemet, - ez az, a mi engem nyugtalanít. Ezer font nagy összeg pénz. A néni már eddig is igen sokat költött a neveltetésemre, s oly bőkezű volt velem szemben minden tekintetben, a mennyire csak lehetséges volt. A nagylelkűség angyala volt a néni. Bizonyára nem egy olyan pálya van, a mely jóformán költség nélkül megnyílnék előttem, s a melyen kitartással és szorgalommal reményem lehetne az előmenetelre. Bizonyos benne a néni, hogy nem volna jobb ezt az utat megkísérelni? Bizonyos benne, hogy koczkáztathat ennyi pénzt, s hogy helyén való volna így koczkáztatni? Arra kérem csak a nénit, a ki anyám helyett anyám nekem, hogy fontolja meg a dolgot. Bizonyos benne?
    A néném megette azt a szelet pirítós kenyeret, a mely éppen a kezében volt, miközben folyton a szemem közé nézett; azután a kandalló párkányára tévén a poharát s fölhajtott ruhája fölé kulcsolván a kezét, így válaszolt:
    - Trot, édes gyermekem, ha van czélja az életemnek, akkor az az, hogy gondoskodjam arról, hogy derék, értelmes és boldog ember legyen belőled. A fejembe vettem ezt épp úgy, mint - Dick. Szeretném, ha némely ember, a kit ismerek, hallaná, hogy’ beszél erről Dick. Elméje csodálatosan éles. De rajtam kívül nincs, a ki tudná, mily mély ennek az embernek az értelme!
    Elhallgatott egy pillanatra, hogy kezei közé fogja a kezemet, azután így folytatta:
    - Czéltalan dolog fölidézni a múltat, Trot, hacsak némi befolyással nincs a jelenre. Talán jobb barátja lehettem volna szegény édes apádnak. Talán jobb barátja lehettem volna annak a szegény kisbaba édes anyádnak, még azután is, hogy a hugodban, Trotwood Betseyben csalódtam. Mikor te, mint kis szökevény fiú, porosan, megviselten, beállítottál hozzám, lehet, hogy erre gondoltam. Az időtől fogva mostanig, mindig becsületemre váltál, Trot, büszke voltam rád, gyönyörködtem benned. Senki sincs, a ki igényt tarthatna a vagyonomra,; legalább - itt nagy meglepetésemre elakadt és zavarba jött, - nem, senki sincs, a ki igényt tarthatna a vagyonomra, - s téged örökbe fogadtalak. Légy te csak szerető gyermekem öreg napjaimban, tűrd el szeszélyeimet és bogaraimat, s akkor többet fogsz tenni egy szegény öregasszonyért, a kinek élete tavasza nem volt oly boldog, nem volt oly békés, a milyen lehetett volna, mint a mennyit ez az öreg asszony valaha te éretted tehetett.
    Először történt, hogy a néném én előttem czélzást tett a múltjára. Abban a nyugalomban, a melylyel ezt tette és elintézte, oly nagylelkűség nyilvánúlt meg, a mely még magasztosabbá tette volna tiszteletemet és szeretetemet, ha lehetséges lett volna.
    - Így hát megértettük egymást és megegyeztünk mindenben, Trot; - szólt a néném, - s nincs szükség rá, hogy tovább beszéljünk róla. Csókolj meg, s holnap reggeli után elmegyünk majd a Doctors’ Commonsba.
    Sokáig elcsevegtünk még a kandalló mellett, mielőtt lefeküdtünk. Az én szobám ugyanazon az emeleten volt, a melyen a nénémé, s az éjszaka folyamán zavart egy kissé az a körülmény, hogy a néném, valahányszor egy-egy bérkocsi vagy vásári szekér távoli zörgése fölriasztotta, kopogott az ajtómon és megkérdezett „nem hallom-e a szivattyúkat?” De reggel felé nyugodtabban aludt s engedte, hogy én is ugyanazt tegyem.
    Déltájban fölkerekedtünk Spenlow és Jorkins urak irodája felé a Doctors’ Commonsban. A néném, a kinek megvolt Londonról a maga másik különvéleménye is, még pedig az, hogy minden ember, a ki az utczán a szeme elé kerül, zsebmetsző, - rám bízta az erszényét, a melyben tíz darab arany és egy kevés ezüstpénz volt.
    Megálltunk egy kicsit a Fleet Streeten a játékkereskedés előtt, hogy megnézzük, hogy’ ütik el az órát a Szent Dunstan torony óriásai, - úgy osztottuk be az időnket, hogy éppen tizenkét órakor legyünk ott, - s azután folytattuk utunkat Ludgate Hill és a Szent Pál-székesegyház felé. Éppen keresztül akartunk vágni az utczán az előbbi helyhez, mikor észrevettem, hogy a néném amúgy is gyors lépteit még jobban meggyorsította, s az arczán réműlet tükröződött. Ugyanakkor azt is észrevettem, hogy egy züllött külsejű, kopott ruhájú férfi, a ki megállt és ránk bámúlt, a mint elhaladtunk mellette, utánunk eredt, s úgy a nyomunkban volt, mintha meg akarná érinteni a nénémet.
    - Trot! édes Trot! - suttogott a néném ijedten, s megszorította a karomat. - Nem tudom, mitévő legyek.
    - Ne féljen, néni, - szóltam én. - Itt nincs mitől tartani. Menjen be egy boltba, s én majd lerázom a nyakunkról ezt a ficzkót.
    - Nem, nem, fiam! - felelt a néném. - A világért se állj szóba vele. Könyörgök, parancsolom!
    - Szent Isten, néni! - szóltam. - Egy tolakodó koldús csupán.
    - Te nem tudod, ki ő! - felelt a néném. - Nem tudod, kicsoda! Nem tudod, mit beszélsz!
    Megálltunk egy üres kapu alatt, miközben ez történt, s megállt az a bizonyos férfi is.
    - Ne nézz rá! - szólt a néném, mikor bosszankodva visszafordúltam. - Keríts hamar bérkocsit a számomra, drágám, s várj meg a Szent Pál-székesegyháznál.
    - Várjam meg a nénit? - ismételtem.
    - Igen, - felelt a néném. - Egyedül kell maradnom. Vele kell mennem.
    - Vele, néni? Ezzel az emberrel?
    - Eszemen vagyok, - felelt a néném, - s mondom neked, hogy vele kell mennem. Keríts bérkocsit.
    Bármennyire odáig voltam is ámúlatomban, éreztem, hogy nincs jogom az ilyen határozott parancs teljesítése elől kitérni. Pár lépésnyire odébb siettem, s rákiáltottam egy arra járó üres bérkocsira. Jóformán le sem bocsáthattam még a kocsi hágcsóját, a néném, azt sem tudom, hogyan, beugrott a kocsiba, s az idegen férfi nyomon követte. A néném intett a kezével, hogy távozzam, oly komolyan, hogy bármennyire el voltam is képedve, azonnal sarkon fordúltam. Ekközben hallottam, a mint néném odaszólt a kocsisnak: „Hajtson akármerre! Hajtson egyenesen!” s rögtön rá elrobogott mellettem a kocsi, fölfelé a domboldalon.
    A mit Dick úr mesélt volt nekem, s a mit én akkor képzelődésnek tartottam csak, most egyszerre eszembe jutott. Nem kételkedhettem, hogy ez a személy azonos azzal, a kit Dick úr említett oly titokzatosan, bár teljességgel képtelen voltam elgondolni, miféle hatalma lehetett néném fölött. Miután körülbelül félóra hosszat várakoztam a templom-téren, láttam, hogy a kocsi visszatér. Megállt mellettem, s a néném egyedül ült benne.
    Nem tért még annyira magához az izgalom után, hogy elég erősnek érezze magát a tervbe vett látogatásra. Arra kért, hogy üljek be hozzá a kocsiba, s utasítsam a kocsist, hogy hajtson lassan föl s alá egy ideig. Ennyit mondott csak: „Édes gyermekem, ne kérdezd tőlem soha, mi volt ez, s ne említsd egy szóval sem a dolgot.” Mikor végűl teljesen összeszedte magát, azt mondta, hogy most már újra a régi, és kiszállhatunk. Mikor átadta az erszényét, hogy fizessem ki a kocsist, láttam, hogy az arany mind eltűnt belőle, s csupán az ezüstpénz maradt benne. A Doctors’ Commonshoz alacsony kis kapun át vezetett az út. Alig tettünk néhány lépést a kapu mögötti úton, úgy tűnt föl, mintha a város zaja mintegy varázsütésre a távolba veszne.
    Néhány komor udvaron és szűk sikátoron keresztűl eljutottunk Spenlow és Jorkins fölűlről világított irodahelyiségeihez. E szentély előcsarnokában, a hová a zarándokok a kopogtatás szertartása nélkül beléphettek, három-négy irnok ült és másolt. Az egyikük, egy száraz kis emberke, a ki külön ült s a kinek barna parókája oly kemény volt, mintha mézeskalácsból lett volna, fölállt, hogy nénémet fogadja, s bevezessen bennünket Spenlow úr szobájába.
    - Spenlow úr ülésen van, asszonyom, - szólt a száraz emberke. - Fölebbviteli tanácsülés van ma; de itt a szomszédban, úgy, hogy rögtön átküldök érte.
    Mivel alkalmunk nyílt körűlnézni, a míg Spenlow urat elő nem kerítik, siettem az alkalmat megragadni. A szoba berendezése régimódi és poros volt; s az iróasztal zöld posztója teljesen színehagyott, oly fakó és oly megviselt volt, mint valami vén alamizsnás koldús. Az asztalon egész halom iratcsomó hevert, némelyiknek a hátára ez volt írva: „Bizonyítási anyag”, másokéra (nagy meglepetésemre) „Keresetek”, ismét másokéra ez a szó „Egyházi bíróság”, másokéra „Fölebbviteli bíróság”, másokéra „Hagyatéki és házassági bíróság”, másokéra „Tengerészeti bíróság”, s némelyekre ez a szó: „Választott bíróság”. E hátiratok láttára nagyon szerettem volna tudni, tulajdonképpen hány bíróság is van hát itt össze-vissza, s mennyi ideig tarthat, a míg az ember valamennyivel tisztába jöhet. Ez iratcsomókon kívül egész sereg rengeteg vastag jegyzőkönyv is volt ott, eskü alatt tett tanuvallomások fölvétele, erős kötésben, kemény kötegekbe összefogva, kötegenként más-más ügy anyaga, mintha minden egyes ügy tíz-húsz kötetes történet lett volna. Mindez meglehetősen drága mulatságnak tetszett, s kellemes gondolatokat ébresztett bennem a proctori hivatásról. Egyre növekvő érdeklődéssel jártattam a szememet mindezeken s más hasonló dolgokon, mikor egyszerre gyors léptek hallatszottak be kívülről, s berontott a szobába Spenlow úr, fehér prémmel szegélyezett fekete talárban, levett kalappal.
    Szőke kis úri ember volt, rendkívül nagy csizmában, s a világ legkeményebb fehér nyakravalójával és inggallérjában. Állig be volt gombolkozva, csinosan és feszesen, s bizonyára sokat szokott bajlódni nagy gonddal göndörített pofaszakállával. Arany óraláncza oly tömör volt, hogy akaratlanúl arra gondoltam, bizonyára oly vastag arany karja is van, a minőt az aranyművesek szoktak czégérűl kirakni, mert különben nem húzhatná ki óráját soha a zsebéből. Oly gondosan volt öltözve, és oly feszesen, hogy alig bírt meghajolni; s mikor leült a székére, s egy futó pillantást vetett néhány iratra az íróasztalán, kénytelen volt alapjában meggörbíteni az egész hátgerinczét, úgy, mint a Paprika Jancsik a bábszínházban. A néném időközben bemutatott neki, és Spenlow úr udvariasan üdvözölt már. Majd így szólt:
    - Ön tehát, Copperfield úr, a mi testületünkbe szándékozik belépni? Mellesleg megemlítettem minap Miss Trotwoodnak, mikor szerencsém volt értekezni vele, - itt újra meggörbítette a hátát, mint a Paprika Jancsi, - hogy egy hely megüresedett nálunk. Miss Trotwood volt szíves megemlíteni, hogy van egy unokaöcscse, a kinek a sorsát rendkívül a szívén viseli, s a kinek a számára megfelelő, szép jövőt szeretne biztosítani. Azt hiszem, ehhez az unokaöcshöz van most szerencsém, - fejezte be újfent úgy, mint holmi Paprika Jancsi.
    Udvariasan meghajoltam, s elmondtam, hogy a néném is említette a szóban forgó üresedést, s azt hiszem, hogy ez a pálya kedvemre való lesz. Nagy rá a hajlandóságom, s el is fogadtam a néném javaslatát, de végkép nem szánhatom rá magam addig, a míg közelebbről meg nem ismerem. S bár aligha több merő formaságnál, úgy képzelem, hogy módomban lesz kipróbálni, mennyire tetszik, mielőtt véglegesen lekötöm magamat.
    - Óh, bizonyára! bizonyára! - szólt Spenlow úr. - Mi ebben a házban, rendesen egy hónapot - egy próbahónapot indítványozunk. Én magam a legnagyobb készséggel indítványoznék két hónapot - hármat, - sőt bármily hosszú időt is, - csakhogy társam is van, Jorkins úr.
    - S a fölvételi díj - szóltam én, - ezer font, uram?
    - S a fölvételi díj, a bélyegilletékkel együtt, ezer font, - szólt Spenlow úr. - A mint Miss Trotwoodnak említettem már, nyerészkedési szempont engem nem vezérel dolgaimban; azt hiszem, nem sokan mondhatják ezt magukról több joggal; csakhogy Jorkins úrnak megvan a maga véleménye e pontra vonatkozólag, s én kénytelen vagyok Jorkins úrnak a véleményét tiszteletben tartani. Szóval, Jorkins úr nagyon is kevesli az ezer fontot.
    - Azt hiszem, uram, - szóltam, még mindig azt óhajtva, hogy minél kevesebb költséget okozzak a nénémnek, - hogy e helytt nem szokás, ha az így alkalmazott gyakornok rendkívül beválik s valóságos mesterré képezi ki magát a hivatásában, - (akaratlanúl elpirúltam, mert olyan színe volt a dolognak, mintha dicsekedném), - azt hiszem, hogy nem szokás a gyakorlat utolsó pár esztendejében...
    Spenlow úr nagy ügygyel-bajjal kiemelte a fejét a nyakra valójából annyira, hogy megrázhassa, és szavamba vágva, mielőtt a „fizetés” szót kimondhattam volna, így felelt:
    - Nem szokás. Nem is mondom, mi volna e pontra nézve az én fölfogásom, ha független volnék. De Jorkins úr hajthatatlan.
    E rettenetes Jorkins úrnak a gondolata nagyon lehangolt. De később azt tapasztaltam, hogy kissé lomha vérű, szelíd emberke, a kinek az volt a dolga az irodában, hogy a háttérben tartózkodjék s úgy szerepeljen állandóan, mint a legkeményebb, legkegyetlenebb ember a világon. Ha valamelyik irnok fizetésemelést kért, Jorkins úr hallani sem akart a dologról. Ha valamelyik ügyfél késlekedett a költségszámlája kiegyenlítésével, Jorkins úr erélyesen sürgette a kiegyenlítést, s bármily kínos volt is e dolog (a minthogy mindig az is volt) Spenlow úr gyöngéd lelkének, Jorkins úr nem engedett. Az angyali jóságú Spenlow úrnak mindig megnyílt volna a szíve és a keze, ha az az ördögi Jorkins nem tartóztatta volna. Mióta idősebb lettem, azt hiszem, volt szerencsém több olyan czéggel megismerkednem, a mely a Spenlow és Jorkins-féle üzleti elv alapján működik!
    Megállapodtunk, hogy a próbahónapomat nyomban megkezdem, mihelyt kedvem tartja, s hogy a nénémnek nem kell sem a városban maradnia, sem a próbaidő letelte után visszatérnie, mivel a fölvételemre vonatkozó szerződést aláírás végett könnyen el is lehet küldeni neki. Mikor ennyire jutottunk, Spenlow úr ajánlkozott rá, hogy ha tetszik, nyomban bevezet magával a tárgyaló terembe, hogy lássam, miféle hely is az voltaképpen. Mivel nagyon szerettem volna mielőbb megismerni e helyet, fölkerekedtünk és együtt kimentünk a szobából, a nénémet egyedűl hagyván, a ki kijelentette, hogy ő bizony nem mer efféle helyre menni, s a ki, azt hiszem, minden bíróságot holmi lőportoronynak tekintett, a mely minden perczben a levegőbe repülhet.
    Spenlow úr egy kövezett udvaron vezetett keresztül, a melyet tisztes külsejű tégla-épületek szegtek körül, bizonyára azoknak a tudós ügyvédeknek a hivatalos helyiségei, a kiket Steerforth említett, a hogy’ az ajtókon lévő doktor-nevekből következtettem. Végül baloldalt egy tágas, komor terembe léptünk, a mely olyan hatást tett rám, mint valami kápolna. E terem felső vége el volt különítve, s ott egy patkó-alakú emelvényen jobbra-balra kényelmes, régimódi karosszékekben egész sereg úri ember ült, hosszú vörös talárban, szürke parókában, a kik, mint megtudtam, az előbb említett doktorok voltak. A patkóalakú emelvény hajlásának a közepén, szószék formájú kis íróasztal fölött egy öreg úr pislogott, a kit, ha kalitkában láttam volna, bizonyosan bagolynak nézek, a ki azonban, mint megtudtam, az elnöklő bíró volt. A patkóalakú emelvényen belűl alacsonyabban, mint az emelvény, vagyis földszint, egy sereg, Spenlow úrral egyenrangú úr ült, úgy mint ő, fehér prémmel szegélyezett fekete talárban, egy hosszú, zöld asztal körül. A nyakravalójük - úgy láttam - általánosságban feszes volt, s a tekintetük kevély; de ez utóbbi megfigyelésem, a mint nemsokára észrevettem, igaztalan volt, mert a mikor ketten-hárman fölálltak közülök, hogy feleljenek az elnöklő méltóság kérdéseire, mondhatom, sohasem láttam birkaszerűbb pofákat, mint az övék. A hallgatóság, a melyet egy hosszú shawlba burkolózó fiú s egy kopott külsejü úri ember képviselt, a ki lopva kenyérmorzsát szedegetett ki a kabátja zsebeiből és ezt rágta, egy kályha körűl melegedett a terem közepén. A terem bágyasztó csendjét csak e kályha tüzének sistergése s az egyik doktornak a hangja törte meg, a ki egész könyvtárra való tanúvallomás országútján vándorolt végig lassacskán, s csak hébe-korba állt meg útja közben, mint valami útszéli fogadóban, egy-egy bizonyítéknál. Mindent egybevetve, soha életemben nem voltam még ehhez hasonló, kedélyesen bóbiskoló, régimódi, idejétmúlt, álomszuszék, kis családi körben, s úgy éreztem, hogy egészen jó idegcsillapító hatással lehetne az emberre, bármily minőségben tartoznék is közéjük - kivéve tán az egy peres fél minőségét.
    Miután nagy megelégedéssel töltött el e hely álmatag természete, közöltem Spenlow úrral, hogy egyelőre eleget láttam, s azután visszatértünk újra a nénémhez, a kivel együtt csakhamar távoztunk is a Doctors’ Commonsból, miközben nagyon fiatalkának éreztem magamat, mivel, a mikor kifelé haladtunk Spenlow és Jorkins irodájából, az irnokok a tollszárral bökdösték egymást, felém mutogatva.
    Minden további kaland nélkül érkeztünk vissza Lincoln’s Inn Fieldsbe, leszámítva azt az egy körülményt, hogy útközben szembe találkoztunk egy zöldséges kofa talicskája elé fogott szamárral, a mely fájdalmas emlékeket ébresztett föl a néném lelkében. Újra sokáig elbeszélgettünk terveimről, mikor hazaérkeztünk; s mivel tudtam, hogy a néném alig várja, hogy hazautazhassék, s nincs Londonban egy nyugodalmas félórája sem, a tűz, a táplálék, meg a zsebmetszők miatt, arra kértem, hogy én miattam ne zavartassa meg a kényelmét, hanem bízza rám, hogy magam gondoskodjam enmagamról.
    - Nem azért vagyok itt, holnap egy hete lesz már, drágám, hogy erre ne gondoltam volna, - felelt a néném. - Az Adelphi-színház táján van egy szép, kis kiadó bútorozott lakás, a mely, azt hiszem, bámulatosan megfelelne neked, Trot.
    E rövid bevezetés után elővett a zsebéből egy hirdetést, a mely ujságból volt gondosan kivágva, s a mely arról szólt, hogy a Buckingham Streeten, az Adelphi-színház táján, kiadó néhány egymásba nyíló szobából álló, csinosan bútorozott éves lakás, (kilátással a folyóra), a mely rendkívül alkalmas bíróságnál vagy más efféle hivatalban alkalmazott fiatal úr számára, s azonnal elfoglalható. A föltételek igen kedvezőek. Kívánatra hónapos lakásnak is kiadó.
    - Ej, hisz ez éppen nekem való, néni! - kiáltottam, belepirúlva abba a lehetőségbe, hogy külön lakás gazdája találok lenni.
    - Jer hát, - felelt a néném, újra föltéve nyomban a kalapját, a melyet alig egy percze tett le a fejéről. - Menjünk megnézni.
    Fölkerekedtünk. A hirdetés a közelebbi részletekre vonatkozólag Cruppné asszonyhoz utasított. Meghúztuk azt a csengőt, a mely föltevésünk szerint Cruppné asszony lakásába szólt. Háromszor vagy négyszer kellett csöngetnünk, a míg rávehettük Cruppné asszonyt, hogy érintkezésbe lépjen velünk. Végűl azonban megjelent, egy jól megtermett hölgy képében, nanking ruhában, a mely alól kilátszott flanell alsószoknyájának a fodra.
    - Szeretnők megnézni a kiadó lakást, asszonyom, - szólt a néném.
    - Ennek az úrnak kellene? - kérdezte Cruppné, miközben a kulcsot keresgélte a zsebében.
    - Igen, az unokaöcsémnek, - szólt a néném.
    - Pompás kis lakás volna a számára! - szólt Cruppné.
    Így aztán fölmentünk a lépcsőn.
    A lakás a ház legtetején volt - fontos szempont a néném előtt, könnyű menekűlésre nyújtván módot tűz esetén, - s állt egy kis, félig sötét előszobából, a melyben alig lehetett látni valamicskét, egy koromsötét kis éléskamrából, a melyben egyáltalában semmit sem lehetett látni, egy nappaliból és egy hálószobából. A bútorzat kissé kopottas volt ugyan, de nekem elég jó volt; s annyi bizonyos, hogy az ablakok csakugyan a folyóra nyíltak.
    Mivel énnekem nagyon tetszett a lakás, a néném Cruppnéval visszavonúlt a kamarába, hogy megbeszéljék a föltételeket, miközben én ott maradtam ülve a nappaliban lévő pamlagon, s alig mertem elgondolni is azt a lehetőséget, hogy ez a fényes lakás csakugyan nekem legyen szánva. Meglehetősen hosszú páros viaskodás után a nénémék visszatértek, s nagy örömömre mind a kettőjük arczárói azt olvastam le, hogy sikerűlt a megállapodás.
    - A bútorzat az előbbi bérlőé volt? - kérdezte a néném.
    - Igen, asszonyom, - felelt Cruppné.
    - Mi történt vele? - tudakolta a néném.
    Cruppné asszonyt kellemetlen köhögési roham fogta el, a melynek közepette nagy ügygyel-bajjal nyögte csak ki: - Megbetegedett itt, asszonyom, és - öh! öh! öh! szent Isten! - és meghalt!
    - Ohó! És mi baja volt? - kérdezte a néném.
    - Hát, asszonyom, megártott neki az ivás, - szólt Cruppné asszony bizalmasan. - Meg a füst.
    - Füst? Csak nem a kéményfüst? - szólt a néném.
    - Nem, asszonyom, - felelt Cruppné. - A szivarfüst, meg a pipafüst.
    - Ez semmiesetre sem ragadós, úgy-e, Trot? - jegyezte meg a néném, hozzám fordúlva.
    - Nem, igazán nem, - válaszoltam.
    Szóval, a néném, látván elragadtatásomat, kifizette a lakást egy hónapra, azzal a kikötéssel, hogy jogom van ez idő eltelte után egy évig ott maradnom. Cruppné asszony magára vállalta a mosást és az élelmezést; a mi egyébre szükségem lehet még, az rendben volt; s Cruppné asszony külön hangsúlyozta, hogy úgy fog rólam mindig gondoskodni, mintha a fia volnék. Harmadnap akartam elfoglalni a lakást, és Cruppné kijelentette, hogy hála Istennek, akadt végre valakije, a kinek gondját viselheti!
    Hazafelé menet közölte velem a néném, mily bizodalommal reméli, hogy az az élet, a melyet ezentúl fogok folytatni, megadja majd nekem azt a szilárdságot és önbizalmat, a melyre szükségem van még. Több ízben ismételte ezt a kijelentését másnap is, miközben intézkedtünk, hogy a ruhámat és a könyveimet Wickfield úréktól átszállítsák a lakásomba. Mindezekről, valamint legutóbbi kirándúlásom élményeiről hosszú levélben számoltam be Ágnesnak, a melynek kézbesítésére a néném vállalkozott, a ki másnap készűlt elutazni. Hogy ne nyújtsam tovább e részleteket, annyit kell csak hozzátennem még, hogy a néném bőven gondoskodott a próbahónap alatt minden elképzelhető szükségletemről; hogy Steerforth mindkettőnk nagy csalódására nem látogatott meg a néném elutazása előtt; hogy biztonságban láttam a nénémet elhelyezkedni, oldalán Janettal, a doveri postakocsiban, előre örvendezve a bitangoló szamarak elkövetkezendő kudarczának; s hogy a kocsi távozása után az Adelphi-színház felé vettem az utamat, elgondolkozva a régmúltakon, mikor ott kódorogtam a földalatti boltívek alatt, s a szerencsés fordúlatokon, a melyek fölszínre vetettek.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633984932
Webáruház készítés