Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Bujtor - Konrád - Budai: Rendszeres őslénytan_MOBI

Bujtor - Konrád - Budai: Rendszeres őslénytan_MOBI
1 790 Ft1790

TARTALOM

Tartalomjegyzék
Előszó
Bevezetés

1. ŐSLÉNYTAN
1.1 Az őslénytan helye a tudományok között
1.2 Az őslénytan története és fejlődése
1.2.1 A Leonardo előtti idők
1.2.2 Egy tudomány születése vajúdásokkal
1.2.3 Cuvier színre lép
1.2.4 Darwin mindent megváltoztat
1.2.5 Modern őslénytan

2. ÁLTALÁNOS ŐSLÉNYTAN
2.1 Az ősmaradványok, vagy fosszíliák
2.2 Életnyomok
2.3 Kivételes ősmaradvány-lelőhelyek és szerepük
2.4 Az őslénytani kutatás módszerei
2.4.1 A tudományos módszerről
2.4.2 Terepi módszerek
2.4.3 Ősmaradványok gyűjtése és preparálása
2.4.4 Laboratóriumi módszerek
2.4.5 Kísérleti őslénytan
2.5 Őskörnyezettan
2.6 Fáciestan
2.6.1 Litofáciesek
2.6.2 Biofáciesek

3. RENDSZERES ŐSLÉNYTAN
3.1 Osztályozás
3.2 Nevezéktan
3.3 Rendszertan
3.3.1 A természetes rendszer
3.3.2 A mesterséges rendszer
3.4 Mit adott nekünk Linné?
3.5 Az élet fája, avagy az élővilág "teljes rendszere"
3.5.1 Vírusok
3.5.2 Regnum (1a): Archaea
3.5.3 Regnum (1b): Bacteria
3.5.4 Regnum (2): Chromalveolata
3.5.5 Regnum (3): Fungi
3.5.6 Regnum (4): Animalia
3.5.7 Regnum (5): Plantae
3.6 Mikropaleontológia [mesterséges kategória]
3.6.1 Kékmoszatok törzse (Phylum Cyanobacteria)
3.6.2 Sugárállatok törzse (Phylum Radiolaria)
3.6.3 Csillósok törzse (Phylum Ciliata)
3.6.4 Likacsoshéjúak törzse (Phylum Foraminifera)
3.6.5 Barázdásmoszatok törzse (Phylum Dinoflagellata)
3.6.6 Mészmoszatok törzse (Phylum Haptophyta)
3.6.7 Kovamoszatok törzse (Phylum Bacillariophyta)
3.6.8 Vörösmoszatok (Phylum Rhodophyta)
3.6.9 Sporomorphák [mesterséges kategória]
3.6.10 Kagylósrákok (Classis Ostracoda)
3.6.11 Konodonták (Classis Conodonta)
3.7 Ősnövénytan
3.7.1 Zöldmoszatok törzse (Divisio Chlorophyta)
3.7.2 †Ősharasztok törzse (Divisio Rhyniophyta)
3.7.3 Korpafűfélék törzse (Divisio Lycopodiophyta)
3.7.4 Páfrányfélék törzse (Divisio Pteridophyta)
3.7.5 †Magvaspáfrány-félék törzse (Divisio Pteridospermatophyta)
3.7.6 Szágópálma-félék törzse (Divisio Cycadophyta)
3.7.7 †Bennettitesz-félék törzse (Divisio Bennettitophyta)
3.7.8 Páfrányfenyő-félék törzse (Divisio Ginkgophyta)
3.7.9 Toboztermők törzse (Divisio Pinophyta)
3.7.10 Zárvatermők törzse (Divisio Magnoliophyta)
3.8. Ősállattan
3.8.1 Szivacsok törzse (Phylum Porifera)
3.8.2 †Archaeocyathák törzse (Phylum Archaeocyatha)
3.8.3 Csalánozók törzse (Phylum Cnidaria)
3.8.4 Puhatestűek törzse (Phylum Mollusca)
3.8.5 Gyűrűsférgek törzse (Phylum Annelida)
3.8.6 Ízeltlábúak törzse (Phylum Arthropoda)
3.8.7 Mohaállatok törzse (Phylum Bryozoa)
3.8.8 Pörgekarúak törzse (Phylum Brachiopoda)
3.8.9 Tüskésbőrűek törzse (Phylum Echinodermata)
3.8.10 Fél-gerinchúrosok törzse (Phylum Hemichordata)
3.8.11 Gerincesek törzse (Phylum Vertebrata)

4. A FÖLDI ÉLET TÖRTÉNETE
4.1 Az élet keletkezése
4.2 Az élet fejlődésének mérföldkövei
4.3 Kihalások
4.4 Mi az evolúció?

5. Arcképtár

6. Kisszótár

Ajánlott és felhasznált irodalom

  • Részlet az e-Könyvből:

     

    4.3 Kihalások

    Mielőtt erre a kedvelt és izgalmas kérdésre rátérnénk, az őslénytan egyik nagyon fontos elvi megállapításával kell kezdenünk, amely viszonylag friss elméleti eredménye az őslénytani kutatásoknak. Gyakorlatilag abból az elvből indul ki, amit Géczy Barnabás professzor is elmondott, amikor az őslénytan diszciplínájának bevezetőjét tartotta: "Az őslénytan a közelítések tudománya".

    A Signor-Lipps hatás
    Philip Signor és Jere Lipps amerikai kutatók 1982-ben publikálták vizsgálódásaik eredményét, mely elvileg is fontos következtetéseket tartalmaz a kihalásokra, azok előfordulására és az azokból levonható következtetésekre nézve. Vizsgálódásaik során abból indultak ki, hogy:
    a.) a rendelkezésre álló őslénytani anyag sohasem teljes
    b.) az őslénytani anyag sohasem az adott taxon teljes időbeli elterjedését mutatja, hanem az a teljes elterjedést időbeli hézagokkal jelzi
    c.) az őslénytani anyagban megfigyelt utolsó előfordulás nem az adott taxon tényleges utolsó előfordulása, hanem csak az általunk ismert utolsó előfordulás
    d.) ha az ember által megfigyelt utolsó megjelenési adatok véletlenszerűen szóródnak a rétegsorban, akkor ez azt a látszatot kelti, mintha a tömeges kihalások nem egyszerre, hanem fokozatos kihalásként történtek volna

    Fentiek alapján óva intenek tehát a kutatók, hogy valaha is képesek leszünk megmondani azt, hogy adott kihalási esemény milyen mértékű volt, illetve pontosan mikor történt. A másik oldalról arra is óva int bennünket ez a bölcs megfigyelés, hogy a tömeges kihalási eseményeket pusztán folyamatos diverzitás-csökkenésnek tekintsük. A Signor-Lipps hatás valóságosságára szép példát mutat a bojtosúszós hal esete, amiről azt állítottuk, hogy a kréta időszak végén kihalt, mert a kréta végi kihalásnál fiatalabb rétegsorokból sohasem kerültek elő. Aztán 1938-ban Dél-Afrika keleti partjainál egy halász élő példányt fogott ebből az igen ritka halfajból. Ez gyönyörű példája annak, hogy ami az őslénytani anyag alapján kihaltnak tűnik, az valójában igenis tovább élhetett, pusztán a hiányos őslénytani anyag miatt, vagy amiatt, hogy hajdani élőhelyén az ősmaradvánnyá válás lehetősége csökkent le annyira, hogy mi kihaltnak tartjuk.

    A természetes kihalás: normális-, vagy háttérkihalás
    Bármily meglepő, ma azt sem tudjuk pontosan, hogy mennyi faj él a Földön. A tudósok eddig nagyjából 1,7 millió fajt írtak le, de a jelenlegi legjobb becslések szerint 9-11 millió faj élhet Földünkön. Ami még meglepőbb, hogy a fajok nagy része - legalább háromnegyede - szárazföldi, s pusztán 25% lehet tengeri faj. Fenti becslés eléggé megbízhatónak mondható, az elmúlt 15 év kutatásai alapján készített becslések mind ezt az értéket valószínűsítik.
    A John Sepkoski és David Raup által kezdett úttörő kutatások eredményeként lett nyilvánvaló, hogy - tengeri fajok tízezreinek vizsgálata alapján - a kihalás integráns és elválaszthatatlan része a földi élővilágnak és evolúciónak. A kihalás - előbb-utóbb - minden faj végzete. S bár vannak rövid fajöltőjű (százezer-millió év) és hosszú fajöltőjű (millió-néhány tízmillió év) taxonok, mindegyik sorsa ugyanaz: kihalnak. Ebből következik, hogy földtörténeti léptékben a kihalások folyamatosan zajlanak. Az ezek megfigyeléséből számított átlagértéket nevezzük természetes háttérkihalásnak. Nagyon fontos megjegyezni, hogy a kihalásokat sohasem egyed- vagy fajszinten, hanem mindig magasabb rendszertani egységek szintjén vizsgáljuk. Ez biztosítja az objektivitást, és csökkenti az egyes taxonómusok egyedi módszereiből eredő szubjektivitás csökkentését. A kihalásokat rendszertanilag általában család szinten vizsgálják.
    A kihalások tehát elválaszthatatlanok az élettől. Kihalási rátának nevezzük az egymillió év alatt kihalt taxonok arányát az adott időszakból leírt, ugyanabba a rendszertani szintbe tartozó taxonok számához viszonyítva. Az egyes földtörténeti időszakokba tartozó kronosztratigráfiai egységek legfinomabb felbontásával ma emelet szinten tudjuk vizsgálni a háttérkihalások rátáját (4.3.1. ábra). S mivel az őslénytani anyag jószerivel csak mintegy 600 millió évre visszatekintve engedi meg ilyesfajta statisztikai elemzések végzését, a kihalási rátára és a kihalásokra vonatkozó ismereteink csak erre az időszakra vonatkozóan tekinthetők tudományos szempontból megalapozottnak és helytállónak.

    A Raup és Sepkoski adataiból készített grafikon számos érdekes következtetést enged meg:
    i.) a földi élet elmúlt hatszázmillió évében a kihalási ráta csökkenő trendet mutat
    ii.) az elmúlt hatszázmillió évben a kihalási ráta kisebb, mint nyolc, azaz egymillió évenként kevesebb, mint nyolc család hal ki a földi élővilágból.
    iii.) az elmúlt hatszázmillió évben néhány hatalmas kiugrás utal tömeges kihalási eseményekre.

    A nagy kihalások
    A nagy kihalási eseményekre, földtörténeti pillanatszerűségükre, bekövetke-zésükre és mértékükre vonatkozóan Raup és Sepkoski kutatásai előtt semmilyen numerikus adattal nem rendelkeztünk. A nagy kihalások elválasztása a természetes, vagy háttérkihalástól pontosan ezen numerikus adatok alapján volt lehetséges. Ábrázolásuk és magnitúdójuk nagysága a diverzitás-változás ábrázolása alapján lehetséges. Diverzitás alatt ebben a kontextusban az adott krono-sztratigráfiai egységből leírt összes taxon (esetünkben család) számát értjük. A nagy kihalások akkor érhetők tetten, ha összeszámoljuk a kihalási esemény előtti emeletből leírt összes család, valamint a kihalási esemény utáni emeletből ismert összes család számát. Pontosan ezt tette meg Raup és Sepkoski (4.3.1. ábra) és azonosította a nagy ötös néven emlegetett öt nagy kihalási eseményt az elmúlt hatszázmillió év története során:

    késő ordovíciumi (443,4 millió évvel ezelőtt)
    késő devon (388-359 millió év között)
    perm végi (252,2 millió évvel ezelőtt)
    késő triász (201,3 millió évvel ezelőtt)
    kréta végi (66,0 millió évvel ezelőtt)

    Kihalási mintázatok
    A statisztikusok megpróbálták a feltárt kihalási eseményeket éretlmezni is. Egyik meglepő felismerés az, hogy az elmúlt negyedmilliárd évben mintha egy periodikus kihalási hullám lenne érzékelhető, 26 millió éves periódussal (4.3.2. ábra).

    Vizsgálati eszközeink jelenlegi felbontási szintjén (azaz abban, hogy egyszerre, egy rétegben mennyire hosszú idő eseményeit vagyunk képesek elkülöníteni) úgy tűnik, hogy 10 kihalási eseményből 6-7 meglepően jól illeszkedik, egy huszonhatmillió évenként visszatérő hatóhoz. Hogy ez a ható tényleg létezik-e valamilyen üstökösfelhő formájában, amit Földünk keringése során periodikusan átszel - nem tudjuk. Mindenesetre mielőtt extraterresztrikus hatókat keresnénk, érdemes saját Földünkön szétnézni és keresni, hogy ez a 60-70%-os egybeesés véletlen-e, vagy valóban valamilyen periodikusan visszatérő ható váltja ki.

    A kihalások okai
    A földi életet megtizedelő, vagy akár a teljes magasabbrendű élővilág jelentős kipusztulásához vezető okok sohasem egyediek. Vegyük sorra azokat az alapvetően különböző, egymástól teljesen, vagy részben független folyamatokat, amelyek önmagukban, de szinkron megjelenés esetén egészen biztosan kihalásokhoz vezetnek:

    a.) külső, véletlenszerű, extraterresztrikus eredetű katasztrófák (meteorit-becsapódások)
    b.) külső, nagyléptékű a Naprendszer keringési dinamikájából eredő, és a Föld pályáját érintő változások
    c.) külső, a Nap működéséből eredő fényességingadozások, melyek a Földet érő hőfluxust befolyásolják
    d.) belső, a lemeztektonikából fakadó köpeny-eredetű kontinensátrendeződése, azaz kontinensvándorlás
    e.) belső, a földmag működéséből eredő magmatizmus, mely a platóbazaltok felszíni megjelenésében nyilvánul meg
    f.) belső, az élővilág működésével kapcsolatos, rendszerint kisebb léptékű éghajlat- és klímaváltozások

    A meteoritbecsapódások több bizonyított esetben igenis tömeges kihaláshoz vezettek. Ezek közül a K/T határesemény, vagy a kréta végi kihalás a legismertebb, de kisebb léptékű, ám jelentős kihalást okozott a késő-eocén során a Földbe csapódó másik meteorit, melynek nyoma a Popigaj-kráter Szibériában.
    A Nap sugárzásával és/vagy a Föld pályaadatainak módosulásával létrejövő helyzet szintén okozhat kihalást, vagy komoly klímaváltozást. Erre példa a Hólabda-Föld állapot a neoproterozoikum során.
    A lemeztektonika akkor képes (részben, vagy talán teljes egészében) kihalási eseményeket produkálni, amikor szuperkontinens jön létre (Pangea, Rodinia, ?Columbia), mely drasztikusan lecsökkenti a selfek területét, a partvonalak hosszát, átrendezi a tengeri és légköri áramlási viszonyokat, ezzel extrém időjárási és klimatikus körülményeket hozva létre.
    A Föld belső, földmag- és köpenyeredetű nagyléptékű folyamatairól meglehetősen kevés információnk van. Vannak azonban olyan, köpeny-feláramlásnak (angolul plume-nak) nevezett, de a külső földmagból eredeztethető anyagáramlások, melyek évtízmilliókon keresztül működnek, és nemcsak a felsőköpenyben, hanem az asztenoszférában és a litoszférában is meghatározó változásokat hoznak. Ha egy ilyen köpenyfeláramlás beindul, annak rendszerint kiterjedt földfelszíni következményei vannak. Ezek a platóbazaltok. A platóbazaltok képződése 0,5-5 millió évig tart, és hatalmas, akár millió köbkilo-méternyi anyagkiáramlással járnak. Ilyen hatalmas, több millió köbkilométer anyag kiráamlása a föld felszínére katasztrofális hatással van a földi élővilágra.
    Látható, hogy a felsorolt hatféle jelenség önmagában is képes tömeges kihaláshoz vezetni, azonban ezek kombinációja már mindenképpen letális hatású a földi élet egészére. Valószínű, hogy az általunk ismert öt nagy kihalási esemény is fenti hatók szerencsétlen egybeesésének következménye. Ám ennél részletesebb elemzésbe könyvünk keretei közt nem mehetünk.

    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633980521
Webáruház készítés