Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Bródy Sándor: Hófehérke_MOBI

Bródy Sándor: Hófehérke_MOBI
390 Ft
  • Részlet az e-Könyvből:

    Két napig feküdt betegen a Bannai-házban: addig el nem mozdult mellőle Io. Nem szenvedett semmit, csak roppant kimerült volt, olyan kimerült, hogy minden pillanatban attól kellett tartani, hogy meghal minden igazi betegség nélkül, egyszerüen elmul. És soha nem élt még oly édes két napot, a melyek alatt állandóan közelebb volt a halálhoz, mint az élethez. De nem volt sejtelme arról, hogy az elmulás homálya terjeszkedik felé, mintha illatos, rózsaszinü meleg fürdőben feküdnék és a viz párázatán át a dolgokat, a tárgyakat csak sejtené.
    A sárga embert alig is sejtette, hiába tett-vett körülte és vele mindent, az egész napon át: de Iot csaknem látta, habár nem igazi alakjában és sokféle formában. Egyszer ugy mint hugát, mint egy hölgyet, a kit régen egy pillanatra látott egy tovarobogó vonat ablakából, aztán többé soha, mint egy kisleányt, a kit apró fiu korában szeretett, vagy mint menyasszonyát; részint abból az időből, a mikor már magához ölelte.
    Nem kinozta, inkább gyönyörködtette ez a bizonytalanság. A második napon mégis, megfogván Io kezét, megkérdezte:
    - Ki vagy te?
    - Egy leány.
    - Az enyém vagy?
    - A magáé, a magáé!
    Intett az öreg parasztasszonynak, hogy hagyják rá. Ráhagyták, de erre nagyon követelő lett; azt akarta, hogy Io csókolja meg a szemét.
    A leány odafordult az apjához:
    - Nem árt?
    - Nem; inkább használ, mondá a sárga ember egész komolyan.
    Lehajolt föléje, megcsókolta.
    A harmadik nap reggelén nem volt többé semmi baja. Fölkelt, felöltözködött, át akart menni a szomszéd szobába, hogy e különös embernek nagy szivességét megköszönje és tovább menjen.
    Az ő kis menyasszonya, a szegény Hófehérke, bizonynyal nyugtalankodik miatta már.
    Pedig még négy napot kellett töltenie itt. - A hegyháti falu minden utján öles hó, nem lehetett innen, legfölebb ha gyalogszerrel és nagy kínnal lehetett elvánszorogni Tardra, négy óra járásnyira máskor, most legalább is két napi járóra. Maradt hát, a miképpen megzavarodva, de akarata ellenére is, igazán gyönyörködve e különös környezetben.
    Maga a falu is uj a szemében; nem is volt az falu, hanem egy óriási vincellértelep, a melynek nincsenek utcái és a házak, a melyek az egymás tőszomszédjai, egy jó hosszu utca távolságra állanak egymástól. Nagyon szép lehet mindez nyáron, de télen: fönségesen rideg. Nagy, fehér kutyák sétálnak a szőlők között, az utakon, mig az emberek bebujnak barmaikkal együtt a házba és az egész napon át tüzelnek, tüz mellett alszanak és csak a lakzikra szánt két hét alatt beszélgetnek hangosabban. A hóba lapult házak előtt csak akkor támad egy kis csoport, a mikor jön az adóvégrehajtó, legszeretettebb férfiu az egész községben, mindannyiuknak komája, a ki kit-kit előre értesit, hogy vigye el pacuháját máshoz, mert a császár parancsából megy érte mindjárt. Valami kopott ur lehet, a kiben emberszeretet és kötelesség irtózatos harcot viv egymással, a ki Esterházy hercegnek született és adóvégrehajtó lett.
    A népszerü, de rendkivül részeges adóvégrehajtón és két leányán kivül nem járt vendég a Bannai-házba. Az oláh pap végképpen a parasztokkal tartott és nem érezte magát jól náluk, mert nem mert köpni a padimenternes-szobában, a pápista pap a tridenti zsinat határozatai fölött még tizenöt év előtt végképpen összeveszett a körorvossal és nem akarta látni a sárga doktort, még halálos ágyán sem, sőt cselédjeinek is megtiltotta, hogy betegek legyenek.
    A szegény doktor leginkább abból élt, hogy a szüret előtti és a sorozáskor rendesen kiütő verekedések alkalmából látleleteket állitott ki a megsebzett fiatalságnak. Pedig nem valami sok borral éltek már ezen a tájon, az uj generáció inkább csak mimelte az igazi becsipést és legfeljebb, ha a spirituszos pálinkával, a ciszternák hóvizével lakhatott jól. Kut nem volt egyetlenegy sem, télen gödrökben tették el a vizet nyárára és ugy takarékoskodtak vele, mint közönségesen mindennel, még a kukorica-liszttel, még a városból hozott heringgel is, a melyet hetekig fölfüggesztve tartottak asztaluk fölött, hozzáértetvén a gancát, hogy az elunott ételnek valami ize-büze legyen.
    Állandó és egyenletes nyomoruság nehezedett itt mindenre, a házak, az emberek meglapultak alatta és szinte egyformák lettek. Észjárásra, beszédre, sőt arcra is. Valósággal elkényszeredtek az éhségtől, a szőlőbogár megette mindenüket. Mégse takarodtak el, várták, hogy a bogár megunja és eközben agyonütöttek egy vagy két hivatalbéli embert, a ki hozzányult a korhadó venyigékhez.
    Soha nem voltak még Balassa Imrének olyan jó napjai, mint azok, a melyeket itt töltött. El akarta magában nyomni a vágyakozást, de mégis csak előre tört az.
    Szeretett volna itt maradni örökké.
    Olyan édes csend, olyan bámulatos nyugalom volt itt.
    - Persze, maga iszonyu zajban él odahaza. Az apám mondja, hogy odafent a lármától sok emeletes házak falai megreszketnek, mondá a leány.
    - Nem én; az irodában nincs lárma. Aztán meg én nem élek, nem is éltem benn a zajban soha. Csaknem olyan magános életet éltem mindig, mint maguk itten. Az iskolákat elvégeztem, hivatalba mentem, egy évig vártam, aztán...
    - Aztán?
    - Aztán itt vagyok.
    Aztán: „most megyek házasodni”, ezt akarta mondani a férfi. „Aztán most megy esküdni?” ezt akarta kérdeni a leány. De mindketten zavartan siklottak át ezen a témán. Egyébként a leány csudálatos őszinteséggel beszélt mindenről. A szokásos női rezervek nélkül, ugy mint egy szabadszáju asszonyka, épp ugy mint egy tudatlan gyermekleány, a ki a porcellánbabát sima mellecskéjéhez viszi, hogy megszoptassa.
    A harmadik és negyedik nap nagyrészét egészen egyedül töltötték, az öreg benn volt a másik vincellértelepen hullát boncolni, a járásorvos helyett, a ki igen kövér és nagyon jómódu ember létére utálta a sexirozást, talán szerszáma sem volt már hozzávaló.
    A paraszt háziasszony leskelődött rájuk, de mert az ólban baj esett - a disznók időnek előtte nem akartak enni mitsem - hát az egész estét kint töltötte.
    Egyedül ültek a bubos mellett. Io megölelte a kis gömbfejü pohos alkotmányt.
    - Ez az én uram. Ennek udvarlok én: ez az én férfim, ez szeret engem. Ezt csókolom én most és jövőre, mindig, a mig tél lesz.
    - Hátha majd eljön az igazi ura, a férje?
    - Nem jön: nem lesz.
    - Mért nem?
    - Minek! A házasság: ostobaság. És én megcsalnám az uramat. Mert az asszonyi természet: poliander.
    Imre tágra nyitotta a szemeit: ugy nézett föl a leányra. Ha valami más helyen találkozik vele, erre a mondásra szánalommal nézi, mint lelki beteget, vagy odamegy hozzá és szó nélkül megöleli, megcsókolja. De itt, e helyen, ebben a milleuben, csak nézte, nézte minden rossz gondolat nélkül.
    A leány arca csupa szelid, meleg világosság. Szemei oly tiszta fényüek, nincs bennük tüz, álmosság inkább.
    Meg is vallotta nyomban:
    - Apa nem jön, tiz óra, ilyenkor már régen aludni szoktam. Maga várja meg, itt fog aludni, megyek. Várjon, még megvetem az ágyat.
    Ment aludni. Elsötétedett szobájából még egyszer kiszólt:
    - Jó éjszakát, alszik-e már? Valamit fogok mondani reggel.
    - Mit?
    - Majd reggel.
    - Mondja most.
    - Jőjjön ide az ajtóhoz, nem akarok kiabálni.
    Imre odaállott az ajtóhoz; Io beszélt:
    - Sok mindent akartam megkérdezni magától már ma és a vége az lett, hogy nem kérdeztem meg semmit. Egyet mégis, nem tudnék elaludni másképp. Mondja csak, mit tenne, ha nem vehetné el feleségül, a kit elvesz. Tudna-e élni, el birna-e menni máshoz? Igen-e, nem-e?
    A vőlegény nem felelt, gondolkodott egy darabig; aztán mondá, határozottan, szinte zavarva:
    - Nem ölném meg magam, de nem tudnék élni nála nélkül. Az nem volna élet.
    - Jó éjszakát!
    - Jó éjszakát!
    Nem szóltak többé egymáshoz, de nem aludt egyikőjük sem. Balassa Imre le se feküdt, leült az asztal mellé és ugy várta a házigazdát. Az asztalon hevert valami könyv és azt immel-ámmal magához huzta, hogy nézegesse benne a betüket. Megérteni ugyse érthette meg, angolul volt, Herbert-Spencer egy kötete, a melynek első lapján férfias betükkel ez az irás állt:
    „propriety of Io.”
    Egy angol filozófiai munka ebben a házban és ennek a leányának a tulajdona. Propriety of Io!
    Ki ez a Io? s miért nevezik ezen a lehetetlen néven, a hogy nem neveztek talán leányt, a mióta Jupiter járt a földön és szép hölgyeknek kurizált. Csupa megdöbbentő, fura, érthetetlen és észbontó különbség! Nem tudta, mit gondoljon erről a leányról, a ki a legbámulatosabb ellentéteket egyesitette magában. Csizmában jár, szines gyöngyöt visel a mellén és orvosi technikus terminusokkal vágja vissza a bókokat. Hogy kerül ide? Kinek a leánya? Az öreg parasztasszonyé, a kit anyjának nevez és a ki őt mint urnőjét kiszolgálja? Az egyszinü öreg doktoré-é, a kivel frére et cochon, nem pedig apa és leány?
    Föl és alá járt a szobában.
    - Nem alszik? Nem jött még haza apa? szólt ki Io álmodás hangján.
    - Nem. Maga se alszik, aludt már?
    - Nem. Nagyon szomoru vagyok, de ez a szomoruság olyan jól esik. Csak kétszer voltam életemben ilyen szomoru. Okom nem volt rá se akkor, se most. Sirni, zokogni, jajgatni volna jó, de nem tudok. Beszélgessünk inkább. Tegye ide a nagy borszéket az ajtó mellé, majd mesélek magának. Be ne jőjjön, mert ez - tudom, nem szokás. Igy is jó lesz, a hangját hallom, az arcát látom, pedig behunyom a szemem is.
    - Miről meséljek magának?
    - Magáról.
    - Jól van.
    - Tudja-e, ki vagyok én? Tudja-e, kinek nevezett, a mikor negyven fokkal feküdt betegen?
    - Nem tudom.
    - Valami Hófehérkének nevezett. Akkor, gondolkoztam ezen és emlékeztem is, hogy a mig anyám fésült és én a tükörbe néztem: tetszettem magamnak nagyon, de nagyon. Gondoltam, ki vagyok én? Az vagyok-e, a ki? Nem vagyok-e más, nem-e egy elátkozott hercegleány? Itt lenni, a hol apám van, nagyon szeretek, nem is voltam másutt soha. Régebben a városba kéredzkedtem be, sirtam egy emeletes házért, de apám nem akarta és most már én se akarom. De azért én is álmodozom arról, a mi odakint van és én is vártam nem egyszer a herceget. Ha találkozik vele, mondja meg, hogy jőjjön, ha van ideje, jőjjön, várom!
    - De hisz’ azt mondta, hogy nem fog szeretni senkit, és hogy meg fogja csalni azt, a kit megszeret!
    A Io válasza a nagy lármában elveszett. A csacsik nagy diadallal poroszkáltak be az udvarra, a kutyák ugattak a házban és felelt az ugatásra minden osztályos-társuk az egész dombon. A gazdasszony is nagy lármát csapott az étvágytalan disznók miatt.
    - Apa jött haza, kimegyek beszélgetni, ilyenkor jókedvü nagyon, szólt ki Io.
    Az öreg csakugyan nagyon vidám volt. Nemcsak leányát, hanem a vendéget is megölelgette. Megfogta mindkettőjük kezét és balról, jobbról, tetőtől-talpig megnézegetvén őket, szólt:
    - Szép pár lett volna belőletek! Pompás egy emberpár, éppen egy pár.
    A ház urnője, az öreg parasztasszony, örömmel jelentette.
    - Holnap már mennek szekeresek Tardra!
    - Végre! mondá Balassa komolyan.
    Az utolsó délutánt töltötték együtt. Ez volt valamennyi között a legislegszebb délután. Pompásan sütött a nap, szikrázott a hó az árnyéktalan fénytől, a becsületes, komoly hidegtől.
    Délután, korán fölmentek a favágó olaszokhoz, temetést nézni.
    Lefelé a völgynek még mindig bizonytalan volt a járás, de fölfelé a hegyre, a fenyvesek közé: biztos és kellemes. Szamárháton mentek, mindenütt a megfagyott patak, a facsusztató mentén. Balassa, a ki nem ismerte ezeket a dolgokat, meg-megrezzent, a mint a tömérdek szálfa nagy robajjal rohant le mellette a jéguton. Nem látta a fenyvest, a honnan lefelé zuditották és nem alant a hegyipatakot, a mibe bele zudult. Annál kellemetesebb csodálattal töltötte el az erdő, ez a millió tornyu, gotikus templom, a melybe, a mikor beléptek, mindannyian önkénytelenül meglassitották beszédüket. Mintha valami sötét dombon járkálnának.
    Io tudta az utat, kézen fogta Balassa Imrét, ugy vezette. A sárga ember hátul poroszkált. Ritkán szóltak egymáshoz egy-egy szót. Kéjelegtek a szűz hó és szűzies, fiatal vörös fenyvek illatának beszivásában.
    - Azt hiszem, először lélekzem életemben! szólt az egyik.
    - Mindig jó, de ma, mintha még jobb volna a rendesnél is itt a levegő! mondá a másik.
    - Gyönyörü az élet! szólt Balassa Imre.
    - Szomoru! folytatta a leány.
    - Örök! motyogá az öreg hátul.
    Valami kis tisztásra értek: négy-öt csonka, szétzüllött fenyőfa állta el az utjukat.
    - Ezek itt veszekedtek egymással; az egyik a másik fölé akart nőni, az egyik a másik elől akarta elfogni a napot: belepusztultak mindannyian. A fenyveknek néha még kevesebb eszük van, mint az embereknek! filozofált a világból számüzött körorvos.
    Igyekeztek arra, a merről emberi hangok ütődtek feléjük, ének, a mely ugy megrázta őket, hogy ellenállhatatlan ösztönnel kapaszkodtak egymásba.
    - A taliánt már temetik! - mondá az öreg. Ilyen őrültek ezek az olaszok, idejönnek a kegyetlen erdélyi télbe. A napot, a tengert elhagyják, hogy itt fiatal fákat rakásra öldössenek. Azelőtt legalább az oláhok cselekedték, most pedig egész Erdélyben csupa olasz nálunk a fakereskedő és famunkás. Persze, sokan nemcsak hogy pénzt nem visznek el haza, hanem itthagyják az irhájukat is!
    Nem hallgattak rá; a bokáig érő hóban megállva, dideregve hallgatták az olaszosan ejtett temetési éneket, a mely mind hangosabb, ércesebb lett. A tülevelek is megbillentek tőle.
    A doktor halkan együtt énekelt az olaszokkal:
    „Circum dederunt me gemitus mortis dolores inferni, circum dederunt me!”
    Majd fölemelte hangját és szinte diadalmasan éneklé a karral:
    „Requiem aeternam dona ei domine, et lux perpetua luceat ei. Dolores inferni, circum dederunt me!”
    - Jerünk, a szertartás mindjárt véget ér! mondá és előre tuszkolta a fiatalokat.
    A szertartás csakugyan végefelé járt már.
    A fenyőágból összerótt Szent-Mihály lován feküdt az olasz munkás holtteste. Egy ormótlan nagy fakeresztet tettek a holtában is hatalmas, kidolgozott, fekete tenyerébe. Rendesen föl volt öltöztetve az ünneplő ruhájába, mig az alsó ingét rája adták, még a kék nyakravaló csokrát is rákötötték a nyakára. Fejvánkosnak meg az őszülő barna haja alá oda gyürték nagykarimáju, puha, fehér kalapját. Szemfedője is volt: egy kis fehér kötő, alighanem a kis lányának szánta, talán még ő vette, hogy hazaküldje a feleségének.
    - Hol a sir? kérdé Imre.
    - A sir, felelte Banai, az nincs. Nem lehet ilyenkor drága pénzért sem hozzáférni egy darabka megszentelt földhöz. Különben nem is rossz; nem lefelé, hanem fölfelé ássák el, a mig késő tavaszszal az alsó telep temetőjébe eltemetik. Nézzétek, ott a sirja!
    Ott állott a sir, a koporsó, a temető: egy óriási hógömb, a melybe egy emberi testre elegendő, sőt kényelmesnek mondható lyuk volt vágva.
    - Odateszik a szegény napimádó taljánt!
    - Megfagyasztják?
    - Jó meleg van ott!
    - A hogy vesszük! Juniusban egyszerre roppant átható forróság lesz itt; hó elolvad, ember elolvad; beissza a föld, elissza a patak, magába szedi a tenger... Ebből a becsületes emberből nem eszik a szentelt föld egy csipetnyit is!
    A munkások - férfiak mind - körülállották a holttestet és olaszul imádkoztak mellette egy sort. Nem volt itt asszony egy sem. A pap is hiányzott. Négy legényember fogta a ravatalt és egy Ámen szóra bedobta a hógömb üregébe. Mindnyájan nekiestek a hósirnak, befödték a holtat, betömték az üreget és egy fakeresztet szurtak rája, hogy rátaláljanak, merre volt, ha valaha keresni találnák.
    - Na, ezt se szidja többet össze a felesége! jegyezte meg egy kecskeszakálu bajtársa.
    Io fölnézett Balassa Imrére és mondá:
    - Ne hagyjon el engem!
    Nagyon szomoruan ballagtak lefelé. De azért mindketten szerették volna, ha ez a szomoruság, ez az ut mind tovább tart.
    Elől mentek a fiatalok, hátul az öreg. Nagyon beszédes kedvében volt, előbb a szamarak dicséretére mondott egy tirádát, aztán nagy részleteket mondott el az „Énekek éneké”-ből. Emelt hangja miatt a csacsik nyugtalankodtak és el-eltévesztették a lépést.
    - Ha itt most a mélybe zuhannánk! - mondá Imre.
    - Jó volna! szólt a leány.
    - De hisz az imént félt a haláltól, belém fogódzkodott és azt mondta, hogy ne hagyjam, ne hagyjam el.
    - Egyedül nem szeretnék, hanem kisérettel, másodmagamban: igen. Különben meg nem magamat féltettem, hanem magát. Egy pillanatra azt képzeltem, hogy én vagyok az a lombardiai asszony, a ki özvegygyé lett és maga az a szegény felkötött állu ember, a kit befalaztak a hókriptába. Iszonyu volt, még most is reszketek bele.
    A doktor filozofált a hátuk mögött. Egy darabig hozzájuk beszélt, aztán látván, hogy nem ügyelnek rá, monologizált.
    - Talán jobb is lett volna! szólt Imre csendesen, inkább magához, mint Iohoz intézve szavait.
    - Mi lett volna jobb?
    - Ha nem jövök ide soha.
    - Miért?
    Imre nem felelt; mindketten elhallgattak. Az öreg fölhasználta a rést és ujra prézsmitálni kezdett. Különösen igyekezett abban, hogy a vendéghez mennél melegebb legyen. Megkérdezte tőle négyszer is:
    - Mikor jön vissza?
    - Talán soha! mondá Imre szárazon.
    Az öreg elvörösödött dühében:
    - Soha? ki meri azt mondani? Hogy meri azt mondani? Ostoba szó, csak az olyan elbizakodott ember élhet vele, mint az ur! Mintha önt megkérdeznék, hova akar menni, hová fog jutni, merre lesz boldog, hol lesz semmivé. Kérdezték önt, a mikor a világra jött, akar-e és lesz-e beleszólása abba, hogy hol földeljék el? Az a pápista varju ott, éppen olyan fontos tényező mindebben, mint ön, kedves mister Nevermore!
    Az öreg jókedve otthon se tért vissza. Zsörtölődött, kelletlenkedett Balassával és többször figyelmeztette leányát:
    - Nehogy mindent elhigyj mossziő Sohának. Sokat hazudnak ezek az urak odafent. Én is velük hazudtam annak idejében.
    Erőltetve nevettek mind a hárman. Az öreg oszt elhallgatott, leült az ablak mellé, kinézett.
    Estefelé volt már, de még nem gyujtottak lámpát. A hó bevilágitotta a szobát.
    Io a világosságról kezdett beszélni tudományos alapon. Egyáltalán mindent elkövetett, hogy mennél okosabbnak és tudósabbnak tessék. Tényleg sokat is tudott, csakhogy minden ismeretében nagy hézagok voltak. Például valóságos kis elektrotechnikus volt, de az egész magyar irodalomból Petőfit ismerte csak. Petőfi volt neki az egész költészet, csaknem minden versét betéve tudta és hogy kedveskedjék a vendégnek az ezüstös homályu szobában, sorra mondta:
    „Még nyilnak a völgyben...”
    „Egy gondolat bánt...”
    Elmondott vagy tizenöt verset, lassu, szinte egyhangu alt hangon. Alig-alig hangsulyozva valamely érzést, csak sejtetve, hogy arról a világról, a melyről a költő megemlékezett, van valamelyes fogalma.
    Lassan, lassan besötétedett, többé nem is látták egymást. Lámpát kérni nem jutott eszébe egyikőjüknek sem. Sötétben váltak el egymástól. Nem bucsuzkodtak, nem mondtak egymásnak egy „isten velé”-t sem, egy sóhaj se kelt az ajkukon, a miért válniok kellett.
    Ugy lehet, mindketten a reggelre számitottak, hátha történni fog valami. De nem történt semmi.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    978963364925B
Webáruház készítés