Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Bródy Sándor: Erzsébet dajka és más cselédek_MOBI

Bródy Sándor: Erzsébet dajka és más cselédek_MOBI
340 Ft

A XIX/XX. század fordulója körüli években, évtizedekben rengeteg cselédlány került fel a robbanásszerűen fejlődő, és európai ambíciókkal kacérkodó nagyvárosba, Budapestre. Ezek a lánykák szinte minden esetben nehezen, lelki (és testi… törésekkel-sérülésekkel élték-tapasztalták meg a váltást a csöndes és naiv vidéki létből, a világvárosi tempóra. Ezekről a többnyire szomorú esetekről ír Bródy Sándor ezekben a novellákban. (a Kiadó)

  • Részlet az e-könyvből:

     

    A model

    ... Akkoriban voltam a legszegényebb és - úgy éreztem - a legszerencsétlenebb. Ma már tudom, sohse voltam boldogabb.
    Zafirnénál laktam akkor a Mozsár-utczában. Nekem úgy tetszik, mintha ezzel mindent megmondtam volna, a mi ezekre az időkre nézve érdekes és jellemzetes. A két név említésére látom annak a bizonyos sajtnak a likacsait is, amelyet ez és ez napon ebédeltem. Pedig húsz éve is elmult már, hogy Rubensnével egy koszton éltem. Ne gondoljanak rosszat, csak egy koszton. Igaz, kvártély dolgában se voltunk egymástól távol. A Zafirné konyhája - nappalija, szalonja és hálószobája - választott el bennünket.
    Nem szeretem elmondani a részleteket, nem érdekesek, magától értetődik valamennyi, de - belátom - csak nekem. Meg kell hát magyaráznom Zafirnét, aki talán majd mindent megértet. Ez az öreg asszony, szines, hangzatos és büszke neve ellenére csak egy öreg, nyugalmazott pinczérnek volt a felesége. A ház föntartója állandóan alkalmazáson kívül volt és az egész év alatt csak négy vagy öt igen meleg napon jutott abba a helyzetbe, hogy, mint borfiu, segítségére legyen kültelki vendéglősöknek. Ilyen módon az éves lakás bérlőinek egész léte ránk volt alapítva: a három nőtestvérre, akik a kisebb és reám, aki a nagyobb szobát laktuk. Hogy az én akkori existencziám min épült, azt ma már világosan nem tudom. Emlékszem, egy hóban alig volt több mint három-négy nap, mikor nem ettem semmit, de ebből még nem lehet megélni és miből telt a többi napra? Azt hiszem, a csoda tartott fenn és őszszel a birsalmasajt, amelyet fontszámra kaptam vidéki családom fiatalabb nőtagjaitól, a kiknek szűzies fantáziáját izgatta az a tudat, hogy egy ifjú rokonuk él a fővárosban és küzd.
    Most már bevallhatom, hogy igen keveset küzdöttem. Feküdtem a diványon és vártam, leginkább a pénzes postást, bár erre sem okom, sem jogom nem volt. Néha mégis megjött és lehetetlen helyekről hozott lehetetlen kis összegeket. Lettek volna azonban a viszonyokhoz mérten akármilyen nagy summák is, egy napnál tovább nem tartottak volna, mert akkoriban még teljes tökéletesen hiányzott belőlem a takarékosság szép tehetsége és nem tudtam lefeküdni, valameddig pénz égette zsebeimet. Izgatott, nyugtalan, valósággal beteg voltam, amíg el nem költöttem az utolsó húsz krajczárig, melynek a másnapi reggelit kellett födöznie. Még ez a gondosság is lehangolt egy kissé. Szemrehányást tettem magamnak és a polgárias elővigyázatosság miatt nyugtalankodtam, hogy talán nem is vagyok poéta?
    Ah, az voltam akkoriban, soh’se jobb és különb, mint amikor a Mozsár-utczában laktunk. Szegényes, mondhatnám ordináré viszonyok közt úgy éreztem, mintha elátkozott királyfi volnék, aki tiszta és nemes marad a szennyben, a nemtelenség közepette. A házban tiszteltek és elismertek, annyit mondhatok. Maga Zafirné jobban szeretett, mint az egyetlen fiát, aki minden hónapban csak egyszer jött haza és akit minden hónapban egyszer segítettem megverni és kidobni. A fiatalember nyomdász volt és sokbeszédű, szajkó, szocziálista és folyton öreg szüleit akarta megtéríteni. Szidta őket, mint a tőkét, gorombáskodott velük, amiért létét okozták.
    - Mi jogon? Kértelek benneteket? Adtam megbízást?
    Zafirné válaszul fazekat vágott a szenvedélyes szónokhoz, akit temperamentuma túlvitt az ideális elvek határain. A szegény levonta a világi jelenségek legvégső következtetéseit is és még azt is szemére hányta az anyjának, a miért lenszőke haja és sárga szempillái vannak. Egyébként jó fiú volt, rendkívül sok verést kapott és kétszer volt tüdőgyulladása, egyszer tifiusza, amig én ismertem. Az utóbbi esetben, mivel a kórházban nem vették föl, mi ápoltuk, amikor lábbadozott, én olvastam föl neki, részint az új testamentumból, részint az öreg Dumas regényeiből. Magába is tért, meg is javult és egyszer alkonyatkor a belsejét is kitárta:
    - Szeretnék meghalni - mondá - hogy megtudjam mi van, de előbb szeretnék megölni valakit, valami bigot gazembert!
    Méltóztatnak már észrevenni, hogy nem valami rendes emberek gyűltünk ott össze a kicsiny udvari lakásban. Pedig - álszeméremből - a sürgönykihordót el is sikkasztottam. Ez az ember több hónapon át albérletben bírta a Zafir-lak egyik szögletét és arról volt nevezetes, hogy nála rosszabb lába talán senkinek sem volt a lustajárásu Budapesten. A világon mindenre volt hivatottsága, csak a mesterségére nem, következéskép azt kellett folytatnia. És mert rendkívül önző ember volt, panaszai és sóhajai elsavanyították körülöttünk a levegőt, megkeserítették az életünket.
    Már amennyire hagytuk magunkat. De négyünkön nem vehetett erőt a szomorúság hatalma, nekünk nyílott az öröm virága a penész világában is és még a szélvészek bús harczából is kicsendült - és perdült - számunkra a csárdás. A Rubens-lányok között a legidősebb nem volt több tizenkilencznél, a legifjabb pedig tizenhat éves. A szájuk nevetésre állott, úgy születtek és az apjuk, egy részeges szabó, midőn utolsó napjait élte, rájuk is kiáltott:
    - Hálátlan, rossz leányok, én szenvedek, mint egy pék és ti nevettek!
    Sírván is nevettek. A szájuk, a fogaik, lelkük és alighanem az előttük ismeretlen anya volt az oka, aki igen örvendhetett, hogy egyszerű paraszt szolgáló létére mesterember vette feleségül. Hamarosan életre hozta három gyermekét és mosolyogva távozott a földről, ahol neki - szerinte - szép, sőt előkelő szerep jutott. A lányok akkor nem sírhattak utána, most azonban, - különösen ünnepnapok méla, csendes délutánjain - megkönyezték, de hamarosan kaczagásra fogták a dolgot, a mint eszükbe jutott, hogy az anyjukat Piszke Veronnak hívták.
    A legkisebbet is Veronikának hívták. Piszke Ribiszke volt a csúfneve, a testvérei sokszor fenyegették is, hogy megeszik. Ami engem illet, csakugyan majd megettem. Rendkívül kedves és bűbájosan ostoba volt. Őt nevezték az ifjú festők Rubensnénak, mert korához képest szokatlanúl erős, rendkívül rózsásszínü, szőkehajú és feketeszemű volt. Arczra, termetre, de lényére nézve is hasonlított a nagy festőnek bundában ábrázolt, mégis oly kevés ruházatú feleségéhez. Rendkívül élvezte, hogy tetszik és még az orrocskája is beleremegett, a mikor valamelyik rajztanár fontoskodó szavakkal dicsérte a vállait, a derekát. Ő is, akárhányszor elmondotta:
    - A lábamnak szép stilusa van. Egy kissé rokokós, de az jó!
    Tudta ezeket a szavakat, de nem értette. A festőkisasszonyok, akiknek rendes, állandó modeljök volt, magyarázgatták neki, kitanították, de egyszersmind agyoncsipkedték. Dagadt arczczal, kisírt szemmel, duzzogva jött haza néha.
    - Inkább ülök száz férfinak, - mondá - mint egy nőnek. Csakhamar ott is hagyta a hölgyeket és átment a férfiosztályba. A festődiákoknak ült, de csak félaktot. Egészet nem, soha!
    Sokszor beszéltünk erről - az izzóra fűtött kályha világa mellett - az esti családi tanácsokon. Ő, nem talált volna benne semmit, Zafirné pártolta, mert így könnyebben mehet férjhez, mert a férfiak ilyenek. A két testvér csak nevetett:
    - Tedd meg, ha mered, ha megteszed, Piszke, többé haza ne jőjj.
    Én meg, elhalványodtam még a gondolatra is, következésképp megrázó czinizmussal közbevetettem:
    - Miért ne! Fő a kereset. Ha hivatása kivánja. Megtették herczegnők is.
    Reszkettem a pillanattól, amikor egyszer majd kipirosodva fog hazajönni és bevallja, hogy megtette. Akkor nekem végem van, akkor én a legnyomorultabb ember vagyok a világon, mert szeretek egy leányt, aki méltatlan hozzám. És nem vehetem többé feleségül!
    Mert - remélem, természetesnek fogják találni - hogy Rubensnét szintén nőmmé akartam tenni, mint ahogy mondani szokták. Elhatároztam, hogy küzdeni fogok érte, kiművelem és fölemelem. Oh, tizennyolcz éves balga szív, akit egy érzés úgy megnöveszt, hogy elfoglalod az elme helyét is!
    Most töröm a fejem, hogy a népisme szempontjából megállapítsam, miből élt a három felnőtt leány? Cseresznyéből - a cseresznyeidőszakban. Legélénkebben erre a korra emlékszem vissza és ez az idő talán legjellegzetesebb egész életmódjukra nézve. A szezon gyümölcseiből táplálkoztak és vízvezetéki vizet ittak rá bőven, de azért nem volt oly egészségtől duzzadó három leány, mint amilyen volt Veronika, Riza és Katharina. Öltözködni is a kosztjukhoz képest öltözködtek: nyárias, félselyem, igen színes blouseokba. A szoknya, hajh, az nagyobbára egy, teveszőrszínü és téli maradt.
    Veronnak, mert nem nézhettem, hogy egy gyermeknek való napernyővel jár, én vettem egyszer egy felnőtt, igazi napernyőt.
    Reszketett a haragtól, amikor készülődtem, hogy átnyujtsam.
    - Minek néz maga engem? - mondá és a haja szinte fölborzolódott, az égnek állott az izgatottságtól. Olyan piros lett az arcza, hogy szinte sütött. Én mégis fáztam, megijedtem; ilyen a férfi.
    Sírva borult a nyakamba:
    - Kegyed meg akar engem vesztegetni, meg akar engem venni! - szólt, míg a nyakamat eláraszták forró könnyei. Magam is sírtam egy kicsinyt, a szívem elfacsarodott azon való nagy erőlködésemben, hogy még ne mondjak meg semmit. Úgy véltem, hogy nincs jogom szerelemről beszélni egy nőnek, akit lakásviszonyai arra kényszerítenek, hogy vallomásaimat meghallgassa és eltűrje, akár tetszenek azok neki, akár nem.
    Ő józanodott ki hamarabb:
    - Ha napernyő kell nekem, vesz a bácsim! - mondá bizonyos elbizakodottsággal.
    A bácsi! A három árva leányt ez kárpótolta apáért, anyáért. Ez adott független és szabad életüknek némi patriarchális színt, erre hivatkoztak, ha valaki bántotta őket és erre gondoltak, ha a két nagyobbiknak elrongyollott a czipője és szép tavaszi napokon nem tudtak az utczára kimenni. A bácsit tisztelték, - félték és szerették, állásbeli ember volt, pecsétnyomó vésnök, kicsiny háza is volt Megyeren - villa! Hozzája nem mehettek, a felesége miatt; de nyáron, egypárszor, vasárnap, ebédeltek vele már. Csirkét ettek s Veron a csirkét nagyon szerette, különösen kirántva, zsirba sült petrezselyemmel. A bácsi fizetett és egy hatos borravalót is hagyott. A két idősebbik leány, mint fehérvarrónő, több tuczat zsebkendőt stikkelt neki rokoni, szíves szereteteért.
    Ha nem akarom a tényeket eltagadni, bevallom, hogy a graveurt magam is kedveltem. Komoly polgár volt, aki a leányokat, egyszer, amikor meglátogatta őket, előttem is igen figyelmeztette az erény útjaira:
    - Becsületesek maradjatok, mert ha nem, leveszem a kezemet rólatok. Egy nőnek főékessége a becsület és ha fiatalemberek szavára nem hallgat, mindig jó vége lesz.
    A polgár nős és egy kissé koros is volt immár, tehát nem lehetett föltenni, hogy a morált önző czélokból dicséri. Rám nem haragudott, sőt dicsért, mint művelt embert, aki rosszat bizonyára nem akar. Az akkori eszemmel is láttam, hogy csak azért elnéző irántam, mert azt akarja, hogy én is jókat mondjak róla távollétében és segítsek neki, ha Rubensnét tanítja:
    - Te meg főképpen jól vigyázz magadra. A véred úgy sem kedvező!
    Boldogok voltak, hogy a bácsi ennyire kitüntette őket szeretetével és Rubensné - a gyerek - az ölébe ült, czirógatta:
    - Mondja csak édes bácsi, csak parancsoljon nekünk!
    A vésnök nem parancsolt, de szigorúan beszélt:
    - Aztán - kérdé - voltaképpen mi is vagy te?
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633982242
Webáruház készítés