Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Bródy Sándor: Emberek_EPUB

Bródy Sándor: Emberek_EPUB
640 Ft

TARTALOM

A dicsőség felé
Rabkatonák
A szerelemről
Szenvedők
Az alkusz
Az örök láz
Özvegyen
Egy férj története

  • Részlet az e-Könyvből:

     

    Rabkatonák

    Vittek, vittek… A rabszállitó kocsi homályában felém csillogott az eskorteos káplár szeme, követte minden mozdulatomat, kinézett velem együtt a kocsi zsaluja mögött. Eddig vasuton jöttünk s éjszaka, nem láttam még semmit a csehek hazájából, egy pár tömpe, esőre álló orr, tubákoló posztókereskedő, wasserzakos porczellán-pipák, aztán egy szép, kedves cseh leány - ez minden, mit a kupé lámpása mellett kincséből mutatott Bohemia. Aztán a világ legszebb, legpirosabb s leglágyabb zsemlyéje - cseh «halbicsku», melyet a szép Libussának hozott kisérője, jegyese, férje, szeretője, - szöktetője? De az eskorteos nem enged regényeket kutatni s a gyászruhás lány ellebbenti ajkai elől a fekete fátyolt s belé harap a zsemlyébe. Soha nagyobb ajkakat, csunyább fogsort s terjedelmesebb harapást! Pedig milyen szépen kigondoltam már magamban az egész verscziklust, a mit majd ez ismeretlen hölgyhöz intézek. Alig láttam, alig jelent meg nekem, már is eltünik örökre, visszahozhatlanul. Ő Prágába talán nászuton, én Josefstadtba, rabságra talán. Tragikus helyzet s ideális alak s most mindennek egy nagy harapással vége s vége a regénynek!
    Visznek, visznek… Közeledünk a vár felé. A mint fölfelé haladunk a dombon, mindjobban tágul a láthatár. Mikor eljöttem szép Magyarországból, már virágoztak a fák s az uti sáron fehér lipék lakmároztak, éhesen, vidáman, mint egy gyermekcsoport. Itt keresem a tavaszt: nincs. Csak fehérre meszelt, pedánsul nőtt gyümölcsfák művészi madárléppel, ládákkal tar koronájukon. Vizes ködös, szürke és kiállhatatlan szinü levegőég: ez a tavaszi reggel itten. Madárcsicsergés helyett tambour-jelöltek dobpergése s czigány hornyisták tülkölése. Amott egy szántó. Büszke Cselő, gőgös Csákó s bojtos szarvu vidám Virág helyett egy törpe svajczer tehén huzza az ekét, nadrágos cseh szólongatja finomul, se pattogó ostor, se nóta, se káromkodás, semmi, semmi! Csend! Majd halk mormogás, olyan, mint egy nagy gépé. Hát motorrá változott itt a természet!?
    Az első felvonó hidon dübörög keresztül a kocsi. A vár első kapuja. Hideg borzongás fut végig rajtam. Alattunk megdagadt hullámokkal zug tova az Elba s bekeriti a várat, bekerit bennünket. Egy pillanatra visszatükrözi a sárga kocsit s a sárga halált, melyet annyi derék magyar gyerek talált fel benne. Kigyózik, kereng felénk a lila Mettau is s ujra uj gyürüt alkot mögöttünk. Kapura kapu, bástyára bástya, mind gyorsabban haladunk s mind magasabbra. A látóhatár egyre tágul, amott szürke fellegekbe bujva hires Königgrätz a peremen némi fényben a porosz gránicz hegyei s itt előttünk a várpiacz, tiszti kardok csillámlása, csengése, «szé-vasz» hangok, virginiák haragos bajszok alá dugva, buta regruta arczok, gőgös hadnagyocskák - és teméntelen ágyúgolyó garmadába rakva, mindenfelé a földön. Ez a vár belseje, a város, hires Josefstadt, csendes Josefov. Magyar bakák söprik a köves utczáját, a kaszárnyák elejét s a mint megállunk, csendes hangu nóta szoritja még összébb a szivemet. A kórház óriási épülete előtt rab-baka seper s dudolja:
    Édes anyám, ha bemécz, édes anyám, ha bemécz
    Egerbe,
    A kaszárnya ajtaján, a kaszárnya ajtaján
    Nézzél be.
    Ott lácz engem komisz baka-ruhába’.
    Göndör hajam rövidre,
    Göndör hajam rövidre van levágva…

    I.
    Mint egy székesegyház kriptája, olyan ragyogó tiszta, olyan hideg s olyan világos a katona-rabok kórháza. Mikor a cseh jáger becsukta utánam reám az ajtót, ugy éreztem: el vagyok temetve. Nem szóltam, lefeküdtem, szememre huztam a pokróczot. Egy darabig szólongattak a társak, beszéljek hazulról, meg biztattak: tiz hónapot kaptam-e, brigádból jövök-e szöktem vagy verekedtem? Igazán beteg vagyok-e vagy csak nem szerettem «rétbe» menni a rabokkal s megcsaltam az orvost, hogy ide küldjön. Hogy nem feleltem, csufolódni kezdtek, még a poszt is nevetett.
    - Ne bántsátok a szegényt, alszik! - szólalt meg a szomszédom.
    Kidugtam a fejemet s a szemébe néztem. Tömzsi paraszt baka volt, piros az arcza, de mind tele dagadva, csupa golyva a nyaka. Alig tudott beszélni.
    - Maga is szökött, földi?
    - Nem én.
    - Hát honnan?
    - Egerből.
    - Volt-e már Kis-Tállyán?
    - Hogyne.
    - Én meg oda való vagyok. Ha ösmeri az apámat, a nagy utczán széltül. Stefán Dobi ő is.
    És Stefán Dobi Kis-Tállyáról kezdett beszélni. Hogy ismerem-e a kis-tállyai gazdákat. Pályi Pap Juliánnát csak ismerem? Mert az az ő édes anya testvérének a lánya. Ha templomban voltam láthattam. Olyan széles czitromsárga piros virágos pántlika van a hajába fonva, mint egy tenyér. A szép szőke hajába… És vajh igaz-e, hogy az Imre József uraságék kocsisa már négy lóval jár. Négy pejjel. Mert egy kis-tállyai fiu mondta aki csak egy éve jött hazulról. Itt volt de elvitték hét évre Königgrätzbe… Ott fog megrohadni. Soha se látja többet Kis-Tállyának tornyát…
    Már a fő-fő orvos elé csengettek s még mindig a falujáról beszélt Stefán Dobi. El kellett harapni a szavát, hogy nyilt az ajtó. Szeme csillogását az alattvalói félelem se tudta elvenni. Ugy nézett maga elé, mintha nem is a nagy, hatalmas, szigoru urakat, de falujának barátságos tornyát látná maga előtt. Meg se nézték az orvosok, csak jöttek egyenesen felém. Előadatták a holmimat, kikutatták a zsebeimet. Leszakadt s örökké felvarrandó gombok s egy pár levél volt a martalék. Valami gyürődött szerelmes levél, ártatlan leány bizalmas, érzelmes, gyengéd sorai jutottak durva, profán kezekbe. Oh, egy igazi troubadour nem adta volna oda csak élete árán, de a modern kor léha ifja, én, bizony meg nem haltam érte és - pedig milyen szép fordulat lett volna! - odaadtam. Aztán elvették azt a kivágott ujságczikket is, melyben a szülővárosom lapja először nevez «ama fénysugárnak, mely világosságot ömleszt rájuk», s elvették s elolvasták azt a levelet is, a melyet egy szépirodalmi napilap szerkesztője intézett vidéki irójához egykor s a miben az volt kifejezve, hogy az ő lapjában megjelent novella olyan műfaj, melyért a muzsa megsértése nélkül nem lehet honoráriumot fizetni… Már most ezt - s én nem tehetek róla - az orvosok utján tudja az egész tisztikar…
    Aztán tudtomra adták, hogy felügyelet vagy vizsgálat alatt állok. Rossz ajánló levelekkel küldtek engem ide az ezredemtől. Hogy lázitom a legénységet… Nem hitték el azt se, hogy beteg vagyok. Az öreg katonaorvos forgatott ide-oda. Hallgatódzott a mellemen. («A vén süket!» mormogta tán szakállába a szanitécz-tiszt. «Mintha ő már meg tudná hallani».) Végre is tisztába jöttek velem, hogy svindlér vagyok, csak teszem magam, meg is mondták. De az öreg törzsorvos még mindig forgatott s nézett. Kérdezősködött családi viszonyaim után. Özvegy anyám van-e? Szegény öreg özvegyasszony!
    Olyan részvéttel beszélt, hogy azt hittem, menten kiereszt. Vissza, vissza,… A helyett a posztnak hagyta meg, hogy vigyázzon reám. S mormogta kimenet: «ferfluchte anarchist!» a jó öreg, érzékeny, részvétteljes öreg!
    Tehát végre is itt maradtam, itt vagyok, bezárva, idegen földön, elhagyatva. Meddig? Biztattak a többi jó fiuk: majd kitart! Csak Stefán Dobi nem hitte, hogy a ki itt van, annak valaha «kitart». Meg egy német tüzér ijesztgetett:
    - Még el se itéltek; én már két éve ülök, hol a brigádban, hol, ha megunom, itten. Nyolcz hónap nekem már, nyolcz kis hónap, még se tudom, kitart-e valaha.
    Egész napon azt számitgatták, mikor telik le. Egy kalendárium egy éve még, vagy több? Ki a századhoz, vissza a börtönbe, vagy haza. A magyarok vágytak legjobban haza, meg a német. A csehek nem igen ábrándoztak a szülőföldről. Egy Radetzky-huszár azt mondta, nincs is rá nagy okuk.
    A nemzetiségek egyáltalán nem voltak valami nagy barátságban. A magyar «poszt»-ok hirül hozták, hogy kinn a magyarok vasárnapon már megint tiz csehet mártottak a Mettauba.
    - Megszabadult-e egy? - kérdezte a Radetzky-huszár.
    - Éppen egy!
    - Be kár!
    A cseh jágernek, a ki lopásért volt köztünk, czimborái, talán testvérei voltak a vizbefultakban. Aznap sokat kötekedtek; hallgattam.
    Jobban gyülölték ezek egymást, mint az ellenséget. Magyar ezredbeli baka mondta:
    - Az ezredesünk is azt mondta, hogy kimutassa magát mindig a magyar…
    Erről az ezredesről egyáltalán sokat beszéltek. A magyar ezredbeli baka kocsigyártó volt s egyszer két álló napig festette az ezred zászlaját. Az óbester magukra zárta az ajtót, tartotta a pózna végét, ő meg festette… Ételét, italát is odahozatta az öreg, magára nem hagyta volna egy perczre.
    Az elrongyollott, diadalmas zászló, a mint az öreg óbester tartja: éhes rémlátó szemeink előtt megvillant egy pillanatra. Legalább volt mit látni, nem csak a roppant szoba fehér falait. Ezeket a rettenetes falakat, melyek olyan barátságtalanok voltak, hogy még az árnyékot sem türték meg magukon.
    De a fiuk gondoskodtak róla, hogy árnyakban, rémekben ne legyen hiány.
    Mindennap arról folyt a vita, hogy ha igy tart a dolog, senki se megy haza az ezredből szép Magyarországba. Öldösik magukat a fiuk. Bogsán Laczi kezdte. Mindjárt a hogy idekommandirozták az ezredet. Az uj ezredes meglátta az utczán leszakadt zsinórral… Az alezredestől végig a majoron le az őrmesteréig kikapott miatta mindenki. Ezért azután ő rá járt a rud. A menázsiját se ehette meg nyugodtan. Egyszer a szájába lőtt. Megirigyelték a temetését, jött utána Matiász Takó. Épen kiirták a puskaporoshoz őrségre, a mikor ettől az idegen viztől kilelte a hideg. Nem merte jelenteni, kiment, állt a hidegben, fáradtan, betegen. Elaludt, meglepték, brigádba küldték, ott a profosz puskájával lőtte magát sziven. Matiász Takó után Stefán Faragó lett a soros. Azután oszt össze-vissza. A kis-debrei fiuk mind a négyen, - nem megy haza egy se… És még öreg bakák is.
    Drót zárkában égő lámpás kicsi világánál egész éjszakákon által elbeszélgettek a fiuk azokról, a kik sohse mennek haza. Én, meg a Stefán Dobi csak hallgattuk őket s a mikor már csend lett s az ablakon át kezdett a feketéből kisárgálni a szomszédos kaszárnya - ez volt a mi hajnalunk - egymás felé fordultunk.
    - Mire gondol földi?
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633980651
Webáruház készítés