Új jelszó kérése
Termék részletek


Bret Harte Egy bánya története MOBI szórakoztató e-könyv

Bret Harte Egy bánya története MOBI szórakoztató e-könyv
890 Ft

TARTALOM

1. fejezet: Ki kutatta föl
2. fejezet: Ki találta meg
3. fejezet: Ki tartott rá igényt
4. fejezet: Ki vette birtokba
5. fejezet: Kinek volt rá adománylevele
6. fejezet: Hogyan jutottak hozzá az adománylevélhez
7. fejezet: Ki szállott érte síkra
8. fejezet: Pörösködés
9. fejezet: Mi volt a szerepe a Szépnemnek a bánya körül
10. fejezet: Ki izgatott érte
11. fejezet: Hogyan buzgólkodtak érte?
12. fejezet: Versenyfutás a bányáért
13. fejezet: Hogyan vált híressé a bánya?
14. fejezet. Mit műveltek érte
15. fejezet: Miképpen vált belőle elodázott ügy
16. fejezet: Aki nem gondolt többet a bányával

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Tizennegyedik fejezet.
    Mit műveltek érte

    Volt ezidőtájt az Egyesült Államok szenátusában egy kitűnő, nagyra becsült ember, - nagy tudású, békés, lelkiismeretes, mélyre látó férfiú - méltó képviselője egy magas színvonalú, békés hajlamú, lelkiismeretes és a dolgok mélyére látó köztársaságnak. Évek hosszú során viselte megbízatását öntudatos egyeneslelkűséggel; ez volt az az érdem, amely mellett minden más eltörpült a szemében. És választói évek hosszú során ugyanezzel az öntudatos egyeneslelkűséggel küldték őt vissza mindannyiszor a szenátusi székbe, mindenki más iránt ugyanazzal a kétségeskedéssel telve el. Minthogy természeténél fogva fölülemelkedett bizonyos kísértéseken és szerencsés körülményeinél fogva sok más kísértésről még csak távoli tudomást sem szerzett: társadalmi és politikai hozzáférhetetlensége tiszta volt, mint a hó. Mint szónokot és politikust finomult ízlése távol tartotta a személyeskedéstől. Általánosan ismeretes volt - és elismert - gondolkodásának tökéletes önzetlensége, fölfogásának emelkedettsége s ez megvédte a gúnyolódás nyilaitól. Soha meg sem kísérlették megkörnyékezni, hogy elveiben megingassák; érzelmi kilengések alig férkőzhettek hozzá.
    Mint művészetben, irodalomban jártas, tisztult ízlésű ember - akinek az eszközei is megvoltak hozzá - fényűző otthonát megtöltötte maga gyűjtötte műkincsekkel, amelyeknek az értékét az ő elismerésének fémjelzése csak még jobban fölszöktette. Könyvtárát nem csupán a gazdagság és jó ízlésből fakadó ékesség előkelősége jellemezte, hanem a mindennapos használat nemes és finomult pongyolasága és a művész műhelyének otthonias összevisszasága. Mindezt egy szempillantásra megérezte az a fiatal lány, aki egy mogorva januári este a szenátor házának küszöbére lépett.
    A névjegyen, amelyet bevittek a szenátorhoz, ez a név volt olvasható: Carmen de Haro, - és szerényen, csaknem mikroszkopikus írással a jobb sarokban a közelebbi megjelölés: »festőnő«. Nem tudni, a név költői hangzása, vagy a hozzáfűződő történeti emlék ragadta-e meg a tudós képzeletét, bizonyos, hogy miután Carmen az inas útján, aki gazdája utasítására jövetele célját tudakolta, kereken bejelentette, hogy látogatása a szenátor személyének szól: a szenátor nyomban bebocsáttatta a látogatót.
    Íróasztala mögött elsáncolva magát, könyvek bástyafala, röpiratok és írások mellvédje mögül tekintgetve ki, homlokán és szemében azzal a kifejezéssel, amelyről leolvasható volt, hogy minden figyelmét szigorúan az előadandó ügyre magára összpontosítja: várta nyugodtan az alkalmatlan látogatót.
    Carmen jött és egy pillanatra tétovázva megállt a küszöbön, - mint valami kép az ajtó keretében. Hopkinsonnénak igaza volt: Carmennek nem volt stílusa, hacsak veleszületett, félig idegenből hozott bájosságát így nem nevezzük. Mantillá-hoz szokott keze hiábavaló küzdelmet folytatott az amerikai nyakbavaló kendővel, amely örökösen lecsúszott az egyik válláról, - a vállról, amely olyan hajlékony volt és eleven mozgású, hogy bizony rögtön elárulta, hogy ez a test nem a vállfűző páncéljában növekedett föl. Alacsony homlokát fekete hajcsigák koszorúja fonta körül, olyan tömötten, hogy szinte eggyé látszott olvadni fekete prémes kucsmájával. Egy ízben, megszokásból, megpróbálta kendőjét a feje fölé húzni és az álla alatt összefogott hajtásokon keresztül beszélni, de a házigazda elcsodálkozó tekintetére észbekapott. Mindazáltal a szenátor a leány láttára megkönnyebbülten lélekzett föl; fölkelt, széket mutatott vendégének olyan előzékenységgel, aminőt aligha tanúsított volna egy párisi toilettá-val szemben. És amikor a leány élénk, nagy lépésekkel hozzásietett és megmutatta nyílt, ártatlan, bár erős, határozott vonású arcát, amely csak szemének ragyogásában és az ajk és áll metszésének szépségében volt nőies: a szenátor letette a kissé tüntetőleg kezébe vett röpiratot és nyájas szóval kérte, adja elő kívánságát.
    Azt hiszem, beszéltem már egyszer Carmen hangjáról, - a hangszerről, amelyet szép honfi- társnőim inkább éneklésre, mint beszédre képeznek ki, ami, tekintve hogy a szépnemmel való gyakorlati érintkezésünk rendesen kotta nélkül történik: nyilvánvaló tévedés tőlük - e hang édességéről, olvadó hajlékonyságáról és lágy dallamosságáról. Megvolt az a nagy elsőbbsége, hogy hangját zenei zengésű nyelven gyakorolta és olyan népből származott, amely a hurutot, torokfájást alig ismeri. Így esett meg, hogy a szenátorból mindjárt első szavaival »kidalolta« a beleegyezést, mihelyt látogatása egyszerű célját elzengte neki, - vagyis hogy szeretne látni néhányat metszeteiből.
    A szóban forgó metszetek a legrégibb mesterektől valók voltak és mint ilyenek, készséggel megengedem, rendkívül ritkák lehettek. Nem hivatott véleményem szerint gyalázatosán csúnyák voltak, merő kezdeteiben tüntetvén föl egy azóta tökéletesített művészetet, de természetesen annál drágábbak a szenvedélyes gyűjtőszívének. Nem hiszem, hogy Carmennek is tetszettek volna. De a kis hamis tudta jól, hogy a szenátor büszke volt rá, hogy az ő birtokában vannak a nagy A. egyedüli ifjúkori ákombákomjai, vagy a híres B. első művészi kísérletei. Rábízom a műértőkre, töltsék ki ezeket a kezdőbetűket a megfelelő nevekkel. A szenátor érdeklődése fölébredt. Esztendeje lóg dolgozószobája falán két-három ilyen förtelmes műalkotás, anélkül hogy egyetlen látogató is észrevette volna. Most íme itt van a műértő elismerés! Hogy ő - beszélte Carmen - szegény kezdő festő csupán, aki nem is gondolhat ilyes kincsek megszerzésére, de viszont a csábító alkalomnak sem állhat ellen, még ha vakmerőnek, vagy tolakodónak gondolnák is, hogy egy nagy embert háborgat nyugalmában, stb., stb.
    A hízelgést, amelyet ha az ország szokásos forgalomban levő pénznemében kínálják, mint olcsó hamisítványt visszautasít: Carmentól, aki idegenszerű kiejtéssel, s hogy úgy mondjuk, bizonyos trópusi forrósággal nyújtotta feléje, a szenátor valódiként elfogadta. A napfénynek ezek a gyermekei oly fogékonyak! Mi persze némi sajnálkozással nézünk le rá, aki ilyen módon átlépi a jó ízlés magunk fölállította korlátait és megsérti szentesített szabályainkat, - de ezek mindig őszinte teremtések. A hideg new englandi gentleman nem látott semmi rosszat a szemébe mondott vakmerő bókokban, amelyek ugyancsak hirtelen véget vetnek a kihallgatásnak,- ha az általa képviselt köztársaság olcsóveretű csengő frázisainak aprópénzére váltatnak föl.
    Így esett, hogy percek múlva a kis művésznő feketehullámú bodros fejecskéje és az államférfi ősz fürtjei egymáshoz simulva hajlottak le a híres metszetek fölé. Ekkor történt, hogy Carmen, a németalföldi művészet első fölvirágzásának eleven magyarázata közben magáról megfeledkezve, kendőjét fejére húzta s két végét kis torna kezében összefogta. Ebben a helyzetben a legközelebbi két óra leforgása alatt éppen tízszer zavarták meg őket: öt kongresszusi tag, három szenátor, egy miniszteri tisztviselő és a legfelső ítélőtábla egyik bírája, - akik valamennyien udvariasan, de nyomban elbocsáttattak.
    A vendégek az előcsarnokban szabad folyást engedtek érzékenység üknek.
    - Nohát, el vagyok képedve. Ez túlmegy minden határon.. (Ezt egy territóriumi képviselő mondta.)
    - Az ő korában, képeket bámulni egy lánnyal, aki unokája lehetne! (Ezt egy idősecske tisztviselő mondta, aki azóta különféle szerelmi eltévelyedések gyanújába keveredett.)
    - Még hozzá nem is szép! (Ezt Dakota tiszteletreméltó képviselője jegyezte meg.)
    - Most értjük meg következetes hallgatását az egész ülésszakon át. (Egy roppant komoly kolléga, a szenátor földije.)
    - Vigye el az ördög! (Valamennyien.)
    Négyen közülük hazamentek, siettek elmondani a feleségüknek. Kevés meghatóbb dolog van a házassági szövetségben, és megindítóbb, mint az a fenséges nyíltszívűség, amellyel férj és feleség sietnek egymás orrára kötni barátaik és barátnőik bárminemű rendellenes cselekedeteit. A bizalomnak ezek a megszentelt nyilatkozásai a pillérek, amelyeken a házasság szilárd alapjai nyugosznak megingathatatlanul.
    Mi sem természetesebb, mint hogy akik körül ez a szóbeszéd kerekedett - legalább egyik közülük - öntudatlan áldozat volt.
    - Remélem, - jegyezte meg Carmen félénken, amikor már negyedízben bámulták meg elragadtatással valami hollandus fametsző undorító nemtudommicsodáját - remélem, nem tartom vissza önt kiváló barátaitól. Sohasem bocsátanám meg magamnak. Talán valami fontos állami ügy? - tette hozzá csinos szempilláját lesütve remegő nyugtalansággal.
    - Isten ments! Dehogy! Visszajönnek azok, sohse féltse őket - a maguk dolgában járnak.
    A szenátor jóindulattal gondolta ezt. Már-már oly közel járt egy bók veszedelmes határmezsgyéjéhez, amily közel csak egy átlagos művelt bostoni valaha merészkedett. Carmen, nő módjára, érzékeny oldaláról fogta föl a dolgot.
    - Ha jól sejtem, szívesebben venné, ha én nem alkalmatlankodnám többet?
    - Mindig büszke leszek rá, ha albumomat rendelkezésére bocsáthatom. Parancsoljon velem bármikor - felelte a szenátor méltóságosan.
    - Ön szíves. Ön jó! - mondta Carmen - és én… én… lássa, én csak egy szegény kaliforniai leány vagyok; ön nem is ismeri Kaliforniát.
    - Bocsásson meg. Nagyon jól ismerem az ön hazáját.
    És valóban meg tudta volna mondani neki, hány bushel gabona terem egy acre területen szűkebb hazájában. Monterrey-ben; meg tudta volna mondani a szavazók számát és hogy miféle politika felé húznak ezek. De arról az aránytalanul fontosabb termékről, ami előtte állott - mint a belük emberei általában - semmit se tudott.
    Carmen elcsodálkozó tisztelettel pilláid ott föl. Csakhamar kiderült, hogy fogalma sem volt a selyemhernyó tenyésztés rohamos fejlődéséről a maga kerületében, nem tudott semmit a kínai kérdésről és vajmi keveset az amerikai bányatörvényekről. A szenátor mindezeket kérdéseket töviről hegyire elmagyarázta neki.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789634741442
Webáruház készítés