Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Bozzay Margit Tizenötéves feleség MOBI e-könyv

Bozzay Margit Tizenötéves feleség MOBI e-könyv
990 Ft

TARTALOM

Valóság és mese
Zarif
Penészvirág
Jenő
Búcsú
A Nyár
Menekülni!
Esti beszélgetés
Inkey
A főpap
Első könnyek
Labirintus
Léleknyílás
Az ördög
"Mindennemű viszontagságban"
A gyermek
Lavina
Interkaláris
Annuska
A második kapocs
Társaság
Meggyullad a világ
A kis betörő
Temetés
Béla
Sorsdöntő este
Még tizenkét esztendő
A lavina megindul
Búcsú
Az új otthon
Vágy
Tovább az úton
Megmozdul a szív
Két férfi
Mikor két tűzcsóva összeér
Az ikrek
Nyár
Amikor összeomlik az élet
Hárman új utakon
És minden ismétlődik
Az utolsó otthon
A lavina gyorsabban gurul
A tanár úr
Idegen pénzen
Még… Még
Teszek róla
Mi van a mélyben?
Kamaku
Az ördög fia
Kéz a kézben

  • Részlet az e-könyvből:

     

    A lavina megindul

    1916. január 1-et jelzett a naptár. Mikor Mária rendes szokás szerint kivette a postát a bőrtáskából, az újságok, levelek között nagy, sárga borítékot pillantott meg.
    Hivatalos püspöki boríték volt. Hetenként jött ilyen, néha kétszer is. Sohase törődött velük. S most, mikor ezt odatette az ura csészéje mellé a reggeli asztalra, valami kis furcsa szorongást érzett.
    Okát nem tudta volna adni. De hát van-e minden sejtésnek magyarázata? Vagy legalább is van-e előre? Mert utólag a sejtések majdnem mindig beigazolódnak. S mert erre már nem egy eset volt életében s mert éppen ezért megtanulta nagyon komolyan venni a sejtéseket, várt, hogy ez is beigazolódik.
    Ült az újesztendő első reggelijéhez díszesen terített asztalnál, szemben vele a kisasszony, mellette egyik oldalon a komoly ebédlőszéken három párnán Pubi, a másik oldalon magas székben Baba.
    Mosolygott rájuk, nevetett bohóságaikon, felelgetett csacska kérdéseikre, figyelmeztette őket, hogyan üljenek, hogyan fogják a kanalat, szeme azonban mintha csak valami mágnes vonzotta volna - mindig visszatért a sárga borítékhoz.
    Már majdnem végeztek a reggelivel s Babába már az utolsó korty kávét kellett belekönyörögni, mikor Inkey is megjelent az ebédlő ajtajában. Bajuszán még rajt volt a bajuszkötő és állandó legrokonszenvesebb tulajdonságaként nagyon rendesen, ízlésesen volt öltözködve.
    - Na, boldog újesztendőt, szervusztok! - kiáltotta már az ajtóból, s Babához, kedvencéhez ment, kivette a székből és rendes szokásaként magasan felemelte feje fölé.
    - Nem szabad Cincót felemelni - tiltakozott élénken Pubi, - mert tele van a gyomra és hányni fog.
    - Te kis tudós, te - nevetett az apja. - Aztán mért fog hányni?
    - Mert apu meglötyögteti a gyomrát.
    - És sajnálod, ha hány?
    - Igen, - és már telefutott könnyel ibolyakék szeme.
    - Hát már nem haragszol Babára és nem akarod visszaadni a gólyának?
    - Nem. Most már tud játszani és nem oázik mindig.
    - És nem bánnád, ha még egy babát hozna a gólya? Egy szép kislányt?
    A gyermek elgondolkozott egy darabig. Arcán komoly töprengés látszott és érzett rajta, hogy latolgatja: mit vesztene és mit nyerne egy testvérkével.
    - Ne hozzon... - jelentette ki azután határozottan.
    - Miért ne? - csípte meg gödröcskés, rózsás arcát az apja.
    - Mert az is oázna és mert akkor mami megint nem játszana velünk.
    - Most játszik?
    A gyermek lecsúszott a székről és anyjához futott. Felkéredzkedett ölébe s csak miután aranyfürtű fejét kényelmesen elhelyezte, anyja mellén, adta meg a feleletet.
    - Játszik. Lovacskát is, bújócskát is, mindent.
    - És jó az, ha játszik?
    A gyermeknek mint a karbunkulus, felragyogott a szeme.
    - Jó.
    - Mit szeretsz jobban, ha játszik vagy ha mesél?
    - A mesét... a mesét... - és tapsolt hozzá.
    Aztán, mint aki helyben van s mint akit nem érdekel csak egyetlen dolog, hízelegve, édesen cirógatni, csókolgatni kezdte anyja arcát.
    - Mami... a vörös tehenet... Tessék mesélni a vörös tehenet...
    - Ha apu megreggelizett, ha felkeltünk az asztaltól, ha kiadtam az ebédhez, s ha még lesz idő öltözés és templomba menés előtt, akkor mesélek, - mosolygott az asszony.
    - Apu hamar, hamar reggelizni-fordult meg a kis betyár.
    Inkey, ölében Babával, leül t a kávé mellé. Lassan felkent egy vajas kenyeret, mézet csurgatott rá, azután összevágott egy szelet sonkát és enni kezdett.
    - Akarsz elmenni valahova délután? - kérdezte közben feleségétől.
    - Nem. Sósné félig-meddig megígérte, hogy eljönnek, megígérte Botka is, sőt Imre is kijön esetleg néhány barátjával.
    - Okos dolog lenne. Itt tartod valamennyiüket vacsorára is?
    - Igyekezni fogok. Készülni mindenesetre úgy készülünk.
    - Rendben van. Sok minden legyen és finom.
    - Közben megreggelizett, azután ölében fiával felállt.
    - A postát meg se nézi?
    - Ráér. Ma ünnep van.
    - De van egy hivatalos levél is.
    - Az pláne ráér.
    - Szeretném, ha megnézné.
    - Miért?
    - Nem tudom.
    - Nézd meg, ha érdekel - és átment a másik szobába.
    - Mami... a vörös tehenet! - követelődzőit újra Pubi.
    - Igen. Mindjárt, angyalom - és nyúlt a boríték után.
    Csak két sor volt, de ez a két sor több volt, mint egy egész könyvtár.
    Az urát... felmentették állásától...
    Soká, soká nézte a levelet... Szeme kerekre nyílt s a két kerek kék csillag felivott, magába olvasztott mindent ami itt, az öt esztendő alatt kedves, szép, drága lett neki. A napsugaras, tágas, hosszú szoba sort: minden kényelmével, az udvart: nevető virágaival, csillogó üveggömbű rózsafáival, a kertet: darabonként ismert gyümölcsfáival, hosszú, mindent dúsan termő ágyúsaival, a baromfiudvart: általa tervezett higiéniájával és az egész, kedves, drága birodalmat, amely úgy a szívéhez nőtt, amely olyan nagyon sok mindenért adott vigasztalást és amelyben még így, örökké hánykolódó lélekkel, örökké kétségekkel küzdve is volt valami öröm az életében... A szépség volt az öröm. Az, amelyet minden sarokba, minden csipkedarabba, minden virágszálba, minden talpalatnyi térbe belevitt s amellyel hódította, vigasztalta, kárpótolta magát olyan sok mindenért. Igaz, voltak aránylag nyugodt, sőt a felületes szemlélő, vagy más és kisebb igényű ember szerint boldog napjai is. Olyanok, amikor az ura, a maga módján kedves, jó volt hozzá, - különösen, mióta Béla elment - olyanok, amikor már-már merte hinni, hogy talán... Ezeken a napokon - amelyeken a csókját is visszaadta, ha kérte, néha percekig állt a rajzlap előtt. Néha kétszer-háromszor elment és visszajött hozzá, néha órákig töprengett, kézimunka mellett, séta közben, hogy hagyja az egészet, leveszi, összegöngyöli és eldugja valahova, de azután a sejtés... az a furcsa valami, ami kicsit mindig irányítóan nyúlt az életébe, mégse engedte, hogy ezt tegye, mégis csak felemeltette vele a kék ceruzát és mégis csak pótoltatta vele a tegnapi, tegnapelőtti, régebbi vonásokat is.
    S ha pótolta, egy nappal, héttel, hónappal későbben mindig beigazolódott, - igaza volt, hogy pótolta.
    Ezért kellett az otthon, a kert, az udvar, a baromfiak, a háztartás, hogy a gyerekektől fennmaradó minden pillanata le legyen kötve, ki legyen töltve, el legyen foglalva, hogy ne legyen ideje felesleges töprengésre, szomorúságra, mert ha az elfogta néha-néha, látta, érezte, - mindig a két csöppség sínylette meg... Nem azzal, hogy türelmetlen volt velük, - mert mindig erősen fogta magát - hanem azzal, hogy nem tudott szentül megfogadott programjához hű maradni, jókedvű, játszi lenni velük, nem tudott gondtalanul mesélni nekik, nem tudott beleolvadni csöpp kis világukba.
    Pedig ez múlhatatlanul kellett... Most, amikor értelmük ébredezett és amikor rajtuk keresztül visszaélte magát saját gyermekségébe, még jobban, még élesebben látta anyja hibáit, mulasztásait, amelyek mind az ő és testvérei életét szegényítették, szürkítették lelkűket, sivárították jövőjüket. Nem akarta hát megismételni ezt, még legkisebb részletében sem. Éppen ezért, ha ilyen órái voltak, ha a társtalanság, vagy élete végleges elhibázottságának tudata ránehezedett, kerülte a kicsinyeket, mert félt, hogy a felhő, amit arcán látnak, árnyékot vet az ő kis életükre is.
    Eddig ment valahogy a dolog. De fog-e menni ezután? Ezzel az új szörnyű csapással is?
    Mert mi lesz most? Hogy lesz minden? Hova veti őket a sors? Kap-e az ura állást? Milyen lesz az? Megadja-e úgy az élet anyagi lehetőségeit, mint ahogy ez megadta? Mert ez igazán megadta. Gondja sohasem volt, lemondania semmiről se kellett soha. Sőt, a boldogult kegyelmestől kapott takarékkönyv is bővült s egyszer, egy olyan talán... talán órájában, amikor megint elhatározta, hogy a vonások húzását beszünteti s elképzelhetőnek találta, hogy mégis együtt marad az urával a gyerekek érdekében, kiszámította, hogy ha minden évben csak ezer koronát tesz be mindegyiknek, mire végeznek, egyenként 20 000 koronájuk lesz s azzal, mielőtt dolgozni kezdenének, letelepednének valahol, körülutazhatják a világot.
    Utazni... látni... menni... ez volt élete legtitkosabb, legnagyobb, legdédelgetettebb vágya, amelyről azonban tudta, mélyen hallgatnia kell, mert mint sok egyebet, ezt sem értette az ura. Sőt... Egy ízben, mikor társaságban szó került erről s ő rajongva mondta, mennyire irigyli azokat, akik utazhatnak, kijelentette, hogy az utazás csak tudósnak, vigécnek és szélhámosnak való, az úr maradjon nyugton és éljen kényelmesen.
    - Majd... majd a fiaimmal, - gondolta ő akkor - ha ők nagyok lesznek. Akkor megyünk, látunk, pótolunk mindent s elérünk minden délibábot.
    S most... ez is elesett... Minden... Mert az ezer koronák nem biztos, hogy ezután is bekerülhetnek-e évenként a takarék- könyvekbe, sőt nem biztos az sem, hogy nem kerül-e ki onnan az is, amit eddig berakott.
    - A lavina... - suttogta maga elé s a kicsi hógörgeteget látta: meghízottan, s mégis mindig éhesebben, mindig mindent elsöprőbben, amely négy év előtt, karácsony estéjén, a kegyelmes halálával indult meg s amely - érezte - mindig csak egy puskalövésnyire gurult lépései mögött.
    - Mami... a vörös tehenet! - cibálta meg pongyoláját Pubi, aki egy darabig csak elszórakozott azzal, hogy a függöny lecsüngő rojtjaiba beleszurkálta az asztalon található valamennyi fogpiszkálót, de mert a rojtok is, meg a fogpiszkálók is elfogytak, újra eszébe jutott a világ legérdekesebb dolga: a vörös tehén.
    - Igen... mondom angyalom - ébredt ígéretére és arra, hogy nincs egyedül.
    - De most mindjárt-nézett rá könyörögve a csöppség. - Ne tessék kimenni a konyhába, Rozi néni egyedül is tudja, mit kell főzni.
    Mit lehetett tenni mást? Be kellett menni a gyerekszobába, le kellett ülni a nagy mesemondó karosszékbe és el kellett kezdeni a mesét. Konyha, ebéd? Olyan mindegy, olyan messze dolog. Itt, ez a kis meleg jószág, ahogy a mellére búvik s ahogy csillogó szemmel már előre issza a mesét, közel van, valóság, él. S talán, ha csak egy egészen csöppet is, el lehet felejteni mellette, érte, miatta, ezt a szörnyű újévi beköszöntőt.
    Magához ölelte hát és elkezdte:
    - Egyszer volt, hol nem volt...
    Készülődés
    - Én nem tudnám ilyen könnyen venni a dolgot - mondta Déry Dánielné, aki Annuskával hosszabb idő óta Mária vendége volt.
    - Honnan tudja, édesmama, hogy én könnyen... veszem.
    - Nem látszik rajtad, mintha bánkódnál, vagy fájna a dolog.
    Mária mosolygott. Olyan mosollyal, mint amilyennel a nagyon öreg bölcsek szoktak.
    - Ha rajtam minden látszana, ami miatt bánkódom, vagy fáj, olyan csúnya látványt nyújtanék, hogy mindenki elszaladna tőlem. De mert nem akarok csúnyát mutatni, s nem akarom, hogy elkerüljenek, megtartom magamnak, ami fájó és bánt és nem vagyok senkinek terhére bajaimmal. Annál is inkább, mert segíteni úgyse segíthet rajta senki.
    - Mikor költöztök?
    - Jövő hónapban megkezdem a pakolást.
    - Megfelelő az állás?
    - Tibor azt mondja, meg lehet élni belőle.
    - Lakás?
    - Hat nagy szoba a Duna-parton, de kicsi belsőség.
    - Faluban?
    - Nem. Pusztán. Egyik oldalon tíz, másik oldalon harmincöt kilométerre az állomástól.
    - Akárcsak nálunk.
    - Még egy tiszt van, szintén fiatal házasok, s a plébánoson kívül a kendergyári igazgatóék. Társaság lesz, annál is inkább, mert a birtok harmincötezer hold s majdnem együtt van az egész.
    - Nem kapott volna Tibor közelebb állást?
    - Úgy tudom, nem. De lehet, azért adott ennek előnyt, mert szintén püspöki birtok.
    - Tulajdonképpen mért kell elmennetek innen?
    - Tibor azt mondja, bérbe megy a birtok s a cukorgyárnak megvan már az embere. Más oldalról meg azt hallom, a püspök nem volt megelégedve a gazdálkodással.
    - Mindig mondtam, hogy túlságosan nagy urat játszotok.
    - Édesmama a saját mértékével mér. Mi van itt, amit nem bírnak meg a jövedelmünk keretei?
    - Elég volna eggyel kevesebb cseléd, ha már a kisasszonyról nem akarsz lemondani és nem kellene annyira öltözködni sem.
    - S gondolja édesmama, hogy az én szobalányomon, vagy az én pár ruhámon fordul meg Tibor állása? Sajnos, nem, mert ha ezen fordult volna meg, lemondtam volna a szobalányról is, a ruhákról is. Különben ne beszéljünk erről. Édesmamámnak sohase volt szüksége rá, hogy gazdasági dolgokkal is törődjön, mert édespapa hajnaltól késő estig dolgozik s így nem is tudja megérteni, milyen rengeteg izgalmat, gondot okozott nekem ennek éppen az ellenkezője. Tessék csak majd egy kicsit Sanyitól is érdeklődni efelől.
    - Miért nem vetted rá, hogy többet dolgozzék?
    - Azt hiszi édesmama, nem próbáltam? Mindent megtettem. Könyörögtem, a kezemet összetettem, a gyerekekre hivatkoztam. Azt felelte: annyit dolgozik, amennyit feltétlenül kell, de többet nem.
    - Így ment ez mindig?
    - Nem. Amíg a kegyelmes élt, mindéi) rendben volt, mert ő vaskézzel tartotta a kormányt, mert szenvedélyes gazda volt s mindennap végigjárta a gazdaságot. Az új püspök azonban nem ért hozzá s nem is érdeklődik iránta. Neki - nagyon jogosan - csak egy kívánsága van. Hogy rendben menjen minden. De mert nem megy - hiszen az 1911-es számadások még mindig nincsenek készen - és mert ha bérbe adja a birtokot, egy összegben kapja a pénzt, ami szintén nagyon fontos neki, hisz udvartartása lényegesen többe kerül, mint a boldogult kegyelmesé, azután, mert így a fundus instruktusért óriási összeget kap a bérlőtől: hát bérbe adja.
    - Szóval akkor mégis a bérbeadás miatt mondott fel?
    - Lehet. Ha azonban meg lett volna Tiborral elégedve, egyetlen szavába kerül csak és a cukorgyár átvesz bennünket. Exponálni azonban természetesen nem exponálhatja magát olyan gazdáért, akivel nem volt megelégedve.
    - Nem jó volna megvárni az esetleges bérbeadást, hogy hátha mégis itt maradhattok?
    - Ez nagyon kétélű dolog. Lehet, hogy igen, de az is lehet, hogy nem. Bánokpusztán meg most rögtön kell a tiszt, ezt a biztos lehetőséget hát nem szabad elszalasztani.
    - Azt mondják, elég gazdatiszt állás van, mert sok gazdatiszt vonul be.
    - Tévedés. A nagy és nagyobb birtokokon mind itthon maradtak, mert ha valaha, most fontos, hogy minél több legyen a kenyér. Csak az olyan kisebb gazdaságokban van üresedés, ahol a földbirtokos esetleg nem tudta kijárni a felmentést, vagy ahol tartalékos tiszt volt a gazda.
    - Kicsit messze kerülök innen.
    - Baj ez, anyám?
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789634742449
Webáruház készítés