Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Bozzay Margit Tizenötéves feleség EPUB e-könyv

Bozzay Margit Tizenötéves feleség EPUB e-könyv
990 Ft

Önök most olvashatják e sorok alatt a nevet, melyet Isten kegyelméből viselhetek. Édesapám Bozzay Dezső, e könyv írójának kisebbik fia adta nekem, melyre büszke vagyok, amíg élek. Engem, az unokát így neveztek el, aki e pár szerény mondattal, ajánlom Önöknek ezt a csodálatos könyvet. Mária - akiről a regény szól - boldogtalan családban él, s ezért gyermekfővel 15 évesen, a házasságba menekül. A házassága nem sikerül, a férje szüntelen gorombasága, a lelki szenvedések végül válásra késztetik. Két fiával s hűséges komornájával Pestre költözik és írni kezd. Az új élet a megpróbáltatások, a boldogságkeresés, a mindennapok öröme és gondja tárul elénk e csodálatosan megírt könyvben. E könyv Déry Mária élettörténetének legeleje, majd a folytatásai a Kenyér és szerelem, és a Lecke vége is az ő életét tárja elénk. Izgulunk a hősnő sorsáért, aki akár mai nő is lehetne, mert az idő múlásával a nők hétköznapi problémái nem sokat változtak. Ez a könyv bizonyítéka annak, hogy nincs olyan tragikus helyzet az életben, melyből hittel, akarattal, szeretettel ne lehetne kiutat találni.

  • Részlet az e-könyvből:

     

    A főpap

    Házasságának első hetei úgy múltak el, mint az álom. Egyik csókförgeteg után a másikba került. Az ura szinte állandóan az ölében tartotta, csókolta, ölelte, kis részekre szedte, nyúlánk, gyermeki testének minden fejletlen szépségét, csillogó dús hajának minden fürtjét s szüntelen hangoztatta: kár, hogy nem tudja egészen magába olvasztani.
    Ezt a fergeteges szerelmet, ezt a rengeteg forró csókot, ölelést, simogatást, dédelgetést, minden mértéken felül élvezte Mária. Úgy érezte magát, mint a gyermek, aki hosszú évek vágyakozása után végre cukros boltba került s korlátlanul rászabadítják az édességekre. Habzsolta az édességet. Azonban sokkal inkább a gyermek tapasztalatlanságával, mint az asszony tudatosságával. Annyira, közben észre sem vette, hogy bár a csókok és ölelések nagy örömet szereztek neki, a teljes odaadást valahogy mindig durvának, kicsit visszataszítónak találta és egyáltalán nem tudta megérteni. Mindig újra és újra bámulva nézte az urát, aki rögtön lángra gyúlt, ha magához ölelte, s aki sohase tudta csókkal bevégezni a csókolódzást.
    Ilyenkor néha eszébe jutottak nevelőnőjének célzásai, aki a negyvenéves csúnya szűz sóvárgó, felfokozott fantáziájával beszélt a szerelmi élet gyönyörűségeiről, ami egész bizonyosan a paradicsomot jelenti a földön.
    Hogy ennek igazáról meggyőződjék, meg is kockáztatott valami ilyenféle kérdést egyszer az ura előtt, de mert a felelet, amit kapott, egyáltalán nem elégítette ki, belenyugodott, hogy bizonyosan benne van a hiba, mert mindig minden dologban mást keres, mint ami benne van, vagy lehet. Emellett azonban édesen csókolt, karjait magától is, meg kérésére is nagyon sokszor fonta az ura nyaka köré s igyekezett, ahogy magának mindig ígérte volt, nagyon jó feleség lenni.
    Igyekezett tetszeni s bár soha senkitől sem látta és senki sem figyelmeztette rá, mindig kifogástalanul fésülve, világos, gyűretlen pongyolában, mosolyogva mutatkozott az ura előtt. Első útján, mely a városba vitte - mintha sok ezer éves törvény igazította volna lépteit - bement a legjobb drogériába, finom szappanokat, illatszert - s bár használatával egyáltalában nem volt tisztában - púdert vásárolt. A droguista, mert látta vevője örömét a szép dolgokon, gyakorlatlanságát a válogatásban s az ajtó előtt az elegáns hintót a libériás kocsissal, rengeteg haszontalan és felesleges dolgot sózott rá, amit azonban Mária hálás készséggel vásárolt meg. Ezek között volt egy kis női cigarettatárca alakú pudrié is, amely csiszolt tükröt s kompakt púdert és pirosítót tartalmazott. Ennek az ismeretlen boszorkányszernek éppen úgy örült, mint az arasznyi széles, leheletkönnyű csipkének és habos rózsaszínű batisztnak, amelyből életének álmát, hosszú uszályos csipkés pongyolát akart.
    Bevásárlásai végén déltájban, miután apósánál újra fésülködött, átöltözött s a frissen vásárolt illatszerrel beillatosította magát, megindultak első vizitjükre, a püspökvárba. Odamenet a kocsin Mária picit szomorúan gondolt rá, hogy milyen jó lett volna kevés púdert is tenni arcára, sőt, talán egy csöppnyi pirosítót is. De hamar rájött, hogy az ilyenféle dolgok használatát nem lehet sebtében megtanulni s igazi asszonyi ösztönnel megérezte, hogy a mesterséges szépítés csak akkor felelhet meg a célnak, ha a természetesség látszatát kelti.
    Mosolyogva ült hát ura mellett sápadt arcocskájával, nagy fekete kalapja alól kiragyogó hajával és szemével s határtalanul örült, hogy láthatja az öreg püspököt, aki kislány korában, mint apja dékánja, mindig olyan kedves és jó volt hozzá.
    Fenn a fogadóteremben azután ehhez az örömhöz még egy másik öröm is járult. A nagy, földig érő tükörben - életében először - teljes magasságában meglátta magát. Alakja magas s uszályos fekete selyemruhájának mellébe és csípőjébe varrt rengeteg vatta ellenére is szinte valószínűtlenül törékeny volt. Csodálkozva, szinte megdöbbent örömmel szemlélte magát, járt fel-alá a tükör előtt, nézte hosszú, kígyózó uszályát s észre sem vette, hogy az egyik oldalajtóban megjelenik a püspök kissé hajlott, de még így is öles, méltóságteljes alakja. Hogy megáll és mosolyogva, kedves megértéssel szemléli, ahogy önmagában gyönyörködik.
    - Csinos, igen, határozottan csinos -, vágta végre jókedvűen ketté a terem némaságát.
    Az asszony megfordult s arcát elöntötte a szégyenkezés pirossága.
    - Bocsánatot kérek... - hebegte határtalan zavarral.
    Arra már az ura is mellette állt.
    - Miért, kicsi Mária? - nevetett a püspök. - Mert nézte magát a tükörben? Tudtommal a tükör arra való, hogy nézze magát benne az ember, különösen ha ilyen fiatal és ilyen csinos. Annál is inkább, mert azt hiszem, még ennek a tükörnek is jólesik, ha időnkint szép, fiatal asszonyok nézik benne magukat, hiszen rendesen úgyis csak öreg, kövér papokat lát. - Es újra kedvesen felnevetett.
    Ez után a bevezetés után magától értetődő, hogy a harminckét terítékes asztalnál a kegyelmes jobbján ülő Mária annyira otthon érezte magát, mintha egészen megszokott dolog lett volna részére főpapok és idős mágnások társasága. Alkalmazkodó ösztönével valahogy úgy beleilleszkedett a környezetbe és emellett mégis annyira természetes volt és olyan gyermekien vidám, hogy az emeletmagasságú, óriási, komor ebédlőterem szinte napsugaras lett tőle s valamennyi komoly férfiarcon derű ragyogott.
    Estébe hajlott már a délután, mikor a püspök azzal a kötelező ígérettel, hogy ha a birtokra megy, minden nap a vendégei lesznek, elbúcsúzott tőlük.
    - Szeretném - mondta a dohányzó ajtajában nagyon komolyan s a kezüket óriási barna kezébe fogta, a másikat meg a két összefogott kézre tette -, ha életetek példaként állhatna a körülöttetek lévők előtt. Vigyázzatok hát minden szavatokra és minden tettetekre, mert a boldogságot, a szép, harmonikus életet csak napról napra való kemény munkával és soha nem lankadó, mindig egyformán meleg szeretettel lehet megszerezni, megtartani. A te anyád - fordult Inkey felé - mártír volt az apád mellett s te, az apád szívtelen, rideg, kegyetlen természetének köszönheted, hogy anyád élete virágában szinte a bánattól halt meg és hogy tízéves gyermekfejjel anya nélkül maradtál. Ez a példa legyen előtted mindig, amikor a feleséged felé fordulsz, aki szintén gyermek még s akit éppen ezért szeretettel, jósággal, megértéssel olyanná nevelhetsz, amilyenné akarsz. Te pedig - emelte fel Mária arcocskáját - sohase felejtsd el, hogy alkalmazkodással, halk szóval, szelíd mosollyal sokkal többre mehetsz, mint dacos ellenkezéssel, pattogó kiabálással, éppen ezért sohase utánozd az édesanyádat.
    Azután fejük fölé emelte kezét és félig lehunyt szemmel halkan mondva az áldás szavait, megáldotta őket.
    Mikor az áldás után Mária feje a szikrázó rubin és briliánssal ékes főpapi kézre hajolt, egy pillanatig az az érzése volt, hogy rá kellene borulnia a lila selyemmel bélelt gallérú reverendás mellre és nagyon, egészen, ki kellene ott sírnia magát. Kisírnia azért, amit mondott s a szeretetért, amellyel neki végeredményben idegen kis életüket a kezébe vette. De mert ezt nem lehetett, a lelkében lévő tengernyi hálából, szeretetből fakadó csókkal, miközben tiszta, csillogó könnycseppet hullatott rá, csókolta meg a kezében levő felszentelt kezet.

    Első könnyek

    Egy nap, mikor habos rózsaszínű pongyolájában Mária az ebédlőbe ment reggelizni, apósa, a szép szál hetvenéves, de sokkal kevesebbnek ható nyugdíjas, magas rangú megyei tisztviselő, kutató, kérdő tekintettel nézett rá szemüvege mögül.
    Mária mint mindig, most is kézcsókkal üdvözölte s utána csókra nyújtotta homlokát.
    A férfi megcsókolta, azután a szemébe nézett.
    - Mi bajod, kislányom? - kérdezte részvéttel. - Sápadt vagy s karikás a szemed.
    A gyerekasszony a szőnyeg cirádáit nézte.
    - Semmi, apa - mondta azután bizonytalanul -, csak kicsit rosszul aludtam az éjjel. - És hogy ne kelljen tovább a kérdéssel foglalkoznia, megnyomta a csengő gombját.
    A következő pillanatban simára fésült, feketeruhás, fehér- kötényes, szép, egészséges leány lépett a szobába s nagy ezüst tálcát tett a reggeli asztalra.
    A reggeli, egészen eltérően az elmúlt napokétól, majdnem hangtalanul folyt le. Mintha felhő lebegett volna a tágas, enyhe tavaszi napsugártól bearanyozott ebédlő felett. Felhő, amely néha csak a kék eget takarja el, de amely vihart is hordoz.
    - Mit parancsol ebédre, apa? - kérdezte egyik szünet közben az asszony.
    Ezt a kérdést minden nap feltette, mert apósa állítólag gyomorbajos volt s nem volt szabad mindent ennie. Ma sem tért el hát a szokástól, mert igyekezett mindenben kedvében járni, de ha megfigyelte volna valaki, láthatta volna, hogy a kérdés alatt szórakozottan az ablakon túlra néz.
    Mikor megbeszélték az ebédet, Mária kiment, hogy utána nézzen a nagy háztartás dolgainak. Ezt első naptól kezdve sohasem mulasztotta el. Reggeli után mindig letette pongyoláját vagy szalagokkal díszített reggeli ruháját, egyszerű flanell ruhába bujt s a konyha és kamra után sorra vette az egész háztartás külső részét. A hófehér orpingtonok fűthető helyiségeit: amelyeket minden nap fel kellett mosni és hinteni hamuval, az emdeni ludak ólját: amelyek már szépen ültek óriási tojásaikon, a pekingi kacsák kerítését: amelyek vígan totyogtak a kifutókban s a rózsaszínű yorkshiriek egész külön pavilonját: amelyek közül néhányan tíz-tizenkét malacot szoptattak.
    - Holnaptól kezdve a baromfinál át lehet térni a hideg eledelre - mondta a baromfis lánynak -, de a szoptató kocák kapjanak továbbra is meleg moslékot. A gácsérokból kettőt be lehet tenni tömőbe, mert már nincs rájuk szükség, s az öreg bronzpulykát is.
    A baromfiak után a kert következett. Egészen újonnan telepített három holdnyi terület, amelyben állandóan hatnyolc béres dolgozott a gyümölcsfaültetésnél, útkészítésnél, kerítéscsinálásnál. A melegágyak azonban már nemcsak zöldelltek, de friss főzeléket is adtak. Itt nagy csokornyi illatos ibolyát szedett, a kertésszel megbeszélte a japán barackfák helyét és azt, hogy mit küldjön fel a főzéshez.
    Mikor a kerítésnek szánt fagyalbokrot ültetők mellett megállt s pár pillanatig kedvesen a családjukról kérdezősködve elbeszélgetett velük, az egyik kocsis, szép szál, okos arcú paraszt, hosszan, bámuló csodálkozással nézte.
    - Olyan, mint valami virág odaát az üvegházban - mondta azután csendesen, mikor az asszony elment s mikor újra ásójára hajolt. - Milyen boldog is lehet a férfi, akinek ilyen asszonya van.
    A kertből sétára indult Mária. Nemcsak, mert a tavaszi nap ragyogóan sütött, meg mert nagyon szeretett sétálni, hanem főként, mert ma nagyon vágyott a csönd és egyedüllét után. S ez utóbbit, mert vendége volt, otthon nem találta volna meg. A kert mellett évszázados, szabadjára hagyott angolpark feküdt, amelynek csak útjai voltak gondozottak s amelyben a vizes talajt kedvelő szil- és fűzfák között embermagas bokrok rügyezni kezdő ágai kígyóztak az ég felé. Kis patakok szelték keresztül-kasul s tóvá szélesült részükben két hattyú úszkált. Ezeket is minden nap meglátogatta s minden nap megetette. Sőt lassanként úgy összebarátkozott velük, hogy a két gyönyörű állat, amikor közeledni látta, ügyetlenül, bicegő léptekkel kiment a partra s kezéből szedte ki a tejjel meglocsolt kalácsdarabokat.
    Ma azonban elmaradt az etetés. Lehajtott fejjel, kezét kis kabátja zsebébe dugva, ment el a tó mellett s észre se vette a rá várakozó madarakat. A finom, sárga kaviccsal behintett utat nézte s a tegnap estét látta... Megborzongott...
    Ó, de rémes volt - futottak át hangtalanul agyán a szavak. - S látta, amint az ura bizonytalan léptekkel, rekedten dúdolgatva bebotorkál a hálószobába. Látta, amint nehézkesen az ágya szélére ül, nyögve lehúzza cipőjét s amint cipő, ruha egy halomba dobálása után megindult az ő ágya felé.
    Látta, amint leveszi az éjjeli lámpa tompító, rózsaszínű ernyőjét, amint kivörösödött szemekkel reáhajol s érezte a bor és a dohány, lelket, gyomrot egyaránt bántó, undorító szagát.
    Amikor idáig jutott gondolatban, a főútról keskeny mellék- útra fordult. Ezen az úton az egyik óriási égerfa alatt homokkőből faragott mohos pad és asztal állott, szemben a már jócskán langyos kora tavaszi napsütéssel. Mária nagyon szerette ezt a helyet, a csendet, amely körülvette s elzártságát, amely az otthoni nagy kert meseszigetére emlékeztette. Pedig még nem is tudta, hogy élete folyamán ez a hely lesz az, ahol legjobban és legbiztosabban egyedül érezheti és igazán szívből kisírhatja magát.
    Leült a padra. A régi angolkertnek ez a része már emelkedő helyen volt, ahonnan jól lehetett látni egyik oldalon a szőlőhegy rügyesedő gesztenyefa óriásait, a másikon a kis tavat az úszkáló hattyúkkal és pirosra festett hattyúházzal s harmadikon a lejjebb fekvő tisztilakot, mögötte a kastéllyal és csipkés templomtoronnyal. Olyan tökéletes volt a harmónia itt, hogy a földszagú tavaszi némaságban, hogy pillanatra szinte meg is feledkezett arról, amiért kerekre nyílt szemmel virrasztotta ét az éjszakát. Mikor azonban a hegy után a tisztilak napfényben csillogó ablaksorára tévedt a szeme és meglátta a hálószoba ablakán lengő tüll függönyöket, újra megrázkódott és eszébe jutott minden... Az ura borgőzös leheletű szája, amely az ő száját kereste, a keze, amely szesztől felkorbácsolt vággyal a mellére csúszott és a szavai, amelyek részeg összefüggéstelenségben hagyták el ajkát. Eszébe jutott a rémület, amellyel a megalázó ölelés ellen védekezett és az undortól most éppen úgy, mintáz éjjel, keserű lett a szája és arca, teste megvonaglott.
    - Menjen, menjen, nem akarom, nem bírom! - sikoltott lelkében az éjjeli tiltakozás. - Undorodom, rosszul leszek, ha így látom magát... - És a mellén, ott a pad védett némaságában, a tavaszi meleg napon éppen olyan védekező mozdulattal tette keresztbe karjait, mint éjjel, a hálószoba félhomályában. S éppen úgy hallotta az ura rekedt, becstelen nevetését is.
    - Bírni!... bírni!... Nem bírni kell ezt!... Hagyni kell!... Fordítsd el a fejedet s akkor nem érzed a borszagot rajtam!... És csuklott egyet, keresztbevágódott a két ágyon és bizonytalan, de éhes, mohó mozdulattal utána nyúlt.
    Sikerült kikerülnie, leugrania az ágyról, kimenekülnie a harmadik szobába és magára zárnia az ajtót. Ott, a kis, rövid, szürke mokettel bevont pamlagon töltötte az éjszakát... Milyen rémes éjszakát! Végigélte alatta az egész életét. A sárga házban eltöltött éveket, kevés, nagyon kevés napsugarával és töméntelen keserűségével, az utolsó hónapok várakozásteljes, boldog izgalmát, a házassága eddigi meleg napjait s ezt a rettenetes zuhanást a napsütésből a sötétségbe.
    Mert ez, érezte, zuhanás volt... Vagy lehet-e más, lehet-e szerelem az, amely ilyen halálosan meg tudja alázni azt, akit szeret. Nem igaz! Nem lehet! Hiszen ha szeretünk, akkor sohasem mi vagyunk fontosak, hanem mindig az, akit szeretünk. Nála legalább is úgy volt. Neki nem volt fontos, sőt visszataszító volt a teljes odaadás, s mégis soha, egyetlen szóval, egyetlen mozdulattal sem árulta el ezt az ura előtt. Megtett mindent, amit kívánt, még akkor is, ha fárad t volt, még akkor is, ha lázadozott ellene a természete, mert úgy érezte, kötelesség, és mert örömet akart szerezni neki. Igaz, az ura sohasem kérdezte tőle, hogy áldozat vagy magától jött dolog- e, amit tesz, csak elfogadta kedvességét, alkalmazkodását. Ezt azonban mindig úgy tette, hogy nem volt bántó és legfőképpen nem volt megalázó... De az éjjel... Brrr... és végigfutott az undor rajta. Azt mondta, fordítsa félre a fejét... Vagyis más szóval: hogy az ő érzése, akarata számításba sem jöhet. Hogy ő csak test: lélek nélkül, érzés nélkül, amelynek egyetlen célja az, hogy az urát szolgálja még nemtelen kívánságaiban is.
    Szeméből kiszökött a keserű könny. - Most megint ott vagyok - gondolta -, ahonnan elindultam. Ott, hogy eszköz lettem és nem cél... Eszköz, amely örömet jelent, mint ahogy a sárga házban a munkát, a mindenki kiszolgálását, kényelmét jelentette.
    Soká maradt így... Lehajtott fejjel, hulló könnyekkel s valahogy messziről kezdte megérezni és megérteni, hogy minden körbe megy... Hogy az elindulás már megszabja a menetelés lehetőségét, hogy aki Eszköznek született, nem lehet Cél, s hogy aki rosszul startol, nem finiselhet jól... az mindegy, hogy a maga hibájából-e vagy máséból, de feltétlenül lemarad a boldogság versenyén.
    Felállt. Szemeiben még mindig könnyek csillogtak s könnyáztatta volt halvány arcocskája is. Ahogy állt s ahogy révedező, semmit sem látó szemeivel, összekulcsolt, vékony kezeivel a napsütésben állott, olyan volt - mintha sír mellett állana...
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789634742432
Webáruház készítés