Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Bozzay Margit A lecke vége MOBI e-könyv

Bozzay Margit A lecke vége MOBI e-könyv
990 Ft
  • Részlet az e-könyvből:

     

    XXXIV.
    Az élet legnagyobb leckéje,
    hogy megtanulunk... tanulni.

    Mária először ébredt az új lakásban. Mikor a mész, festék, terpentin és új faszagú levegőben az álom kábulatából magához tért, az első gondolata az volt: hát... ide is eljutottam.
    Nem lehet azt mondani, hogy fájdalom és keserűség nélkül, könnyedén gondolta ezt. Igazán nem. A szíve belesajdult, a lelkét szomorúság borította el és a halántéka keményen meg- koppant az egyedüllét gondolatától.
    Mert egészen egyedül volt.
    Emilnek megvolt az otthona és a Kicsi keresett. Közvetlen Martonné szomszédságában.
    A dolog lassan, de biztosan érett idáig.
    Egyik oldalon Emil házassága érlelte, a másik oldalon részben az, hogy a Kicsi közben megkapta a diplomáját, részben... az őszi virágeset... Mert Mária, bár a gyerek miatt igazán akarta, ezen sehogy sem tudta magát túltenni. Hónapok után sem tudta. Megdöbbentette és mondhatatlanul elkeserítette a tudat, hogy ő, aki olyan súlyos helyzetekben is mindig eléggé megőrizte a nyugalmát, aki az urának tizennégy esztendőn át elszenvedett brutalitásaira sohasem felelt brutalitással, de még csak neveletlenséggel sem, olyan helyzetbe jöhetett egy nő miatt, hogy ököllel... puszta ököllel... mint egy becsípett parasztlegény, beverte az ablakokat.
    Rettenetesen szégyellte magát. Úgy érezte, helyrehozhatatlan csorba esett a saját magáról alkotott véleményén. Nem tudott a Kicsire nézni: hogy ez eszébe ne jusson. Nem tudott a nőre pillantani: hogy a jelenet meg ne elevenedjék előtte. Ha az esetre gondolt: elfogta a röstelkedés, ha a fürdőszobába lépett: hallotta az üvegcsörömpölést. És tudta, ha krizantémumot lát, mindig újra átéli majd ezt a hozzá annyira méltatlan, csúf, megalázó jelenetet.
    Ez az ablakverés volt a lavina, amely elsöpörte a Kicsivel való közös otthont. Pedig Emil házassága után, mint az egyetlen természetesben, ebben állapodtak meg.
    Most ennek is vége... Ismét súlyos ütést kapott. Olyan súlyosat, hogy támolygott belé.
    Mikor azonban valamennyire helyrebillent és a szíve sem zúgott már a torkában, ha az esetre gondolt, hanem csak a helyén rezzent meg, megmondta a Kicsinek, hogy az ő szobájából nem tiltja ki Martonnét, mert hallgatólagosan beleegyezett, hogy bejárjon oda. Azt azonban nem engedte meg, hogy az új lakásba is betegye a lábát. Semmi körülmények között sem engedi, mert az élete egyetlen igényét, a nyugalmat, harmóniát nem hagyhatja felborítani.
    A Kicsi tudomásul vette ezt. Haraggal, daccal, sértődöttséggel, megbántottsággal és annak a szent hitével, hogy az anyja igaztalan, rossz, méltatlan hozzá és nem érti meg őt.
    De Mária nem törődött vele. Most már oda jutott, hogy nem törődött. Emil házassága után vette magán először észre ezt az önfenntartási ösztönfélét, amely igaz, egyelőre csak abban nyilvánult, hogy azt tudta mondani: megtörtént... Sajnos, megtörtént, de emiatt én nem engedhetem tönkremenni az életemet.
    Az életére akkor gondolt így, függetlenül, először a gyerekeivel való összekapcsolás nélkül. így, mint a sajátjára. Most már el tudta különíteni az életeket, amelyek a tudatában úgy voltak eddig, hogy az övé közepén volt és hozzá volt forrva, bele volt nőve a két gyereké.
    Hát ezután nem lesz...! Most itt van az új lakásban, amely ha rendben lesz, ha megkapja az igazi arcát, ha átveszi tőle az ő levegőjét: otthonná nemesül. Itt fogja élni az életét, itt, ebben a két szobában, itt fog dolgozni sokkal többet, jobban, mint eddig, és megpróbálja nem élni, csak nézni a két gyerek életét. Megpróbálja természetesnek tartani, hogy a két gyerek, aki fölserdülésig olyan tökéletes eszme- és érzésközösségben élt vele, mintha a képzeletbeli köldökzsinór még mindig összetartaná őket: ilyen messze kerülhetett tőle. Hogy teljesen más lett az útjuk, életük és hogy abban az új életben ő csak annyira részes, mint körülbelül az az asszony a szerelmese életében, aki hetenként egyszer egy csésze teát iszik vele.
    Hát ezután így él majd... Szépen megszokja, hogy ne az legyen az első kérdése, ha fölébred: a gyerekek elmentek-e már? hanem valami más. Talán az: - milyen az idő?
    Erzsi odakünt motozott a másik szobában. Lassan, óvatosan tologatta, húzogatta a ládákat, hogy föl ne ébressze őt. Neki is nagyon fájt a két gyerek eltávozása. Már napok óta jajgat, hogy mit fog majd csinálni, mivel tölti az időt a kisebb lakásban, ahol főzni is alig kell. A két gyerek kicsit az ő gyereke is volt. Úgy szolgálta őket, mint a rabszolga. Éjjel-nappal. Soha, semmi sem volt neki sok. Évek óta a munkából, azelőtt a lemondásból, a nélkülözésből. De a több mint húszesztendős szolgálat után joggal megmondta a véleményét is mindenről. Vagy ha nem mondhatta meg, kifejezésre juttatta egy-egy nézésben, mozdulatban. Emil természetesnek tartotta ezt és néha mulatott is rajta, a Kicsi azonban sokszor dühöngött miatta. Például Erzsi a virágeset után nem nyitotta ki az ajtót Martonnénak és őt még a diplomája megszerzése után sem urazta meg. Nem! - mondta. Azért sem! Inkább elmegy. Ő nem nyit ajtót annak, aki ilyen háborút csinált a házban és nem urazza meg a gyereket, akit csöpp kora óta Cincónak szólít. Az Istennek se.
    Milyen érdekes és önző is a gyerek... Ezeket a semmiségeket állítja szembe a negyedszázados munkával, hűséggel, ragaszkodással. Neki nem az a fontos, hogy az egész ház a lány kezében van és az jobban őriz mindent, jobban vigyáz mindenre, mintha a sajátja volna, hanem az, hogy megurazza-e őt. Nem az, hogy mit érez iránta a szívében és az agya legkisebb rekeszében is, hanem az, hogy mit lát abból, tiszteletadás formájában a világ.
    És mindennel így van... Milyen sok érzés, csiszolás, csalódás, zátonyra futás, sírás és elesés kell ahhoz, amíg a gyerek a lényeget megtanulja. Amíg rájön, hogy beszélni: könnyű... cselekedni: nehéz... Amíg elhiszi, hogy nem mindig az szeret, aki simogat és nem mindig haragszik rá és nem szereti az, aki büntet.
    De majd megtanulják. Aki akar, egyszer mindent megtanul. Ha majd érnek, ha szétszedik a dolgokat. Ha majd nemcsak egy síkban és nemcsak a felszínét látják valaminek, hanem a részleteit, a mélyét, a következményét is. Ha majd egyszer: talán hasonló esetben rájönnek arra, hogy mikor az anyjuktól elváltak, a jognak csak az egyik arcát nézték és nem látták a másikat is. Csak az emberi jogét... és nem az erkölcsit is. Mert mint embereknek joguk volt elmenni és megkezdeni a saját életüket. De mint fiúknak, nem volt joguk. Az emberi mentségük megvan a távozásra, de az erkölcsi nincs meg. Az erkölcsi kötelesség ott kellett volna, hogy tartsa őket kicsit az anyjuk mellett, hogy annak ne legyen az a keserű és soha meg nem változtatható érzése, hogy csak addig, szigorúan csak addig kellett, amíg... felnevelte őket. Csak addig... amíg rászorultak.
    A többi sok mindennel együtt, ami miatt olyan sokszor és annyit lázadoztak, majd meg fogják tanulni ezt is és majd szégyellni fogják magukat önmaguk előtt. Addig meg csak hagyni kell őket. Tegyenek, amit akarnak. Amit tudnak. Az életnek úgy látszik ez az útja és a fejlődésnek ez a törvénye.
    Ő is azt teszi, amit lehet. Bele fogja élni magát az egyedüllét tudatába és így, ezen a bizonyos kis térbeli távolságon át fogja nézni, figyelni a sorsukat.
    Erzsi tegnap nagyon kifakadt és sírva mondta: azt hitte eddig a gyerekek jók. Nem jók. Rosszak, hogy így el tudtak menni és magára tudtak hagyni két nőt. Akkor, amikor végre sok gond után megnőttek és most már nemcsak fáradság volna velük, de segíteni is tudnának. És hogy ő nem szereti többet őket, nem is beszél velük és ne is jöjjenek többé haza.
    Csacsi lány. Nem szereti őket. Nem beszél velük. És ne is jöjjenek haza. Ész nélkül fut majd az ajtóhoz, hogy beengedje őket és a legnagyobb rendetlenségben is lesz rá gondja, hogy szépen, ízlésesen adja föl nekik a teát, ha délután hazanéznek. Ez is egy azok közül a nők közül, akik elégedetlenkednek, lármáznak, haragszanak, de ha kell, gondolkodás nélkül agyonveretnék magukat azokért, akiket szeretnek.
    Azt mondta rosszak. Hosszan elgondolkozott. Nem. Nem rosszak. Sőt... Jók... Embernek legalábbis jók. Nem isznak, nem kártyáznak, semmi káros szenvedélyük nincs. Szorgalmasan dolgoznak. Ugyanígy lehetnének váltóhamisítók és hamiskártyások. Iszákosak és munkakerülők. Durvák és tiszteletlenek. Hány megteszi. Hány gyerek emel kezet apjára, anyjára, lopja, csalja őket. Milyen sok anya panaszkodott neki sírva erről. Milyen sok apa ismerte be előtte, hogy nem bír a fiával. Ilyenformán... neki még nem is szabad panaszkodnia. Nem is szabad szomorkodnia. Örülnie kell. Ezeknek a negatív örömöknek. Annak, hogy a negatív örömök nem változtak pozitív fájdalmakká. Mert az is lehetett volna. Ahelyett nem jobb így? Hát nem lehet így élni? Így is kiegyensúlyozottan élni? Nyugodtan? Egyedül? Szorgalmas, dolgos emberként? Hát hol van az megírva, hogy boldognak is muszáj lenni? Nem elég az, ha nem vagyunk boldogtalanok? Mert a pénzben bővelkedő és az adósságokban fulladozó között van ám egy harmadik fajta ember is. Az, akinek nincs ugyan egyetlen fillérje sem, de nincs... adóssága sem. Ez vagy te...! Örülj hát annak, ami nincs, pedig éppen úgy lehetne is. Elég értelmes vagy és a szerelmi csalódásod óta megtanultad már, hogy fölülről és fölényesen nézd az életet. Tanuld meg még jobban. Egészen... Tanuld meg, hogy nem benne élsz, hanem - fölötte. Nem szenvedsz tőle... hanem szemlélődsz benne. Nem vársz senkitől semmit, légióként gyerektől nem. Csak... önmagadtól. Nem vágysz másra, mint amit... önmagad megszerezhetsz. Amit önmagad elérhetsz. Igen. Kis bölcsességet, asszonyom. Bölcsességet még az érzelmi, a szentimentális dolgokban is.
    Megpróbálom... Igen... Megpróbálom - ígérte.
    És lassan kiszállt az ágyból és a lábát belebújtatta a kék selyem papucsba.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789634742401
Webáruház készítés