Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Bozzay Margit A lecke vége EPUB e-könyv

Bozzay Margit A lecke vége EPUB e-könyv
990 Ft

Szeretném a Lecke vége című könyvet édesapám néhai Bozzay Dezső, szent emlékére ajánlani. Életében, az elmúlt évtizedek alatt, nagyon vágyott arra, hogy valamikor kiadásra kerülhessenek az indexre tett könyvek édesanyja élettörténete a 15 éves feleség, a Kenyér és szerelem és e könyv, mely befejezője az életregénynek. Boldog vagyok, hogy a nagyobbik fiú Emil nagybátyám segítségemre volt, hogy megvalósuljon a kiadás és a mai ember számára e rohanó, elhidegülő világba, néhány csodálatos, tanulságos órát adjon a könyv olvasójának. Ebben a kötetben a trilógia záróművében az írónő nem kesereg, nem zokog a kátyúba jutott, vagy még inkább az elsüllyedt házasság és szerelem romjai felett, hanem megírja a csalódások, a kudarcok, a napok és percek tragédiájának gyógyszerét. Így válik a könyv kicsit optimista regénnyé, melynek gondolatokban és mondanivalóban gazdag tartalma, sok-sok tudással szinte egy életre szóló bölcsességgel ajándékozza meg az olvasót.

  • Részlet az e-könyvből:

     

    III.

    Az életen mindig a jelen uralkodik,
    de a jövő... mindig a jelenbe ereszti gyökerét.

    - Miért olyan gondterhes? - kérdezte Máriát Lázár Tibor, két nappal az éjszakai beszélgetés után. - Anyagi dolgok miatt?
    - Nem. Bár ha kissé jajgatós és gyáva természetű volnék, amiatt is volna okom. Nagyon erősen érint az ismételt fizetésredukció. Pont egyharmadát vágták le a fizetésemnek, ami most, amikor a két gyerek kétszázhúsz pengős második félévi tandíja is esedékes, nyugodtan elemi csapásszámba mehet. De nem ez bánt. A tandíjat majd kifizetem részletekben. Már számadást is csináltam, hogy a kétszázhúsz pengőért tizenhat cikket kell írnom. A tizenhatból nyolcat havonta itt-ott elhelyezek. Ilyenformán a tandíj két hónap alatt letörlesztődik. - Felsóhajtott. - Nehéz négy esztendő áll még előttem.
    - Bizony nehéz, fiam. De majd csak lemorzsolódik. Ám, ha lemorzsolódik, jön a szép idő. A könnyebb. A könnyű idő... Amikor a gyerekek majd leveszik a maga válláról a terhet és viszik maga helyett... A magáét is.
    - Szeretném hinni, hogy így lesz. Hogy csak felére is így lesz. De... - és lassan kevergette a feketét - nem merem hinni.
    - Miért nem meri? Mind a két gyerek rendes, megbízható, nagyon szeretik magát és... ami nagyon fontos, tudják mivel tartoznak magának. Tudják, hogy maga nélkül, a maga lankadatlan szorgalma, szüntelen erőfeszítése, lehetetlenséget nem ismerő áldozatkészsége nélkül a jó Isten tudja hol volnának... mik volnának... Miért vannak hát kétségei?
    - Mert ezer példa áll előttem, amikor hasonló lankadatlan szorgalmú és lehetetlenséget nem ismerő anyák egyedül maradtak. Olyan egyedül, mint az ujjam. Ez az egyik ok. A másik: hogy szinte végzetszerűen, de csalódnom kell abban, amire az életemet építem.
    - Olyan sokszor építette valamire az életét?
    - Nem sokszor... csak kétszer... De mind a kettő halálos kudarccal végződött. Miért higgyem hát, hogy ez a gyerekeknél másként lehet?
    - Az elsőről tudok... A házasság.
    - A másodikról fog tudni... A szerelem.
    A nagyon okos pillantású, szürke-kék szemek fenekén mély érdeklődés lobbant. Azután mint mindig, ha nagyon gondolkodott, hosszú, hallgató szippantásokkal szívni kezdte a méregerős, majdnem fekete szivart. Lassan, szabályos időközökben fújta ki az ezüstszínű karikákat és nézte, amint a karikák úsznak, szállnak mindig ritkábbra, nagyobbra bomlanak, gomolyognak a levegőben.
    Mikor vagy húsz ilyen ezüstkarika felbomlását végignézte és a szivar csonkig égett nikotinos, rövid ujjai között, felhajtotta a harmadik csésze feketét és megkérdezte:
    - Dezső?
    Máriának már nem fájt a név... Csak az üresség, a szakadék fájt, amely a név nyomában támadt. Olyan volt mint a beteg, akinek amputálták a lábát. A láb már régen nincs a helyén, de a betegnek még fáj... Még egyre fáj... Neki is fájt... Az üresség fájt, az értelmetlenség fájt, amely kioperált érzése helyén tátongott. Még mindig érezte a levágott lábat.
    - Igen... - mondta.
    Lázár elkapta a szót és színtelenségből, tompaságból látta, hogy nagyon mélyről jött. Hogy nagy heg van a helyén. Nem akarta hát megbolygatni, nem akart fájdalmakat okozni. Pedig... nagyon szeretett volna tudni mindent. Mindent, ami volt és ami van... De hagyta. Ráért... Csak a fiatalok nem érnek rá semmire. Csak azok türelmetlenek, mert csak azok hiszik, hogy lekésnek valamiről. Az öregek már nem... Azok már tudják, hogy minden eljön, aminek el kell jönnie, sőt, hogy sokszor túlságosan hamar jön el. Az öregek mindenre ráérnek.
    Megsimogatta hát Mária arcát. Melegen, kicsit apás jósággal, kicsit férfias szeretettel.
    - Erről... a Dezső-ügyről... majd máskor. Valamelyik este, ha ráér. Akkor elmond mindent. Vagyis inkább azt, amit nem tudok. Mert sokat tudok. Legalábbis sejtek. Most arról beszéljen, miért ilyen fáradt és letört?
    - Emil miatt.
    - Mit csinált?
    - Semmit. Sőt, ahogy ígérte, nem is fog. De én mégis nyugtalan vagyok. Mert Istenem! Ki lát bele egy ilyen fejlődő fiú lelkébe? Ki tudja kihámozni, kibányászni belőle az igazat. A meztelen igazat. És ki tudhatja, hogy meg bírja-e tartani a szavát?
    - Miről van szó?
    - Szerelmes. Egy nála jó pár évvel idősebb lányba, akiről a beszélgetés elején még úgy nyilatkozott, hogy ha megengedem, feleségül veszi, de akiről a beszélgetés végén, legalábbis látszólag... lemondott.
    Lázár rövid, halk, tompa hangon füttyentett egyet.
    - Veszedelmes dolog. Nem az, hogy szerelmes, mert az a legtermészetesebb, hanem az, hogy nála idősebbe szerelmes. Mert ebből sajnos, ritkán lesz jó. Az ilyen korú fiú tehetetlen rabszolgává válik az idősebb, de még a vele egyidős nő kezében is, akiben csöppet mindig az anyját is látja és aki az érett nő fölényével, eszével, tapasztalatával bánik vele. - Újra szivarra gyújtott. - Mit mondott a gyerek?
    - Csak a tényeket. Inkább én beszéltem. Azért, hogy ne kelljen kérdezősködnöm és hogy neki ne legyen ideje és lehetősége belemelegedni vélt igaza bizonyításába. Féltem, hogy polémiába bocsátkozunk és hogy az esetleg élesebb nézeteltérésre vezet. De rettenetesen felizgatott a dolog. Úgyhogy amikor végre hajnalban lefeküdtem, nem bírtam elaludni.
    - Tett az a szerencsétlen gyerek valami ígéretet?
    - Nem hiszem. Említette volna.
    - Mert az a legfontosabb. A gyerek ugyanis abból a ritka férfifajtából való, aki feltétlenül megtartja a szavát. De majd beszélek vele. Sajnos, tapasztalati alapon, hiszen először én is huszonegy éves koromban házasodtam. Természetesen az anyám akarata és könyörgése ellenére. Mert olyan anya nem volt, de nem is lesz, aki ne tudná, hogy tönkremegy annak a fiúnak az élete, aki gyerekfejjel házasodik. És duplán tönkremegy, ha mint én is, jóval idősebb nőt vesz feleségül. Pedig higgye el, nem is tehettem róla. A nő akarta így.
    - Én is ilyenféle dologtól félek. Hogy a lány akarja... És mert Emil lágy, meglehetősen sok feminin hajlandósággal rendelkező fiú, majd engedi befolyásolni magát.
    - Édes fiam, minden férfi engedi. Még a legférfiasabb is. Még az is lágy viasz lesz annak a nőnek a kezében, akit szeret. Mert a szerelemben nemcsak a nő változik meg. A férfi is. Ami nem csoda, mert az antik görög világ filozófiája szerint a szerelem a legsúlyosabb elmebajok egyike.
    - Legalábbis az első időben. Viszont a nőknek ez az első idő túlnon-túl elég céljuk eléréséhez. Megnyugtató azonban, hogy Emilnek még négy esztendeje van az első idő számára, mert hiszen még kiskorú. Viszont mire nagykorú lesz, talán túl lesz az első időn.
    - Reméljük. Bár a feminin tulajdonságokba a hűség is beletartozik.
    - Én is erre gondoltam hajnalban és ennek a kapcsán arra, hogy ha tehetném, holnap vonatra ültetném a gyereket és kiküldeném külföldre.
    - Hatásos orvosság lenne. Ebben a korban egy esztendő alatt a legsúlyosabb elmebajból is kigyógyul az ember.
    - Lássa, ha valami ilyenfajta nagy és nehéz dologgal kerülök szembe, valami olyannal, amely döntően irányító lehet az egész életre - bár máskor soha -, ilyenkor mindig tele vagyok engesztelhetetlen, égő gyűlölettel.
    - Ki ellen?
    - Inkey Tibor ellen.
    - Nem értem. Miért?
    - Az alávalóságáért. Hogy a vagyonunkat, a két gyereke vagyonát... a két gyereke jövőjét... a két gyereke egész életét elprédálta. Hogy ellopta tőlünk, ami jogosan megilletett minket és elitta, kártyázta, nőzte. Hogy én végig az egész életemen keresztül azért robotolok, mert nincs mögöttem semmi, amire támaszkodhatnék. Hogy a két gyerek nincstelenül indul az életbe, hogy az útjuk talán egészen más irányt vesz, mint venne, ha nem kellene, mindjárt az életük legelején kulinak lenniük. Hogy tovább fejlődhetnének, tanulhatnának és azok lehetnének, akik... lenni akarnak... És nem azok... akik lenni tudnak.
    - Talán igaza van, talán nincs. Az ellenkező partit nem játszhatjuk végig. Náluk sem, magunknál sem. Lehet, ha a volt férje úgynevezetten rendes ember, maga ma valahol vidéken él kényelmesen, jó módban, kicsit elhízva, négy-öt gyerek között. De lehet az is, ahhoz, hogy maga Inkey Mária lehessen, meg kellett halnia nemcsak Inkey Tibornénak, de Inkey Tiborné életlehetőségeinek is. Vagy nem gondolja, hogy döbbenetesen szűk horizontja lett volna vidéken, ha Inkey Tiborné miliőjében dolgozik? Sőt talán dolgozni sem tudott volna. Hátha a tehetségének kellett ez a földrengés, amely igaz, mindent összedöntött maga körül, de amely új és a réginél sokkal szebb, színesebb, tágabb, mélyebb, gazdagabb életlehetőségeket adott. Hátha a rutinját, amely ma megvan és mindig jobban meglesz, csak az tudta kifejleszteni, hogy az élet ostorral állott a háta mögött. Hogy vezényelte: gázszámlára...! villanyra...! tandíjra...! pár cipőre...! és a többi. Hátha ez kellett és hátha csak ennek köszönheti, hogy ma már olyan játszva dolgozik, hogy egy cikket, amelyen hat-nyolc év előtt egész napig kínlódott - miután már egy napig gondolkodott -, most könnyedén megír két-három óra alatt. Hogy a stílusa, amely a tehetsége, a készsége ellenére is nem egy helyen volt szürke és nem egy helyen döcögött, ma könnyed, színes, eleven és magától gördülő. Hogy nagyot fejlődött és hogy ezután fog csak igazán azzá fejlődni, amivé lennie kell. Es különben is, függetlenül ettől, visszamenne vidékre úriasszonynak?
    Mária megrázta a fejét.
    - Nem... Ezer holdért sem. Az én életem, munkám, kötelességem itt van és nem cserélem fel semmiért. - Fájó, borongó felhő lebbent át a szemén. - Igaz, sokszor vágyom nap, kert, föld, virág, fa, sok-sok szabad levegő után és sokszor rettenetesen szerencsétlennek érzem magamat a bezártságban, de vissza a régi életembe, a legjobb, legszeretőbb férj mellé sem mennék.
    - Na lássa... Ne sokallja hát az árat, amit fizetett. Vegye úgy, hogy minden csúf és méltatlan, keserves és fájó, igaztalan és aljas dolgon azért kellett keresztülmennie, hogy elérkezzen a mai útjára. Lehet, hogy azoknak a méltatlan és keserves dolgoknak az összessége adta a többletet, amely a művészt a tehetséges dilettáns fölé emeli. Hogy ez a többlet az, amely a néző szemből... látó szemet, a szívből... érző szívet csinált, és a szájat megtanította a szavak zengő ritmusára, lelket megfogó muzsikájára.
    - Lehet - mondta csendesen és belenyugvással.
    - Na úgy-e? És most emelje föl kis szamár a fejét, mosolyogjon kicsit és a taknyost bízza rám. Majd elintézem. Eljöhetek vacsorára?
    Mária szót fogadott. Mosolygott.
    - Természetesen. És gulyást akar, ugye?
    - Azt. Reszketős galuskával.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789634742395
Webáruház készítés