Borbély Szilárd: A testhez_EPUB

Versek a kötetből:

18.
A Vőlegény

18.1.
[A szeretet sebe]
Szeretett Atyám! Most valamennyi szétszóratott
lelki képességemet összeszedem, hogy papírra
vessem mindazt a gyötrelmet, amit lelkem érez.
Ó, atyám, a tévelygő lélek menekül keresésem elől,
és kietlen pusztaságokban tűnik el, akárcsak kereső
igyekezete. Mindent elnyel valami titokzatos erő,
amely felemészt egy−egy percnyi megkönnyebbülés,
éber pillanat után. Keresem, atyám, a sötét szakadék
szélén, ahonnét már−már zuhanni látom magamat, s ha
olykor úgy érzem, újra megtalálom, elhúzódik előlem,
s én semmit sem találok. Hová tegyem szegény szívemet,
amely majd meghasad a mellemben? Kopogtatok a
Fogoly szívén, de nem felel. Mit jelenthet ez? Kiszáradt,
tikkadt szívem eleped Utána. Jóformán nincs már
hitem: amikor a legdühödtebben tombol a vihar,
és mérhetetlen nyomorúságom agyonnyom, tehetetlen
vagyok, és nem tudok a boldog reménység könnyű
szárnyaira kelni. Nincs bennem szeretet. Nincs bennem
felebaráti szeretet sem. El sem tudom mondani, atyám,
mekkora ellenállást kellett legyőznöm, hogy mindez...

18.3.
[A lélek vérző sebe]
Szeretett Atyám, a betlehemi Gyermek töltse be szívét, és
halmozza el minden mennyei ajándékkal! A kisded Jézus
közelgő ünnepére azt kívánom Önnek, legyen a szíve az ő
virágos bölcsője, amelyben minden kényelmetlenség nélkül
nyugodhat. Tévelygő lettem, Atyám. Ki ment meg saját
magamtól? Ki szabadít ki e halálra szánt testből? Ki nyújt
kezet, hogy el ne borítson, el ne nyeljen a hatalmas, mély
óceán? Igent kell mondanom, amikor meglátom azt a titokzatos
lényt, aki mindenütt sebez, s nem hagy időt, hogy a régi sebek
begyógyuljanak, hanem újabbakat nyit fölöttük? Kezeimen,
lábaimon, a szívem fölött jobb felől az ő áldott sebei virágoznak.
Ó atyám, jöjjön segítségemre! Egész bensőm vérzik, és gyakran
el kell viselnem, hogy azt lássam, kívül is vérzem. Egészen
beburkol a sűrű sötétség; valami hatalmas erő, egy láthatatlan
lény ereje felemészt. Azon gondolkodom, hogy talán árthat
a léleknek az, hogy anélkül hiszek, hogy bármit is éreznék. Az
utóbbi időben, úgy érzem, két, látszólag teljesen ellentétes erő
elhatalmasodik lelkemen: az élni akarás és a halálvágy, hogy
egyesüljek a Vőlegénnyel. De amikor látom, hogy nem bírom
hordozni e végtelen szeretet súlyát, és nem tudom őt létem
kicsinységébe zárva megőrizni, eltölt a félelem, hogy netán el kell
engednem őt, hiszen nem fér meg szívem szűkös hajlékában

19.
A Gravitációhoz
Te, úgy vagy itt, míg este van,
ha harmat száll a padra,
s hozzá döntve egy bicikli.
A nikkel kerékagyra
lehull a fény. A csillagok
ma hullámanyagrészek,
s a tengerekben árapály,
de nélküled nem élnek... –
Te úgy vagy itt, mint ím e fa,
mely Ég felé törekszik,
de általad hullt Földre rég,
s a csírából növekszik
egy Gondolat, amely anyag
formájában se nyugszik,
s bár vízzel szívja meg magát:
az érzés nem öregszik.

48.
A Gondolathoz
Ó, Gondolat, miképp az elme lelke,
személytelen vagy, mint az istenek?
Vagy tárgya vagy az agysejtekbe
áramló anyagnak? Mit higgyenek,
mondd, hogy mikortól számít a magzat
anyagtalan voltában létezőnek?
A gondolattól, hogy elkövetkezhet?
Az ígérettől, hogy talán megszülethet?
Mert a létezés nem anyaghoz kötött?
Hogy képzelhető hát el, mikor még,
mint ismeretlen bolygóról földre jött
idegen vírus, testet ölt a női testben?
Mint gondolat, időt teremt zuhanása,
a lélek létét, mely az anyagba száműzve
forma, másként szólva az anyag tisztulása,
ki a Holdkapun át lép a földi lágerekbe?
Az arányaiban még transzhumán
néhány hetes magzat elvárja már,
hogy őt is emberként szeressék?
A puszta létezését, nem a testét,
amely még a Változások Háza?
De megcsillan a méhnek éjszakája
mélyén egy apró gondolat, alvás a
nap kilencvenöt százaléka bárha?
A hathetes lényecske néha sír,
hatalmas homlokkal előre bukva
rejti el szemét, amelyből könny
szivárog lassan át a méhburokba...
A várakozás az anyag tengelye,
s miképp a Messiás, mint gondolat,
a magzatburok ajtaját keresve
múló kezekkel az Időn elmatat.