Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Bókay János: Mario_MOBI

Bókay János: Mario_MOBI
890 Ft890

A társadalmi korlátok áthághatatlan idejében játszódik Bókay János remek regénye. Helyszíne az olasz riviéra, s annak egyik legelegánsabb szállodája. Az unatkozó gazdagok mulatnak, flörtölnek, s amikor a jóképű, fess és izmos Mario - aki korábban matróz volt - belekerül pincérként ebbe a körforgásba, magasra csapnak érzelmek és indulatok...

  • Részlet az e-könyből:

     

    Egyszerre nekilendül a szél, végignyargal a parton, a hullámok felcsapnak és gomolyogva rohannak a felhők. Nem tart sokáig; hirtelen csend támad, csak a tenger zúgása hallatszik, a szívem összeszorul, figyelek, várok, érzem, hogy minden figyel és vár körülöttem, - most: a szoba kifényesedik és a villám szomjas nyelve rácsap a tengerre. Most aztán hallatszik a csattanás; a föld is megremeg belé.
    - Mario! - hallom halkan. - Alszol, Mario?
    Lám, Guido is ébren van. Reszket a paplan alatt. Nézd csak, milyen gyerek még, fél a vihartól!
    - Félek, Mario, - vallja be suttogva. -
    Átnőhetnék az ágyadba? - És úgy simul hozzám, mintha anyja mellé bújna…
    A lányok is ébren vannak a szomszéd szobában. Hallják a hangunkat és átkopognak az ajtón.
    - Gyere át, Mario, félünk a vihartól, - kiáltja Inez.
    - Majd Guidót küldöm át helyettem, - felelem tréfásan.
    Inez felkacag:
    - Nem bánom, küldd csak!
    De Guido komolyra veszi a dolgot, közelebb bújik hozzám és könyörögve mondja:
    - Ne küldj, nem megyek. Félek az asszonyoktól, - súgja a fülembe, és sírva fakad...
    A vihar elült, már pirkad a hajnal, az égen versenyt úsznak a rózsaszínű felhők. Guido még mellettem fekszik, hallgatunk, tűnődünk, a távolba nézünk a felkelő nap felé!
    - Szeretem Mábelt, - sóhajtja Guido.
    - Ó, te kis ostoba, hiszen te félsz az asszonyoktól!
    - Igen, de Mábelt szeretem, tőle nem félek, csak őt szeretem egyedül...
    Nevetni akarok, kinevetni a kölyköt, de csodálatos, nem tudok nevetni.
    - Mesélj nekem a szerelemről, - kéri Guido és rám emeli kék gyerekszemét.
    - Mit meséljek…
    - Mondd, voltál már szerelmes?
    Igaz, még sohasem voltam szerelmes…
    - Elég legyen, - mondom a gyereknek és visszaküldöm a saját ágyába.
    De még sokáig nem tudok aludni; tikkasztó meleg fojtogat, a vihar nem hűtötte le a levegőt… Ma alaposan szemügyre vettem.
    Milyen különös asszony! ... A kora! Húsz-huszonkét éves. De valami bánatos komolyság lengi körül, ami elhomályosítja fiatalságát. Nem tekint soha senkire és semmire, tűnődve néz maga elé, mintha fátyolon keresztül nézne, mintha szempillái álmos selyme ránehezednék tekintetére. A távolba néz, ki a tengerre, a tengeren túl, a bukó látóhatárra. A szeme nem kék, mint ahogy hittem; zöld, mint a tenger, mikor sötét felhő mögül süt rá a nap, nyugodt és mozdulatlan, de sárga kis fénypontok cikáznak rajta; olykor felvillan, de tüstént megint elhomályosul. Állát feltámasztja keze fejével, s ha a szél könnyű szőke hajáról elszabadít egy fürtöt, úgy simítja azt hátra homlokáról, mintha egy gondolatot akarna elsimítani… A mozdulata lassú, de a keze élénk. Még sohasem láttam fehérebb kezet. Vékony és fehér s olyan finom a bőre, hogy átviláglanak rajta az erek. És az ujjai folyton vibrálnak, mintha rejtett gondolatok ütemét kísérnék.
    Leül, cigarettára gyújt, - ebéd előtt, - tekintetével követi a füstöt, melyet lassan lehel ki magából. Ott állok mellette és várok. Nem merek szólni, nem merem megzavarni, olyan csendes és elgondolkozott.
    - Signora... - mondom végül.
    - Ah, igen, - feleli és csodálkozva néz rám.
    Ki lehet ez a különös asszony?
    Ma Darionak, a szakácsnak van a születésnapja. Este, mikor a vendégek már elmentek, ünnepi lakomát rendeztünk a tiszteletére. Az egész szállodai személyzet részt vett a lakomán, mindenki, kivétel nélkül, egyedül Antonio hiányzott, azt mondta, rosszul érzi magát. Ó, ez az Antonio, hogy gyűlöli Dariot, nem tud megbocsátani neki. A kis Máriát is le akarta (beszélni, hogy részt vegyen az ünnepségen. »Nem való neked az ilyesmi, - mondta - még gyerek vagy, ágyban a helyed. Majd én őrködöm fölötted... « De Mária nem is hederített rá, kinevette és meg volt sértve, s felvette legszebb ruháját.
    Én Roberto mellé ültem, - hiszen olyan mulatságos ember. Persze a vörös Júlia ült a másik oldalán. Mellettem a másik hely még üres volt. Egyszerre csak hozzám lép a kis Mária világoskék selyemruhájában és alázatosan megkérdezi tőlem: »Megengeded, hogy melléd üljek?« »Tessék«, mondom neki kurtán: »ha jól esik!«
    Kezdődik a lakoma. Zajong, kiabál mindenki, finom fogások követik egymást, melyeket a kuktáik készítettek mesterüknek, és folyik a szesz. Dario az asztalfőn ül, fenséges kövérségében, öntelten, megelégedetten és nyájasan, mint valami uralkodó. »Neróra hasonlít" - szól át hozzám Giuseppe, aki ma elemében van, mert ihatik ragyásig; »csakhogy csirkevér áztatja kezet«. - Pietro, a főúr, mondja az ünnepi beszédet. Mikor befejezte, lelkesülten üvöltenek, éltetik az ünnepeltet és a szónokot, s megkettőzött erővel esnek neki a kancsóknak. Most látom csak, hogy Inez ül szemben velem. Kiabál és veri az asztalt, a szeme úgy tüzel, mintha lángra akarna gyúlni. »Hé, Mario!« kiáltja felém és felemeli poharát: »Koccintsunk! Béküljünk ki!« Mikor már kiittam a poharamat, látom, hogy a kis Mária is szeretett volna koccintani velem. Ott ül felemelt pohárral és könny áztatja szemét. Újra töltök és koccintok vele.
    - Mondd csak, Roberto, - fordulok a szomszédomhoz - mi újság a szállodában?
    Robertonak tetszik az érdeklődésem, nyájasan, titokzatosan mosolyog. Legyint a kezével.
    - Ha én beszélni akarnék... - mondja és alig- várja, hogy beszélhessen.
    - No, ne légy olyan begombolkozott, - biztatom ravaszul. - Mesélj valamit. Valami újat.
    És Roberto mesél, galád szavakat fűz egybe, össze-vissza fecseg, mindenről és mindenkiről, beszennyez mindenkit, senki se szent előtte.
    - Igen, igen, ezt már tudom, - szakítom félbe türelmetlenül. - Valami újat mesélj. Az új vendégekről...
    Ördöngős lány ez az Inez, hiúz füle van.
    - Nézzétek csak, gyerekek, - kiáltja gúnyosan - milyen kíváncsi lett a tengeri medve!
    Ő már érti... De ez a hájfejű Roberto még mindig nem tudja, mit akarok.
    Kicsit abbahagyom a faggatást, nehogy feltűnő legyen.
    - Ki az a szőke hölgy? - kezdem aztán közönyösen.
    - Melyik szőke hölgy? - kérdezi Roberto.
    - Az a magányos, fiatal szőke hölgy, aki az én asztalomnál ül a tenger mellett...
    - Az a sápadt, lenge teremtés, aki folyton bagózik?
    - Az.
    - Hm... - mondja és halkan füttyent egyet, mint aki tele van tudással.
    A vér a fejembe szökik, a kezem összeszorul.
    - Te, Roberto, - mondom neki - ne add a bölcset. Mit tudsz róla? Hadd hallom...
    - Én?... - vigyorog kajánul. - Nem tudok róla semmit. Hogy is tudnék... Vigyázz, fel ne nyársalj! Egy szót se szólok többet. - És sértődötten elhallgat.
    - Mario szerelmes! - kiáltja Inez diadalmasan. - Egy satnya kis signorába szerelmes. Egy szőke Madonnába! Majd kiesik a szeme, mikor ránéz.
    De senki se hallotta szavait; mindenki részeg már és pokoli a lárma. Csak Roberto pislogott szaporán, s a kis Mária megszorította a karomat.
    - Igaz ez, Mario? - kérdezte remegő hangon.
    - Hagyj békén! - förmedtem rá durván s úgy tettem, mintha nem is hallottam volna Inezt.
    - Pedig én is szőke vagyok, mint ő, - suttogta Mária.
    Most várnom kellett; Roberto gyanút fogott s nem akartam olajat önteni a tűzre.
    Egy ideig hallgatok. De a kíváncsiság újra erőt vesz rajtam.
    - Nos hát, mit tudsz róla, Roberto?
    - Egy szót se szólok többet. Isten óvjon!
    - Asszony? Lány?
    - Nem tudom.
    - Mi a neve?
    - Nem tudom.
    És konokul hallgat. Bosszant ez az ember. De esküszöm, hogy kifogok rajta! Cselhez folyamodom.
    - Jól van hát. Ha nem akarsz beszélni, majd máshoz fordulóik. Megkérdezem Vittoriot. Ő majd nem kéreti magát.
    Nem vált be a számításom.
    - Hahaha! - kacag Roberto. - Csak kérdezd meg, rajta! Meglátod, mit tud! De azt előre megmondhatom neked, hogy Vittorio egyetlen egyszer se volt nála. Egyedül fésülködik. - Még a nevét se tudja, - fűzte hozzá óvatosan.
    De most váratlan segítség érkezett.
    Júlia, aki már borvirágos hangulatban volt, bosszantani akarta Robertot.
    - Ne hagyd magad ugratni, Mario, - kiáltotta át hozzám vőlegénye háta mögött. - Roberto se tud többet, mint Vittorio. A szőke signora nem reggelizik a szobájában, nem is hozat semmit. Még sohasem volt nála Roberto. Ha tudni akarsz valamit, hozzám fordulj, egyenesen hozzám, szívesen állok a rendelkezésedre.
    De ezt már nem tűrhette Roberto. Hogy kihalásszák szájából a falatot, hogy lefőzzék tudásban, - nem, ezt nem tűrhette.
    - Hallgass! - mondta Júliának. - Nem kérdezett senki.
    Majd hozzám fordult:
    - Hát mit akarsz tudni voltaképpen?
    - A nevét.
    - Tessa… Tessa Cavalieri.
    - Férjes asszony?
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633986806
Webáruház készítés