Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Bistey András: Ehrenfeld lovag_EPUB

Bistey András: Ehrenfeld lovag_EPUB
940 Ft940

TARTALOM
Akvárium
Első közös nyarunk
Obsiton
Talált pénz
A lidérccsirke
Barackvirág története
Ehrenfeld lovag
e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    Amikor ötvenegyben elvittek katonának, én olyan buta voltam, hogy nagyítóval se lehetett volna hozzám hasonlót találni. Hat elemit kijártam, de hát az nem sokat ért, mert a háború alatt csak tessék-lássék mentünk iskolába, és az apám még akkor is sokszor kivett tavasztól, és csak akkor engedett megint, ha beállt a fagy. A tanító nem nagyon bánta, legalább kevesebb kölyökkel kellett bajlódnia. Én nagyon örültem, ha apám magával vitt a földre, nem szerettem az iskolát. Nem láttam értelmét, azt hittem, úgyis földtúró paraszt maradok, akkor meg minek vesztegessem rá az időt?
    Apám, szegény, nyugodjon békében, hirtelen haragú, testes ember volt, azt mondják felénk az olyanra, hogy nagy természetű. Szeretett enni, inni, asszonyok után járkálni, de hát ahhoz két hold föld nagyon kevés volt, így aztán mindig forrt benne a harag, hogy ez sincs, az sincs, ezt se lehet, meg azt se lehet. Dolgozni meg hát, szóval, nem nagyon szeretett, na nem szép, hogy az ember ilyet mond az apjáról, de ez az igazság. Ami munka a két hold földön adódott, azt elvégezte, nem mondom, de azon felül nem törte magát. Más szegény ember, ha végzett a magáén, napszám után nézett, vállalt ezt-azt a tehetősebb gazdáknál, de apám csak legyintett, ha küldte volna az anyám, és azt mondta, nem hagyja, hogy a sok rohadt zsírosparaszt kizsarolja.
    Nem sokra jutottunk, csak az a rossz kis vizes tanyánk volt, amit még a nagyapám épített, az anyám apja, abban telt el a gyerekkorom Még szerencse, hogy csak ketten voltunk testvérek, egy húgom született még, két évvel fiatalabb nálam.
    Anyám baromfit tartott, tehenet fejt, így az ennivaló kikerült éppen, de azon felül semmi. Ha mégis egy kis pénzhez jutott valamiből, apám vitte a kocsmába. Hogy részeges lett volna, azt nem mondhatom, inkább a társaság miatt ivott, szóba elegyedett boldoggal-boldogtalannal, fizetett is, amíg volt miből, de hát annyi sohasem volt, hogy alkoholista lehetett volna. Nem mondom, később, amikor már jobban telt rá, gyakrabban berúgott, azt mondják, a halálát is az alkohol okozta, nem kapott volna agyvérzést, ha kevesebbet iszik.
    Ahogy kezdtem serdülni a háború vége felé, apám egyre jobban rám hagyta a munkát, azért is vett ki sokszor hetekre az iskolából, amikor kitavaszodott. A frontra nem vitték ki, sőt katona sem volt, máig se tudom, hogy miért, pénzünk nem volt, hogy megkenjünk valakit a mentesítésért, az biztos.
    A földosztáskor kaptunk két holdat, nem volt valami jó föld, de mégiscsak négy holdunk volt már, nem kettő, meg én is jobban bírtam a munkát, kezdtünk volna fölpendülni, ha apám el nem issza, ami kis pénzt ezért-azért bevettünk. Végül odáig jutott a dolog, hogy a saját kamránkból vittem el egy-egy zsák búzát vagy kukoricát, hogy az árát lopva anyámnak adjam, mielőtt apám elkótyavetyélte volna, hogy megigya az árát. De hát ez nem volt valami sok, legföljebb egy-egy cipőre tellett nekem vagy a húgomnak belőle, hogy mégse mezítláb járjunk vasárnap a faluba. Akkor már tizenhat-tizenhét éves, kisebbforma legény voltam, ugye, szerettem volna én is legyeskedni a lányok körül, és szégyelltem a kopott ruhámat meg a foltozott cipőmet.
    Egyszer apám elcsípett, mikor egy fél zsák búzával éppen Perzsi nénémhez igyekeztem. Perzsi néném szegről-végről rokon volt, olyan adó-vevő, szerző asszony, mindenben meg tudta fogni a hasznot. Vásározott, pénzt adott percentre, pálinkát főzött, és mérte a tanyasiaknak. Ha valamelyik legény elcsent otthonról valamit, megvette tőle, vagy adott érte egy kis pálinkát. Én is éppen hozzá igyekeztem a fél zsák búzával, amikor apám rajtacsípett. Kérdezte, hogy hová viszem, mondtam, hogy Perzsi nénémhez. „Teszed le te, a tolvaj istenedet!” Felkapott egy botot, hogy majd ellátja a bajomat, én meg ledobtam a zsákot a vállamról, egy vasvilla volt az istálló falának támasztva, azt kaptam kézbe. „Meg ne üssön, mert nem tudom, mit teszek!” Ezt mondtam, és lehet, hogy bele is vágtam volna azt a villát, ha megüt. Láthatta apám is, hogy több kettőnél, mert eldobta a botot. „Ha pénz kell, tőlem kérj!” mondta. „Amíg van, jut neked is, nem szorulsz tolvajlásra.” Azt hitte, nekem is pálinkára kell a pénz, hadd higgye, nem mondtam, hogy anyámnak adogattam. Attól kezdve vasárnaponként kéretlenül is a kezembe nyomott öt-tíz forintot, mikor mennyi került. Nem kis pénz volt az akkor, egy nyáron összerakosgattam belőle egy olcsóbb cipőre valót. Később meg már bevettek cséplőbandába is, megint jobb lett egy kicsit az életünk, mert anyámnak adtam a részemet, ő meg rám és a húgomra költötte.
    Így éldegéltünk a háború után, nem nagyon tudtuk, mi változott a világban, mert rádió sehol sem volt a tanyákon, mint valami csodát mesélték, hogy van olyan, amelyikhez nem kell áram, úgy mondták, teleppel működik, telepes rádió, de én olyat sose láttam, később se, mert akkor más másfélék voltak divatban. Újságot nem olvastunk, legföljebb ha a tanyasi boltos belecsomagolta a cukrot meg az élesztőt, de hát milyen újságolvasás volt az? Abból nemigen lehetett megtudni, hogy mekkorát változott a világ.
    Egyszer aztán kezdték nagyon beszélni, hogy jön a téeszcsé, elveszik a földet. Még leginkább a faluban hallottunk híreket, ha bementünk árulni a hetipiacra, ott összejött mindenféle ember, meséltek annyi mindent, csodás történeteket halottlátókról, boszorkányokról, emberevő oláhcigányokról, meg hát arról is, hogy nemsokára minden közös lesz, csajkában kapjuk az ételt, közös szálláson lakunk, de még azt is mondogatták, hogy az asszonyokat is közösen használják majd a férfiemberek.
    Én hittem erősen, hogy így lesz, nem bántam volna, ha kiutalnak nekem is egy nőt, mert tizenhét évesen még olyan szűz voltam, mint a most nyílt liliomszál.
    A mi vidékünk kiesik a forgalomból, országút, vasút elkerüli. Arrafelé valahogy nem erőltették rögtön a téeszcsét, jobbára akkor szervezték már, amikor én elkerültem onnan. De a szóbeszéd járta róla előbb is, senki sem tudta, hogy milyen lesz, csak a félelem nőtt az emberekben.
    Ötvenegyben elvittek katonának, ahogy már mondtam, és bizony nagyon keserves hetek következtek. Én voltam a legbutább a században, ha kimenőkor otthagytak a többiek valahol – heccből megtették sokszor -, fél éjszaka kóvályogtam, mire nagy nehezen visszataláltam a laktanyába.
    Pest olyan volt nekem, mintha őserdőbe kerültem volna, tele veszéllyel, állandóan résen kellett lennem. Buszra, villamosra sohase ültem egyedül, mert az engem mindig másfelé vitt, nem oda, ahová én akartam menni.
    Lehetőleg hallgattam, de néha mégis meg kellett szólalni, és olyankor a többiek gyakran dőltek a röhögéstől, ahányan voltak, annyifelé. Én lettem a tahó paraszt, akivel jó vicceket lehetett csinálni, mondjuk éjjel bebokszozni a seggét, ha lerúgja a takarót, vagy belehugyozni az ágyába, és utána cukkolni, hogy tán pelenka kéne, ha még nem tudod visszatartani.
    Egy darabig tűrtem, mert meg voltam keveredve, ki kellett ismernem magam abban a világban, de ahogy eltelt néhány hét, rájöttem, hogy nincs abban semmi boszorkányság. Ha egy kicsit odafigyelek, meg tudok én is csinálni mindent, amit kívánnak tőlem, ezt-azt még jobban is, mint a többiek. Mert a kiképzés során azért kiderült, hogy kiben mi van, észrevettem, hogy erősebb vagyok, mint sokan a századból, és lehet, hogy van, amit nehezebben értek meg, de hát a többiek sem egyetemi professzorok, a tanulásban is utol tudom érni őket.
    Elhatároztam, hogy megmutatom, én se vagyok alábbvaló senkinél, attól kezdve minden feladatot igyekeztem a legpontosabban végrehajtani, ha valamire önként jelentkezőket kértek, elsőnek nyújtottam föl a kezemet, elkezdtem újságot olvasni, és ha kérdeztek, mondtam, mondtam az imperialistákat meg a koreai háborút.
    Akkoriban még divat volt a sajtófélóra, valaki fölkészült az aznapi újságból, elmondta, amit a leglényegesebbnek talált benne, azután föltették a kérdést, hogy „No, elvtársak, hát ki akar hozzászólni?” Hozzászóló eleinte nemigen volt, azután kijelölték, hogy ezen a héten te, te meg te szóltok hozzá, káromkodott is magában, aki sorra került.
    Amikor először a kezembe vettem az újságot, a tizedét se értettem, olvastam a neveket, de nem tudtam, hogy ki kicsoda, ugye Sztálinon meg Rákosin kívül, mert őróluk már előbb is hallottam. Egy-két hét alatt azonban összeálltak a dolgok, sokszor olyan volt nekem az újság, mint egy folytatásos regény, rájöttem, hogy – különösen a külpolitikában – mindig ugyanazokról van szó, végül már tudogattam, hogy ez ki, az ki, és szinte vártam, hogy na, holnapra mi történik a koreai háborúban vagy a Rosenberg házaspárral.
    Amikor egy ilyen sajtófélórán először jelentkeztem, méghozzá magamtól, mert addig engem nem jelöltek ki hozzászólónak, tán nem gondolták, hogy tudok valami értelmeset mondani, a többiek összesúgtak, láttam, már előre készültek, hogy no majd jól kiröhögnek, de erre ugye nem került sor, mert vigyáztam nagyon, hogy csak olyat mondjak, ami benne van az újságban. Még néhányszor hozzászóltam, azután egyszer hívatott a századparancsnok. Megkérdezte, hány osztályt végeztem, hol éltem eddig, kik a szüleim, mennyi földjük van, mire számítok a leszerelés után, meg ilyesmit. A hang is alig jött ki a torkomon, tőlem azelőtt ilyet soha senki nem kérdezett. Felelgettem, ahogy tudtam, végül a századparancsnok azzal bocsátott utamra, hogy tanuljak, olvassak sokat, igyekezzek a legjobb tudásom szerint megfelelni a bizalomnak, amit a dolgozó nép helyezett belém azzal, hogy méltónak talált a fegyveres szolgálatra, meg hogy jelentkezzek továbbtanulásra, a nyolc általános nélkül már semmi sem lehet belőlem, végezzem el a hiányzó két osztályt, hiszen előttem nyitva az út, a dolgozó parasztság gyermekeire nagy szüksége van a népi demokráciának.
    Nemsokára megindult a tanfolyam, egy év alatt elvégeztük a két osztályt, és ez azért is jó volt, mert fölmentést kaptam sokféle foglalkozás alól, amíg a többiek a sarat taposták, én tanultam a jól fűtött tanteremben, és még engem dicsértek nyakra-főre a lelkesedésemért.
    Megváltozott körülöttem a világ. A többiek érezték, hogy a fölötteseim fölfigyeltek rám, sokan abbahagyták a piszkálásomat, sőt hirtelen a barátaim lettek, a kimenőkön fizettek, igyekeztek a kedvembe járni. Mások szintén leszálltak rólam, de levegő lettem nekik, átnéztek rajtam, mintha nem is volnék. És végül maradtak néhányan, akik még gorombábban folytatták, amit az első napokban elkezdtek. Addig csak szórakoztak rajtam, de most láttam, hogy gyűlölnek, be akarják bizonyítani, hogy ugyanaz a tahó paraszt vagyok, aki a bevonuláskor voltam. Azért már elviselhetőbb lett a helyzetem, volt akihez szólhattam, és a piszkálódásnak is vége lett hamarosan.
    Az egyik nagypofájú pesti vagány, akitől a többiek tartottak, mert azt híresztelte magáról, hogy a bevonulása előtt bokszolni tanult, addig heccelt, amíg jól szájon nem töröltem, de úgy ám, hogy hármat bukfencezett. Én balkezes vagyok, ő meg arra számított tán, hogy jobb kézzel ütöm meg, és akkor majd jól ellátja a bajomat, és ha kitudódik, még arra is hivatkozhat, hogy én ütöttem először. De nem tudott megverni, mert egyetlen ütésemtől összeesett, mint egy vizes rongy. Még ígérgette, hogy majd számolunk, de már nem vették komolyan, én se féltem tőle. Közben megkaptam az első csillagot is, akkor már pláne senki sem mert kezet emelni rám.
    Én még a seregben is szűz voltam, vagyis nem volt dolgom nővel, csak hallgattam, hogy a többiek miket mesélnek, elhittem mindent, és szégyelltem magam, hogy milyen idétlen vagyok, nem tudok nőt szerezni magamnak. Ahogy telt az idő, és lett néhány barátom, együtt mászkáltunk kimenőkor Pesten, leginkább a kocsmákat jártuk, persze főleg a nőkről folyt a szó, én is hazudoztam összevissza, parasztlányoktól finom úriasszonyokig mindent.
    No, végül az is megtörtént, amire régen vágytam, mégpedig nem is akárhogy. A laktanyát hátul drótkerítés vette körül, nagy, elvadult telek volt mellette, embermagasságúra nőtt rajta a gaz. Valami rossz cigánykurvák odaszoktak, és ott keféltek tíz forintért a katonákkal. De hát a kerítésen ugye bajos volt átmászni, kivágni se lehetett a drótot, mert a lyukat észrevették volna, ezért azt találták ki, hogy a lány a nyakába kapta a szoknyáját, a fenekét a drótkerítéshez támasztotta, a katona meg kidugta a micsodáját a lyukon, és így történt meg a dolog.
    Gyakran előfordult, hogy a lány elszaladt a tíz forinttal, és a szegény katona csak nézhetett utána, máskor meg ő intett be, ha a lány csak a végén kérte a pénzt. Így azután kitalálták, hogy a lány előre elvette a fizetséget, a katona viszont fogta a haját vagy a ruháját, és csak akkor engedte el, amikor befejezték.
    Hát én is így ismertem meg a szerelmet, azután persze másképpen is, mert ahogy fölbátorodtam, akadt már nő, aki lefeküdt velem, némelyik pénzt se kért.
    Nem sokkal a leszerelésem előtt hívatott ismét a századparancsnok. Egy másik tiszt is volt vele, annak kék parolija volt, és olyan szigorú arccal méregetett, hogy a hideg kezdett futkározni a hátamon. Azután kiderült, hogy azt akarják, ne szereljek le, sőt lépjek be az ávóba. Ők nem így mondták, de hát így nevezte azt mindenki, mi magunk is, miért ne nevezhetném így?
    Az az igazság, hogy én az első néhány hét után, amikor a heccelődők, gúnyolódók leszálltak rólam, már jól éreztem magam a seregben. Volt ruhám, pénzem, szállásom, később már tekintélyem is volt, akarhattam-e még valamit?
    Nem értettem, hogy a többiek miért vannak úgy oda az eltávozásért, én néha még akkor se mentem haza, ha engedtek volna. Tán az anyám sopánkodását meg az apám részeg hablatyolását hallgatni? Nézni a szegénységüket?
    Mert közben otthon is megcsinálták a téeszcsét, sok parasztot kukoricára térdeltettek a községházán, és a szervezők fél éjszaka taposták meg rugdosták a lábukat. Mire a bokájuk cipóra dagadt, a legtöbb aláírta a belépési nyilatkozatot.
    De persze utána baszott dolgozni, élt a tartalékjából, ha volt neki, vagy inkább éhezett. Úgy volt vele, hogy ha behajtottatok a közösbe, dolgozzatok helyettem, rohadt kommunisták, hát ugye a következő évben már csak a gaz nőtt mindenfelé, a kenyérért pedig még faluhelyen is százméteres sorokban álltak kora hajnaltól az emberek.
    Apám az elsők között lépett be, vitte a négy holdját, őhozzá nem kellett senkinek nyúlni, hogy meggyőzze. Hogy az elsők között volt, még ki is emelték, valami kisebb tisztséget viselt egy darabig, amiből megélt munka nélkül, és többre is vitte volna, ha kevesebbet iszik vagy jobban titkolja. Otthon és a bizalmas barátai előtt ő is szidta a téeszcsét, de ha nagy néha mégis hazamentem, láttam én, hogy nincs elkeseredve, sőt mintha nagyon is megtalálta volna a számítását.
    Szóval megkérdeztek, hogy akarok-e ávós lenni, de ahogy ott ültem előttük a századparancsnok irodájában, megéreztem, hogy itt már minden el van intézve, olyan nincs, hogy én azt mondjam, nem lépek be. Végiggondoltam ezt azóta tán százszor is, eljátszottam a gondolattal, hogy mi történt volna velem, ha nemet mondok. Elképzelni se nagyon tudom, de az biztos, hogy nagyon másképpen alakult volna az életem. Jobban-e, rosszabbul-e, azt nem tudom, de nem így.
    Akkor persze nem is gondoltam semmire, rámondtam, hogy belépek, örültem is neki, úgy igaz. Mert hát mire mentem volna haza? A döglődő téeszcsére? Az iparban keresték az embert, nem mondom, Sztálinvárosban volt munka, de hát mit kezdtem volna ott a nyolc általánosommal? Lehettem volna segédmunkás, tróger, „Hozzad má’, vigyed má’ az anyád szentségit!” Ez lehettem volna, és azért a sereg után ez valahogy nem tetszett. Két csillag volt már a gimnasztyorkámon, egyiket se a veréb szarta oda, én zavarászhattam másokat, hát ugye nehéz lett volna újra megszokni, hogy engem zavarásszanak. Meg a munka is nehéz volt Sztálinvárosban, ha esett, ha fújt, az építkezésnek menni kellett, az se mindegy, hogy az ember hol keresi meg a pénzt, eső veri, nap szikkasztja, vagy ül egy jól fűtött irodában, ha meg menni kell, kocsit adnak alá.
    Így azután rámondtam, hogy belépek, erre a kék parolis tiszt is megenyhült egy kicsit, kezet adott, és azt mondta, mostantól kezdve éjjel-nappal egyetlen cél lebegjen a szemem előtt, a harc az ellenség ellen. Mert az ellenség nemcsak körülvett bennünket, de be is furakodott közénk, és mi azért vagyunk, hogy leleplezzük, megsemmisítsük.
    Hát így kerültem az ávóba, ott is csak arra törekedtem, hogy amit mondanak, azt végrehajtsam, tudtam, hogy akkor nagy baj nem lehet.
    Egy pár hétig Pesten maradtam, ott még nem nagyon bíztak rám semmit, volt olyan nap, hogy ültem az asztal mellett, és csak a sarkokat bámultam, nem akadt munkám. Máskor meg dossziékat varrtam, mint a könyvkötők, egy vastag tűvel átszurkáltam az összerakott papírokat, és madzaggal megkötöttem. Ezt is igyekeztem úgy csinálni, hogy ne legyen benne hiba. Arra gondoltam, hogy ha ez a munkám, hát ezt végzem el, ez is jobb, mint maltert keverni Sztálinvárosban.
    Egyszer azért majdnem megjártam Pesten, még ma is a hideg futkos a hátamon, ha rágondolok. Az első napok után néha megbíztak valami aprósággal: levelet küldtek velem, meg kellett néznem, hogy valaki tényleg egy bizonyos címen lakik-e meg ilyesmi. Levelet vittem éppen egy megadott címre, akkor már elég jól ismertem Pestet, nem tévedtem el, mint az első hetekben a bevonulásom után, meg is találtam a házat elég könnyen, fölmentem a lépcsőn, stimmelt az ajtó is. Becsengettem, jó sokáig nem mozdult senki odabent. Ja, elfelejtettem mondani, hogy éppen civilben voltam, mert volt egyenruhám is meg civil ruhám is, hol ezt hordtam, hol azt, ahogy kellett. Szóval becsengettem, és nagy sokára kinyílt az ajtón fejmagasságban egy kis ablak, és kinézett rajta egy ember. „Mit akar?” kérdezte nyersen. Mondtam neki, hogy levelet hoztam erre a címre. „Biztos, hogy nem tévesztette el?” „Az nem létezik, hogy eltévesztettem volna!” mondtam nagy magabiztosan. „Hát akkor jöjjön be!” Ez az ember kinyitotta az ajtót, beléptem, és abban a pillanatban valaki a hátamba nyomta egy pisztoly csövét. Mert ugye, kiderült, hogy ketten voltak odabent, az egyik beeresztett, a másikat eltakarta a kinyíló ajtószárny, és így észrevétlenül a hátam mögé kerülhetett. „No, állj csak a falhoz!” mondta a szemben lévő, és már neki is pisztoly volt a kezében. „És tedd föl a kezedet!” Egy pillanat alatt elvették a pisztolyomat meg a levelet, s amíg azt nézegették, én úgy álltam fölemelt karral az előszobában. Azután megenyhültek egy kicsit, különösen amikor megmutattam az igazolványomat. A végén azt mondták, hiba történt, mert nekik tudni kellett volna, hogy jövök, és szerencsém van, hogy nem tettem félreérthető mozdulatot, mert azonnal agyonlőttek volna.
    Nem sokkal ezután elhelyeztek Pestről egy kisvárosba, nem nagyon messze a jugoszláv határtól. No, ott már jobban akadt munka, be is fogtak szinte azonnal. Önállóan dolgoztam, szóval nem egészen önállóan, mert úgy senki sem dolgozhatott, de saját ügyeket kaptam, informátoraim voltak. Az elején nem nagyon sikerültek a dolgaim, hiába, azt is tanulni kell, mint minden mást, nehezen tudtam szót érteni az informátoraimmal. A többségüket ugye úgy szervezték be erőszakkal, meg voltak félemlítve, nemigen törték magukat, aztán eredmény semmi. Persze azért nem mind ilyen volt, emlékszem egy öregasszonyra, elmondhatom nyugodtan, biztosan meghalt azóta, akkoriban is volt már vagy hetven éves, az direkt élvezte azt a munkát, jött-ment, mindenkivel szóba elegyedett, adta a szegény elesett, magányos öreg mamát, akibe már csak hálni jár a lélek, és hát ugye egy ilyen előtt az emberek nem tesznek lakatot a szájukra, ő meg írta a hosszú jelentéseket. Neki köszönhetem az első sikeremet is, megakadályoztunk egy tiltott határátlépést, azért dicséretet is kaptam. „Hej, mama!” mondtam utána az öregasszonynak, „Ha maga ötven évvel fiatalabb lenne, mi ketten csodákat művelnénk ebben a szakmában!” Nevette nagyon, hogy úgy van, de lehet, hogy ha ötven évvel fiatalabb lett volna, akad más szórakozása. Mert szórakozásból csinálta, csak hogy elfoglalja magát. Más öregasszony kötöget, horgol, macskákat vagy papagájt tart, ő meg az emberek után szaglászott, és jelentéseket írt. Ilyen is van.
    Adódhat ugye a kérdés, hogy hogyan bántunk az emberekkel. Kerek perec kimondva, hogy vertük-e, akit úgy hoztak be hozzánk. Hát, ugye, előfordult. Nem mondok nagy újságot vele, előfordult. De a szóbeszéd aztán ezt is megtetézte alaposan, például föld alatti betonbunkerekkel, amikben ezrével lettek volna elzárva ítélet nélkül a rabok meg ilyesmivel. Én nem láttam, de nem is hiszem, hogy lett volna. Pesten se, hát még kisebb helyeken! Ötvenhatban keresték a bunkereket, láttam én is a moziban, de nem találták, pedig hát azoknak víz kell, villany kell, levegő kell, azokat nem lehet csak úgy elrejteni. Verés, nem mondom, az előfordult. Most állíthatnám, hogy én nem, én soha egy ujjal se senkihez, de ha már elkezdtem, minek hazudjak, nem igaz?
    Egyszer behoztak egy embert, hogy hangosan szidta Rákosit valami sorbaállásnál, no azt nagyon megvertem. Tán azt a legjobban az összes között, azt úgy vitték el, nem bírt a saját lábán…
    Megkérdezhetné, hogy hát miért tettem. Megmondom, Rákosi nekem olyan volt még akkor, mint az apám. Nem mint az igazi, hanem amilyet szerettem volna: okosat, jóságosat, aki törődik velem. De még ezzel is keveset mondtam, Rákosi nekem nemcsak az apám volt, de valóságos szent ember, aki csodát tett az országgal. Volt ugye azelőtt a nagy szegénység mindenfelé, azután csak hallottuk, hogy fölépült a Népstadion, az egész Sztálinváros, bányák, erőművek, épült a metró, hát mi volt az akkor nekem, ha nem csoda? De csodát láttam akkor is, ha a magam sorsára tekintettem. Mert mi voltam én azelőtt? Tudatlan, tahó parasztgyerek, akinek bele lehetett hugyozni az ágyába, aki buszra, villamosra szállni nem mert, hát ilyen voltam én. És három év alatt lett belőlem alhadnagy, akinek szava volt a világban, akinek lehetőleg igyekeztek a kedvébe járni, akitől féltek: na, ez volt az igazság! És ezt Rákosinak köszönhettem, megmondták világosan, hát hogyne vertem volna meg azt az embert, aki szidni merészelte? Akárha az apámat vagy az anyámat szidta volna.
    És mit tesz a véletlen, vagy tizenöt évvel később újra találkoztam azzal az emberrel. A nevére már nem emlékszem, de az arcát megismerném most is.
    Akkoriban betegeskedtem, gyakran rám jöttek ilyen szédüléses rosszullétek. Most már elmúltak, hogy gyorsan lekopogjam, kaptam orvosságot, meg szanatóriumban voltam, és úgy gondolom, teljesen meggyógyítottak. No, de akkoriban még gyakran elkapott a szédülés, csak később mentem orvoshoz vele. Olyankor meg kellett állnom, leültem, ha volt hová, és néhány perc alatt elmúlt, mehettem tovább. Így történt akkor is, már nem tudom, hová igyekeztem éppen, amikor rám jött a szédülés. Megálltam, nekitámaszkodtam egy deszkakerítésnek, merthogy falusias forma külső rész volt arra, és vártam, hogy elmúljon, de valahogy makacsabbnak mutatkozott, mint máskor. Szégyelltem leülni az út szélére, hátha jön valaki, de a szédülés csak nem múlt el, akkor jutott eszembe, hogy kérek egy pohár vizet. Ott volt az utcaajtó két lépésre, nyitva is találtam, kis virágoskert volt belül, téglajárda vezetett át rajta a verandához. Fölmentem, beköszöntem jó hangosan, nem válaszolt senki. Már éppen fordultam volna vissza, a konyhába nem akartam bemenni, amikor egyszer csak előttem termett az az ember, akit úgy megvertem Rákosi miatt. Az volt az első gondolatom, hogy most visszaadhatja a kölcsönt, ilyen szédülősen nem tudok védekezni, pedig egyébként aligha bírt volna velem. Én meghíztam az eltelt évek során, ő meg inkább összement, de hát mondom, nagyon rosszul éreztem magam. Azután láttam, hogy esze ágában sincs verekedni, csak rám nézett kérdően, hogy mit akarok. Úgy tettem, mintha nem tudnám, hogy ki áll előttem, akadozó nyelvvel kértem egy pohár vizet. Gondolom, látta, hogy rosszul vagyok, mert a vér igencsak kiszaladt az arcomból. Megint nem szólt, bement a konyhába, és egy festett bögrében kihozta a vizet. Fölhajtottam, megköszöntem, azután elmentem. Nem kísért ki, csak állt a verandán, és szinte éreztem, hogy a hátamba fúródik a pillantása. No, most lettem aztán igazán rosszul, a kerítésnek támaszkodva elvergődtem egy sarokkal odébbig, azután szégyen ide, szégyen oda, leültem a járda szélére, mert attól féltem, hogy összeesek.
    Ahogy megállapodtam abban a kisvárosban, ahol kevesebb volt a szórakozás meg a néznivaló, mint Pesten, gyakrabban eszembe jutott a család, és ha volt egy kis időm, hazalátogattam.
    Az apám egyre jobban ivott, így aztán anyámnak adogattam egy kis pénzt, hogy jusson nekik valamire. Mindig elszomorodtam otthon, az apám többnyire részeg volt, az anyám összement, néhány év alatt madárcsontú kis öregasszony lett belőle, a húgom meg valahogy megkeseredett vagy megsavanyodott, nem is tudom, hogy mondhatnám jobban. Alig múlt húsz, nem is volt nagyon csúnya lány, nála csúnyábbak is könnyen férjhez mentek, ő meg egyáltalán senkinek se kellett. Felénk akkoriban még tizenöt-tizenhat évesen mentek férjhez a lányok, a húgom már vénlánynak érezte magát húszévesen, hiába mondtam, hogy legyen egy kicsit vidámabb, öltözzön fiatalosabban, vagy hagyja ott a tanyát, keresek neki munkát, ahol emberek között foroghat, ismerkedhet, akkor biztosan felségül veszi valaki, de csak a fejét ingatta, hogy nem és nem. Hát ha nem, akkor nem, még meg is haragudtam rá, ha direkt meg akar savanyodni, én erővel nem tudok segíteni rajta. Olyan templomos fajta lett volna már akkor is, de megmondtam neki, hogy letöröm a derekát, ha megtudom, hogy templomba jár, nekem ne dörgöljék az orrom alá a családomat, nem azért kínlódtam annyit, hogy a bolondságával mindent elrontson. No egy kicsit ezért el is hidegültünk egymástól, nem ment velem sehová, ha otthon voltam, pedig hívtam eleinte, nem is nagyon szólt hozzám, azóta se ír, még egy lapot a névnapomra sem, pedig én mindig küldök neki. Hallottam, hogy néhány éve eljár a templomba, ha ezért nem mer írni, igazán nagy szamár, tőlem most már járhat, nem szólnék bele.
    Az anyám természete is megváltozott, valahogy nem tudtam vele úgy beszélgetni, mint azelőtt. Még katonakoromban is mindig panaszkodott, hogy apám részeges meg goromba, elviszi a pénzt otthonról, keresni meg alig keres, szóval őszinte volt, utána meg csak ült, sóhajtozott, ha kérdeztem, válaszolt, ha pénzt adtam neki, megköszönte, de mintha idegen lettem volna, vendég a háznál. Azt hiszem, túl nagy embernek hitt, és valahogy elfogódott volt, ha hazamentem, vagy mit tudom én!
    Apám ellenben mindig nagyon megörült nekem, hívott a kocsmába, fizettetett velem, dicsekedett az ávós fiával, akitől mindenki fél, ezt nem nagyon szerettem, meg az se tetszett, hogy csak mindenféle aljanép jött oda a potyára, dögön élő cigányok, félnótás falubolondjai, akik már elitták az eszüket, a többiek inkább gyorsan fizettek, és valami ürüggyel elmentek, ha az apám nagy hangon hívta őket.
    Gyakran kérdezgette tőlem, hogy mikor lesz már háború. Először nem értettem, hogy miért izgatja ez annyira, arra gondoltam, hogy tán engem félt vagy saját magát, de egyszer részegen elmondta, hogy ő alig várja a háborút, csak attól fél, hogy ha túl sokára tör ki, már nem veszik be katonának. Ötvenéves volt éppen abban az esztendőben. „Aztán miért akarja, hogy háború legyen?” kérdeztem, és nevettem magamban, hogy na, részegségében mivel áll elő. „Végigzabráljuk a rohadt kapitalistákat!” kiabálta, és hadonászott a karjával. „Minden a mienk lesz, érted? Minden!” Az arca bíborvörös lett, a szeme lángolt, attól féltem, megüti a guta. „Így tépem le róla az arany nyakláncot!” mutatta. „Így szakítom ki a füléből a gyémánt fülbevalót!” Tántorgott és hadonászott, én meg úgy nevettem, hogy a könnyem is potyogott. Azután megbotlott valami vakondtúrásban, és végigvágódott az elszáradt nedves füvön, alig bírtam talpra állítani és hazatámogatni.
    Másnap hajnalban agyonlőttem egy embert. Úgy történt, hogy a hajnali busszal kellett visszamennem, hogy elérjem a vonatcsatlakozást. A tanyabejárásunknál észrevettem, hogy valaki lapul az akácsurjánok között a kocsiút szélén. Ősz felé járt az idő, sok levelet elhullatott az akácfa, és a holdfényben észrevettem, hogy rejtőzik valaki a gallyak között. Kibiztosítottam a pisztolyomat, de még nem nagyon gondoltam rosszra, hiszen lehetett az a mezőőr is vagy éppen valami tolvaj, akitől nem kell tartanom, örül, ha nem zavarják meg. Sok minden kint volt még a földeken, az emberek meg loptak, ahogy csak lehetett.
    De ahogy közelebb értem, és a rejtőzködő árnyék nem mozdult, mégis ideges lettem. Ott kellett elmennem mellette az ösvényen, akár agyonüthetett volna, ha akar. Olyan öt lépésről odakiáltottam: „Állj! Ki vagy?” Egész kicsit mozdult valami, mintha csak a szél surrogtatta volna a leveleket, de én tudtam, hogy van ott valaki. „Gyere elő, akárki vagy!” kiáltottam újra, de semmi sem mozdult. Fölemeltem a pisztolyt, és odalőttem. Valaki följajdult, hatalmas csörtetés támadt, ketten kiugrottak a bokorból, és kétfelé elrohantak.
    Egy ismerős legény maradt ott sebesülten. A tüdejébe ment a golyó, de lehet, hogy valami nagyobb eret is megsértett benne, mert orrán-száján dőlt a vér, csak hörgött meg jajgatott néhány percig, azután meghalt. Így arra se derült fény, hogy ki volt a másik kettő, pedig nagyon nyomoztak, napokig hallgatták ki az embereket a tanyákon meg a faluban.
    Úgy lehetett, hogy hárman összeálltak, hogy majd hajnalban, ha megyek a buszhoz, elkapnak a dűlőúton. Ha egy kicsit elgondolkozóbb lettem volna, vagy sötétebb az éjszaka, talán sikerül is, és én már harminc éve halott lennék.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    978963364862B
Webáruház készítés