Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Bistey András: A kápolna_MOBI

Bistey András: A kápolna_MOBI
1 190 Ft1190

Bistey András kisregénye 2014-ben jelent meg a Hungarovox Kiadónál, és rögtön elfogyott. Nemcsak az olvasók, de a kritika is szerette a művet: számos kritikusa méltatta a könyvet, mely egy művész széthullásának és teljes megsemmisülésének torkából visszaforduló élet története.
A festőt 1957-ben kicsapják a főiskoláról, lecsúszása szinte megállíthatatlan. Ám ekkor jön a megbízás: készítsen freskót egy kápolnába. A feladat megfogja, megtartja és átalakítja a fiatalembert: ahogy alakul a freskó, úgy tér vissza a világba festőnk...

  • Részlet az e-könyvből:

     

    3.

    Nehezen tudott átnyomakodni az iskola folyosóján nyüzsgő gyerekek között. Az őszi napfény széles csíkokban dőlt be a kitárt ablakokon. Megcsapta az iskolák jellegzetes szaga, amelyben a fölvert por, a rohangálásban kimelegedett gyerekek izzadságszaga keveredetett a konyháéval. Németh nem látta a konyhát, de érezte, hogy ott van a közelben.
    Váratlanul teljes lendülettel nekirohant egy fiú, azután lesunyt fejjel elosont volna, de Németh elkapta a karját.
    - Tábori tanár urat keresem - mondta. - Hol találom meg?
    - A tanáriban.
    - Az merre van?
    - Az emeleten.
    Németh elengedte a karját, a gyerek elrohant.
    A tanári szoba ajtaján kívülről nem volt kilincs, kopogtatni kellett. Ám mielőtt még kinyitotta volna valaki belülről, egy női hang szólalt meg Németh háta mögött.
    - Kit keres?
    Fehérköpenyes vékony, fiatal nő állt mellette, ha nincs rajta a köpeny, elveszett volna a gyerekek között.
    - Tábori Istvánt keresem.
    - Megnézem.
    A nő kulccsal kinyitotta az ajtót, és előre ment, Németh belépett utána. A zsúfolt teremben vastagon gomolygott a cigarettafüst, mindenki emelt hangon beszélt. Majdnem olyan nagy volt a zaj, mint a folyosón. A tanárok többsége nő volt, Németh csak egy magas, őszülő férfit látott közöttük, egy székre állított kávéfőzőt figyelt az ablak előtt. A fiatal nő, akivel egyszerre lépett be a helyiségbe, a falon lévő táblához ment, amelyre gombostűvel különböző színű korongokat erősítettek. Egy pillantást vetett rá, azután visszafordult Némethhez.
    - Órája volt - mondta jó hangosan, hogy túlkiabálja a többieket. - Jön hamarosan.
    - Sajnos nem ismerem személyesen.
    - Majd szólok. - A nő elmosolyodott, szép fehér fogai kivillantak. Csak engem figyeljen! - Egy újabb ajtónyitásra hirtelen megfordult. - Már nem is kell. Megérkezett, akit keres. Pista!
    A férfi nem hallotta a kiáltást, továbbment a beszélgető csoportok között. Hímzett vászonborítású napló és egy nagy mappa volt a hóna alatt. Németh csak hátulról látta, sovány volt, kissé görnyedten járt.
    - Pista! - A tanárnő utána lépett, hátulról a vállára csapott. - Keresnek.
    A férfi megfordult, rosszkedvű pillantással végigmérte a nőt.
    - Mi az?
    Csontos arcán kiütköztek a másnapos szakáll borostái. Az állcsúcsán mély ránc volt, Németh arra gondolt, hogy vajon hogy tudja belőle kiborotválni a szakállát.
    - Keresnek.
    A férfi szeme riadtan megrebbent.
    - Kicsoda?
    A nő Németh felé intett a szemével. Tábori kelletlenül közelebb jött.
    - Tábori István vagyok. Tessék!
    Németh úgy érezte, lehetetlen a füstben fuldokolva, a hangzavart túlkiabálva elmondani, hogy mi járatban van.
    - Beszélhetnénk valahol nyugodtabb körülmények között? Túl nagy itt a zaj meg a nyüzsgés. Ha ráér egy kicsit, hosszabban szeretném igénybe venni az idejét. - Tábori nem válaszolt, bizalmatlanul nézett rá. - Németh György vagyok! - Az ügyvéd egy kicsit meghajolt, de nem nyújtott kezet, nem volt biztos benne, hogy a másik is nyújtaná a kezét. - Csátésról jöttem. Arról van szó, hogy egy munkára szeretném megkérni.
    - Milyen munkára?
    - Egy freskót akarunk csináltatni.
    - Ez valami tévedés. Összetéveszt valakivel, vagy ugratják… vagy engem…
    - Nem, nem! - Németh hirtelen összerezzent, mert a feje fölött dobhártyarepesztő hangerővel megszólalt a csengő. A tanári szoba hirtelen fölbolydult, a hangzavar megerősödött, egyszerre mindenki kapkodni kezdett. Németh félrehúzódott, mert a kifelé igyekvők elsodorták volna. - Egészen biztos, hogy nem tévedés.
    Egy perc alatt kiürült a terem, rájuk szakadt a csend. Csak a kávéfőzőt bűvölő férfi meg egy szinte fehérre szőkített hajú nagydarab nő maradt bent.
    - Tehát miről van szó? - Tábori közelebb hajolt, és suttogni kezdett.
    - Remélem, nem tartom föl. - Németh is lehalkította a hangját. Előbb a zaj volt kellemetlen, most meg a csend. Tudta, hogy akármilyen halkan beszél, a két tanár minden szavát hallja, és ez zavarta.
    Tábori megrázta a fejét.
    - Mára befejeztem.
    - Akkor meghívom valahová. Ne zavarjuk a kollégáit.
    - Itt lakom a szomszédban. - Tábori vállat vont. - Csak kocsmák vannak a közelben, jobb, ha hazamegyünk.
    Úttörőtábort ábrázoló kép díszítette a lépcsővel szemben lévő falat. Németh csak most figyelt föl rá. Megállt előtte egy pillanatra. Látszott, hogy gyerekek készítették, vagy aki festette, jól utánozta a gyerekrajzok bumfordiságát.
    Tábori észrevette, hogy Németh a képet nézi, és kényszeredetten vállat vont.
    - A gyerekek munkája. Én csak segítettem nekik. Az igazgató ötlete volt…
    Németh közelebb ment a falhoz, megérintette az ujja hegyével, éppen csak elérte a kép alsó szélét.
    - Milyen technikával készült?
    - Száraz falra festették, különösebb előkészítés nélkül.
    - Mi freskót szeretnénk.
    Tábori bólintott.
    - Említette. - Csend volt egy darabig, Tábori elindult a lépcsőn lefelé. - Hogy talált rám? Azt mondta, hogy Csátésról jött, ugye? Soha nem jártam arrafelé, azt sem tudom, hol van.
    - Az Alföldön.
    Kiértek az épületből. Ragyogóan sütött a nap, egy kis szél mozgatta az iskola előtt álló fák sárguló leveleit. Csak halk zümmögésként hallatszott távolról egy forgalmas főút zaja. Tábori szó nélkül elindult a töredezett járdán.
    - Még mindig nem mondta meg, hogy honnan tudta a nevemet.
    - Van egy közös ismerősünk, Gárdonyi Miklós. Még pesti egyetemista koromból ismerem. Jogra jártam, de voltak főiskolás ismerőseim. Érdekelt a képzőművészet, nem nyitottak kiállítást nélkülem Budapesten, de vidékre is lejártunk, ha valami érdekesebbnek ígérkezett. A megyeszékhelyen van egy művésztelep, Miklós ott dolgozik.
    - Szóval Gárdonyi Miklós… Ő küldte hozzám. De miért? Egyáltalán, milyen freskót akarnak? Hová? Ki rendelte meg?
    - Van nálunk a temetőben egy szép kis kápolna, abba szeretnénk freskókat készíttetni.
    - Ki az a mi?
    - Az egyháztanács.
    - Milyen tanács?
    - Az egyháztanács a hívek akarata szerint úgy döntött, hogy freskót készíttet a temetői kápolnába, és engem bízott meg, hogy keressek valakit, aki elkészíti. De nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz.
    - Először Gárdonyit kérték föl, és ő nem vállalta. - Németh bólintott. Némán mentek néhány lépést. - Miért nem?
    Németh habozott, nem tudta elárulja-e Gárdonyi igazi indokait. Tábori elmosolyodott.
    - Nem merte vállalni, ugye?
    - Azt mondta, sok munkája van. Sok megrendelést kap, megbecsülik a megyében.
    - Ezt a megbecsülést nem akarja kockáztatni templomfestéssel.
    - Igen… azt hiszem.
    Fölnevettek mind a ketten. Némethben egyszerre feloldódott az idegenség és a zavar, mintha már évek óta ismerte volna Táborit, mintha ő is ott lett volna abban a régi diáktársaságban.
    Tábori megállt egy hosszú, földszintes ház előtt, és belépett a kapun. Négyszögletes, tágas udvarra értek, onnan nyíltak körben a lakások. Egy kis szél támadt, port kapott föl, forogva a magasba emelte. Az egyik ajtó előtt, elgazosodott ágyásban virágok tengődtek. Tábori kinyitotta a legközelebbi ajtót.
    - Itt lakom. - Hátrafordult, amíg a kulccsal matatott. - A nővérem dolgozik, a gyerekek iskolában vannak.
    Amikor beléptek, Némethet megcsapta a nedves lakások jellegzetes dohszaga. Tábori előrement, benyitott egy cellaszerű kis szobába. Egy szekrény, asztal, két szék meg egy vaságy volt benne, de zsúfoltan, hogy alig lehetett elmenni közöttük. Tábori leült az ágy szélére, helyet mutatott Némethnek az egyik széken.
    - Tehát Gárdonyi nem vállalta a freskó elkészítését, ellenben azt javasolta, hogy keressenek meg engem, és kérjenek föl a munkára. - Németh bólintott. - Ez nagyon szép - folytatta Tábori egy kicsit keresve a szavakat -, de azért jó, ha tudják, hogy én nem vagyok festő. Nem kaptam meg a diplomámat, sem a szövetségnek, sem az alapnak nem vagyok tagja, sőt rajztanári oklevelem sincs, az iskolában a hivatalos besorolásom képesítés nélküli nevelő.
    - Ezt Miklós is említette.
    - És mégis fölkérnek a munkára?
    - Tudjuk, hogy elvégezte a főiskolát, az utolsó félévben következett be az a szerencsétlen…
    - Három évig kemencét takarítottam egy téglagyárban, azután megengedték, hogy rajzot tanítsak.
    - De miért? - Németh egy pillanat múlva már megbánta a kérdést, hát gyorsan hozzátette: - Ne haragudjon, igazán nem kíváncsiságból… - Hirtelen elhallgatott.
    - Rajzoltam egy karikatúra-sorozatot. Valaki kitette a faliújságra, a fél főiskola ott tolongott előtte Néhány napig kint volt a falon, azután eltűnt, csak a rendőrségen láttam viszont hónapok múlva. Mutattak néhány fényképet is, valaki szorgalmasan lefotózta, ahogy körbeállnak, széles mosollyal a kezemet szorongatják. Egyértelmű volt a helyzet. - Hirtelen felugrott, eltűnt néhány pillanatra, azután egy üveg borral és két pohárral tért vissza. Németh észrevette, hogy egy kicsit remeg a keze, amíg tölt. - Egészségére! - Tábori magasra emelte a poharat, azután mohón kiitta. Németh is ivott egy keveset, közben fél szemmel figyelte.
    Alkoholista - gondolta aggodalmasan, amikor a másik egy nagy sóhajjal letette az üres poharat az asztalra. - Megjárhatjuk vele. - Hirtelen rosszkedve támadt. Abszurd helyzetnek látszott, hogy egy dohos kispesti udvari lakásban ül, és egy képesítés nélküli rajztanárral, aki valószínűleg alkoholista, a temetői kápolna festéséről tárgyal.
    Tábori, mintha a kételyeit akarná erősíteni, újra teletöltötte a poharát. Kérdően Némethre pillantott, de Németh a pohara fölé nyújtotta a kezét.
    - Nem kérek többet!
    A festő megitta a bort, most már nem olyan mohón, mint az előbb, inkább élvezettel, mintha minden cseppjét külön akarná ízlelni. Azután letette a poharat, és Némethre nézett.
    - A freskó nem olcsó mulatság.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633984291
Webáruház készítés