Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Bistey András: A kápolna_EPUB

Bistey András: A kápolna_EPUB
  • Részlet az e-könyvből:

     

    7.

    Amikor becsukódott mögöttük a plébánia kapuja, Tábori mélyet lélegzett. Hűvös és nyirkos volt a levegő.
    - A plébános úr nagyszerű ember, - mondta Németh néhány lépés után -, de ő is megöregedett, mint mindenki, aki megéri. A háború vége felé több embert is megmentett a deportálástól. Anyakönyvi kivonatokat hamisított. Nem nagyon beszélt erről, pedig többször is faggattam, amikor anyagot gyűjtöttem a község monográfiájához.
    Tábori nem válaszolt, csendben mentek egy darabig. Egy szürke, földszintes épület előtt Németh megállt.
    - Most az orvosi rendelő van itt, de valamikor ez volt az adóhivatal épülete. Itt dolgozott az apám. Gyerekkoromban néha bementem hozzá, bár nem szerette, ha a munkahelyén keresem. Gyorsan adott tíz fillért, hogy eltűnjek. Ott szemben, a porcelánbolt helyén, az órásműhely mellett volt egy cukrászda, azonnal átszaladtam oda fagylaltot venni. - Azután egy tornyos, emeletes épületre mutatott. - Magának is tetszik? Most a járási tanács épülete, a háború előtt egy ideig lánypolgári volt benne. A harmincas években dolgozott ott egy szigorú tanárnő, aki a lányokat néha büntetésből kitérdepeltette az utcára a kapu mellé.
    - A templomuk is nagyon szép - mondta Tábori.
    - Az nem is szép, hanem gyönyörű. A környéken nincs másik kéttornyú templom. Az egész egyházmegyében csak az egri székesegyház nagyobb nála. Egy része már a 15. században is állt, azután persze bővítették. A 18. században pedig teljesen átalakították, sajnos barokk stílusban. A század vége felé ezen a vidéken is egy kicsit jobban mentek a dolgok, több pénzük volt a községeknek, átalakították a templomokat, és mind barokk stílusban. Akkoriban az volt a modern, de hát ezt maga jobban tudja. Csak sajnos alig maradt valami az előző korok építészetéből. Látta a lőréses falakat a templom körül? Abba beépítették egy régi temető sírköveit, gyerekkoromban sokat silabizáltuk a feliratokat. A falat az idáig betörő rác lovascsapatok ellen építették, de mire készen lettek vele, megszűntek a betörések, úgy, hogy nem vették sok hasznát. Egyszer, még a múlt században, valaki javasolta is a tanácsban, hogy rombolják le, az okmányok szerint egyetlen szavazaton múlt, hogy nem tették meg.
    - Jó lehet ennyire otthon lenni valahol - mondta Tábori.
    - Azt hiszem, mindenki otthon van valahol.
    - Ne gondolja! - Tábori egy kissé meggyorsította a lépteit, mert majdnem megálltak a járási tanács épülete előtt. - Az én családom állandóan vándorolt a harmincas-negyvenes években. Az apám a MANÁT-nál dolgozott. Tudja, mi volt az?
    Németh megrázta a fejét.
    - Egy magyar-német olajkutató vállalat.
    - Most, hogy mondja, már rémlik valami, a németek olajat kerestek az Alföldön, de csak termálvizet találtak. Valaki mesélt róla, de már nem nagyon emlékszem.
    - A sok szegény ember sorban állt, hogy fölvegyék az „olajosokhoz”. Azután vándorolt a fúrótoronnyal, vitte a családját is, mint a vándorcigányok vagy a mutatványosok. Minden gyerek más községben született, iskolába meg félévente máshol jártak.
    Németh hitetlenkedve ingatta a fejét.
    - Miért vállalták?
    - Mert a MANÁT a segédmunkásoknak ötven filléres órabért fizetett. Ez tízórás munkanapot számolva napi öt pengő. Tudja, mekkora pénz volt az akkoriban? - Hallgattak egy darabig, azután ismét Tábori szólalt meg: - Az apámat baleset érte, kapott egy kis végkielégítést. Akkoriban éppen Pest környékén dolgoztak, hát ottmaradt a család. A szüleim megvették a kispesti lakást, amit maga is ismer.
    A főutca tölcsérszerűen kiszélesedett, majd két ágra szakadt, mintha egy ipszilon két felső szára lett volna, s közöttük állt az iskola emeletes épülete.
    - Tudja-e, hogy az Alföldön miért szélesebbek a főutcák a települések szélénél? - kérdezte Németh mosolyogva, és elégedetten figyelte, hogy Tábori megrázza a fejét. - Azért, mert amikor este hazahajtották a csordát, kellett a hely a rengeteg állatnak. Ahogy haladtak előre, és útközben lemaradtak a hazaért állatok, a csorda egyre kisebb lett, és már nem kellett akkora hely, hogy elférjen.
    - Nem spóroltak a területtel.
    - Ebbe az iskolába járt az apám, két nagybátyám, a testvérem, egy unokatestvérem, és itt tanultam magam is.
    Németh egyre lelkesebben magyarázott, látszott, örömét leli benne, hogy beszélhet a falujáról.
    - És a gyerekei is biztosan itt tanulnak majd - tette hozzá Tábori egy kis ironikus mosollyal. Gyerekesnek érezte Németh lelkesedését, ugyanakkor tiszteletet is ébresztett benne. - Hisz valami fontos dologban - gondolta, majd helyesbített: - Hisz valamiben, amit fontosnak tart. De lehet, hogy tényleg… a fontos dolgok ilyen egyszerűek. Talán attól fontosak, hogy ennyire hiszünk bennük. Megírja egy község monográfiáját, és tudja, hogy elvégzett valamit, nyomot hagyott a világban, ellentétben sok millió emberrel, akinek az emléke végképp elenyészik két-három emberöltő után.
    - Élt itt akkoriban egy festő - mondta Németh, és átvágott az úton az iskola előtt. Tábori szótlanul követte. - Ezt a gesztenyesort ő ültette az iskola diákjaival a Tanácsköztársaság idején, ő volt a városszépészeti bizottság elnöke. - A kockakövekkel kirakott út a gesztenyefák összehajló ágai alatt vezetett a temető felé. - Most nem igazán szép - folytatta Németh -, de látná csak tavasszal, amikor minden fa kivirágzik!
    Véget ért a gesztenyesor, széles füves térségre értek, amely mögött meglátták a temetőt, erdőhöz hasonlított, olyan sűrűn teleültették fákkal. A járda enyhe kanyarral fordult a kapuhoz. Tábori a kápolnát kereste a tekintetével, de a fák olyan sűrűn álltak előtte, hogy a kopasz ágak is eltakarták. Csak akkor bontakozott ki, amikor közel értek hozzá.
    A temető kapujától ismét gesztenyefák között vezetett az út a kápolnához, amely előtt kis kövezett térség volt, két oldalán földbe ásott rönkökre szögezett, megszürkült lócák álltak.
    - Jó időben itt tartják a temetési szertartásokat - mondta Németh. - Sajnos még nincs igazi ravatalozónk. Régebben háztól temettek, a halottaskocsi hozta ki a koporsót, újabban már ott helyezik el a temetés előtt. - A kápolna mögé egy kis alacsony épület felé mutatott. - Ha nagyon hideg van vagy esik az eső, ott búcsúztatják a halottat, de elég szűk az a hely. - Megálltak a kövezett tér közepén. Egyszerű kis épület volt a kápolna, sima, széles homlokzatát csak egy kis dombormű törte meg az ajtó fölött. Följebb a homlokzat enyhén hajló ívben keskenyedett, s végül egy fából ácsolt kis toronyban csúcsosodott ki. A kétoldalt nyitott toronyban apró harang függött, élénkzöld rozsda borította.
    Tábori körbejárta az épületet, belegázolt az elszáradt, vizes fűbe. Amikor fölnézett a toronyra, a körben álló fákról víz hullott az arcára. Nyirkos, nedves volt minden, az ágak hegyén kövér vízcseppek lógtak
    A kápolna kétoldalt kissé kiszélesedett, éppen csak annyira, hogy emlékeztessen a barokk templomok kereszthajójára. Hátul az épületet az apszis félköríve zárta. Az oldalfalak síkját csak egészen magasan törte meg két-két keskeny színes ablak.
    Tábori visszatért a kápolna bejáratához. Németh az egyik fa alatt állt, két kezét fázósan zsebre dugta.
    - Nos? - kérdezte, amikor Tábori felbukkant a kápolna mögül. - Mi a véleménye?
    A festő vállat vont.
    - A múlt század második felében sok ilyen kápolnát építettek.
    Németh elkomorodott, nem ilyen választ várt.
    - Nem tetszik? - Hallgatott néhány pillanatig, s hogy Tábori nem válaszolt, hozzátette: - Szerintem nagyon szép. Most nem látszik annyira, mert ez a sötét, nyirkos idő mindent elcsúfít, de látná tavasszal, amikor ez a rengeteg fa virágba borul.
    Tábori közelebb ment a bejárathoz. Az ajtónyílás túl alacsonynak és keskenynek látszott a homlokzat méreteihez képest. Vasrács zárta el, mögötte nehéz faajtó volt. Tábori átnyúlt a vasrácson, meglökte az ajtószárnyat, amely nyikorogva megmozdult. Sötét volt odabent, a színes üvegablakok erősen megszűrték az egyébként is gyér kinti fényt.
    Németh Tábori mellé lépett, megrázta a vasrácsot.
    - Ez bizony zárva van - mondta bosszúsan.
    - Hozott kulcsot?
    Az ügyvéd megrázta a fejét. Tábori nagyot sóhajtott.
    - Alighanem hiába jöttünk, ha nem tudom lemérni a freskók helyét.
    Németh arca hirtelen földerült.
    - A remeténél van kulcs!
    - Kinél?
    - A temetőgondnoknál. Őt hívják a faluban remetének. Itt lakik a közelben, elkérem tőle a kulcsot.
    Tábori újra megkerülte a kápolnát, a külső falak méretéből próbálta kiszámítani, mekkora freskóra lesz szükség. Nem tudta mennyi idő telt el, arra rezzent föl, hogy Németh megszólalt mellette.
    - Megjöttünk.
    Egy fiatal lány jött vele, nagy, rozsdás kulcsot tartott a kezében. Vékony ruha volt rajta, csak egy piros kardigánt kapott magára, de nem látszott, hogy fázna. Szőke haja a válláig ért. Németh nem mutatta be, hát Tábori bizonytalanul odabólintott neki köszönésképpen. A lány rámosolygott, szürke szemét olyan kerekre nyitotta, mintha csodálkozna.
    A vasrács zára nehezen engedett. A lány hiába próbálta kinyitni, nem fordult meg benne a kulcs. Németh nézte egy darabig, azután eltolta a lányt az ajtó elől, és ő próbálkozott. Amikor végre kinyílt a zár, és a rács éles csikorgással kitárult, szemrehányóan a lányhoz fordult.
    - Mondd meg a nagyapádnak, hogy kenje meg a zárat, mert teljesen berozsdásodott!
    A lány csak egy bólintással válaszolt. Németh belépett a kápolnába, és intett Táborinak, hogy menjen utána. A festő nem sokat látott a félhomályban. Németh néhány lépéssel eltávolodott tőle, tapogatózva keresgélt oldalt, a bejárat mellett, azután kattant a villanykapcsoló, és a kápolnában gyenge sárgás fény gyúlt.
    Első pillantásra ridegnek, puritánnak, sőt inkább szegényesnek látszott a kápolna belseje, és nem is csak a megkopott, elszürkült falak miatt.
    - Nos? - Németh sürgetően a festőre nézett. - Belülről sem tetszik? - Szemrehányás volt a hangjában, mintha még mindig neheztelt volna, amiért Tábori nem lelkesedett a kápolna megpillantásakor.
    A festő nem válaszolt azonnal. Két sorban nyolc-nyolc pad foglalta el a belső teret, de a padok túlságosan szélesek voltak, látszott, hogy máshonnan kerültek ide. Kétoldalt majdnem a falig értek, csak oldalazva lehetett elmenni mellettük, és középen is csak keskeny átjáró maradt. A padsorokkal szembe, az apszis két oldalán egy Krisztus- és egy Mária-szobor állt, mindkettőt szürke kőből faragták, nyersnek, szinte durvának látszottak. Az oltár mögött széles aranyozott keretben nagy kép függött. A gyenge fényben Tábori nem látta, hogy mit ábrázol, de észrevette, hogy pereg róla a festék. Kétoldalt az üvegablakok alatt nagy szürke falsíkok ásítottak.
    - Nagyon jó - mondta végül a festő. - Ez a kápolna valahogy befejezetlen.
    - Hogyhogy befejezetlen? - kérdezte Németh. - Majdnem százéves. És miért jó, ha befejezetlen? - Zavarba volt, nem értette, mit akar mondani Tábori.
    - Azért jó, mert azt csinálunk belőle, amit akarunk. Ha ez egy kész épület volna, akkor két lehetőséggel számolhatnánk: alkalmazkodunk a jellegéhez vagy kidobunk mindent, és valami egészen mást csinálunk. Így viszont semmi sem köt bennünket. Az oltárképet el lehet vinni. - Kutatva körülnézett. - Mit vigyünk még ki? Talán ezt a két szobrot? Nem, ezeket mégsem. Van bennük valami bumfordi naivság. Majd meglátjuk, hogy illeszkednek a freskókhoz.
    - Kár volna értük - mondta Németh. - Akkor is, ha valami falusi kőfaragó munkái. Engem a naiv művészek alkotásaira emlékeztetnek. A plébános biztosan tudja, hogy ki volt a mesterük. Vagy ha nem tudja, majd megkérem, hogy nézzen utána.
    Tábori mérőszalaggal lemérte a falfelületeket, ahová a freskókat tervezték.
    - Kétszer két méter - morogta -, ezt vegyük kétszer, és az oltár mögött is körülbelül annyi, esetleg kétszer három, mert álló képre gondoltam. - Bement az oltár mögé, a kép akadályozta, de végül sikerült lemérnie a falat. Összesen tizenkét-tizennégy négyzetméter. - Leporolta a kabátját, régen takarítottak az oltár mögött.
    Kimentek a kápolnából, Németh eloltotta a villanyt. A lány az ajtó előtt várt.
    - Megfagysz - mondta neki Németh. - Miért nem öltöztél föl rendesen?
    A lány nevetett.
    - Nincs is még hideg. Majd januárban…
    Gyorsan bezárta az ajtót, azután a vasrácsot is, és eltűnt a sírok között.
    - Elkészítem a vázlatokat - mondta Tábori, amikor elindultak a temető kapuja felé.
    - Mikorra?
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633984284
Webáruház készítés