Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Bessenyei György Versei_EPUB

Bessenyei György Versei_EPUB
540 Ft540

TARTALOM

Bessenyei György
A HUNYADI LÁSZLÓ TRAGÉDIÁJA (1772) TOLDALÉKÁNAK VERSEI
Estveli gondolat
A Máriavölgyi tisztelendő Paulinus atyáknak
Az elmérül
Az ifjúságnak panasza
Elragadtatás
Öröm
Szépség
Szerelem
Mordság
Utálat
Unalom
Sundaság
Szép ész
Házasság
Barátság
Harag
Szegénység
A Tiszának reggeli gyönyörűségei
Az esztendőnek négy részeirül
AZ EMBERNEK PRÓBÁJA (1772) TOLDALÉKÁNAK VERSEI
A lélekrül
Párides Rézushoz
Rézus Párideshez
Ediza Rézushoz
Rézus fohászkodásai Edizához
AZ ESZTERHÁZI VIGASSÁGOK [1772]
Az eszterházi vigasságok
Delfén
A BESSENYEI GYÖRGY TÁRSASÁGA CÍMŰ KIADVÁNYBAN (1777) MEGJELENT KÖLTEMÉNYEK
B[essenyei] GY[örgy] G[enerális] B[áró] Orczy Őnagyságának, N[emes] Abaúj Vármegye főispánjának
B[essenyei] GY[örgy] A B[áró] O[rczy] árnyékának, mely körülte lebeg és amelytül sugároltatik
Barcsay kapitánynak
Ugyanannak
Bécs, 6. Martii 1777. 9 órakor reggel
B[essenyei) GY[örgy] báró Orczynak
Bessenyei György magához
Az emberi nemnek munkáirul
A királyságrul
Az irigy elmérül
Bessenyei György gróf Telekinek
A TOLERANTIA CÍMŰ ÍRÁSGYŰJTEMÉNY (1778) VERSEI
A Montezuma lelke ajakairul
Vallás
Jankó és Pista

  • Részlet az e-könyből:

     

    Estveli gondolat

    A nap meghevítvén egyszer nagy világát,
    Hanyatlik egérül, s alá húzza magát.
    Aranyos sugára a bércek hegyirül,
    Lebegő árnyékkal térségeinkre dül,
    Az égnek hívesült magas kárpitjai
    Kékülnek s ragyognak nagy boltozatjai.
    A lármás természet hunyhatja szemeit,
    Álomra küldheti fáradt gyermekeit:
    Feljő az hold, s fénylik halavány orcája,
    Elcsendesedik rá a világ lármája.
    Játékra ereszti csillagseregeit,
    Lopdosván a napnak bujdosó fényjeit.
    Én is a természet karjaira dűlvén,
    Nagyon csendesedtem álmaimat szülvén.
    Elragadtatását sejtettem lelkemnek,
    Lármajában esvén érzékenységemnek.
    Gondolataimbul elmém szárnyat fűzött,
    Felkölt, repíttetett, s minden dolgot űzött.
    Homályba volt bennem, honnan emelkedett,
    S az észnek szelein széjjelereszkedett.
    Ott, ahol a világ emelte trónusát,
    S karjaira vette görög Homérusát,
    Ott jelen meg hamar nyughatatlansága,
    Nem engedvén nyugtát soha álmossága.
    Itt a természetnek titkos homályjábul,
    Világosság jön fel a földnek sárjábul.
    Az emberi lelkek tekintik nemeket,
    Vizsgálják magokat, s nézik az egeket.
    Keresik Istenek tűnő elméjekkel,
    Számlálják fájdalmok érzékeny szívekkel.
    A nagy magasságba emelik Jupitert,
    Ki mennyköveivel a halandókhoz vert.
    Tűznek, víznek, szélnek istenei lesznek,
    Kik e földnek színén hasznot és kárt tesznek.
    Vénus a szíveket veszi hatalmába,
    Eget, földet, tengert elfáraszt jármába,
    A természet kezdi hévségét érezni,
    S titkos fájdalmába kebelét vérezni.
    Elereszti Vénust szerelmes ölébül,
    Ki parancsolni kezd aranyos egébül.
    Győzhetetlen nyilat készít hatalmának,
    Isteni erőt ad megvakult fiának,
    Fényes fellegi közt leszáll Olimpusrul.
    Széjjellövött nyila szentre, vitézre hull.
    Hatalmátul egész világ gyötrettetik,
    Mégis templomába neve tiszteltetik.
    Márs kezd uralkodni a harc dühösségén,
    Vérezvén oltárit nagy kegyetlenségén.
    Dúlja világunkat, pusztít mindeneket,
    Öldökli mérgével a tévedt népeket.
    Neptúnus megindul búsult tengerein,
    S nedves szekerébe utazik szelein.
    Nagy harsogást csinál lármás habjaival,
    Ver a fellegekhez zúgó halmaival.
    A tudomány ekként rajzolja világát,
    Törvényül adván ki az embernek magát.
    Mindent harcnak csinál e nagy természetbe,
    Mérget, veszedelmet teszen az életbe,
    Minerva egyedül nyújtja segedelmét,
    Örök boldogságra formálván kegyelmét.
    Az ég és föld között békességet csinál,
    Atyjának lelkénél kedvességet talál.
    Tekinteti dorgál, noha igen csendes,
    Ritkán mosolyodik, de mozgása rendes.
    Így kezdte az ember isteni seregét
    Formálni, mocskolván teremtője egét.
    HOMÉRUS MÚZSÁJI után tévelyedvén,
    Felment a fellegig, mindég emelkedvén.
    Mint egy tévelygő láng, lelke úgy lebegett,
    Fenn a magasságban, mellybe kereskedett.
    Isteni tanácsot csinált az egeken,
    Ahonnan lecsapván, térjen, mélységeken
    Poklokat is talált Akheronnak partján,
    Bámítván nemzetét a Setétség Atyján.
    Így kezd a tudomány világa felkelni,
    Melybe minden dolgot egybe lehet lelni.
    A világnak egyik trónusát így láttam,
    Mellyhez a régiség szárnyán ragadtattam.
    Végre ettül ismét magamhoz megtérvén,
    Más részre indultam, főbb dolgokat érvén.
    Homérust tévesztve Mózesre találok,
    Ennek dolgaiba egy Istent csudálok.
    Istent, ki régenten Sinai hegyérül,
    Hírt adott népének dicső törvényérül,
    Aki csipkebokor ágai közt égett
    És a zsidóságnak hív vezérjévé lett.
    Asszonytul származott; de örök valóság
    S e terjedt mindenbe legfelsőbb méltóság.
    Régen az Izráelt köd s tűz oszlopába
    Vezette, harcolván velek a pusztába.
    Születvén mint szegény, e földön utazott,
    Vérivel dicsőült Atyjának áldozott.
    Az egész világot megvette magának,
    Mégsem nevez mindent elválasztottjának.
    MÓZES csudáival kezdődött törvényje,
    Formáltatván benne a világ reményje,
    E’ kezd világunkba nyugodalmat hozni
    S az ember javáért önként. fáradozni.
    Tudománya mint nap, úgy jő fel fényével,
    Megigazít mindent dicső törvényjével.
    Ez adja világát a fő tudománynak,
    Urává tétetvén e nagy alkotmánynak,
    Megmagyarázhatta egének titkait,
    A gonoszság ellen meghagyván átkait.
    Két személyt ad magán kívül ki Istennek,
    Kiket urául vesz magával mindennek.
    Egy teremt, más megvált, az harmadik szentel,
    E nagy világ bennek mégis csak egyet lel.
    Nem látja titkokat a por halandóság,
    Elfogja szemeket itt az homályosság.
    Hit kell e csudákhoz, hogy jól reménylhessünk,
    S kínos életünkbe örömöt lelhessünk.
    E szent tudománynak tiszteljük homályját,
    Hagyjuk el a világ büszke nyavalyáját.
    A természet sokba vaknak tett bennünket,
    Hallgassuk Istenünk, s érezzük szívünket.
    Itt az elmélkedés bennem elsüllyedett,
    De végre csak ugyan újonnan éledett.
    Alig kelhetett fel, s Mahomet könyvére
    Talált, ki világot húzott törvényére.
    E büszke hitető és csalárd próféta,
    Hogy az ég titkába belátott, azt mondta.
    Új tudományokat formált dühössége,
    Hitet, vallást osztott földi istensége.
    Alacsony lelkébe haszontalanságát
    Titkolta, törvényül adván hazugságát.
    Úgy tartotta, hogy ő a természet felett
    E világba porbul istenné is lehet.
    És e nagy világnak örök Istenével,
    Tanácsot indíthat majd hazug nyelvével.
    Az örök rend ellen csudákat készített,
    Szentháromság nélkül osztogatott hitet.
    Majd egy kis világot csalt meg gonoszsága,
    Hol ma is parancsol költ hatalmassága.
    Ki magyarázhatná a tévelygéseket
    Ott, hol csalni látjuk a dicső egeket?
    Mindenütt tele van világunk lármával,
    Szüntelen küszködik harcolván magával.
    Köztök mennyi ember, annyi törvényt láttam,
    S magam is sokakkal egyedül maradtam.
    Ezeken járkálván egyszer gondolatom,
    Hogy jöttem magamhoz, csak alig tudhatom.
    Megtért hozzám elmém nagy utazásábul,
    Törvényeket szülvén gondolkozásábul.
    Mózes Istenével magát jóra hozta,
    Ki e nagy világot egyedül dolgozta.


    A máriavölgyi tisztelendő Paulinus atyáknak

    Pozsony, 1771. Karácson havának 12dik napján

    Minek van az elme egyébért, hanem hogy szívünknek érzékenységeit és önnön gondolatjait vezérelvén, ugyanazokat mindenek előtt szabadosan festhesse? Kicsoda vethet akadályt egy léleknek, mely gyönyörűségét az előtte elterjedett világnak szorgalmatos szemlélésébe keresi? Minden dolog új játékpiac előtte, melyen gondolatit érzékenységünkkel együtt változtatja. Mária völgyét én is meglátván, róla másképpen, mint verseim alább magyarázzák, nem gondolhattam. Szomorúnak írom, de ennek csak a télen való ottlétem volt oka. Igen sajnálom mindazonáltal, hogy időmnek rövidsége verseimet hoszszabban írni nem engedte. Megbocsássanak Atyaságtok, ha ifiú szívem érzékenységeit s ez egész világra széjjel elvonatott elmém gondolatjait a Parnasszus Múzsáinak kellemetességekkel nem rajzolhatta. Az ifiúság véghetetlenül érez; fájdalmakkal gondol, és szüntelen tévelyeg. Kicsoda vezérelhetné elterjedett tüzét mindenkor egyenes úton? Én is a tudományoknak karjain most elevenedvén, idétlen hánykolódásimmmal életemnek kezdetinél egyebet nem mutatok. Engednék a kegyelmes végezések, hogy igyekezetemtül az öregbedett mértékletes és józan értelemnek csendes s kies határira vezéreltethetnék. Atyaságtoknak magamat ajánlom, s szerencsémnek ismérem azt az igaz tiszteletet, mellyel hívségekbe állandóul maradok.
    B. Gy.

    Amint napnyugotra Posonbul kitérünk,
    Erdős hegyek s völgyes mezők közzé érünk.
    A természet itt csak maga írta magát,
    Nem igazította még mesterség dolgát.
    Élő fáji alatt nyugosznak hegyei,
    Felhányt halmok nélkül hevernek mezei.
    Ezek közt kedvembül alá s fel utazván,
    Egy helyre találtam szememmel vigyázván.
    Két erdős hegy közzé kellett ereszkedni,
    Hol egy bús barlangba lehetett süllyedni.
    Hogy az ereszkedő tetejére értem,
    E szomorú völgynek formájára néztem.
    Öszvenőtt bércecskék kerítették körül,
    Hol az idő sokat borong s ritkán derül.
    Ezek felett terhes fellegek utaznak,
    Mellyek az erdőkre csendesen havaznak.
    Öblökbe kóborol a szél csavarogva,
    Alájok egy patak omlik le zuhogva.
    Az hegyek tetején elterjedt élő fák,
    Mintha barlangjokat köztök oltalmaznák,
    Szomorún öltötték gallyjokat egymásba,
    A völgyre úgy néznek mély gondolkodásba.
    Ennek mélysége szép épületet formál,
    Mely felett egy torony nagy hallgatással áll.
    Régiséget mutat vén színe kívülrül,
    A szél szomorúan bujkál fala körül.
    Füstös köd terjedett széjjel el mellette,
    Csendes homály borong a völgybe felette.
    Bús szavát ha néha harangja hallatja,
    Nyugovó barlangját szomorún zúgatja.
    Alatta sok fejér papok gondolkoznak,
    Kik imádságokkal szüntelen buzognak.
    Ezek énekléshez kezdnek barlangjokban,
    Zengnek, s az Isten van éneklő szájokban.
    Áhitatosságok habzik ajakokon,
    Nagy tisztesség látszik fejér szakállokon.
    Kellemetes vénség vagyon életekbe,
    Csendességgel élnek könyörgő helyekbe.
    Áhitatossággal borong tekintetek,
    Csak néznek, nem szólnak, s titkon gondol lelkek.
    A sok imádságban előhajlott vállok,
    Kívánságok mindég láncon hever nálok.
    Ezek laknak az írt mély völgynek öblibe,
    Melly mord falakkal áll a nézők elibe.
    Barlangjokban alatt szorosan kell menni,
    Hol mindent hallgatva lehet észrevenni.
    Legelőször is egy hosszú boltozatot
    Lehet látni, mellyet sok szent kép borított.
    Aláment falai feketék, nedvesek,
    Festett kárpitjai búsok és csendesek.
    Félelmes hallgatás származik csak tőlök,
    Mert homályossággal jár a látás köztök.
    Alig mer itt a szív magátul érezni,
    Mindent a lélektül kell neki kérdezni.
    Szomorú az elme képzelődésével,
    Elváltozik a vér sebes érzésével.
    Az örök valóság forgott itt eszembe,
    Elhallgatott Vénus világi szívembe.
    Ez helyrül földünknek veszélyes lármája,
    Ádámnak megtiltott édes asszony fája
    Számkivettetésbe küldettek örökre,
    Hogy ne ronthassanak a buzgó szívekre.
    Megjelenvén én is itt egy barátommal,
    Mit láttam, megtartom azt gondolatommal.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633982730
Webáruház készítés