Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Berzsenyi Dániel versei_EPUB

Berzsenyi Dániel versei_EPUB
540 Ft540
  • Részlet az e-könyvből:

     

    Kesergés

    Romlásra indult hajdan erős magyar!
    Nem látod, Árpád vére miként fajul?
    Nem látod a bosszús egeknek
    Ostorozó kezeit hazádon?
    Sok századoknak vérzivatarja közt
    Rongált Budának tornyai állanak,
    Ámbár ezerszer vak tüzedben
    Véreidet, magadat tiportad.
    Elszórja, hidd el, számkivetett ösi
    Erkölcsöd átka s mostani veszni tért
    Romlott fajultság, s nemsokára
    Ércfalain viperák süvöltnek.
    Nem ronthatott el tégedet, oh magyar!
    A vad tatár chán xerxesi tábora
    S világot ostromló töröknek
    Napkeletet leverő hatalma.
    Nem vert le téged Zápolya öldöklő
    Századja s Bethlen vérbe merült kora,
    Rákóczi vérengző haragján
    S rettenetes tüze közt megálltál.
    Mert régi erkölcs s spártai férfikar
    Küzdött, vezérlett fergetegid között:
    Birkózva győztél, Herculesként
    Achaji kard rezegett kezedben.
    Most lassú méreg, lassu halál emészt,
    S mint egy kevély bikk, mellyet az éjszaki
    Szélvész le nem ront, benne termő
    Férgek erős gyökerit megőrlik.
    Bátran merül most a buja ifjuság
    Undok bűnében, s úszva folárkodik,
    Még gyenge a szűz, s már kacéros
    S gerjedező tüzeit kínálja.
    A férfi - ó bűn! - már ma kereskedik
    Szép párja testével, maga alkuszik
    Gazdag folárral, s gyenge társát
    Fajtalanúl teregetni hagyja.
    Vallástalanság rút szüleményei,
    Erkölcstelenség s minden utálatos
    Fertelmek áradnak hazánkra,
    Régi nemes magyarok porára!
    Fegyverre termett szép, deli ifjuság
    Kardforgatásban nem gyakoroltatik,
    Nem tud nyeregben, nem tud ugró
    Gyors paripán leragadva szökni.
    Ó, más magyar kard mennyköve villogott
    Atilla dicső harcai közt, midőn
    A félvilággal szembeszállott
    Nemzeteket tapodó haragja!
    Más néppel ontott bajnoki vért hazánk
    Szerzője, Árpád a Duna partjain,
    Ó, más magyar kard verte vissza
    Hunnyadival Mahomet hatalmát!
    Akkor vitéz hírt s bajnoki érdemet
    Szerzett az ifjú Pélides utjain,
    Most íme - oh, szégyen, mivé lett -
    Módi majom, s gunyolásra méltó.
    Átok reátok, Harpia fajzati!
    Erkölcseinket vesztegető fenék!
    Fessen le hiv Gvadányi tolla,
    Nemzetemet csufoló bolond korcs!
    De jaj! csak így jár minden az ég alatt!
    Forgó viszontság járma alatt nyögünk,
    Tündér szerencsénk változandó,
    Hol mosolyog, hol utálva néz ránk.
    Felforgat a nagy századok éjjele
    Mindent, leomlott a magos Ilion,
    S a büszke Karthago hatalma,
    Mint az erős Babilon, leromlott.
    Volt oly idő már, mellybe' nemes hazánk
    Fénylő dicsőség polca felett virúlt,
    Jön olly idő még, melyben gyászos
    Hamvaiból gyülevész kavarc kél.
    [1796 körül]


    A felkölt nemességhez

    a szombathelyi táborban, 1797
    Él még nemzetem istene!
    Buzgó könnyeimen, szent Öröm, ömledezz!
    Állsz még, állsz, szeretett Hazám!
    Nem dőlt még alacsony porba nemes fejed!
    Méltán búslakodám előbb,
    Hogy hérósz eleid nyomdokiból kitérsz,
    S régen félt veszedelmidet
    Rád húzzák netalán majd buta korcsaid.
    Hálá! mást mutat e sereg,
    Mely most, régi magyar módra, nyeregben ül.
    Nem szállt Trója alá soha
    Ily szép spártai had, sem Hunyadink kevély
    Zászlóit nem emelte volt
    Rettentőbb hadi nép Bécs letörött falán.
    Csak sast nemzenek a sasok,
    S nem szűl gyáva nyulat Núbia párduca.
    Thétis nagy fia sem maradt
    Chironnál, mikoron hadra veté szemét:
    Árpád vére se hűlhet el,
    Ámbár rég heverész a puha pamlagon.
    Nézd: most felköti fegyverét,
    Csákóján lobogó kolcsag emelkedik.
    Buzdító katonás ruhát
    Öltvén, lelke nemes lángja kigerjedez.
    Majd kardjára felesküszik,
    Mindent ront s megemészt, mint heves Afrika
    Búsult tigrise, amidőn
    Ordít kölykeiért, s körme viaskodik.
    Majd felkelnek alattad is,
    Ó József! nagyanyád, Trézia bajnoki,
    S bátran mégy, szeretett vezér,
    A jég-Álpeseken s Ádria öblein. -
    E nép nem gyülevész csoport,
    Nem rabbérbe emelt bús buzogányt keze.
    Önként áldoz az életet,
    S horgas kardja kövér hantjaiért hasít.
    Míg hérói biborsüveg
    Tündöklik fejeden, Hunnia csillaga,
    Eszterházy, dicső magyar!
    Míg győző eleid pallosa combodon
    Csattog: győzni fog a magyar,
    S Andrásnak ragyogó napja le nem menend!
    [1797?]


    Herceg Eszterházy Miklóshoz

    midőn a szombathelyi táborban commandírozá a nemességet
    Árpád virágzó magva te, fő magyar!
    Eldődeidnek fegyvere népeket
    Győzött, s hazánkért számtalanszor
    A viadal mezején csatázott.
    Ők voltak a harc vérzivatarjain
    S a béke napján bölcs vezetők, atyák,
    S kormányra termett őrszemekkel
    Szélveszeket zabolázva tartók.
    Melly áldozat volt a vezekényi harc!
    Bús tisztelettel könnyezi a magyar
    Négy bajnok Eszterházy véres
    Porba kevert ajakit, halálát.
    Láttam tebenned buzgani véreket
    S orcádra öntött nemzeti lelköket;
    Láttam szemed villámsugárát
    S ősi dicső vasadat kezedben.
    Rémülve megszünt a fene háború.
    Int a kegyetlen tengerek istene
    Képével a forró haboknak,
    S tűnik az Oceanus dagálya.
    Szép a borostyán s győzödelemszekér.
    Szép a vitéznek sebhelye homlokán.
    Félisten, akit nimbuszával
    A hatalom s tudomány ragyogtat.
    Minden nagy és szép, mellyet az ó világ
    És e jelenkor mívei közt csudálsz:
    Bajnok, dicsőség, fényes ország
    A tudomány gyönyörű gyümölcse.
    Ez hozta mennyből földre az isteni
    Szikrát, ez oldott a butaság alól.
    A bölcs Athénét s győzhetetlen
    Róma fejét ez emelte égre.
    Nézd a virágzó Gallia népeit
    S Nelson hazáját - rettegi a világ
    Ez ész s erő két nagy csudáját,
    S hirdeti napkelet és enyészet.
    Hát nemzetednek mért fakad ily soká
    A rég ohajtott laurus? Ezer nemes
    Vállvetve törtet s gátokat ront;
    Ah, de acélhegyek állnak ellen!
    Téged, hatalmas Herceg! az istenek
    Fő polcra tettek: véreidet segélld!
    Vidd a dicsőség templomához:
    S ajtaja zára lehull előtted.
    [1797]


    Egy szilaj leánykához

    Miért rettegsz kebelemben,
    Miért, félénk leányka?
    Mit félsz te, mint a kegyetlen
    Vadtól a kis bárányka?
    Nem vagyok én ellenséged,
    Sem hitszegő csapodár;
    Hív lelket adok én néked,
    Míg koporsóm bé nem zár.
    Tiéd leszek, míg e kedves
    Rubintajak csókot kér,
    Tiéd, midőn már e kegyes
    Szív csak akadozva vér.
    Halld, melly édesen csatináz
    A völgy zengő csermelye,
    A víg madár mint zeng s trilláz,
    S mint nyög a filemile!
    Majd ha a bús tél közelget,
    Ezek mind elnémulnak,
    Elrepül a szép kikelet,
    S örömeink elmulnak.
    [1797-1799 között]


    Phyllis

    "Még most teljes orcáimon
    Rózsabimbó fakadoz,
    S alabastrom vállaimon
    Barna hajfürt ingadoz.
    Éden virágzik mellettem,
    Szemem rózsán tévedez,
    Érzem, örömre születtem,
    S íme, szívem epedez.
    Vidám szerelmet mosolyog
    Még most minden körültem.
    Szívem csak örömre dobog:
    De ah, még nem örültem!
    Mi haszna szívom aetherét
    Éltem szép tavaszának?
    Nem szívhatom lehelletét
    Az öröm balzsamának.
    A galamb is csak úgy örül
    A kedves kikeletben,
    Ha szerelmes párja körül
    Búgdozhat a ligetben."
    [1797-1799 között]


    Esdeklő szerelem

    Ím, a nap leereszkedik
    Thétis bíbor keblébe,
    S mosolyogva emelkedik
    Luna szemérmes képe.
    Az esti szellő fuvalma
    Édes álmot lengedez,
    Az ég békes, s nyugodalma
    Hegyet-völgyet béfedez.
    De ah, az én siránkozó
    Szememre nem hullatja
    Balzsamát az illatozó
    Esthajnal csillagzatja!
    Lehajtom árva fejemet,
    De gondjaim felköltik,
    S nyughatatlan kebelemet
    Fájdalmakkal eltöltik.
    Bágyadtságom ha bézárja
    Néha fáradt szememet,
    Kinyitja könnyeim árja,
    S mossa halvány képemet.
    Jaj, semmi nem enyhítheti
    Sérült szívem sebeit!
    Mert a szerelem égeti
    Minden titkos ereit.
    Csak nálad van gyógyító szer,
    Te, ki azt megsebzetted,
    Ki a szerelemnek ezer
    Tőrét rám lehelletted!
    Téged várnak kiterjesztve
    Reszkető két kezeim,
    Téged az égre függesztve
    Sírdogáló szemeim.
    Egy tekinteted gyilkosom
    S boldogítóm tud lenni,
    Szánj meg, Kegyes! légy orvosom:
    Ne hagyj holtig epedni.
    Süllyedek! nyujtsd karjaidat,
    Míg el nem fogy életem,
    Míg elhervadt ajakimat
    Ajakidra tehetem.
    [1797-1799 között]
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633982716
Webáruház készítés