Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Benedek Elek: Erdélyi népmondák_MOBI

Benedek Elek: Erdélyi népmondák_MOBI
390 Ft390

TARTALOM

Szent Anna tava.
Maros és Olt.
Réka királyné sírja.
Andorás vitéz.
Firtos és Tartod.
A várépítő, meg a forrásfakasztó tündér.
Rapsóné útja.
Bálványos vár.
Csicser vitéz.
A tordai hasadék.
Filána.
Kendeffy Ilona.
Zeta vára.
Csala tornya.
Tatár hídja.
Bod.
A Silt.
Az utolsó tündér.
Rózsahegy.
A Hirip meg a Mikó fiúk.
Déva, Kalán és Arany.
A halál anyja.
Béla kisasszony.
Lakatos János.
Benet úr és Mátyás diák.
A kolozsvári bíró.
Ördög barázdája.
Ördög árka.
Venturné.
Bákainé.
A kőhalmi királybíró.
e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    Bod.

    Réges-régen a Mezőségen, Záh falu határán állt egy vár. Egy Záh nevü nagy úr lakott benne, egyetlen fiával, akinek Bod volt a neve. Ez a nagy úr igen szerette a vadászatot, mindegyre felkerekedett jobbágyaival, s csakúgy zengett-zugott az erdő, ahol elhaladtak. Mondanom se kell tán, hogy rendszerint Bod is ott volt az apja oldalán. Egyszer azomban elmaradt a vadászoktól a fiú, leült egy fa tövébe, hogy kipihenje magát. Az apának csak akkor tünt fel a fiú távolléte, amikor esteledett s készülődött hazafelé. Fellármázták az egész erdőt, keresték mindenfelé, kiabálták a nevét, Bod azomban oly mélyen aludt, hogy a nagy lármára sem ébredett fel. Keresték egész éjjel, tüvé tették az egész erdőt, mindhiába. Éppen ott nem keresték, ahol aludt. Már hajnalodott, amikor Bod felnyitotta a szemét, de nem tudott felkelni: amint fel akart ülni, erőtlenül hanyatlott vissza a földre s rettentő nagy fájdalmat érzett egész testében.
    - Oh, édes jó Istenem, - sóhajtott fel a fiú, az erőm elhagyott, a szomjuságtól meghalok. Bár csak egy csepp vizet ihatnám, attól visszanyerném az erőmet.
    Ebben a pillanatban vezérelt oda az Isten egy leányt, akinek korsó volt a kezében. Hallotta a fiú sóhajtását, hallotta, hogy vizet kiván. Odalépett hozzája, ajkához tartotta a korsót s mondá szép csendesen:
    - Igyál, jó fiú, hátha meggyógyulsz ettől.
    Csupán egy cseppet ivott a vízből Bod, s im, halljatok csudát, egyszeribe visszatért az erő a testébe, egészen megelevenedett, aztán csodálkozva nézett a leányra, aki oly szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. Kérdezte Bod:
    - Mondjad, ki vagy te, mi vagy te? Oly sokszor kalandoztam ebben az erdőben és soha, de soha nem láttalak téged, te gyönyörü szép virágszál!
    Felelt a leány:
    - Én az erdőpásztor leánya vagyok. Az apám jobbágya a te apádnak s a te apád megtiltotta nekem, hogy mutassam magamat, ha ti itt vadásztok. Ó, jaj nekem, úgylátszik, egy kicsit megkéstem, mert már kisütött a nap, nekem pedig nappal nem szabad mutatkoznom!
    Hej, édes jó Istenem, most már csakugyan vége volt az ifjú gyengeségének! Felpattant a földről, megfogta a leány kezét s mondá, amint következik:
    - Akármit mond az apám, ez órától fogvást enyém vagy, te szép leány! Vezess a házatokba!
    Mit tehetett a leány, engedelmeskedett a nagy úr fiának, elvezette a házába, aztán napra nap, hétre hét borult, a fiú meg a leány nem mutatkoztak sehol az erdőben, s bár úgy ellepték a nagy úr jobbágyai az erdőt, hogy több volt a jobbágy, mint a fa, nem találták meg Bodot, mert mindenütt keresték, csak éppen a házikóban nem. De bezzeg megvillant a nagy úr fejében a gondolat, hogy ha sehol sem találják az erdőben, csak ott lehet a fiú az erdőpásztor házában. Jaj neki, ezerszer jaj, ha ott találom! - dörmögte magában.
    Egyenest az erdőpásztor házának tartott, buzogányával betörte az ajtót s szörnyü haraggal kiáltott:
    - Jertek ki!
    Kijött a fiú nyomban, kezén vezette a leányt s mondá bátran, félelem nélkül:
    - Itt vagyok, édesapám.
    - Ereszd el annak a leánynak a kezét! - ordított magánkivül a nagy úr.
    - Nem eresztem, - felelt a fiú, - mert ez a leány az én jegyesem. Engeded, nem engeded, édesapám, ő lesz az én feleségem, senki más.
    - Inkább halj meg! - kiáltott a nagy úr s abban a pillanatban lesujtott kardjával a fiára, utána a leányra. Mind a kettő holtan terült el a földön. Aztán intett a jobbágyoknak, leveles ágakra fektették a fiú holttestét, úgy indultak vele hazafelé. A leányt, - azt ott hagyták. Az erdő szélén volt egy nagy tó, azon át lehetett eljutni a várba, ott, a tó partján csónakba fektették a fiú holttestét, beleült az apa is. Aztán, amint elindult a csónak, nézte, nézte egyetlen fia holttestét s egyszerre csak megeredt a könny a szeméből és megátkozott mindent: eget, földet, Istent, embert s különösképpen átkozta önmagát, mert hogy megölte egyetlen fiát.
    S im, halljátok, egyszerre csak gyászfekete felleg borult az égre, szörnyü mennydörgés reszkettette meg a földet, cikáztak a villámok, hullott a mennykő, mint a záporeső, összeomlott a nagy úr vára, fölcsapott a tó vize torony magasra, még annál is magasabbra. Mikor aztán vége volt az ítélet-időnek s lemosolygott Isten áldott napja, hire-nyoma sem volt a csolnaknak. Az apával s a fiúval együtt lesülyedt a tó fenekére. És azóta minden hajnalban, amikor derengeni kezd az ég, ott lebeg a tó felett az erdőpásztor leánya. Azt beszéli a nép, hogy a leány minden éjjel leszáll a tó fenekére, ott a mátkáját megcsókolja, hajnalban felszáll a tó szinére keserves sirással, ott lebeg a tó felett, amig Isten áldott napja fel nem ragyog, akkor szépen eloszlik s eltünik a rengeteg erdőben, hová, merre, azt egyedül a jó Isten tudja.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    978963364923B
Webáruház készítés